Hamvas Béla: A barátság

(részlet A láthatatlan történet című esszékötetből)

1.

Platón azt mondja, hogy a közösség ősszava a törvény, Aristotelés azt mondja, hogy a Philia. Mindkettőnek igaza lehet. Ami a közösséget egybetartja, az a lények fölött levő törvény. De ami a közösséget megalkotja, az a lényekben élő barátság. Philia barátságot jelent, de ez a barátság nem eszme. Sokkal inkább maga is lény. Ahol viszály van, ott feltételezhető, hogy jelen van Arés, a viharos; ahol szerelem van, ott feltételezhető, hogy jelen van Aphrodité, az ellentéteket felolvasztó; ahol barátság van, feltételezhető, hogy jelen van Philia istennő. S Aristotelés úgy gondolja, ha sok ezer és millió ember egy helyütt lakik, egy nyelvet beszél, egy hagyományt ápol, egy erkölcsi rendet tart – ez mind Philia istennő jelenlétének csodája. Nélküle igaza lenne La Bruyere-nek, aki azt mondja: meg vagytok lepve, hogy az emberiség nem él egy államban, nem hisz egy vallásban, nem beszél egy nyelvet – ha az emberi jellemek, vérmérsékletek, tehetségek, értelmek sokszerűségét és különbözőségét nézem, én inkább azon vagyok meglepve: két ember is meg tud lenni egyetlen fedél alatt, anélkül, hogy reggelre egymást megfojtaná. Philia istennő csodája, hogy egymásra vicsorgó lények között van olyasmi, hogy közös lakás és közös nyelv és közös szokás. Nélküle csak magányos dúvadak lennének. A közösséget Barátság istennő teremti, és ezért a közösség ősszava: Philia.

2.

Ahhoz képest, hogy az utóbbi száz év alatt mi került szóba, a barátságról való hallgatás egészen különös. Számottevő mű csak egyetlenegy van, Emersoné. Az antik világban senki sem feledkezett meg róla. De mert ma a barátságról oly keveset írnak, az ok nem egészen az, hogy a barátság klasszikus téma, s a mai ember a klasszikus témához kicsiny. Az ok inkább az, hogy a barátság klasszikus kapcsolat, s a mai ember a klasszikus kapcsolathoz kicsiny. Soha az emberiség nem volt még olyan közel ahhoz, hogy valahány lény csak van, annyi dúvaddá váljon, és lesből egymásra vicsorogjon. A tömegvallások erőszakos kollektivizmusa felszín, alatta oly ember él, aki már majdnem kész a vele egy fedél alatt élőt, csak azért, mert különbözik, reggelre megfojtani. Mindenkinek, aki ma kezét valaki felé kinyújtotta, megszégyenülten át kellett élnie, hogy éppen azt nem értik, ami az egyetlen lényeges. De senkit nem lehet felelősségre vonni. Tegnap kinyújtottam a kezemet valaki felé, s nem vette észre; ma felém nyújtotta ki valaki, és én vagyok az, aki nem veszem észre. Philiátlan életet élünk, s ami kapcsolat még van közöttünk, talán a régi maradványa, talán a jövő előlege; a mából barátság nem fakad.

3.

Arostotelés valószínűleg mégis téved, amikor azt mondja, hogy a közösség lehetőségét Philia teremti meg. A közösség nem több vagy kevesebb. A közösség más. Egészen és tökéletesen és alapvetően más élet, lét, lehetőség, valóság, csoda és misztérium. A legutóbbi években találtak rá kifejezést, azt mondták, hogy ez az Én és a Te kapcsolata. A közösséghez legalább három ember kell. De ahol hárman vannak, onnan Philia már eltávozik. Az Én és a Te kettő. Mindig csak kettő. Eggyel több, mint amikor az ember egyedül van, eggyel kevesebb, mint amikor az ember a közösségben van. Az Én-Te kapcsolata külön egzisztenciális kör: az individuum és a kollektívum között a lét sajátos köre. A magány és a közösség között. Az egyedüllét és a sokaság között. Az Egy és a Három között. Ez a kettő a Philia világhelye.

