2009. szeptember 27., vasárnap

Kisfaludy Sándor verseiből ...



HIMFY

A KESERGŐ SZERELEM.



I. ÉNEK.

Mint az őzek az erdőben,
A halak a vizekben,
Madarak a levegőben,
A méhek a kertekben:
Oly szabadon s kedvem telve
Éltem egykor napjaim;
Vigan lejtve s énekelve
Üzém kicsiny bajaim.

Erő vala tetememben,
Minden bajt megláboltam;
Tehetség volt tűz-lelkemben,
A sorsot csak gúnyoltam;
Nem esmérvén veszedelmet,
Nagy dolgokat koholtam;
Nem esmertem a szerelmet -
Egek, de boldog voltam!

Szóljon bár a hímes mező
Fűvei közt fülelő
És estvénként lengedező
Illatos nyári szellő:
Ha valaha duplázta-e
Sohajtásom fúvalmát?
Avagy háborította-e
Zokogásom nyúgalmát? -

Szóljon bár a csörgedezve
Folydogáló csermelye,
Hol, kebelem ömledezve,
Oly sok estvém eltele:
Ha valaha könnyeimből
Egy cseppecskét ivott-e?
Bút nézett-e szemeimből,
S panaszt tőlem hallott-e?

Barátságot szép lelkekkel
Szívem szerint kötöttem,
S érzelmimet jó szivekkel
Enyelegve közlöttem.
Kedvelvén a társaságot,
Akkor én nem gondoltam
Ennél nagyobb boldogságot -
Egek, de boldog voltam! -

Nyúgalomra bocsátkozván,
Könnyen elszenderedtem:
S szép álmokkal múlatozván,
Új örömre ébredtem.
Nem esmervén a szerelmet,
Senkinek sem hódoltam,
Nem éreztem szívgyötrelmet -
Egek, de boldog voltam! -

De most oda boldogságom,
Oda örömnapjaim!
Oda van szép szabadságom,
Hajh! meggyültek bajaim! -
Egy gőgös szép megsebzette
Csalt nem sejtett szívemet
S tehetetlen rabbá tette
Fellengve járt lelkemet! -

A bú marokkal szaggatja
Ifjúságom virágit;
A mirígy tűz száragatja
Szép reményim zöld ágit.
Teli arczom elsorvadott,
Lehúlltanak rózsái;
Vidám szemem beapadott,
Elhúnytanak szikrái.

Oda könnyű nyájasságom
S enyelgő víg tréfáim;
Ellankadott bátorságom,
Búban másznak óráim.
Tetememnek fogy ereje,
Kedvekben nem enyhülhet;
Roncsolt agyamnak veleje,
Elmém már nem repülhet,

Kerűlöm a múlatságot,
Epedezek, búsongok;
Kerűlöm a társaságot,
Magánosan bolyongok.
A barátság deríteni
Édes szóval igyekszik;
De nem képes enyhíteni, -
Szívemen nagy terh fekszik.

A pataknak siralmimmal
Bővítem most vizeit;
A Bakonynak panaszimmal
Töltöm vadon völgyeit.
A szép tavasz kellemei
Lelkem fel nem vidítják;
A madarak szerelmei
Szívem inkább búsítják.

Nyúgalomra telepedvén,
Alva is csak szenvedek;
Álmomban is gyötrődöm én,
S új kínokra ébredek.
A napkelet, napenyészet
Búmban tünődve talál;
Kihalt nékem a természet, -
Éltem egy hosszú halál.

Látja jól azt a kegyetlen,
Mint lankadok, epedek;
Tudja jól az érzéketlen,
Érte mennyit szenvedek;
De mind ezen nem könyörül,
És nem szán ő engemet!
Sőt talán még azon örül,
Hogy így dúlja éltemet.

Egy mosolygó tekintettel
A kegyetlen istenné,
Bár ha színlett szeretettel,
Szívem boldoggá tenné,
Vajha tüzem apaszthatná
Könnyeimnek árjait! -
Vagy hát könnyem elolthatná
Szívem dühös lángjait!


1. Dal.

Az életnek tengerében
Két örvény van: szív és ész;
A kettőnek egygyikében
A jobb ember könnyen vész.
Az ész ezer bajt okozó; -
Ezt el lehet kerűlni;
A szív, minthogy ragadozó,
Könnyű benn elmerűlni.
Engem a sors forgó szele
Ez örvénybe csapott bele;
S elragadt ez engemet -
A szív szerzi vesztemet.


2. Dal.

Hogy anyám megnyugtathatta
Minden kivánságomat;
S egy pohár viz elolthatta
Minden szomjúságomat;
Midőn gyermek társaimmal
Csigást, lapdást játszottam,
És rövidke lábaimmal
Lepkék után futottam;
Madárfészket keresgéltem, -
Egy örömmel mást cseréltem:
Boldog voltam én akkor:
Óh gyönyörű gyermekkor!


3. Dal.

Mikor egyszer pelyhesedtem,
S a gyermekből legény lett,
S gondolkodtam, elmélkedtem,
S a szív bennem érezett;
Hogy megjárták omladékit
Szívem s elmém Hellának,
S bámúlandó dőledékit
A hajdani Rómának;
S gondolatim fellengeztek,
Kivánatim ébredeztek,
S érzeményim zsibongtak, -
Örömim is borongtak.


4. Dal.

A miólta felserdűltem,
Keblem tüzet nevele:
Bizonytalan tárgyért fűltem,
S így szívem nem fájt bele.
De mihelyt őt megpillantám,
Lelkem mindjárt megdobbant:
Ő az! félve rebegé szám,
S a tűz bennem fellobbant.
Mélyen érezvén hatalmát,
Megvallottam diadalmát;
Hatalmát ő szereté, -
Diadalmát megveté.


5. Dal.

A szív minden, - azt tartom én,
Mindennek az eleje:
A sziv győzvén vagy győződvén,
Jó vagy rossznak kútfeje.
Szívem szerzé örömimet,
Miglen még szabad voltam;
Szívem szerzi keservimet,
Miólta meghódoltam.
Lábához tévén szívemet,
És szívemmel mindenemet,
Estem e kelepczébe, -
Hatalmának kénnyébe.


Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Nincsenek megjegyzések: