a francia reneszánsz legkitűnőbb és legirodalmibb stílusban alkotó elmélkedője, Montaigne

Montaigne (1553—1592)

„Legyünk hálásak a végzetnek, hogy olyan korban élünk, amely a legkevésbé se lágy, kényeskedő és tétlen" — írja gondolatainak utolsó, időskori gyűjteményében a francia reneszánsz legkitűnőbb és legirodalmibb stílusban alkotó elmélkedője, Montaigne. Nem úgy filozófus, mint a gondolkodás tudósai, ezeknél sokkal inkább író. De nem úgy író, mint a regények, novellák vagy éppen színdarabok kitalálói, ezeknél sokkal inkább filozófus.

Ezeknek a középkor végén vagy az újkor kezdetén élő reneszánsz nemzedékeknek az idején kezdték humanistáknak nevezni azokat az írástudókat, akiket minden izgatott, ami emberi érzés, tudat, magatartás és törekvés volt, és lelkesített is mindaz, ami jellemző volt az emberre és az emberiségre. És ez a „humanista" jelző a legjellemzőbb Montaigne eszméire, emberi magatartására és sajátos irodalmi műveire is. Ifjúkorától a kései esztendőkig érdeklődve figyelte az életet. Véleménye volt mindarról, ami körülötte van, keletkezik, alakul, és arról a sok mindenről, amit hihető hírek és bizonytalan mendemondák elhoztak a messzeségekből. És ami a látott-hallott-olvasott dolgokról eszébe jutott, azt megfogalmazta és leírta. Ezeket a gondolatokat vagy terjedelmesebb gondolatsorokat egy olyan műfajnak tekintette, amely ugyanolyan közel van a tudományokhoz vagy ismeretterjesztéshez, mint a szórakoztató vagy éppen gyönyörködtető szépirodalomhoz. A rövidebbek terjedelmes aforizmáknak, a hosszabbak kurta, tömör tanulmányoknak is tekinthetők. Ő mint sajátos műfajt „próbálkozás"-oknak nevezte őket. Próbálkozások: ez franciául „Essais". Amikor már jó sok összegyűlt a feljegyzett valóságot magyarázó ötletekből, gondosan elrendezte és kiadta őket. Akkor már 47 éves volt. A megjelenés 1580-ban történt. A könyvnek is ezt a címet adta: „Essais". Ezt a francia szót magyarul esszé-nek írjuk és mondjuk. Rég magyar szó lett. Számos nyelv fogadta magába a Montaigne adta elnevezést. Legelőször az angolok. Hiszen alig néhány évtizeddel a hamar népszerű francia után a nevezetes angol filozófus, Francis Bacon, aki olvasta és nagyra tartotta a francia szerző bölcsességét is, szabatos stílusát is, a maga kis könyvét, amelyben rövidebb tanulmányai olvashatók, ugyanezzel a szóval esszéknek nevezte. Azóta ez nemzetközi szó. De a francia Montaigne találta ki, és ezzel a példaadó gyűjteménnyel vonult be a francia szerző a reneszánsz kor legjelentékenyebb filozófusai közé. A gyors siker pedig folytatást követelt, és Montaigne továbbra is feljegyezte észrevételeit a világ adódó jelenségeiről. Nyolc éven belül még két kötetjelent meg, a címük ugyanaz: Esszék. Csak sorszámjelezte, hogy első, második vagy harmadik kötet. Hamar lett népszerű olvasmány a francia írástudók körében. Akármilyen viharos kor volt ez, vallásháború és trónviszály állította a felfegyverzett embereket egymással szembe, és mégis: az ellenkezően vélekedőknek is kedves, sot kellemes olvasmány volt, amit Montaigne írt. Amikor hatvanadik életévében meghalt, már Európa-szerte ismert és kedvelt volt az olvasó emberek körében. És az azóta eltelt évszázadok alatt nemzedékek nemzedékekre örökítették nemcsak nagy hírét, de gondolatainak a hatását is. Két évszázaddal később Voltaire, négy évszázaddal Anatole France vallotta, hogy milyen döntő volt egyénisége és szellemisége kialakulásához Montaigne egyénisége és filozófiája.