4.

Az asztrológia az emberi sors terét tizenkét szakaszra, vagy ahogy ő mondja, az emberi sors színpadát tizenkét házra osztja fel. Ilyen házak: az egyéniség, a vagyon, a tanulás, az otthon, a házasság és a többi. A barátságnak is jelöl ki házat. A modern lélektan irodalmának rengeteg tömegében a barátságról egy hang se szól – egyből az egyetlen tényből kitűnik, hogy az asztrológiának mennyivel több érzéke van az emberi lét egésze iránt. Az asztrológia azt is tudni látszik, hogy a barátságnak semmi köze sem a közösséghez, sem az Énhez, sem a szerelemhez. Philiának külön házat jelöl ki, s ezt éppen olyan súlyosnak és jelentősnek tartja, mint a hivatást vagy a halált. A barátság nem egyszerű társulás, ahogy a barát nem merő társ. Nem bajtárs, nem kolléga, nem partner. Ami a barátság házában az emberrel történik, azt semmiféle más kapcsolat helyettesíteni nem tudja. A barát senkivel sem pótolható. Vannak barátságra képtelen emberek; vannak olyanok, akik a barátságra alkalmatlanok; vannak, akik körül mindig van valaki; és vannak, akiknek élete barátságéhségben telik el, anélkül, hogy egyetlenegyet is találnának.

5.

Montaigne azt írja, hogy a szerelem senkit sem szokott megkérdezni. Akkor jön, amikor akar, és az embert kíméletlenül leteperi, mint az elemi erő. A barátsághoz beleegyezésre van szükség. Barátom csak az, akit szabadon választok magaménak. Igaz, hogy amikor már megvan, kényszer. Már nem tudok meglenni nélküle. „Il me semble n’etre qu”a demi” – úgy tűnik, hogy valaminek csak a fele vagyok. De még akkor sem teper le. Mindig szelíd és szenvedélytelen. Philia istennő minden isteni lény között a leggyengédebb. A szerető néha meg szokta érezni távollevő szerelmének örömét vagy baját, s néha el tudja találni kívánságát. A szerelemben kivételes, a barátságban ez a természetes. Mindig tudom és tudnom kell, hogy mi történik vele s mit gondol. Semmi sem maradhat rejtve sem előtte, sem előttem. De ez a barátságnak nem feltétele; az őszinteség nem előzi meg a barátságot. Ilyesmit csak az gondol, akinek a barátságról sejtelme sincs. Akit az istennő egybefűzött, arról lehull minden hazugság és maszk. Nem a barátság fakad az őszinteségből, hanem az őszinteség a barátságból. Először van Philia, s a többi az ő ajándéka.

Montaigne beszél a görögök érintkezési formáiról, s azt mondja, ilyen volt: természetes, társadalmi, szerelmi és vendégi. De Philia sem a természetben, sem a társadalomban, sem a szerelemben, sem a vendégségben nincs. A barátság Philia.

6.

Emerson azt állítja, hogy a barát a természet paradoxona, egyszersmind mesterműve. Az egyedüli lény, szól, akitől nem azt kívánom, amije van, hanem azt kívánom, aki ő maga. Amennyiben a barátságot érintették, ezt vallják az újabb szerzők is. Ilyen: Scheler, aki a szimpátia formáiról írt, Buber, aki a legszebben fejezte ki az Én-Te kapcsolatát, Ebner, aki erre a kapcsolatra egész eszkatológiát épített, Barth, Gogarten, Jaspers, Klages, aki sok szép részt írt a Zweisamkeitről. De valahol mindegyik elvéti. Az egyik azt hiszi, hogy a barátság, az Én-Te viszonya nem egyéb, mint az Isten-Ember viszony mása. A másik azt, hogy vitális, a harmadik azt, hogy metafizikai, a negyedik, hogy egzisztenciális kapcsolat. Egyik sem látja, hogy itt olyasmiről van szó, ami másra visszavezethetetlen, s ami másból megmagyarázhatatlan. Egyik sem látja, hogy a barátság magasabb Hatalomtól megszentelt állapot.

