Gombák világa

A táltosok, sámánok, vajákosok, varázslók, mágusok nagy tudású alakjai voltak a régi idők tovatűnő világának. A sámán -sramana szanszkritul, páliul samana / szó jelentése is: tudó, vagy mai használatban tudós. Tudták, hogy fűben-, fában orvosság van, és ismerték az "állatok nyelvét". Nem egyszer igazi varázserejük volt: képesek voltak meglepő pontossággal jósolni, vagy gondolatokat olvasni, netán a szellemekkel, vagy istenekkel beszélni. A samanizmust talán a legősibb vallásnak nevezhetnénk, ha - többé, kevésbé egyező-, hitrendszerüket egységesnek vesszük. Ezek számos dologban különböznek, de vannak meglepő, földrajzi távolságot nem ismerő "megmagyarázhatatlan" egyezőségek is. Sok esetben, különféle növények, illetve gombák segítségével keresték a spiritualitás magasabb síkjait. A kínai taoisták ezt külső alkímiának is hívták.
Ezen mágikus növények, és gombafajták használata egyidős az emberiséggel. Számos régészeti lelet utal a gombák használatára. Afrikai barlangok falain gombafejű, emberszerű lények rajzait találták. A szibériai sámánok kedvelt segédeszköze volt a légyölő galóca (Amanita muscaria), amely megnyitotta előttük az utat a szellemek világába. Közismert az ősi dél-amerikai indián törzsek (aztékok, toltékok, maják) vonzódása a "szent varázsgombákhoz", melyeket gyakran használtak vallásos-mágikus szertartásaikhoz. Az aztékoknál külön istene volt a pszichedelikus növényeknek: Xochipilli, a virágok
istene, a "virágos álmok védelmezője". A spanyolok, amint meghódították a kontinenst, betiltották a varázsgombák használatát, mivel úgy gondolták, e növények hatása nem lehet más, csak az ördög műve. Az inkvizíció tiltása azonban nem bizonyult hatékonynak, egyes törzsek varázslói még most, a XX. században is használják ezeket a gombákat. Ezek a szertartások a nyugati világ előtt rejtve maradtak egészen 1955-ig, amikor R. Gordon Wasson és barátja, Allan Richardson fotográfus mexikói tartózkodásuk során részt vettek egy igazi sámáni szertartáson, ahol maguk is elfogyasztották az indiánok szent gombáját.

Aki a mágikus gombákról hall, általában rögtön Mexikó, Közép-Amerika jut az eszébe. Talán itt használják legrégebb óta a gombát az indián brujók, a varázslók. I. e. 300-ból származó kőbe vésett gombaszertartás ábrázolás is létezik, tehát a gomba használata szinte egyidős a közép-amerikai civilizációk megjelenésével. A Szaharában, Algériában (kb. 10-12,000 éves), Tanzániában (7-8,000 éves) és Csádban is találtak barlangrajzokat, amelyek szintén ilyen jellegű szertartásokat ábrázoltak. Szintén rajzok és nyelvemlékek őrzik a szibériai, kamcsatkai sámánok légyölő galóca segítette szellemvilágbéli utazásait. Sok író az evolúció jelentős erőjeként emlegeti a hallucinogén növényeket. Ezekben a társadalmakban a gombát felhasználó sámánok, varázslók, táltosok által vezetett szertartások komoly jelentőséggel bírtak és senki sem kérdőjelezte meg hasznosságukat. Az ókori Görögországban, Indiában is használatosak voltak a varázsgombák. Merészebb fantáziájú kutatók szerint az Indiai Védákban leírt szóma és a Bibliában tárgyalt manna is egy varázsgomba faj, vagy a légyölő galóca. A gomba mellett meg kell említeni a pejotot (Lophophora williamsii), a San-Pedro kaktuszt (Trichocereus pachanoi), a légyölő galócát (Amanita muscaria) és lehetne folytatni a sort. A sámánok a pszichotróp növények segítségével léptek kapcsolatba az istenekkel, a szellemvilággal. Ők a látomásokat sohasem érzékcsalódásnak, hallucinációknak tartották, hanem jövőre utaló jeleknek, utasításoknak, leckéknek, nem másik világnak, hanem az egyetlen világ egy másik nézőpontjának. Eme növények használata tehát rendkívül fontos volt, fel sem merült a drog szórakozási lehetőségként való használata, így ezekben a társadalmakban teljesen ismeretlen volt a maiakra jellemző drogfüggőség problémája. Egyébként meg kell jegyezni, hogy a pszichedelikumok sohasem voltak igazán szórakoztató jellegűek, használatuknak mindig célja volt. Érdekes eszmefuttatás olvasható Jim Dekorne: Pszichedelikus Sámázizmus c. könyvben erről a témáról:Eszerint az aztékoknak a gomba mutatta meg Quetzalcoatl, a fehér isten jövőbeli eljövetelét, ami mint ismerjük, pontosan egybevágott Cortez megérkezésével. Az aztékok, óriási túlerejük ellenére alulmaradtak, nem is inkább a "modern" spanyol fegyvereknek köszönhetően, hanem a mindenki által hitt pesszimista jóslat miatt, miszerint Quetzalcoatl eljövetele egyben számukra a világvégét is jelenti. Ezen fejlett kultúrákra jellemzőek voltak a meglepően pontos matematikai, illetve csillagászati ismeretek, érdekes mód, akár a mai korét is számos dologban felülmúlva.

A légyölő galóca

A légyölő galóca /Amanita muscaria/ - az Antarktiszon kívül - minden földrészen elterjedt. Észak-Ázsia tetemes részén ez az egyik leggyakoribb gomba. Magyar népi viseletben is megtalálható nyoma maradt -gondoljunk csak akár a babos kendőre!
A tudományban hosszú időn át - valószínűleg túlzóan - veszélyesen mérgező, ráadásul - nyilvánvalóan helyesen - pszichotikus, hallucinogén gombának tartották. Mérgezőségét egyik, már 1869-ben azonosított alkaloidjának, a muszkarinnak tulajdonították, míg 1957-ben a svájci Peter G. Waser és Konrad Eugster kételyüket fejezték ki, hogy elsősorban a muszkarin felelős a mérgező és pszichotikus hatásokért. Mindenesetre a nyugati köztudatban, a mesekönyvektől a tudományos szakirodalomig évszázadokon át erőteljesen mérgezőnek tartották, s irányában viszonylag alaptalanul bizonyos "amanitofóbia" alakult, /vagy alakítottak!/ ki (Rätsch 1995 a: 9). (!)
Magyar szempontból érdekes, hogy obi-ugor nyelvrokonaink, a vogulok (manysik) és osztjákok (hantik) hallucinogén, révületkeltő szerként fogyasztják, legalábbis fogyasztották. Ezekre a néprajzi párhuzamokra (például Munkácsi 1907, Bán 1908, Balázs 1954: 418-120, Vértes 1990: 195-7) alapozva, s ősi magyar samanizmust feltételezve régi, s a legutóbbi időkig élő és alighanem kellően megalapozott feltételezés, hogy honfoglaló őseink, legalábbis sámánjaink révületkeltő szerként használták a légyölő galócát (Grynaeus 1996: 171, Józsa 1996: 34).

