Kemény Katalinról és A hely ismerője című könyvéről

Kemény Katalin



Dúl Antal: Rendhagyó könyvbemutatót tartunk most. Miért rendhagyó? Könyvbemutatót azért szoktak tartani, hogy a műre felhívják a figyelmet, reklámozzák, hogy el lehessen adni. Itt pedig egészen másról van szó. Egy vákuumot kell most oldanunk, egy feszültséget, ami Katalin távozása után két évvel mindenkiben megvan. Egy meg nem oldott feszültség maradt utána, melyet ő a saját ittlétével keltett föl. Akik nem ismerték őt, hogy lássák maguk előtt ezt az életpályát, nézzünk meg néhány fényképet és hallgassuk meg a tordai unitárius templom harangszavát. - 1909 augusztus 31-én ugyanez a harang szólt. Kemény Gábor a líceumban tanított, és a pedellus fél 12 után néhány perccel bejött és közölte vele, hogy kislánya született. Kemény Gábor az órát befejezte, akkurátusan összecsomagolta könyveit, és hazament, hogy megnézze a kislányt, Katalint. Tordának három arca van. Az első az Orbán Balázs által leírt kissé szövevényes, misztikus világ, amit ily sok erdélyi városban fölismerünk, kis zegzugos utcáival, macskaköveivel, háztetőivel, a különös hangulattal, ami belengi. A második az a Torda, amikor Kemény Katalin már él Tordán, tehát a századforduló utáni első évtizedek, amikor a polgárosult Magyarország hatására Erdélyben is kialakult a mértékadó szellem. Kemény Gábor magyar-francia szakos tanár volt, humanista és baloldali elkötelezettségű. Ez különösen hangzik ma, pedig a baloldal akkor még nem vallott színt, és nagyon sokan úgy gondolták, hogy a szociális problémákra igazi megoldást fog hozni. Ez még a két világháború között is érezhető volt, amíg nem vallott színt az egész marxista történet, addig nagyon sok pozitív erő volt benne, hogy egy szociáldemokrata, egészségesebb világot fog teremteni, amiben az emberek egymásnak nem úr-szolga viszonyban kizsákmányolói, hanem kollektív kölcsönös társasági viszonyban is élhetnek. Kemény Gábor ezt a baloldaliságát mindvégig megtartotta, de naiv volt, mint filosz. Az ógörög filozófusokat olvasta, úgy feküdt le, és a két világháború között fantasztikus cikkeket írt arról, hogyan lehet a poroszos, rossz hangulatú gimnáziumból emberi világot teremteni, más értékeléssel jobb atmoszférát az érettségihez, a tantárgyakhoz.

Kemény Katalin kilenc évig élt Tordán, de a papa már hat éves korában elvitte Párizsba. A francia kultúra iránti elkötelezettsége itt kezdődött. Az első fényképen egy szomorú kislányt látunk. Szinte sír. A felvétel előtt sírt is. Kérdeztem Katalint, miért ilyen szomorú? Azt mondta, azért, mert úgy gondolta gyerek fejjel, hogy az ember nem lehet két helyen egyszerre. Ha ott van a képen, akkor nincs itt többet, és a végsőkig tiltakozott, őt ne fényképezzék le. A következő képen a kis tordai diáklányt látjuk, ahogy iskolába készül, magyaros mentében. Minden képén komoly, és az öreg lelkek tudásával néz a világba. Ez egy kislány, de nem fiatal arc. Olyan, mint aki már nagyon sokat tud a világról, sokszor próbálta, ismeri a feltételeket, a vesékbe lát szinte, olyan mélyen bele tud nézni a dolgoknak a közepébe, lényegébe. A mamája nagyon ambiciózus hölgy volt, egyfelől hipokrita, fennkölten vallásos, másfelől az egész családot tönkre teszi, kizsákmányolja, érzelmileg megalázza, ugyanakkor fantasztikus háziasszony, közösségteremtő erőel bír, a papa karrierjét egyengeti. Gondoljuk el, egy szerencsétlen filosz, amilyen Kemény Gábor volt, Torda vármegye főispán-helyettese lett, ezt a Mamuka csinálta. Ő maga soha egy lépést nem tett ennek érdekében. Szerencsétlen, abban az évben lett Torda-Aranyos vármegye főispán-helyettese, amikor a fordulat elindult, Trianon, és összeomlott az ország.