Talán így lehetne megfogalmazni: a lét eltolódik az egyéni kör felé s ott teljesül. Ez az Én istenülése. Az ember abból a metafizikából indul ki, hogy csak az Én lehet örök és halhatatlan, ezért súlyát ide veti.

A lét azonban eltolódhat a közösség felé is, és ott is teljesülhet. Ez a közösség istenülése. Az ember abból a metafizikából indul ki, hogy csak a közösség, mint faj, nemzet, vallás, örök és halhatatlan, és életének súlyát ide veti.

A barátság a létnek az a köre, ahol az Én is megmarad, a közösség is teljesül és tovább él érintetlenül, de a kettő között és a kettőtől függetlenül a létnek egy teljesen új, sem az egyikből, sem a másikból le nem vezethető, harmadik lehetősége támad. Új létforma nyílik meg. Ez a barátság. A barátság a létnek semmiféle más formájához nem hasonlít. Teljesen külön kör. Miért? Mert a maga számára egészen különös istene van. Philia mással össze nem téveszthető Philia-világot teremt. Ez a barátság világa.

7.

A férfiak közösségének még senki sem szentelt különös figyelmet. Mindenekelőtt a szövetségnek, a szerzetnek, asz egyesületnek, a hadseregnek. A férfi szeret összenőni, s ennek az összenövésnek, hogy fontosságát aláhúzza, rituális külsőségeket talál. A lovagok kardot cserélnek, és egymásnak titkos fogadalmakat tesznek. A szerzetesek és a katonák egyforma ruhát viselnek, sorban ülnek, egyszerre lépnek. Minden esetben olyan kötelező szabályokat határoznak el, és olyan elveknek vetik magukat alá, mint a szerzetesi fogadalom, a lovagi erkölcs törvényei, vagy a katonai szolgálati szabályzat. Ha az ember a nő szétszórt és magának élő, csaknem saját központtal rendelkező életrendjét nézi, fel kell tűnnie, hogy a férfi mennyire ragaszkodik klubjához, lovagrendjéhez, miért kedveli a szabályzatot, az egyenruhát, a kardcserét és az egyszerre való lépést. Meglehet, ha az emberiség dolgait a nő intézné, olyasmi, hogy nép, közösség, társadalom, állam, sohasem keletkezett volna. Sohasem írtak volna törvényt és nem viseltek volna egyenruhát. Lehet, hogy a kollektívum a férfi alkotása, és az állam nem egyéb, mint megnövekedett szerzetesrend, vagy egy kicsit megpuhult és meglazult hadsereg.

Hogy ebben mi az öröm és a komolyság, azt minden férfi tudja. Tizenegy férfi szövetséget köt és szemben áll másik tizenegy férfival; a feladat az, hogy a labdát az ellenfél kapujába rúgja. Ez a futball. Minden együtt van, ami a férfikollektívumot jellemzi: a szabály, a fogadalom, az egyenruha, az ellenfél. S a játék olyan fontos, hogy ötvenezer ember nézi lélegzetfojtva.

És ha valaki tudja, hogy mi az háborúban, táborban lenni, veszélyes vállalkozásokba fogni, hadihajón életre-halálra együtt élni negyvennyolc vele hasonló férfival, ha átéli azt, amit Amundsen vagy Shackleton beszél el társairól, antarktiszi expedíciójuk résztvevőiről, azt a fölényt, nyugalmat, lemondást, szolidaritást, humort, kedvességet, önfeláldozást, amit ezek az emberek egymás iránt tanúsítottak, elkezdi érteni, mi az, ami a férfikollektívumot alkotta, teremti és tartja. És elkezdi érteni, hogy a barátság csak férfiak között lehet.

8.

