Lányi Sarolta verseiből ... (2.)

Találkozás

Nem nézek arra, nem, nem, úgy-e nem?
Pedig már észrevett és énfelém tart.
Valami furcsa, fájós félelem
Félős öröm fogott meg és belémmart.
Magamba bukva érzem szégyenem.
Forró fullánkos ujjak zord sora
Trillázva szágúld végig énemen.
(Ó én: szilaj, százhangú zongora!)

E vad játékost én már ismerem.
És hallgatom hideg, nehéz haraggal,
Késéles ujja míg vérzőre vagdal.
Mikor lesz végre vége, Istenem?

És íme vége már. Talán korán...
Gyors kézfogás, rekedtes kis szavak...
S egy bágyadt, hűvös pillantás alatt
Elült a vágyjáték a zongorán.

Ráolvasás

Beteg légy. Árva, csüggeteg,
Álmatlanul ki hajszol álmokat,
Kit élő nem keres, halál se látogat.
Légy megalázott bús beteg.
Ó, nem sokáig. Csak ép, míg megérted
A messziből belédzenélő bánatot:
A délutánba búsongó harangét,
Mely néma perceidnek bájt adott,
Távolba görgő tompa kocsineszt,
Titkon, sietve jött... Talán teérted,
Szép zengő bálba elvitt volna téged,
Dióhéjadta, vertarany ruhába...
De nem mehetsz, mert még szegény beteg vagy,
Beteg, szerelmes csalfa kis sugárba,
Mely bús szobádba huncutúl betéved,
Amíg szivedben szomjas vágyad éget,
Halálnak harmatát pilládra hintvén...

...Hűs sírba sírva vágyó légy te. Mint én.

Aki volt és aki lenne

Uram, alázatom kopogtat:

Amit énbelőlem kiloptak,
A lélek hol van?
Egedet merről ostromoljam?

Hogyan kérjem és hol keressem
Azt, aki voltam?
S aki leszek, az árny-én hol van?

Engedd, az arcát hogy kilessem,
Ki messze él még,
Kivé válnék, ha addig élnék.

S engedd: még egyszer rámnevessen
Az, aki voltam
S kivé még visszaváltozom. De holtan.

Megvádolom magam

Hozzám mindenki jó és senkisem bánt
Sokan sajnálnak, csüggedt kis bolondost.
Hogy élet és sors vélem mégis elbánt
Azért ennenmagam megvádolom most.

Ó dőre én, kit senki sem lökött meg
Bukdácsolok mégis botor bokámon
Elindulok a renyhe, barna ködnek
S az éjben fényvágyó szemem kitárom.

Előre nyújtom remegve kezem,
Hogy tudjam, rossz rémek talánha jönnek,
Megbotlom mégis, jajjal elesem...
...Nem más üt engem. Magam ütöm meg.

Amelybe botlottam, rúgom a röget,
Sajgó dühömben arcom torzra sáppad.
Mint mikor megüti magát a gyerek
És sírva szidja meg: az asztallábat.

Gellérthegyi boszorkány

Gellérthegyre éjszakán
Álom lába fölviszen,
Vár a hold, a kósza lány,
Búmat néki fölviszem.

Fényes arcát elfedem
Fellegével búmnak
És a fák a zord hegyen
Feketébe fúlnak.

Lent nehéz víz hömpölyög
És a lámpák őrzenek.
Méláznak a víz fölött,
Mint magányos őrszemek.

Állok fent a hegyfokon
Én: élő alázat,
Házak hátát számolom
S nem lelem a házad.

Gellérthegyről hajnalon
Ébredésem lök le.
Lent már vár a fájdalom
És kisér örökre.

Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám