Az ókori keleti vallások hitvilága

1. Mezopotámia vallása

Az õsi vallási kultúrák komplex, jól tagolt hitrendszerekké, mitológiai és rituális építményekké válásának - minden bizonnyal valamikor a neolitikum idején bekövetkezett - folyamatát ma sem tudjuk hiteltérdemlő módon rekonstruálni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a változás a földművelés, az öntözéses gazdálkodás, a városépítés, az államszervezés folyamataival és az írásbeliség megjelenésével egy időben ment végbe, mégpedig időben legkorábban a 'magaskultúra' bölcsőjének számító Közel-Kelet, a 'Termékeny Félhold' térségében. Mint időben legelsõk, Mezopotámia és Egyiptom vallásai bizonyultak meghatározónak a világ, elsősorban pedig a nyugati világ vallásfejlődése szempontjából; ezek az ókor végével eltűnő vallási rendszerek szolgáltak alapjául a görög-római és a zsidó-keresztény vallásfejlődésnek is, peremkultúráik, mint a sémi és az indoeurópai világ, a szíriai és az iráni fejlődés révén szinte ez egész későbbi vallásfejlődés keretét és menetét meghatározták.

Közülük is a legősibb, a mezopotámiai kultúra vallástörténete a Kr. e. 4. évezred elején veszi kezdetét. Ez a térség - sumer, akkád, babiloni és asszír korszakában - többé-kevésbé egységes vallási világot, mitológiai rendszert teremtett, amely régészeti emlékek sokaságát és írott források, vallási szövegek tömegét hagyta az utókorra. Elsőként a sumerek folytattak öntözéses földművelést, a városépítés és az írás feltalálását pedig már õk maguk is vallási ténynek, istenektől kapott, az emberek közé aláereszkedett képességnek tartották. Sumer legősibb vallása termékenységkultusz volt: központi alakjai a vegetációt, a termést, az életet és a halált szimbolizáló istenpár, Inanna (az akkád Istár) és Dumuzi (az akkádban Tammúz). Kettejük szerelme és násza az élet folytonosságának biztosítéka, az emberi közösség létének alapja. Inanna és Dumuzi termékenység-kultusza mellett azonban már a sumer és akkád korszakban - a Kr. e. 4.-2. évezredben - más isteneknek is hódoltak a folyamvölgyek városaiban. A teremtő- és égistenek sorában tisztelték az ég, a föld és az alvilág istenét Anut, Enlilt és Enkit, akik a mítosz szerint kiemelték a káosz örvényéből a világot. Valójában ők hárman a mezopotámiai pantheon főistenei; alakjukkal csak a késői időben tud Istár, Tammúz és néhány más isten tisztelete vetélkedni. A három főisten népes istenvilág élén áll a mitológiai szövegek szerint: az égiek családjában vannak csillagistenek, mint Szín hold- és Samas napisten, Istár termékenységistennő pedig a Hajnalcsillag istennéjeként is szerephez jut. Mezopotámia egyes városainak, törzseinek, népeinek is vannak az ősidőkben saját isteneik, mint ahogy a főbb termények, mesterségek is egy-egy istent tisztelnek patrónusuk gyanánt. Tammúz pásztoristen, Niszabá a gabona úrasszonya, a megistenült hérosz, Gilgames pedig az írás, a kormányzás ura. A halál felett Nergál és Ereskigal, az alvilág istenei uralkodnak, a 'fiatal istenek' sorában pedig Marduk, a tudás ura, a sors, a jövendő tudója és őrzője, a késői kor pantheonjának főistene a leghatalmasabb.

Az eredetileg párhuzamos sumer és akkád vallásfejlődés már a Kr. e. 2. évezredben, a két nép együttélésével erős szinkretizmushoz vezetett, amelyet csak serkentett az a tény, hogy a következő időkben nomád népek egymást követő hullámai nyomultak be a gazdag folyóközbe. A babilóni és asszír idők előzményeképpen a két ősi istenvilágot egyesítették, egymásnak megfeleltették, a mitikus hagyományt pedig összedolgozták. Az így kialakuló forma szerint Mezopotámia vallása áldozatbemutató politeizmus, a termékenység-, az agrár- és az asztrális kultuszok erõs jelenlétével, tudományosan is kidolgozott mitológiával, teológiával, amely virágkorát a babilóni és asszír korszakban, a Kr. e. 2. évezred vége után élte. A mezopotámiai felfogás szerint a világot Anú, Enlil és Enki alkotta meg, szétválasztva a vizeket és a szárazföldeket és legyőzve a káosz erőit, az élőlényeket, közöttük az agyagból gyúrt embert pedig a mítosz legnépszerűbb magyarázata szerint Marduk hozta létre és rendelte munkára valamint az istenek tiszteletére. Az emberiség ekkor nyert eredeti rendeltetése az istenek 'ellátása'; Marduk bölcs gondoskodása és a szerelmes istenpár, Istár és Tammúz násza tartja mozgásban a világot, tartja fenn az életet, amelyben az ember célja az istenek által adott rend és bõség megőrzése, szakadatlan újraalkotása.

A korai sumer időkben, amikor még javában dívott az emberáldozat szokása is, a mezopotámiai ember hitt valamiféle túlvilágban, a lélek halhatatlanságáról és túlvilági sorsáról azonban nem rendelkezett szilárd fogalmakkal. Későbbi időben az ellenségei által megölt de szerelme, Istár által az alvilágból visszahozott, feltámasztott Tammúz mítosza azt mutatja, hogy a lélek élete, a halál utáni élet, a feltámadás gondolata is felmerült a vallási eszmék sorában. A mitológiai irodalom különben számtalan olyan elemet is megőrzött, amelyek a későbbi nyugati vallásfejlődés szempontjából alapvető fontosságúak: a bibliai teremtéstörténet párhuzamait ugyanúgy megleljük ebben a hagyományban, mint ahogy a vízözön legendájának archaikus változatát is.

Ami a hívő élet mindennapjait illeti, a mezopotámiai társadalom sokáig szakrális alapon szervezett világ volt, amelyben a szentély és annak gazdasága a város, az állam gazdasági és politikai rendjének alapját jelentette, a legrégebbi időkben pedig a főpapi funkciók birtokosai egyben királyok is voltak. Sumerek és akkádok egyaránt szentélyeket, templomokat emeltek isteneik számára. Az épület belsejében őrizték az istenség szobrát, aki körül hivatásos papi rend végezte a szolgálatokat. A templomok papsága matematikával, földméréssel, irodalommal is foglalkozott, a szentélyek területén pedig mitológiai szövegeket, szertartási és isten-jegyzékeket őrző könyvtárak, az írnokokat képző iskolák voltak. A szentélyek mindennapi élete az étel-, termény- és illatáldozatok bemutatásából állt. Jeles ünnepeken körmenetben vitték ki lakhelyükről az istenek szobrait és nagy népünnepélyeket tartottak a tiszteletükre a vallási élet csúcspontjai pedig az ismétlődő termékenység-szertartások voltak. Történetileg elsőként Mezopotámia hagyományában rendelkezünk adatokkal a bensőséges isten-ember kapcsolat kifinomult és intim formájának, a személyes imának, már-már vallásos párbeszédnek a létét illetően: különösen a késői korból bőségesen maradtak fenn olyan szövegeink, amelyek már nem a kollektív liturgia, hanem a személyes vallásosság termékei.

A korai időszakban a legfontosabb istenek tiszteletére különleges, lépcsőzetes torony-templomokat, ziqquratokat is emeltek a templomkörzetekben, amelyek talán asztrális szimbólumokként és figyelőpontokként is fontosak voltak és amelyek egyikének emléke a 'Bábel tornya' motívuma révén a Bibliába is átkerült. Mezopotámia egész vallási kultúrája azon a nézeten volt, hogy a 'táblákra írt' sors még az istenek előtt is ismeretlen - talán csak Marduknak, a 'jövő urának' van bepillantása az elkövetkező történésekbe. Alapvető vallási tevékenység volt tehát a jövő fürkészése: hatalmas jós- és ómen irodalom őrzi annak emlékét, hogy előjeleket kértek, állati belsőségekből, elsősorban májból jósoltak.

Elődeikkel ellentétben Mezopotámia lakói igen nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy vallási eszméiket, gondolataikat írásban is rögzítsék. Szent könyveket, kánoni irodalmat nem alkottak ugyan, hiszen sem isteni kinyilatkoztatásban sem mértékadó tanító tekintélyben nem hittek, de mitológiai hagyományaikat nagy gonddal építették és ápolták. Alkotásaik sorában különösen jelentős az 'Enuma elis...' kezdetű szöveg, amely a világ keletkezésének történetét beszéli el, vagy a 'Gilgames-eposz', amely a teljes folyamvölgyi hagyomány költői, epikus foglalata. Ebben az évezredeken át fennálló vallási világban természetesen a fejlődés jeleit, határozott tendenciáját is megfigyelhetjük. A politikai változásoknak megfelelően alakult, formálódott maga a panteon: a győztesek istenei a vesztesek patrónusai fölé kerekedtek a mitológiai elbeszélések szintjén is, ahogy a gyakorlatban is az történt: a leigázott város istenének szobra a győzelmes isten templomába kerül át, mintegy annak hatalma alá kerül. A mezopotámiai vallástörténet maradandó tendenciája viszont néhány isten felemelkedése, már-már monolátrikus szerephez jutása. Marduk kultusza a Kr. e. 1. évezredben így már egyértelműen meghatározó, de Assur vagy Nabú istenek 'karrierje' is ilyen belső vallásfejlődési jelenségekkel hozható összefüggésbe.

Az a vallási hagyomány, amelyet a mezopotámiai térség évezredeken át felhalmozott, csak lassan enyészett el. A perzsa korban háborítatlanul élt tovább Marduk monolátrikus vallásossága, magának a hitrendszer egészének belső válságát azonban a mágikus és rituális elemek elhatalmasodása mutatja. Mindent egybevetve a mezopotámiai vallástörténet késői korszaka túlnyúlik a hellenisztikus időkön is: az utolsó, a hagyományokat még ápoló templomok működése csak a római és a szászánida időszakban szűnt meg.

2. Egyiptom vallása és mitológiája

Egyiptom történelme és írásbeliségének története a Kr. e. 3. évezred elején, a Nílus menti korábbi fejedelemségek birodalommá való egyesítésével párhuzamosan kezdődik. Vallási régmúltjáról való tudásunk legősibb emlékei is ebből az időből valók: a korai óbirodalmi korszak vallástörténeti anyagában lokális, városi véd-istenek sokaságát találjuk, akiknek totemisztikus tiszteletéről a későbbi egyiptomi istenvilág állatalakos ábrázolásainak gazdag szimbolikája tesz tanúbizonyságot. Ennek a periódusnak a jellegzetessége, hogy még hiányzik nem csupán az egységes panteon, de az istenalakok közötti, később oly természetes specializáció is: egy-egy település patrónusa övéi földjén minden fontos égi feladat birtokosa, isteni szerep betöltője. A birodalom kialakulásával lassan kiformálódó panteon élére is két jelentő város véd-istene kerül: Memphis és Théba istene, Amon és Ré eredetüket tekintve egyaránt nap-, bika- és termékenységistenek, akiknek alakja már az óbirodalmi időkben Amon-Ré néven egyesül. Attributumaikból is következik, hogy e kettős főisten felemelkedése mögött a termékenység-vallás elemeit kell keresnünk: maga a főisten alapvető életelvet és nemzőerőt testesít meg. Mivel Egyiptom létének alapja a Nílus, nem meglepő, hogy már a korai időben megfigyelhetjük a Nílus-isten és a Földistennő jelenlétét a mitológiai hagyományban. A késői teológiai spekuláció szerint egyébként a világ két ősi isten-pár, Su és Nut, Geb és Tefnut nászának gyümölcse: az ő egyesülésükből származik az ég és a föld, a levegő és a víz elválása. A mítosz az ember megteremtését a gyakran Amonnal azonosított Ptah nevéhez kapcsolta, az alvilág pedig a legtöbb szöveg szerint a sakálfejű Anubisz birodalma. Az istenek második generációjából való a termékenység- és Nílus-isten, Ozirisz és női párja, a termékeny anyaságot és Egyiptom életadó földjét is megjelenítő Ízisz. Ők ketten testvérek, de férj-feleség is; ellenségeik egy ugyancsak testvér-házaspár, Széth, a forró sivatagi szél ura és Neftisz, a terméketlen sivatag úrnője.