Torda két arcáról már beszélem, aki ma jár ott, láthatja, hogy mindabból semmi sincs. Hamvas Béla úgy fogalmaz, hogy a helyeknek nem földrajza, hanem géniusza van. A géniusz a táj, illetve az ember egységét jelenti. Van, aki még őrzi a templomot, vannak még helyőrségek, de igazából a világ egészen átalakult és elmosódott. Katalin a hetvenes évek végén Tordán járt, akkor már elárasztották a tordai városrész felét, tudjuk, hogy víztározóvá lett. Szomorúan jött vissza, hogy nem kellett volna elmennie. Az, amit ott látott, meghamisította a gyerekkori világot, elnyomta a régi világot.

A trianoni diktátum után a papát rögtön bezárják a brassói fellegvárba, a mamát a gyerekekkel - Katalin húga egy éves ekkor - vagonra pakolják fel. Betesznek néhány tárgyat, egy kályhát, élelmiszereket, ágyakat, amit lehetett, a lakás töredékét. A vagont kihúzták a nyílt pályára, és ott várakoztak. A román diákok a papa után mentek. A prefektusnak mondták, hogy ez az ember nem érdemli meg, hogy börtönbe csukják, mert egyformán bánt románnal, magyarral. Kihozták a börtönből és őt is föltették a vagonra, amit aztán áthúztak Magyarországra, Békéscsaba környékére. A békéscsabai református lelkész egy ideig ellátta őket, de többszázezer menekült volt. Kőbányán egy kis tisztviselőlakásban kaptak rövid ideig átmeneti szállást, és itt kezdte meg Katalin magyarországi iskolai képzését. Később a Baár-Madas Gimnáziumba járt, amiről nagyon lesújtóan beszélt mindig, azt mondta, hogy a kegyességnek és a rideg kegyetlenségnek különös elegye volt az intézmény. Harmadéves korában el is kellett hagyja, mert az osztályvezetője kifeszítette a padját, elővette a naplóját és fölolvasta a szülők és a tanári kar előtt Kemény Katalin vitriolos kritikáját. Átkerült a Pasaréti Gimnáziumba, ott érettségizett, majd a bölcsészkar hallgatója lett magyar-francia-filozófia és pszichológia szakon. Nagy tanárai voltak, Haller Ákos, Korniss, vagy Prohászka neve meghatározó ebben a korban.

Katalin első tragikus élménye kisöccse, Gabika halála. A papa nem kap állást ugye, mint baloldali, csak magántanítványai vannak, de megélnek. Végül az Erzsébet királyné útján vették azt a lakást, amiben Katalin élete végéig marad. Polgári lakás, amely méltó ahhoz, hogy vendégeket fogadjon benne, a kor prominens szellemeit, meghatározó tanárait, gondolkodóit. 1936-ban ismerkedik meg Hamvas Bélával. Hogyan? Elvégzi a bölcsészkart, és mint fiatal diplomás, ambiciózus hölgy a legnagyobb vállalkozásra adja a fejét, lefordítja Rabelais Gargantua és Pantagruel című művét, ami halálugrás. Egy fiatal lány ennek a fantasztikus műnek a lefordítására nem igen képes, mondják, de ő megtette, és nem is rosszul. Előtte csak egy fordítás volt, Benedek Marcellé, de tudjuk, ő német segítséggel fordította a Rabelais munkákat. Katalin volt az első, aki eredetiből átültetve ezt a művet letette az asztalra, és hogy valamilyen kis publicitást szerezzen neki, járt körbe különféle kritikusokhoz, és így eljutott Hamvas Bélához a Fővárosi Könyvtárba. Hamvas fura figura volt, mert egy kuckót rendezett be magának a könyvtár egyik sarkában, tea-sarkot, ott fogadta az embereket, ott dolgozta ki első nagy regényterveit, esszéit. Megjelent ott Katalin, letette a könyvet, hogy írjon róla recenziót. Hamvas írt egy recenziót, de kemény volt. Katalin nem volt elégedett vele. Pontosan azt mondta, hogy egy fiatal lánynak ez túlméretezett. Nagy a vállalkozás, az ambíció, nagy igényt jelentett be a világnak, de nem érett hozzá. Pár évtized múlva majd előveszi és csiszolja újra. Nem volt igaza Hamvasnak, mert ez fantasztikus, nagyon jó fordítás. De az ismeretség megtörtént.

