Menekülés New Yorkból a Hudson völgyébe

A Nyomkereső nyomában a zóna riportere kiégett autóroncsok és meglepett pillantások között

Harmadik nekifutásra sikerül elérnem, hogy a csapos ne öntsön semmit mást a pohárba a fehérbor és a szóda mellé, még jeget se.

Csak ötven mérföld New Yorktól, mégis egy egész más világ. Bártfai Gergely felkerekedett, és megnézte a Hudson völgyét, ahol Cooper Nyomkeresője járt. Talált szépet, kiégett autóroncsokat, és végül még fröccsöt is kapott – szívószállal.

New York nagyszerű város, tele pezsgéssel, izgalommal, kultúrával. Nem lehet unatkozni – mégis megesik, hogy az embernek hirtelen elege lesz belőle. Különösen nyáridőben, kánikulai napokon. Nem úgy gondolunk New Yorkra, mint valami délszaki városra, de ha elővesszük a térképet, ellenőrizhető: a 40–41. szélességi fokok között fekszik, nagyjából egy magasságban Madriddal, Nápollyal és Isztambullal. Ha pedig ott állunk Manhattan közepén egy forró augusztusi délutánon, az atlaszt sem kell lapozgatnunk. Elviselhetetlen a hőség, fojtogató a pára. A Times Square olyan, mint a nedves gőz a Lukácsban, azzal a kellemetlen különbséggel, hogy nincs hozzá hideg vizes medence, amelyben lehűthetnénk magunkat. És az éjszaka sem hoz enyhülést, a felhőkarcolók között megreked a levegő, a rengeteg aszfalt és beton napnyugta után is ontja a forróságot.

Ilyenkor a legjobb menekülőre fogni.

A belvárosi pályaudvarról, a Grand Centralról sorra futnak ki az elővárosi vonatok. A Metro-North társaság vonalai közül a zölddel jelzett Hudson Line a leghangulatosabb. Puhán suhannak észak felé a légkondicionált kocsik, a messziről jött utazó hátradől az ülésen. Az ablakban úgy peregnek a képek, mint a mozivásznon. Először a Harlemet hagyjuk magunk mögött, aztán Bronx szomorúan egyhangú, sokemeletes lakóházai következnek.

Fél óra alatt kijutunk a városból, és közvetlenül a Hudson völgyében robogunk tovább. Szemközt a világhírű katonai akadémia, a West Point masszív épülettömbje uralja a partot. A folyó kanyarulatát maga George Washington választotta stratégiai fekvése miatt, az erődítményt pedig Tadeusz Kościuszko tervezte a függetlenségi háború idején.

Ötven mérföldre járunk a várostól, az már egy másik világ.

Tágas, falusias kisvárosok, csupa földszintes ház, a kertekben csillagos-sávos zászlók. New York állam felső része – a helyi zsargonban Upstate NY – gazdag környék. Azok laknak itt, akiknek futja a drága ingatlanokra, és még bumlizniuk sem kell a városba dolgozni minden reggel. A még tehetősebbek persze Manhattanben is fenntartanak egy csinos lakást, mondjuk a Central Park Westen, úgy a harmincadik emelet magasságában, parkra nyíló erkéllyel – hátha valamelyik este nem lesz kedvük hazaautózni egy hosszúra nyúló Broadway-előadás után.

A nagyjából találomra kiválasztott állomás, Beacon akár egy westernfilm díszlete is lehetne. Kanadai ludak között gázolok a vasútállomás mellett. Különösebben élénk fantázia sem kell hozzá, hogy elképzeljem, amint a főutcán (a rend kedvéért Main Streetnek is nevezik) szembetalálkozik a Jó és a Rossz, és elkerülhetetlen végső összecsapásuk, a showdown. Ám a takaros 19. századi házacskák ajtaja mögött nem mesterlövészek húzódnak meg 2008-ban, hanem mexikói éttermek, divatüzletek és ingatlanügynökségek. Unalmas élete lehet a seriffnek, lépésben autózgat fel-alá a békés járókelők között. A hegymászófelszerelés-boltban sikerül turistatérképet szereznem, és irány az erdő: a Hudson Highlands nemzeti park.