Az egyiptomi mitológia egyik központi motívuma is az e két istenpár között kibontakozó, a természetben évről évre megismétlődő küzdelem. A féltékeny Széth megöli Oziriszt, szétdarabolt testét pedig az alvilágra veti. Ízisz férje keresésére indul; aláereszkedik az alvilágba, összeilleszti a szétvágott testet, majd szerelmével új életre kelti azt. Ebből az életet fakasztó ölelésbõl származik Hórusz, az újjászülető világ ura, akit napkoronggal vagy az égbe emelkedő sólyom képében ábrázolnak. Az egyiptomi ember ebben a történetben saját világára ismert: Amon napisten az élet forrása; Ozírisz és Ízisz násza a természet tavaszi ébredése, Ozírisz halála pedig a száraz évszakkal elkövetkező ínség ideje. A Nílus által fakasztott élet és a forró sivatagi szél keltette halál ciklikussága Egyiptom létének alaphelyzete, vallásának, mitológiájának motívuma is. Egyiptom liturgikus életének csúcspontja évről évre az Ozírisz-Ízisz mítosz felidézése volt: a feltámadó és meghaló isten már a legősibb időktől élet és halál a természetben és az emberi életben is zajló küzdelmét szimbolizálta. Mindez nem homályosította el az idők során Amon-Ré istenkirályi kultuszát, sőt Horusz 'megdicsőülését' is igyekeztek egy idő után a napistennel való egyesülésként értelmezni. E főalakok mellett a kozmikus istenek alig jutnak szerephez a panteonban, a helyi istenek, a városi és kultúr-héroszok jelentősége azonban a népi vallásosság világában egészen az ókor végéig töretlen maradt. Tudunk viszont egy olyan pillanatról az egyiptomi vallási kultúra történetében, amely szinte minden értelemben titokzatosnak és magmagyarázhatatlannak számít. Kr. e. 1370 körül az Egyiptomot már-már isteni hatalommal kormányzó fáraó, IV. Amenhotep - talán az állami kultusz és az Amon-papság befolyását csökkenteni akarva - vallási reformot vezetett be. Õ is egy régóta ismert isten, Aton, a fénylő napkorong kultuszát tette hivatalossá; Amon nevét Atonéra íratta át a hivatalos szövegekben, a régi papság helyébe új, az elvont 'napkorong-isten' hitét népszerűsítő papságot állított, magához személytelen égitest-istenéhez pedig költõi szépségű himnuszokat írt. A sok vallástörténész által monoteista kísérletnek ítélt reform a fáraó halálával elbukott: helyreállt a panteon hagyományos rendje, az újbirodalmi korban pedig Amon hite már erősebb, mint valaha volt. A késői kor birodalmi vallásossága ismét változik: nagy népszerűségre jutnak az asztrál-kultuszok, a csillaghit és az asztrálmágia. Ebben a korban erősödnek fel az egyiptomi hitvilág korábban is fontos elemei: a theriomorf, állatalakú istenek imádása, a ráolvasások és varázslatok divatja, az öncélú ritualizmus.