Hamvas korábban is ismerte Kemény Katalint, mert amikor beszerzéseket végzett a könyvtárnak, beült az olvasószolgálatra és az ott ülő embereket figyelte. Többször is beírta a naplójába, hogy "ma ismét megjelent az indián lány." Kemény Katalinnak erőteljes arcéle és fekete haja miatt indiános megjelenése volt. Hamvas akkor a közép-amerikai indián kultúrába fülig szerelmes volt, a fantasztikus maya, tolték hagyatékot dolgozta fel és mindig meglátta ezt az indián lányt, úgyhogy amikor Katalin megjelent, lényegében eldőlt a sorsuk. Furán indult a házasságuk. Hamvasnak ez a második házassága, a negyvenen túl. Már nem akart ő családot. Túl volt azon, hogy gyerek, családi kapcsolat. Óriási művek sorakoztak előtte, mint tervek, és mikor megtörtént a házasságkötés, Hamvas szépen hazament a legénylakásába. Katalin tiltakozott: most már másképp vagyunk, férj-feleség, másképp kell élnünk. Hát igen, de még nincs lakásunk. Majd ha lesz, akkor másképp élünk. Végül is Hamvas belátta, hogy váltás történt az életében, de neki nem ez volt a perspektíva, úgyhogy mindent Katalinnak kellett megteremteni, a lakást, az életformát, a megélhetést. Tehát mindazt, amire Hamvas már nem szánt időt.

Furcsa dolog ez, mert ha Kemény Katalin csak egy írófeleség lett volna, ahogy sokszor tapasztaljuk, nagyon nagy megerősítő erő a háttérből, ha jól adja a férje körül, az életforma és a megélhetési problémák egy részét átveszi, akkor a férjének nagyon sok energiája fölszabadul. De Kemény Katalin a saját jogán is író volt, és nem írófeleség. Alapvetően maga is igényt jelentett be arra, hogy műveket hozzon létre. Emiatt, két ilyen ember találkozásában mindig sérül valami, és Katalin sérült. Neki kellett mindazt megtenni, amit Hamvas Béla nem volt hajlandó. Katalin választotta ki az első lakásukat itt a Remetehegyen. Egy villalakást vett ki, ami nagyon romantikusan festett az erdei úttal, s mögötte az erdővel. De penészesek voltak a falak, befűteni egy kész tortúra, délig tart. Irgalmatlan huzatos, rossz atmoszféra volt, mindenféle baj volt abban a lakásban, nagyon sokat szenvedett vele Katalin. Hamvas reggel elment a Városi Könyvtárba és délután jött haza. Katalin egyedül maradt, s neki kellett valami lakályosságot teremteni, a semmiből szinte. A háború előtti néhány évben többször utaznak Dalmáciába. Mind a ketten imádták a mediterránumot, de csak a dalmát szigetekig jutottak el, Görögországba soha.

Kitört a háború, és kezdődött az életük második nagy tortúra szakasza. Ostrom a Kiscelli kastélyban, a nélkülözés, az éhezések, belövések, háborús zűrzavar. Amikor előjöttek a Kiscelli kastélyból, a hegyoldal, ahol a villa állt, üres volt. Az oroszok az ágyúikat erre az épületre lőtték be, hogy aztán pontosan tudjanak célozni különféle helyekre. Amikor feljöttek, a hegyoldalt papírlapok borították, Hamvas kéziratai, Katalin versei, különféle iratok, amit szanaszét szórt a légnyomás. Egész életük megsemmisült. Kezdődött a nincstelen korszakuk. Nagy nehezen átjutottak Pestre, a hidakat már lerombolták, és Mamukánál és Kemény Gábornál maradtak ideiglenesen, de ténylegesen örökre. Soha új lakásuk nem lett. Hamvas könyvtárat nem gyűjtött, azt mondta, most már nem kell neki a világból. Nagyon nehéz életük volt. Hamvas Béla 1948-ig elvegetált valahogy mint földműves Szentendrén a sógora házikójában, de a rendőrség zaklatni kezdte, hogy maga nem paraszt, és hiába van igazolványa tízfilléres bélyegekkel beragasztva. Azt mondták, vagy vállal rendes állást, vagy közveszélyes munkakerülésért börtönbe csukják. Elkezdett állást keresni, de Pesten nem talált, végül az Erőmű Beruházó Vállalatnál raktáros lett Tiszapalkonyán, irattáros építkezéseken, Bokodon, Várpalotán, ahol ezek a nagy szocialista beruházások elindultak.