Tulajdonképpen a néprajzi adatokból kiinduló feltételezésnek további általánosítása az a hipotézis, hogy általában az uráli népek (finnek stb.) is, legalábbis sámánjaik révületkeltőként használták a légyölő galócát.
Wasson a magyar bolondgomba és az ilyen típusú összetételek, így a már Reguly Antal hagyatékából is ismert osztják tulpăng (szó szerint is "bolondgomba", Wasson et al.1986: 68-72) kapcsán fogalmazta meg azt a feltevését, hogy ha egy nyelvben ilyen típusú kifejezés van, az annak hátteréül szolgáló kultúrában használnak vagy használtak valamilyen gombát (Eurázsiában többnyire, de Amerikában is helyenként légyölő galócát) hallucinogén bódítószerként.
A XVII. századtól csak Szibériában - obi-ugoroktól, szamojédoktól (nyenyecektől, nganaszanoktól és szölkupoktól), ketektől, csukcs-kamcsatkai népektől (itelmenektől avagy kamcsadáloktól, korjákoktól, csukcsoktól) és jukagiroktól - vannak adatok a légyölő galócának révületkeltő szerként való alkalmazásáról. Ma nyugaton talán csak az osztjákok használják, Kelet-Szibériában máig elterjedt révületkeltő szer lehet, bár szerte Szibériában az utóbbi századokban folyamatosan szorítja ki az alkohol (elsősorban a vodka). Egyes feltételezések szerint Nyugat- Szibériában más népek (eszkimók, tunguzok) is használták a légyölő galócát, s keleten állítólag az inari (finnországi) lappok sámánjai is fogyasztották.
A légyölő galócát tipikusan szárított formában, esetleg más táplálékkal vagy levesben a férfi sámán fogyasztotta rituális alkalmakkor, de szakrális révület okozója mellett profán kábítószerként is használták. Például a korjákoknál elvileg nemcsak a sámán, hanem bárki fogyaszthatta.
Többek között Wassonnak köszönhetően az 1970-es évektől ismert, hogy Észak-Amerikában az algonkinokhoz tartozó odzsibváknál és az athapaszkokhoz tartozó dogriboknál is kimutatható a légyölő galóca révületkeltő szerként való alkalmazása (Kutalek 1995). Már Wasson és Heim is megpróbálták bizonyítani, hogy a légyölő galócát Amerikában is révületkeltő szerként használták, újabban Christian Rätsch a dél-mexikói (Chiapas) lakandon indiánok példájából kiindulva tett kísérletet a mexikói, maja stb. légyölő galóca révületkeltő szerként való felhasználásának rekonstruálására (1995 b).
Elsősorban tehát az etnomikológia megalapozójának, Robert Gordon Wasson (1898-1986) amerikai bankárnak, tőzsdei szakírónak az 1950-es évek óta publikált munkáinak köszönhetően több hipotézis született arról, hogy a légyölő galóca a korábbi századokban, évezredekben révületkeltő szerként sokkal elterjedtebb volt. (Wasson kutatásaihoz egyébként hallatlanul rangos nemzetközi tudóscsoportot hozott létre, melynek tagjai voltak: Roger Heim francia mikológus, Albert Hofman svájci kémikus, az LSD felfedezője, Roman Jakobson oroszországi zsidó származású amerikai nyelvész, Claude Lévi-Strauss francia etnológus, Stella Kramrich amerikai indológus, Carl P. Ruck amerikai vallástörténész stb.)

Egyes feltételezések szerint a légyölő galóca számít a világ legősibb hallucinogén szerének. Szibériában egyes feltevések szerint 10000 éve is használhatják erre a célra. A Kelet-Európától Kamcsatkáig Észak-Eurázsiában légyölő galócát feltehetően fogyasztott nyelvközösségek nyelveiben jelen levő rekonstruált formájában *pang(?) vándorszó (vogul pang?, osztják păng, erza-mordvin pango, moksa-mordvin pang?, korják, valamennyi "gomba" jelentésű) mindenesetre meg lehetett a
honfoglaláskor magyar nyelvben is.
Wasson feltevése szerint a légyölő galóca lehetett az ókori indiai árják szent szóma (szanszkrit soma) italának alapanyaga (Wasson et. al. 1986:32-33, 54-68, Lévi-Strauss 1970), s Wasson feltételezése szerint felhasználását a szibériaiak talán az árjáktól vették át. (a samanizmus árja kapcsolataihoz tartozik még a mandzsu-tunguz eredetű sámán szó egyik feltételezett etimológiája, a szanszkrit śramana "buddhista kolduló pap").

A légyölő galóca ősi indoeurópai kultuszáról időközben számos egyéb spekuláció született, például nyomait viking sagákban is felfedezni vélték. Robert Graves feltételezése szerint az eleusziszi misztériumokban is használtak légyölő galócát vagy valamilyen más gombát (erről például Schmidbauer 1984 b).

Forrás