Egyiptom népe is monumentális templomokat emelve, azokban istenei szobrát őrizve gyakorolta vallását. A legfontosabb szentélyeket Amon tiszteletére emelték, de minden valamirevaló istennek megvolt a maga lakhelye, városa. Templomaik mélyén az egyiptomiak isteneik szobrát õrizték, a szentély körzetét pedig vízmedencékkel, kertekkel, ligetekkel vették körül. Az áldozatok zöme itt is ételfelajánlás, de kedveltek voltak a körmenetek, látványos vízi szertartások is. A vallási élet irányítását papi réteg végezte, amely az idők során komoly politikai és gazdasági hatalomra is szert tett. Az ő kezükben volt az írás ismeretének és a tudományok művelésének privilégiuma, ám még hadvezérként is gyakran találkozunk főpapokkal. Egyiptom vallási életének igazi irányítója azonban a fáraó, az uralkodó. Istenek gyermeke, 'az ifjú Hórusz' õ, aki földi halála után a panteon magasába emelkedik.

Egyiptom történetéből következően a hellenizmus kora előtt szinkretisztikus jelenségeknek alig találjuk a nyomát, hiszen ez a civilizáció meglehetősen zártnak és védettnek bizonyult évezredeken át idegen hatásokkal szemben. Ez a nagyfokú stabilitás is okozhatta persze, hogy igen sok archaikus elem őrződött meg ebben a kultúrában; nem pusztán a természethez való közelség élménye, de õsi totemisztikus és fetisisztikus eszmék sokasága is. Volt azonban Egyiptom hitének egy olyan különleges vonása, amely azóta is felkelti a vallástörténészek figyelmét. Míg a kortárs civilizációkban a halál utáni élet, a lélek továbbélésének gondolata alig, vagy csak későn bontakozott ki, addig Egyiptom hitének a gazdag túlvilághit adja igazi karakterét. Már az óbirodalom monumentális piramisai is arról tesznek tanúságot, hogy a halál utáni élet kérdése alapvető jelentőségű; a mitológiai szövegek, a szertartások sokasága ugyanezt támaszta alá. Jellemző az is, hogy az egyiptomi hitvilág aprólékos leírását is a halottkultusz szövegeiből ismerjük: a Menphiszi és a Thébai teológia témája zömében a túlvilági élet, a 'Halottak könyve' anyaga pedig az egyiptomi hitvilágról szóló legfontosabb forrásunk.

A halottkultusz kiindulópontja az a meggyőződés, hogy az emberben őt túlélni képes eleven lélek lakozik. Ez a lélek két összetevőből áll, amelyek a halál pillanatában elszakadnak egymástól. Ka, az ember árnyképe ('hasonmás-lelke'), aki a test közelében marad, Ba pedig a halál után emberarcú madár képében az égbe száll. Ba időről időre visszatér az alvilágból, hogy ellenőrizze a halottról való megfelelő gondoskodást. Ez a hiedelem a magyarázata annak, hogy az egyiptomiak szinte kínos gonddal készítették fel halottaikat az utolsó útra. A tetemet - ha arra mód volt - mumifikálták, értéktárgyait, használati eszközeit pedig mellé helyezték, a belsőségek és a vele maradó lélek, a Ka számára pedig külön helyet készítettek. A közrendű emberek sírjaiba apró szobrocskák is kerültek, hogy az elhalt helyett a túlvilágon ők dolgozzanak. A Halottak könyve szerint egyébként a holtak lelke isteni révészek közreműködésével vízi úton érkezik az alvilágra: a halotti szertartás során a sírba helyezett bárkák is ezt az utolsó utat jelképezik.