És Katalin? A jól képzett francia szakos tanárnő először Kispestre került, a Wekerle-telepre, általános iskolába, itt egy darabig megtűrték, hogy történelmet tanítson, de balul ütött ki a dolog, mert a reformáció napján Lutherről beszélt, mire a tanfelügyelő beírta, hogy vallási órát tart. Fölfüggesztették, és soha többet nem taníthatott. Az Illatos útra, a Kén utcába került napközis tanárnak. Nem tudom ismerik-e, milyen környék? Azt írja a naplójában, hogy a gyerekek egymást verték a vonalzóval, repkedtek a könyvek, négykézláb mászkáltak az osztályban, egy pici rendet nem tudott tartani. Éveket húzott le így. Neki ez volt a pálya. Hamvas Bélának a raktárosság. Nem is tudom, melyik a rosszabb. A vakációt együtt töltötték Inotán, Dunapalkonyán, de keveset tudtak találkozni, kéthetenként volt szabad szombat, akkor jött fel Hamvas pár órára Szentendrére.

1950 körül minden nyelvszakos tanárnak föl kellett venni az orosz nyelvet, vizsgát tenni belőle, Katalin gondolt egyet és elment a kínai szakra. Mondta neki a párttitkár, hogy elvtársnő, oroszt kell tanulni. A kínai is baráti nép – mondta Katalin, s ez olyan meglepő volt, hogy ettől kezdve békén hagyták és elvégezte a kínai szakot. A kínaival az volt a hátsó szándéka, hogy Lao-ce-t fordít majd. De nem fordította le. Csak egy kínai novellás kötetet fordított, azt is csak a hatvanas években, egy afféle kínai dekameront, 17. századi pajzán novellák gyűjteményét. Érdekes módon annyi pénzt kapott ezért, hogy abból vették meg a Cseresznyés úti kertet Szentendrén, ahová házat akartak építeni, ki akartak költözni, de ez sem valósulhatott meg. Hamvas halála után nyolc-tíz évvel lett ott egy kis Erdért faház, Katalin ott töltötte idős korát, amikor tehette kiment. Hamvas Béla halála után még harminchat évet élt. Ezt a harminchat évet máskor kell majd elmondanom, ez már tulajdonképpen a velem, a kéziratok feldolgozásával eltöltött idő.

Mi az, amit Katalinnal kapcsolatban össze kell foglalni, miért is vagyunk itt, ez a vákuum mit jelent? Nem tűnik hangzatosnak, de Katalinnak stílusa volt. Azt jelenti, hogy tartása volt, formát tudott adni a hétköznapoknak, a reggelnek, az estének, a különféle szintű élethelyzeteknek, a baráti körnek, és intimitást. Tekintélyt, tiszteletet parancsoló magatartása volt.

Szántó F. István: Azért gyűltünk össze ma este, hogy egy több mint harminc évig az asztalfiókban lapuló mű friss megjelenése ürügyén egy korszerűtlen szerző emlékét idézzük meg. Ez a megemlékezés nagyon is indokoltnak tűnik, hisz az irodalom és a művészet egyetemes megtagadásának, visszautasításának, a megrendelő degenerált ízléséhez, a depoiézisz (fordítsuk úgy, hogy az ellaposodás, az eldurvulás, az elkorcsosulás, egyszóval az elsivatagosodás) normáihoz való egyetemes alkalmazkodás korában, amikor az uralkodó életérzés, a kor szava azt sugallja, hogy anything goes, amikor ugyan látszólag minden eladó, de csak a promotable, forgalmazható az eladható, amikor nemcsak a szájhőskorszak gyermekei, a szájhősök és szájhősnők, a magamutogató médiagigerlik, a megaguyok és a gigagirlök, de még az amúgy ártatlan és jóravaló mesteremberek is hajlamosak megszédülni és megszédíteni, bizony üdítő lehet a felfedezés, hogy hiába a trendy, hiába a kor szava, továbbra is élnek közöttünk olyan mondatok, melyeket amiatt lehet és érdemes komolyan vennünk, mert nem hulltak a semmibe, s amelyek épp azért nem porladtak semmivé, mert valaki komolyan vette őket…

