Vallások a boldogságról

„A boldogság belülről fakad”

Manapság kevés boldog embert látunk. Ha vannak is, sokszor nem vesszük őket észre. Talán túl csendesek vagy visszahúzódók: boldogságuk jelei nem harsányak, nem látványosak, inkább rejtőzködő, külső szem számára alig látható. De ha nyitott szemmel kutakodunk a boldogság vagy a boldog emberek után, megláthatjuk őket egyszerű, hétköznapi, belső bizonyossággal és derűvel áthatott munkájuk közben.
Az anyagi javak birtoklása az emberek többsége számára a boldogság fokmérőjét jelenti. A gazdasági válság bizonyára sokakat döbbentett rá: az anyagi jólét csak kevesek kiváltsága, és csak kiszámíthatatlan, ideig-óráig tartó boldogságforrás lehet. Az egészség, az egzisztenciális biztonság, a családi élet és a kiszámítható jövő mellett vajon milyen más boldogságeszményeket kínálnak a vallások? Mit tanítanak a boldog élet lehetőségéről? Három világvallás, a hinduizmus, a buddhizmus és a kereszténység képviselőit kérdezzük az anyagiak és az öröm összefüggéseiről, illetve arról, hogy követőik miben találják meg boldogságukat.

– A boldogságot nagyon sok ember különféle tárgyakban, anyagiakban, a világban való előmenetelében képzeli el. A keresztények miben találják meg a boldogságot? – kérdezem Cserbik János lelkészt, a pesterzsébeti hajléktalanszolgálat vezetőjét.
– Egy, a skandináv országokban készített felmérés szerint az egészség, a kiegyensúlyozott családi élet, az egzisztenciális biztonság és a kiszámítható jövő jelenti az átlagember számára a biztosan elérhető boldogságot. Ha ezeket tekintenénk reális értékmérőnek, ki kellene mondanunk, hogy nem tartható igazságosnak ez a boldogságideál. Ha mégis így lenne, akkor elmondhatnánk, hogy nincs igazság a földön, mivel ezek a „javak” az emberek kilenctizedének nem adatnak meg, elérhetetlenek. A Biblia mindenki számára elérhető, reális boldogságeszményt képvisel, amely a körülményektől függetlenül, mindenki számára elérhető.
– A jóléti társadalmakban a kereszténységet sokan a sikeres élettel azonosítják.
– Ez csak részben igaz. Történelmileg igazolható, hogy az észak-amerikai és a nyugati tőkés államok keresztény gyökerük miatt tartanak ott, ahol tartanak. Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus c. könyvében levezeti, hogy a kapitalizmus a keresztény értékek – szorgalom, becsületesség, kitartás, segítőkészség és önzetlenség – hátterén erősödhetett meg. Ezek a pozitív jellemtulajdonságok nagymértékben hozzájárulhattak egyfajta gazdasági és szocio-kulturális fejlődés kibontakozásához. A kereszténység valami univerzálisabb, az anyagi és a szociális biztonságtól független boldogságeszményt kínál.


Boldogok a sírók?

– Krisztus a boldogság útját nem vallási előírásokban, vagy azok betartatásában határozza meg, hanem Isten és önmagam mély megismerésében. Ennek útját Jézus nyolc lépésben állítja elénk az úgynevezett Hegyi beszédben. Az első kettő hatalmas lépést jelent lefelé, s csak az azt követő hat lépés vezet felfelé. Először szembesülni kell azzal, hogy az önzésem, a magamnak kedvezés hányszor foszt meg engem a jóság, a türelem az önzetlenség gyakorlásától. Ezt nevezi Jézus lelki szegénységnek. Ennek felismerése egy rövid időre egészen kétségbe is ejtheti az embert. A második lépést így fogalmazza meg: „Boldogok, akik sírnak.” Csak ez után kezdődik a fölfelé vezető hat lépcsőfok.
– Sírhat az ember örömében és bánatában is. A Biblia itt egyenesen boldognak nevezi a sírókat. Miért?
– Mert ők megvigasztaltatnak. Vagyis személyesen találkozhatnak a vigasztalás Istenével. A boldogságkereső emberben egyszerre jelenik meg az önmagában való reménytelenség érzése, Isten azonnali vigasza és a benne való bizalom öröme.
Amikor az emberré lett Isten fiát megpillantja valaki, akkor érzi át igazán a szelídséget és a sírást, akkor válik őszintévé. A kereszténység nem olyanfajta vallás, mint a buddhizmus, amely tényszerűen felméri a valóságot és ahhoz a lehető legtökéletesebben próbál viszonyulni, hanem személyes Isten-kép van mögötte. Egy olyan Isten képe, aki magát „útnak, igazságnak, életnek” nevezete. Jézus nemcsak mélyebb kinyilatkoztatást adott az igazságról, hanem Ő magában, élete által nyilatkozott meg az igazság és a szeretet. Szíve irgalmas volt, de nem közömbös; szeme elnéző, de nem vak. Az emberek nem tőle, hanem utána futottak, mert nem agitátor volt, hanem lélekmentő. Végül saját népe feszítette keresztre sértettség, hiúság, hatalomféltés, valamint hamis Messiás-várás miatt. Mindezt Ő önként vállalta, csak hogy az ember bizalmát, szeretetét visszanyerje. A további lépésekben az önfeláldozó Istennek a példája erősödik meg az emberben, amikor szomjúhozni kezdi az igaz életet. A hibák belátása nagyon fontos, de ez nem elég a boldogsághoz. Még csak ott tart, hogy az igaz életet meglátja, belekóstol, és örül, hogy lelepleződött addigi önző élete, felismeri, hogy Krisztus életének követésében rejlik a boldogsága.
– A hétköznapokban mindez hogyan valósul meg?
– A külső körülmények gyakran nem változnak meg, de a problémákhoz való viszonyulásunk igen. Fontos, hogy szembesüljünk a hibáinkkal, de ne csak azzal, mert abba bele lehet roppanni. A keresztények számára Jézus élete személyes példa, melynek segítségével tökéletesen boldogan élhetek. Lényeges, hogy a lelkiismeret jelzéseire legyek fogékony, nyitott. A mindennapok feladatai között élő Jézus a mindennapjaim Ura. Ő is egyszerű emberek között élt, „széjjeljárt jót cselekedve…” – ahogy egyik tanítványa, Péter emlékezik vissza rá.

Bárányként a farkasok között?

– A korszellem szerint a szelídség, az irgalmasság inkább negatív tulajdonság, nem kapcsolható a boldogság fogalmához. Egyfajta bárgyúságnak, ostobaságnak, gyengeségnek tekintik sokan. Hogyan lehet egy durva, erőszakos világban Jézus példáját követni a szelídségben, az irgalmasságban?
– Valóban, ez a kor nem kedvez az önzetlenségnek, és szokatlan, ha agresszióra szelídséggel, rosszakaratra jóindulattal válaszolunk. Ne ijedjünk meg a világ gonoszságától, de leginkább ne azonosuljunk erkölcsi törvényivel. Jézus szerint e világ fejedelme Sátán, aki már kétezer éve legyőzött ellenség. Vádjait – miszerint nem lehet a földön bűntelen életet élni – Jézus semmissé tette életével és kereszthalálával. Ezért bármi kísértés, megpróbáltatás jelentkezik egy hívő életében, tudja, hogy Istene már győzött azon a területen, hiszen „megkísértetett mindenekben”, példáját követve ő is úrrá lehet a nehézségeken.
A krisztusi erő és boldogság mindig belülről fakad, és kifelé hat. Első lépésben Isten önmagunkkal szemben ad védettséget, a második lépésben a külső gondokkal, támadásokkal szemben nyerhetünk erőt. Ez az első hat boldogmondás lényege. A két utolsó boldogmondás szerint Isten hatalmasan felhasználja az embert mások érdekében: békességszerző lehet, ami gyakran nem nélkülözi a háborúságot sem, vagyis a jóért való küzdelem általában nem népszerű. Ilyenkor nem pusztán rám van hatással a környezetem, én leszek hatással másokra és a körülményekre. A hívő segítségére lesz másoknak, hogy megbékélhessenek sorsukkal, embertársaikkal… Ez nem mindig hálás feladat, de bármi bántást kap cserébe, nem zaklatja fel, nyugalma van. Jézus egy pillanatra sem veszi ki a világból híveit, de meg tudja őrizni őket a gonosztól.


Boldogság a szenvedések között?

– A harmadik fejlődési szakaszt úgy is fogalmazhatnánk, hogy másokkal is törekszik a belső békességet megosztani?
– Igen. Ez nem az alkalmi cselekedetek szintjén történik, hanem egy életforma. A belülről fakadó derűben, mosolyban, szolgálatban, kedvességben, segítségnyújtásban megnyilvánuló erő. A jó cselekedetek, a békességszerzés, a békéltetés természetesen árad a lényéből. Harmóniára jutott önmagával, viselkedésében nincs semmi megjátszás, erőltetés. Aki eljut arra az erkölcsi szintre, hogy a szenvedések között is boldog tud maradni, annak nem az számít, hogy mi történik vele az életben, hanem hogy minél több embert elvezethessen erre a boldogságra.
– Megállapíthatja-e ki-ki önmagáról, hogy a boldogság felé vezető nyolc lépcsőfok melyikén tart?
– Ez nem határolható be annyira. Naponta elesünk, felkelünk. Hibákat követünk el, kijavítjuk. Okulunk belőle, s újra kezdjük az önmagunkkal való szembesülést. Minden nap az első lépcsőfoknál kezdődik el, vagyis óvakodnunk kell a magabízástól. Ezek törvényszerűségek. Isten azoknak engedte meg a legnagyobb csúcsokat – az igazságért való szenvedéseket is –, akik az önazonosság útját választották.
– Ön szerint miért nem választják sokan a boldogságkeresés jézusi útját?
– Az első két lépés lefelé, az elindulás, az önmagunkkal való szembesülés, nagyon ijesztő. A többi, a szelídség, irgalmasság, tisztaság, már szimpatikusabb lehet. Az első kettő sokkal nehezebb. Pedig ezen múlik a továbbiak beteljesülése is. Juhász Gyula a Megállni című versében is erre mutat rá:

„Megállni bátran nem egész világgal,
önmagunkkal szemben, egy szoba sarkában
gyönge lelkünk,
oh be igen átall.”

A hajléktalanokért dolgozva tanultam meg igazán a kereszténységet. Hálás vagyok a lelkészi hivatásomért, hogy közvetlenül emberekért dolgozhatom, de rá kellett döbbennem, hogy a hajléktalanok problémái és a magamé – miközben én vagyok a segítőjük – ugyanaz. Nincs különbség az ő küzdelmeik és az én küzdelmeim között. Nem egzisztenciális értelemben gondolom, hanem beláttam, hogy az ő küzdelmeik az alkohollal és az én küzdelmem például a türelmetlenségemmel vagy bármely más jellemhibámmal ugyanolyan problémát jelent. A győzelmet ők is, én is csak egyvalakitől várhatjuk – akinek legfőbb boldogsága, hogy kisegítsen ezekből.

„Mindennek lehet örülni”

– Hogyan közelíti meg a hinduizmus a körülöttünk lévő valóságot? Miképpen tekint a körülöttünk zajló civilizációs válságra? – kérdezem Ruzsa Ferenc filozófust, a Buddhista Főiskola rektorát és Indológiai Tanszékének vezetőjét.
– A hinduizmus a buddhizmushoz alapvetően hasonló világképet vall. A szokásos megfogalmazással szemben („a buddhizmus a hinduizmus exportváltozata”) én inkább úgy mondanám, hogy a hinduizmus nem más, mint a buddhizmus Indiára alkalmazott változata. Az emberi sorsról és az emberi életről hasonló módon gondolkodik, de a filozófiájuk és a gyakorlati teológiájuk természetesen sok tekintetben eltér egymástól. Például: a buddhizmus nem Isten-hívő vallás, önmegváltásra épül, míg a hinduizmusban megjelenik a személyes Isten-hit is. A reinkarnáció és a karma törvény mindkettőben meghatározó erővel hat a gondolkodásra. Persze majd minden indiai vallásra jellemző, hogy hisz a karma törvényben, vagyis abban, hogy az embernek viselnie kell minden cselekedetének következményét. A szenvedés mindig következménye az ember – többnyire valamely előző életében elkövetett – cselekedetének.
– Mennyire hatnak a földi élet problémái a hindu gondolkodású emberre? Például hogyan viszonyul a betegségekhez, a körülöttünk zajló negatív folyamatokhoz, mint az erőszak terjedése, vagy a különféle globális problémák?
– A vallás teljesen áthatja egy hindu hétköznapi életét. Csak egy mozzanatot hadd említsek in-
diai élményeimből. Egy hegyi templomba utaztunk autóbusszal, ahová nagyon meredek, kanyargós út vezetett fel, sok-sok éles kanyarral. Mielőtt a 30-35 utassal nekivágott volna a buszsofőr a nagyon meredek hegyi szakasznak, előtte az út menti Ganésa-szentély kolompját megkongatta, hogy felhívja Isten figyelmét arra, vigyázzon rájuk. Ez Indiában természetes viszonyulás egy hívő ember részéről. A vallás mindenütt jelen van, mindent áthat. A hindu ember mindenfajta szenvedést, ami a saját életében jelen van, úgy fogad, mint amelyek saját rossz döntései miatt elkerülhetetlenek. Valahol mindenért, ami éri, felelősséget érez. Természetesen nem hisz a kollektív karmában. Mindenkinek csak azoknak a dolgoknak a következményeit kell elszenvednie, amelyeket valamikor előző életében elkövetett. A rosszat nem passzív módon szenvedi el, hanem elsősorban a pozitív dolgokat veszi észre, és azokra próbál koncentrálni. Ezáltal kibírhatóvá válik minden szenvedés, mivel értelmes magyarázatot talál rá. Így vagyunk a hétköznapi életben is: ha figyelmetlenek voltunk, és megvágtuk késsel az ujjunkat, nem fogjuk érte a szomszédot szidalmazni. Biztosan tudhatjuk, hogy ezt mi okoztuk magunknak. Ha mindenki a saját erkölcsi felelősségének érezné a személyét ért bántásokat és fájdalmakat, sokkal elviselhetőbb lenne az élet.
– Milyen kivezető utat kínál a hindu vallás a szenvedésből? Hogyan lehet kikerülni abból a körből, hogy ne kelljen az életünk rossz döntései miatt folyamatosan szenvednünk?
– A keleti gondolkodás szerint a lét maga a szenvedés. A megváltás azt jelenti, hogy a lét körforgásából kikerülhet az ember, és az istenség közelébe juthat. Ezt nevezi a hinduizmus moksának, mely lényegében azt jelenti, hogy nincs több újjászületés. A buddhizmusban ez a nirvána.