Megkülönböztetett gondoskodás járt ki az istenek fiainak, a fáraóknak. Jelképes rítusok után, gondosan mumifikálva került testük a piramis halotti kamrájába vagy a Királyok völgye valamelyik sziklasírjába. A fejedelmi holtat kísérő pompa és gazdagság a fáraó égbe emelkedését készíti elő: az uralkodó lelke 'Hóruszként a Napba száll', ahol maga is istenné, Ozirisszé változik. Az előkelők lelkéről való gondoskodás a fáraói temetés kicsinyített mása: itt is mumifikálják a holttestet, gazdagon mellékletezik, az pedig kitüntetésnek számít, ha a végső nyughely a fáraó sírjának közelében van. Maguk a holt lelkek egyébként háborítatlan békében és nyugalomban élnek az istenek által áthatott túlvilágban: a közrendű tragédiája éppen az, hogy számára ez a lehetőség csak vágyálom marad.

A hellenisztikus és a római korban az egyiptomi vallási kultúra sajátos változásokon esett át. A hagyományos panteon alakjait ebben az időben szinkretisztikus módon azonosították a görög világ isteneivel, az egyiptomi mitológia elemei pedig szervesen épültek be a görög mediterrán világ hitébe. Ennek a folyamatnak a legfontosabb állomása Ozirisz és Ízisz hagyományos mítoszának a hellenisztikus világban való átformálódása volt; a két isten eredeti mítosza ezekben a későbbi időkben a 'meghaló és feltámadó istenek' mitológiai hagyományának folytatása volt.

3. Szíria és Irán ősi vallásai

A Szíria és Kánaán területén élő sémi népek a nyelvcsalád nyugati ágához tartoznak. Ez a világ kultúrák sajátos kölcsönhatásának területe volt már a Kr. e. 2. évezredben: kelet felől a mezopotámiai, nyugatról az egyiptomi, északról a hettita civilizáció érdekvilágának pereme volt. Szíria népei nomád, törzsi hitek formájában az ős sémi vallási világ elemeit építették tovább, prófétáló, extatikus vallásosságuk azonban lényeges pontokon különbözött is a környező civilizációk statikus, a panteon és az állami kultusz mindenhatóságára épülő világától. A térség politikai viszonyai a vallási integrációt eleve lehetetlenné tették: a térségben vagy idegen hódítók országoltak, vagy olyan apró város-királyságok álltak fenn, amelyekben a politikai szaparatizmus természetes, a vallási világra is kiterjedő volt.

A terület ősi vallási világát Ugarit szövegei, a föníciai feliratos hagyomány és az ószövetségi anyag alapján ismerjük. A terület hitvilága a pásztornépek természet- és termékenységvallásának elvei szerint alakult, amelynek anyagát főleg a hellenisztikus korszak irodalmi forrásai alapján ismerjük. A térség népeinek panteonja élén, mint főisten Él áll, a teremtés ura, akit gyakran - a termékenység szimbólumaként - bika alakjában ábrázolnak. Haragvó, a világtól távolságot tartó isten ő, akinek feleségével, Asérával megélt nászából származnak a többi istenek is. Maga Él elvont, általános vonásokat viselő alak; női párja, Aséra viszont közvetlenül is jelen van a mindennapi életben, mint a nőiség és termékenység évi úrnője. A nyugati sémi mitológia fontos és különösen félelmetes alakja Mót, a halál, az alvilág és a pusztító sivatagi vihar istene, akinek tiszteletére még a történeti korban is emberáldozatot mutattak be. A szíriai világ vallási kultúrájában Baál alakja a meghatározó. A mitológiai hagyomány szerint ő néha a felhőkön lovagló viharisten, a villámlás ura, máskor meg égi pásztor vagy a termékenységet hozó eső istene.