Kemény Katalinról beszélek. De nem az önmagát mindig is magányosnak érző Kemény Katalinról, aki "bárhová ért, mindenütt idegen volt, mert mindenütt azt kérdezték, hogy mi a recept. Neki pedig nem volt" - holott "azt hitték, hogy a titkos varázsrecept birtokában van, és ki tudja nyitni az összes rejtett kincseskamrákat, csak nem árulja el". Nem. A műről, az "alkotó teljes személyiségével azonos, tehát kimeríthetetlen" Kemény Katalin-műről szeretnék most egy-két gondolatot mondani, de nem elsősorban azért, hogy újabb adalékkal szolgáljunk a magyar szellemi élet leltárhiányokban amúgy is igen gazdag múltjáról és közelmúltjáról, hanem hogy mindezzel saját magunkhoz kerüljünk közelebb, hisz, nem vitás, kommentárra mindenekelőtt mi magunk szorulunk. E kommentárhoz azonban, természetükből következően, csakis az olyan szuverén, öntörvényű, az olvasói elvárásokat figyelmen kívül hagyó művek és életművek, könyvszerűtlen könyvek segítenek hozzá, amelyek közé Kemény Katalinét is bízvást sorolhatjuk. "Nincs gyanúsabb mű, mint amit keletkezése idejében a kortársak tüstént és maradéktalanul elfogadnak", írja a szerző a festő Vajda Lajosról, amit most nem csupán azért idézek, mert a mondat erősen ars poetica-gyanús, hanem mert a szuverén mű egyik sajátosságára: az "idegenségre", a többértelműségre (vagyis a kimeríthetetlenségre) világít rá, ami egyben a Kemény Katalinhoz a legközelebb álló szerzők sajátja is: Lao ce-é, a "homályos" Hérakleitoszé, vagy éppen Eckhart mesteré, aki prédikációban gyakran és joggal él azzal a fordulattal, hogy "aki ezt a beszédet nem érti, ne bánkódjon a szívében"” (...)

Mondjuk hát ki egyértelműen: Kemény Katalin a 20. század nagy eszmélkedői, nagy metafizikusai sorába tartozik. De milyen is az a metafizika, amely Kemény Katalin prózájának jellegét alapvetően meghatározza? Milyen az az esszencialista hangütés, amely sokak fülében oly különösnek, vagy pedig kifejezetten idegennek hat? Szinte a lehetetlenre vállalkoznánk, ha a metafizika szó valamiféle pozitív meghatározására törekednénk, ha megpróbálnánk közös nevezőre hozni az emberi öntudat történetének talán egyik legsúlyosabb, több ezer éves múltra visszanyúló hagyományát, azt a hagyományt, amelyre óhatatlanul is gondolunk a metafizika szó hallatán. Talán mégse tévedünk, ha (némileg szemben avval az értelmezéssel, miszerint a valóságon túlira koncentrálna) a metafizika legáltalánosabb meghatározását úgy adjuk meg, hogy az azon gondolkodásmódok összefoglaló megnevezése, melyek a valóság - vagy ha úgy tetszik: a "valóság" - természetéhez, arculatához igyekszenek minél közelebb kerülni, melyek a mindenkori kortársak számára kínálnak elfogadható kijelentéseket arról, hogy mi az, amiben élnek, és melyek egyúttal jóserővel vonják maguk után az adott, a mindenkori, az éppen aktuális valóság megváltoztatásának szándékát. S semmiképp ne feledkezzünk meg a metafizika azon jellemzőjéről (hiszen a vele szembeni óvatos távolságtartás vagy éppen heves ellenszenv és elutasítás legfontosabb magyarázata valószínűleg épp ebben ragadható meg), a nagyság iránti érzékéről, legalábbis vágyáról, ami, szinte koroktól függetlenül, úgy látszik, mindig is zavarta, bosszantotta, s talán nyomasztotta is az „emberi, a túlságosan is emberi” világ kis köreit. (...)

Ha a művészetnek azt a felfogását fogadjuk el, miszerint művészet az, ami "evidencia- és abszolútumérzetet kelt bennünk", akkor Kemény Katalin prózáját nem is akármilyen művészetnek kell tartanunk. Ám ha nem elégszünk meg ennyivel, ha szeretnénk tovább menni, ha befogadókként annak az érzésnek kívánunk részesei lenni, hogy ne mint individuumok ismerjük meg (a mű által feltárt) világot, hanem hogy a világ ismerje fel önmagát mibennünk, akkor a Kemény Katalin-mű elérte a célját. Akkor megértjük a Kemény-életmű igazi tétjét: "a hallgatás a szó helyett, de a szó mi helyett"-féle paradoxonok kínzó, ám egyszersmind mágnesként vonzó valóságának jelenlétét. Ám az ahhoz - a saját kommentárunkhoz - vezető utat immár kinek-kinek magának kell bejárnia.