Barátság csak ott keletkezhet, ahol két férfi egymás lényét nemcsak hogy épségben tartja, hanem saját Én-köréből a kettő körébe azért lép ki, mert tudja: ez az a hely, ahol barátjának épségén saját épsége megkettőződik. Egész csak egészen egészülhet ki. Ahogy az elnyomás végül az elnyomást is elnyomja. S ahogy a teljesség csak teljességen teljesülhet. Nyílt csak barátom nyíltságán lehetek, őszinte csak az ő őszinteségén. Barát az ő barátságán s ő az enyémen. Nincs hierarchia, rangsor, egymásután. Az értékek kölcsönös egyöntetűségének tökéletes elismerése. A barátok egyenlőek. Mert ahol vannak, ott nincs különbség. A hely, ahol élnek, túl van a versenyen. A barátság az egzisztencián nő és van és él és múlik. A barátság köre nem az életé, hanem a lété. A baráti kézfogás a magasabb világban való találkozás jele.

9.

Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.

10.

Az elementáris Erós az az ősi összefűző Hatalom, amely összetartja az atomokat, kiegyenlíti az ellentéteket. Az elementáris Erósnak két gyermeke van, az egyik a szerelem birodalmát kapta, a másik a barátságét. Ez a két gyermek Aphrodité, a szerelem és Philia, a barátság istennője.

11.

A szerelem az ember minden erejét előcsalja, fölkelti és felkorbácsolja. Más szóval: a szerelem az összes szenvedélyeket felébreszti. Még jobban: a szerelem az emberben lakó démonokat mind felszabadítja.

A barátság az ember erőit összhangba hozza. Más szóval: a barátság az összes szenvedélyeket megfékezi. Még jobban: Philia az egyetlen istennő, akinek megjelenésére az elementáris démonok lecsillapszanak és megbékülnek.

12.

A szerelemnek és a barátságnak csak egyetlen rokon vonása van, s ez: ha felbomlik, annak oka sohasem a Másik, hanem mindig az Én.

13.

A szerelem titka, hogy a kettőből egy lesz, a barátság titka, hogy az egyből kettő. Ezért a szerelem fordított barátság, úgy hogy az egyikből mindig szivárog át valami a másikba. A szerelem néha olyan, mintha egyből kettő lenne, holott mindig kettő volt, és csak a szerelem tette eggyé. A barátság pedig néha olyan, mintha kettőből egy lenne, pedig mindig egy volt, csak a barátság tette kettővé.

14.

A nő barátait elfelejti, szerelmeit soha.

A férfi szerelmeit elfelejti, barátait soha.

15.

Története van a könyvnyomtatásnak, a pénzverésnek, a hajózásnak, az öltözködésnek, a mérgek használatának és a cserépedényeknek. A barátságnak nincs. Miért? A barátság története: Lao-Ce és barátai, Buddha és barátai, a barátság a trójai háborúban, Harmodios éa Aristogeitón, Sokratés barátságai, a Grál-lovagok, a festők, művészek és költők barátságai, a George-kör.

16.

A barátságnak három kizáró oka van: a hiúság, a gőg és az irónia. Az Én felülemelkedésnek ez a három alapformája. Mind a három lezár és kirekeszt. Mind a három autista magatartás, és az az ember használja, aki minden áron különbözni akar. A hiúság a másik emberben csak tükröt keres és talál; a gőg csak szolgát és alárendeltet akar, akit megvethet; az irónia csak tökéletlenséget. Tudjuk, hogy mindenki tükör, szolga és tökéletlen. De zt is tudjuk, hogy nem ez a fontos. A barát magát teszi tükörré, szolgává, tökéletlenné. S aki ezt nem érti, és hasonlóval nem viszonozza, az nem az embert sérti meg, hanem a barátságot.

17.

A barátságnak négy formája van: a hősies, az intim, a szellemi és a játékos. De az igazi barátság mind a négyet egyesíti, s ezért nyugodtan mondható, hogy ez a barátság négy dimenziója. A hősiesség az, hogy feláldozom érte életemet; a szellemi az, hogy ahol együtt vagyok vele, az a szellem világa; a játék az, hogy oly vidáman játszom vele, mint a gyermek; az intim az, hogy feltárom magam.

18.