Szíria minden városának van saját Baál-ja, aki patrónusként szövetségi kapcsolatban áll népével, Baál aspektusainak száma pedig szerepei, tevékenységei tekintetében is igen bőséges. Alakja mögött alighanem egy ős sémi kollektív istenfogalom rejtőzik, amelyet a pillanatnyi helyzetnek, a soron következő kultusznak megfelelően aktualizálnak. Talán innen van az, hogy a bibliai hagyomány sem Baálról, mint egyetlen személyről, hanem a baálokról, mint a térség sajátos istentípusáról beszél. Ha - a klasszikus mitológia rendjének megfelelően mégis egyetlen személynek tekintjük, akkor ő a világot fenntartó, működtető, a gondoskodó és ítélő isten. Égi párja Anat, a termékeny földek úrnője: az ő alakja később - vallási szenkretizmus jóvoltából - azonossá lett Astarte istennővel - a mezopotámiai Istár megfelelőjével - akit a szerelem, a hold és a termékenység úrnőjének, az alvilág királyának és a tudás anyjának is megtettek, Szíria templomaiban pedig - a termékenységet imitáló - szent prostitúcióval ('ez a bibliai 'paráznaság kifejezés' rituális ősforrása) tiszteltek.

A nyugat-sémi népek vallási világának különleges vonása az extatikus prófétaság intézményesülése. Révületre képes jövőlátók azok, akik az istenek üzenetét tolmácsolják a hívek számára, magának a prófétai tevékenységnek a felélesztése pedig a szentély egész közösségének elragadtatásában, orgiasztuikus, extatikus ünnepségek keretében bontakozik ki. Ez az ószövetségi vallásosság közvetlen előképének számító vallásgyakorlat az egész térségben általános: a próféta, mint az áldozatbemutató pap sajátos 'vetélytársa' beépül az udvari kultúra és a népi vallásosság világába is. A Baál-Astarte istenpár mellett a késői ókorban Adon (Adonisz) kultusza vált igen népszerűvé, a maga különösen egzaltált, véres kultuszával, öncsonkító, már-már őrjöngő vallásosságával. A szíriai népek fontos istene még Dagon gabonaisten vagy a föníciai-karthágói világ főistene, a hadisten Moloch is. Szíria népeinek szokásai közé tartozott egyébként, hogy a kőtemplomok mellett szabadtéri oltárokat állítottak; isteneiket szent hegyeken és ligetekben is tisztelték, állat- és illatáldozattal vették körül, egész vallási világuk pedig - a külsőségek tekintetében mindenképpen - Izrael õsi hitével mutat hasonlóságot.

A mezopotámiai kultúrkör másik perifériája, az iráni fennsík már a Kr. e. 2. évezred óta ápol ugyancsak önálló, bár erős mezepotámiai hatásokat is mutató hagyományokat. A régi Elám vallása szerkezeti tekintetben a sumer-akkád pontos megfelelője, talán csak annyi különbséggel, hogy az istenek más, indoeurópai eredetű neveket viselnek. Irán hitének eredeti vonásai csak az Akhaimenida-kortól válnak nyilvánvalóvá. Ennek a korszaknak a vallásosságát egy ősi, az árja népek közös hitéből táplálkozó gyűjteményből, az Avesztából ismerjük, amely a Zagrosz vidékéig nyomuló nomád iráni törzsek himnuszainak és szertartási szövegeinek gyűjteménye. Ennek a szövegekből kibontakozó vallásnak a legkorábbi rétege a nomád népek hitvilágának sajátosságait mutatja: központi eleme a nap- és tűzimádás, a termékenység- és bika-kultusz, a harcos és harcias elemek hangsúlyozása az isteni és az emberi világban. A korai, istenekben bővelkedő panteon központi alakja Mithrá, a későbbi Mithrász, a teremtő napisten, minden élet forrása. A klasszikus kor perzsa vallásában azonban az ősi napisten elveszítette vezető szerepét: a népes istenvilág legfontosabb alakjává Ahuramazdá vált, a teremtés ura, a jóság és okosság patrónusa, az ember megalkotója és gondviselője. E két istenalak mellett - főleg a párthus korban nagy jelentőségre jut Anáhitá istennő kultusza; ő a vizek, a termékenység és a nemzés úrnője.