„Minden óriási térség – a tenger, a róna, a sivatag – megragadja az ember képzeletét, és szívét csodálattal tölti el. Végtelenségében ilyen fenséges volt az észak-amerikai őserdő is, amelynek sűrű fái között most négy ember kapaszkodott felfelé. (…) Néhány percig elragadtatással bámulták a zöld szín különböző árnyalatait, azt a csodálatos színpompát, amely abban az időben az Atlanti-óceán nyugati partszegélyének erdőségeit jellemezte.”

Hát ettől volt ilyen ismerős ez a táj! Itt járt a Nyomkereső, Natty Bumppo legendás indián barátaival. J. F. Cooper Nagy indiánkönyve mélyebben él bennem, mintsem gondoltam volna – négyéves lehettem, amikor először olvastam, vagyis akkor még olvastattam magamnak a nagymamámmal, gyertyafény mellett. Az idézetre csak hetekkel később bukkanok rá, már Budapesten, de az erdőség az első pillanattól otthonos, akárcsak a Hudson ezüstszalagja, ahogy néhány órányi erőltetett hegymenet után megpillantom a csúcsról.

A természetvédelmi terület ma is szinte vadon, csak néhány rozsdás vastömeg jelzi, hogy a fehér ember eljutott idáig. Először az évtizedekkel ezelőtt leégett hegyi felvonó végállomásának maradványai, azután néhány autóroncs. Ezek nem annyira régiek; alkalmi kiránduló ismerőseim fejcsóválva mesélik, hogy a környékbeli fiatalok időnként részegen felautóznak a hegyre, amíg bírnak, aztán felgyújtják az öreg, megunt kocsijukat. Nem valami épületes szórakozás, de közkedvelt – buzgón bólogatok, bizony jobban tennék a fiúk, ha lent maradnának, és inkább tömnék magukba a gyorséttermi zsírdiétájukat.

A bemutatkozáskor megmondom új ismerőseimnek, hogy honnan jöttem, mire egyikük, Vinny széles vigyorral és meghökkentően jó kiejtéssel vágja rá, hogy „egészségedre!”; az első felesége magyar bevándorlók unokája volt. (Magyar szál nélkül nincs riport, még ha a Hudson Highlands legtetejére kirándul is az ember.)

Hosszú az út a hegyen át a következő nagyobb folyóparti településig, Cold Springig. Hatalmas ragadozómadarak vitorláznak a fejünk fölött, alaposan szemügyre vesznek. Megint rám tör az indiánromantika: egyszeriben átélem, miért hasonlítgatták magukat sasokhoz és sólymokhoz a vidék őslakói, és hogy miért viselték büszkén a tolldíszt. A park másik látványossága, a Breakneck Ridge rászolgál a nevére, valóban nyaktörő sziklaorom.

Az érkezés újabb kalandokat tartogat. Az első kihívás: hosszúlépést intézni Cold Spring sörözőjében. Harmadik nekifutásra sikerül elérnem, hogy a csapos ne öntsön semmit mást a pohárba a fehérbor és a szóda mellé, még jeget se. A törzsvendégek őszinte érdeklődéssel figyelik, amint udvariasan visszaadom a szívószálat, aztán egy hajtásra lehúzom a fél litert. Végül szemlátomást megbékélnek abban a tudatban, hogy az akcentussal beszélő bakancsos-hátizsákos kirándulók nyilvánvalóan különc figurák.

Váratlan ajándékuk egy ötlet: levezető séta a Little Stony Pointra, egy pompás kis félszigetre, ahová gyalogoshidacska visz át a vasúti sínek fölött. Nem véletlenül büszkék rá a helybeliek: kétszer is sikerült megvédeniük a „hasznosítástól”, nem épült rajta se kőbánya, se lakópark. És most már nem is fog, mert a természetvédelmi terület részévé nyilvánították, marad ami Bőrharisnya és Csingacsguk idejében volt, egy darabka erdő a Hudson partján. Jobbára kajakosok, kenusok ejtik útba, néha kutyasétáltatók és kocogók. A víz meglepően tiszta és simogató, a hajók nagy hullámokat vetnek. Itt a nagy meleg sem zavar, sőt szívem szerint estig úszkálnék a folyóban.

De strandpapuccsal nem készültem, a kavicsok pedig élesek – a Kis Köves Pontot sem véletlenül nevezték el úgy, ahogy. Elég egy óvatlan mozdulat, és bár a vasútállomás legföljebb másfél mérföldnyire lehet, elvágott lábbal ennyi is túlontúl hosszúnak tűnik, amint vánszorgok vissza New York, a civilizáció felé.



Szerző: Bártfai Gergely - Zóna