Milyen volt hát ez az egyéniség és ez a filozófia?

Nagybirtokos, nagy tekintélyű vidéki nemes famíliából származott. A családi várkastély körül óriási birtokok és rajtuk számlálhatatlan jobbágy, kézműves, kalmár szolgálta és szüntelenül gazdagította a nemzetes földesurat. Szerte az országban katolikusok gyilkoltak hugenottáknak nevezett kálvinistákat, majd a hugenották fegyverezték fel az új hit követőit és ők gyilkoltak annyi katolikust, amennyit csak tudtak. Közben és párhuzamosan két család — a Valois és a Bourbon — vetélkedett a francia trónusért. Az úri családok harcias kedvű fiai választhattak, hogy hitben és politikában melyik oldalon akarnak állni, illetve viaskodni. A Montaigne nemzetség Michel nevű fia, az óriási birtok és vagyon egyetlen örököse sehová sem akart állni. Ő olvasni, tanulni, nők körében kellemesen élni, okos társaságokban csevegni, magányosan gondolkozni kívánt. A gyermekkorban jól megtanult latin és görög nyelv mellett külhoni utazásain és utánuk is folytatva a tanulást, megértette az olaszul, németül, angolul, később a spanyolul írt költeményeket, kalandos lovagregényeket és a régi meg az újabb filozófusokat. Harcolni azonban egyáltalán nem kívánt. Semmiféle eszmében nem hitt annyira, hogy meghaljon érte. De amiben nem hitt, azt se tagadta, mert hátha az nem igaz, amiben hisz az ember, vagy az igaz, amiben nem hisz. Ezt a szellemi magatartást az ókor óta kételkedésnek, görögül szkepszisnek nevezik. Mi az újabb korokban agnoszticizmusnak. Vagyis egykor a szkeptikus, manapság az agnosztikus olyan ember, aki nem bizonyos abban, amit tudni vél. A bölcseletben ennek az álláspontnak az őse Pürrhón, aki hirdette, hogy „minden lehetséges, de semmi se bizonyos". Pürrhón volt Montaigne egyik kedves filozófusa. Ő közvetítette Voltaire-ig és Anatole France-ig a kételkedés ókori bölcsét. — A másik kedves görög bölcse Epikurosz volt, aki a kényelmes, a kellemességekben mértéktartó, türelmes életben hirdette a boldogság előfeltételeit. Montaigne igyekezett is Epikurosz tanácsai szerint élni. Nem volt ő sem vallásos, se vallástalan, jó barátságban volt az egyházzal is, a kálvinistákkal is. Megbízható híve volt a Valois-knak is, s később, amikor uralomra kerültek, a Bourbonoknak is. A birtokán élők, a neki dolgozó parasztok, a neki munkálkodó kézművesek, a vele üzleteket kötő kalmárok lelkesen szerették kedvességéért, méltányosságáért, igazságosságáért. Gyakran perlekedés helyett inkább a tudós földesúrhoz mentek, hogy az tegyen igazságot. Még a közeli város polgárai is felkérték, hogy legyen a polgármesterük. Ez igazi polgári hivatal volt, ritka volt, hogy nemesembert kértek erre a városi méltóságra. Montaigne ezt is vállalta, néhány évig ott is ült a polgármesteri karosszékben a tanácsteremben az asztalfőnél.

Filozófusai tanácsa szerint élt. Szerette a kényelmet, de ahol tenni, segíteni, tanácsolni kellett, azonnal ott volt. Szerette az italt, de mértéktartóan, szerette az okos társaságot, de csak néhanapján. Szerette az asszonyokat, de nem annyira, hogy egy életre odakösse magát valakihez. Csak a könyvekből, az olvasásból nem volt neki sose elég. És amit megtudott, ahhoz mindig volt hozzátennivalója. Esszéiben tehát leírta, amit helyesnek látott közölni. Így tanította kortársait és az utókort. A gondosan rendezett három kötet után még számos esszét írt, ezeket idővel rendezték is, ki is adták őket, ezek azonban kevésbé kerültek az irodalom és a filozófia köztudatába, mint az a három kötet, amely fölényes diadallal állja az évszázadokat.

Forrás: Literatura.hu