Goethe mondja, hogy nem elég, ha az ember barátjáért életét hajlandó feláldozni – meggyőződését is meg kell tagadni érte.

19.

Hogy az antik világban Philiát mennyire ismerték, mutatja, hogy csak ott volt szobra. Később a szobor vagy egyetlen embert ábrázolt, a halhatatlan Ént, vagy csoportot, a halhatatlan közösséget. A halhatatlan kettőt elfelejtették. Harmodios és Aristogeitón, a két athéni férfi emléke a barátság szobra. Megvan benne az, ami a barátságban lényeges: a lét rejtélyes megkettőződése, annyira, hogy ha csak egy férfi állana ott, az ember tudná, hogy valaminek csak a fele.

Lawrence a Medvevadász és a delaware indiánfőnök barátságáról azt mondja: mélyebb, mint a rokonság, mélyebb mint az apaság, mélyebb, mint az anyaság, mélyebb, mint a szerelem – olyan mély, hogy már nincs benne sem szeretet, sem szerelem – so deep that it is loveless. Eltűnt belőle minden vonzalom, rokonszenv, kívánság, vágy, szenvedély, olyan mélyen van, hogy oda az ember már csak a legmélyebb gyökereivel ér le. Ebben a mélységben csend van, zavartalan nyugalom és mozdulatlan béke. Ez az idill világa. Ez az aranykor. Ami a szerelemben csak ritkán, pillanatokra teljesül, a határtalan megnyugvásból kiragyogó boldogság: az a barátságban állandóan jelen van. A barátságot arról ismerem meg, hogy idillikus. A közösség ezt a csendet nem ismeri. Az aranykori közösség a földön még nem valósult meg. A békét a magányos is, csak ha az istenek különösen kedvelik, egyszer élheti át. A barátságban ott lebeg akkor is, ha a két barát harcba indul, akkor is, ha az erdő szélén a tűz mellett falatozik, akkor is ha játszik, akkor is, ha az egyik a tengeren túl, a másik a tengeren innen él, egymástól tízezer mérföldnyire. Úgy látszik, az idilli létbe lépni egyedül csak az istenek kegyéből lehet és szabad; közösen, úgy látszik, legalább egyelőre, nem is lehet. Férfi és nő sohasem tud annyira egybenőni, hogy az aranykor nekik megnyíljék – tovább, mint egyetlen pillanatra. A barátság azzal kezdődik, hogy mind a ketten az idillibe lépnek. S itt nincs szükség vágyra, kívánságra, erőre, küzdelemre; az idill nem ismer hiányt és minden szenvedélyt kielégít. Ezért a barátság mélyebben van, mint a szeretet és mélyebben, mint a szerelem.

Ami a létnek abba a legmagasabb körébe lép, amit aranykornak hívnak, ami az idill, az teljesen tökéletesen befejezett, hiánytalan és kész. Ami pedig teljes, tökéletes és kész, az klasszikus. A barátság az élet klasszikus megoldása. Ezért becsülték a barátságot az antik időkben, s ezért nem értik ma. Klasszikus az, ahol a lét alapja kristályos fényben megnyilatkozik. Ezért a klasszikus életrend teremtője és őre: Philia.

20.

Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között. Miért csillag a barát? És miért barát a csillag? Mert olyan távol van és mégis bennem él? Mert az enyém és mégis elérhetetlen? Mert az a tér, ahol találkozunk, nem emberi, hanem kozmikus? Mert nem kíván tőlem és én se kívánok tőle semmit? Csak azt, hogy legyen és így, ahogy van és ő van és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég? Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell. De ha nem is lehet, barátom iránt mindig azt fogom érezni, hogy csillag, a világegyetemnek érthetetlen rámragyogása.

21.

Az emberi világban a barátság a klasszikus életrend formája volt, lesz és marad. A humánum zavaros irrealitásából, amit meg nem magyarázható módon realitásnak hívnak, a barátság kilép, s az életet költői módon oldja meg. Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.

Lehet, ezt értette Aristotelés, amikor azt mondta, hogy a közösség ősszava: a Philia.

Forrás: Hamvas Béla.org