A Kr. e. 6. században Irán népei vallási reformot éltek át. Ekkor lépett fel már-már prófétai hithirdetéseivel Zarathusztra, akinek nevéhez és reformjához nem pusztán Irán vallási megújulása, hanem az egyetemes vallástörténet számára is fontos új hitfelfogás megjelenése kapcsolódik. Tanítása nyomán alakul ki a perzsa vallási dualizmus sajátos, a környező népek vallási világára - így a zsidóságra és a majdani kereszténységre - is hatást gyakorló modellje. Az alapgondolat az, hogy a világban két főisten, Ahuramazdá, a tűz, a fény és a teremtés ura és Ahra-Mainiu (Ahrimán), a sötétség, a gonoszság és a pusztulás fejedelme állnak szemben egymással. Mindketten számtalan kis istenbõl, angyalból, démonból álló hadsereg élén állnak és számtalan ütközetet vívnak egymás ellen, egészen addig, amíg - és ez egyben a világ történelmének beteljesülése is - el nem érkezik a Jó, a Fény végső diadala. Az embert a jó és a rossz erõi egyaránt a maguk szolgálatába akarják állítani ebben a küzdelemben, a jó oldalára állók jutalma pedig Ahuramazdá győzelmének elérkeztekor égi boldogság lesz. Minden embernek személyesen kell döntenie életében, hogy melyik oldalra áll; ezen múlik, hogy a halál után a világosság vagy a sötétség birodalmába jut-e a lélek, amelynek - megmérettetésként egy kardpenge élén kell megtennie a Fény Birodalma felé vezető utat. A lélek előzetes megtisztításának azonban már a földi életben is van eszköze: ez Ahuramadzá attributumának, a Szent Tűznek az imádása, a rituális élet gerincét adó tűzáldozatokon való részvétel. A hitélet irányítását egyébként elkülönült, hivatásos papi rend végezte: ők voltak az eredetileg alighanem méd eredetű mágusok, akik a vallási élet irányításán túl tudományos kérdésekkel is foglalkoztak, alkalmanként igazgatási és politikai szerepet is vállaltak. Ők készítették azt a szent italt is, amelynek fogyasztása a tűzáldozat kiegészítője, a vallási élet alapja volt, de jóslással is foglalkoztak. A környezet szokásaihoz képest szokatlan, hogy a perzsák isteneiket nem ábrázolták és tiszteletükre templomokat, szentélyeket sem emeltek. Az égieket így csupán asztrális szimbólumok segítségével idézték fel művészetükben, vallási építészetük pedig síremlékek emelésére korlátozódott. Maga a tűzszertartás szabad ég alatt, teraszokon vagy természetes magaslatokon emelt oltárok körül zajlott; ezeken az oltárokon égett a szent tűz, amelynek lángját a mágusok őrizték.

A hellenizmus idején és a késői ókorban is fennmaradt Irán és vele a helyi vallási kultúra folytonossága, bár némi szinkretizmus görög hatásra már megfigyelhető a késői párthus és a szászánida korszakban. Lassú hanyatlás után a perzsa vallás története a muszlim hódítás korában, a Kr. u. 640-es években ért véget. Ma már alig néhány százezer a tűzimádók egykori leszármazottainak, a pársziknak a száma: ők sem Perzsiában, őseik földjén, hanem Indiában, Bombay környékén tudták átvészelni az idők viharait. A perzsa vallás hatása elenyészte ellenére is igen fontosnak bizonyult viszont a zsidó-keresztény vallási kultúrában. Ide mutatnak a keresztény angyaltan gyökerei, a jó és rossz dualizmusát érintő teológiai spekulációk és azok a fénymisztikával is kapcsolatos törekvések, amelyek keresztény környezetben döntően gnosztikus formát öltöttek.

Forrás