– Hogyan lehet elérni ezt az állapotot?
– Nem a saját jót – a legfőbb jót kell követnem. A törvény és a kötelesség útját. Egy hindu hisz a spirituális fejlődésben, ami lényegében azt jelenti, hogy a kötelességeimet holnap jobban megteszem, mint ma. A hinduk nagy többsége nem a legvégső cél elérésében éli meg mindennapi hitét, hanem sokan beérik azzal is, hogy ha ebben az életben minél több jót cselekszenek, azzal a következő életükre már jobb sorsot vívhatnak ki maguknak. Például ha valaki ebben az életben egy szegény beosztott vagy rabszolga volt, a spirituális fejlődés útján a következő életében mondjuk egy gazdag kereskedő vagy egy magas rangú tisztviselő is válhat. A néphit szerint ebből a szenvedéssel teli létforgatagból egy még rövidebb úton is „kiszállhatunk”: Benáresben (India) kell meghalni!
– Miben találják meg a hindu vallás követői ebben a szélsőséges korban a boldogságukat? A szegénységet és a nehéz fizikai körülményeket ezek szerint könnyebben elfogadják?
– Az indiai kasztrendszerből adódó óriási társadalmi különbségek ellenére is boldogan élnek, mivel a saját karmájukból eredeztetik jelenlegi helyzetüket. Indiában a megélhetés fizikai feltételei is egészen mások, mint nálunk, Európában. Ott nagyon sokan az egyszerű elemi lét szintjén élik az életüket. A hinduk többsége falun él, ahol mindenki megtermeli a napi szükségleteit, és a nyugati emberhez mérten sokkal kevesebb fogyasztás ellenére is boldogan élnek. Indiában a kevés és a szegénység természetes fogalmak, általános létkörülményeket jelent. Éppen ezért az anyagi javak nem lehetnek a boldogság vagy a boldogtalanság fokmérői. Az éghajlati és a földrajzi adottságokból kifolyólag egészen más életritmusban, egy visszafogottabb, lassabb tempóban élik az életüket.
– Hogyan gyakorolják vallásukat a hinduk? Milyen istentiszteleti formákat vagy rituálékat követnek?
– A vallás gyakorlása a mindennapok szerves részévé vált. Sokkal közvetlenebb és természetesebb kapcsolatot ápolnak Istennel a keleti vallások követői. A keresztények szigorú szakállas istenéhez képest – akitől sokan félnek és rettegnek – a hindu vallás istenei (Visnu, Krisna, Siva, Ráma) emberközelibbek. Az emberi természethez közelebb álló tulajdonságaikkal nagyobb vonzalmat keltenek híveikben. Míg a keresztények istentiszteletei sok-sok merev szabállyal, paranccsal terheltek, addig a hinduk sokkal nagyobb szabadságot élveznek isteneik imádásában. A hindu ember nem kényszerként vagy szabályok monoton betartásaként éli meg a mindennapi vallási gyakorlatokat, hanem kiváltságos lehetőségként, örömünnepként. A hindu világkép szerint a világban mindenütt fellelhetjük az Istent. Mindennek lehet örülni, ami a világban van, mert „sarvam idam brahma”, vagyis „mindez az Isten”. A világban minden Istent szolgálja, még a rossz is. Az ellenségnek az a dolga, hogy ellenségeskedjen, az oroszlánnak hogy „oroszlánkodjon”! A hindu hívő örömmel, szabadon és boldogan hódol Istenének. Ez szinte hozzátartozik mindennapi jó közérzetéhez, a vidámság, az érzelmi kiegyensúlyozottság fenntartásához.
– Nincs ebben a vallásban egy kis mesterségesen felfokozott érzelmi rajongás? Mintha egyfajta menekülési utat jelentene a valósággal való szembesülés elől…
– A vallásoknak mi más lenne a szerepük!? A vallások – a hinduizmust is beleértve – valahol arról szólnak, hogy a valóságnak egy más dimenzióját ismerik meg, aminek következtében a hívők másként értelmezik a körülöttük zajló eseményeket, mint a nem hívők. Ebben találják meg boldogságukhoz a kapaszkodókat.