Grafl Fülöp Gyöngyi: Kemény Katalin nemcsak írni tudott, hanem főzni, vagy varrni is, és egyszerű, hétköznapi használatra szentenciákat is tudott mondani. Könnyű ez annak, akinek biztos ízlése és ítélőképessége van, tud tisztán fogalmazni, olykor mértéktartó humorral.

Így tudhatta meg az ember, hogy "minden tovább tart", vagy azt, hogy "volna nincs", azaz, hogy amit elmulasztottunk, azt már nem lehet pótolni. És ha terhes volt a mindennap, vagy az emberek, és szerettünk volna elvonulni, akkor azt, hogy "minden nap lehetsz apáca", s hogy "mindenki valamilyen". Amikor pedig nem mérte fel valaki, hogy az aprólékosság nem azonos a feladathoz illő gondossággal, akkor megtudhattuk, hogy "á nem kell mindent olyan pontosan csinálni". A zavaros írás pedig "gemischte Warenhandel und Konditorei", volt, vegyeskereskedés cukrászdával.

De hallottuk élő emberekre vonatkozó összefoglaló véleményét is. Amikor XY úr kultúráról szépelgett, így intette rendre: „Hagyjon békén a kultúrájával”. Ha azt hallottuk XY filozófusról, hogy "még egy rendes pörköltet sem tud csinálni", akkor világos volt, hogy az illetőtől elhangzó okosságok nem tartoznak az eredendő kreativitás körébe, s hogy bár mindannyian korlátozva vagyunk képességeink által, nem árt, ha tudjuk, hogy a pörkölt nagyon fontos. Azt talán nem is kell hozzátenni, hogy az illető nem is volt abban a helyzetben, hogy akár csak egy rossz pörkölttel is megkínálja Kemény Katalint, vagy hogy Kemény Katalin olyan sok pörköltet evett volna.

Ezek a mondatok tömör és fényes bölcsességek voltak, amelyek nagy láttató erővel, gyakran finom humorral világították meg az adott helyzetet és annak általános vonatkozásait. A lényeg azonnal világossá vált, és az ember csak csodálkozott, hogy miért nem tudta ezt magától. Lényeges mondatokat lehetett hallani csak úgy, két üveg "cseresnye" befőzése közben, vagy akár a közértbe indulás előtt, egy csomag "de világoskék legyen" Sopianae-ért, vagy "padlicsánért" vagy "ugorkáért". Kemény Katalin használta az erdélyi népnyelv szavait.

Ha az ember, úgymond kritikai megjegyzéseket hall, mindig felmerül, hogy vajon mi lehet az a teljesítmény, amit az illető elfogad, helyénvalónak tart. Nem kell elmerülten gondolkozni, a választ is hallottuk. Nem a bírálat volt a fontos, hanem az a kérdés hogy "ki mit tesz hozzá". Ha erre a mondatra emlékezünk, és magunktól is megkérdezzük, hogy én mit tettem hozzá, akkor tudni, de mindenképpen érezni fogjuk, hogy jól csináltuk-e a dolgunkat. Egyébként is ha nagyon akarja "mindenki mindent tud". De senki ne higgye, hogy ez ellentétben állna azzal, hogy „senki nem tud semmit”.

Elmondhatom, hogy a mai esthez mindenki hozzátenni igyekezett, elsőre látta és tette a dolgát. Az erdélyi unitárius püspök például, aki nem is ismer bennünket, arról gondoskodott, hogy a tordai, múlt vasárnapi, déli harangszó ma itt is megszólalhasson, pont az, amelyik 1909-ben is szólt. Annyi biztos, hogy a mai esthez a szeretetet mindannyian hozzá tettük, valamelyest tisztítva így életünk vegyeskereskedésének zűrzavarán.

Vegyenek és egyenek a sós stangliból, amit abból a cukrászdából hoztunk, amelyből annak idején Katalinnak is oly sokszor vittünk, és koccintsunk, örülve annak, hogy Kemény Katalint ünnepelhettük.

2006. szeptember 14.

Kemény Katalinról részletesen még ITT olvashat



Forrás: Magyar Művészeti Akadémia