„Az igazi boldogságot a megvilágosodás jelenti”

– A buddhizmus vallása mennyiben függ az anyagi körülményektől? – kérdezem Farkas Pált, a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanárát.
– Az anyagiaknak nincs döntő jelentőségük a buddhizmus tanítása szempontjából. Talán csak annyi közük van hozzá, hogy nehezebben lép spirituális útra az, akinek a saját, illetve családja fenntartásáért túl sokat kell fáradoznia. Szélsőségesen rossz körülmények között nehéz lelki életet élni, de nem lehetetlen. A tibeti kultúra is azt mutatja, hogy a szegénység nem lehet akadály. Egy szerzetesnek nagyon kevés dologra van szüksége. Napi egyszeri élelemre, két váltás ruhára, egy szállásra, ahová befogadják, jobbára kolostorokban, és gyógyszerre, ha beteg. Családja nincs, nem kell másokat eltartania, és nem tarthatja el saját magát sem, csak adományokból él. Ez az életforma igazán alkalmas arra, hogy segítőként működjön. De a világi hívőkre vonatkozó ajánlások sem az anyagiakat helyezik előtérbe.
A mi közösségeink elég szegények, tagjaink nem igazán a pénzes emberek közül kerülnek ki. Nem ez a legfőbb cél. Fontosabb, hogy az emberek segítsék egymást. Híveink között van egyfajta szolidaritás. Alsószentmártonban például van egy iskolánk, a Kis Tigris Gimnázium. Ez a falu szinte kizárólag cigány lakosságú, ahol sokan élnek szegénységben és kiszolgáltatottságban – ami manapság sajnos nem ritka az ország falvaiban –, mégis nagy az összetartás az emberek között. Egy szegényebb közösség tagjai még inkább segítik egymást.
– Milyen vallási irányelvek mentén keresi a buddhista hívő a boldogságát a világban? Hogyan gondolkodik az evilági boldogságról, boldogulásról?
– A buddhizmus egészen világos etikai szabályrendszer szerint gondolkodik a világhoz való viszonyáról. Ugyanúgy, mint minden tisztességes emberre, a Buddha iránt elkötelezett hívőkre is vonatkoznak a hétköznapi embereknek szóló szabályok. Ezen túlmenően Buddha alapvető tanítása a világi hívőknek négy dolgot ajánl a helyes életvitel megvalósításához.
– Mitől érzi magát boldognak a buddhista hívő?
– A jelenben él. A múltra visszagondol, hogy le tudja szűrni a tanulságokat, s a jövőt helyesen tudja tervezni. Nem aggodalmaskodik. Nem próbál irreális jövőképet festeni. A lehető legtöbbet hozza ki magából az adott pillanatban. Fontos, hogy képes legyen harmonikus emberi kapcsolatokat kötni, és az egymás iránti felelősség éljen benne. De az igazi boldogságot a megvilágosodás jelenti számára, és az azt követő békesség. A hiedelemmel ellentétben a nirvána nem egyfajta bamba köldöknézés. Az ember ekkor a valóságnak megfelelően látja a dolgokat pozitív és negatív értelemben is, ami nem ijeszti meg, nem készteti meggondolatlan cselekedetekre, így képes valóban segítségére lenni embertársainak.
A buddhista felfogásban az időkép nem lineá-ris, hanem ciklikus, mely szerint újra meg újra váltják egymást a világosabb és sötétebb korsza-kok. A pusztulás nem ijesztő, mert akkor tud valami keletkezni, ha egy másik dolog elpusztul. Az élet gördül tovább… egy ember élete után újabb életek sarjadnak.
– Hogyan tesz boldoggá a megvilágosodás?
– Megszűnik a vágyakozás a személyes létezésre. A megvilágosodás nem alkalmi – bár megelőzik olyan élmények, amikor az ember már időlegesen bepillantást nyer a valóság természetébe –, hanem egy tartós, sok esetben a végső eltávozásig fennálló tudatállapot. Képes átlátni a világ szenvedéseit, s ezzel a tudással kiemelkedik a szenvedő lények közül. Egyidejűleg visszaemlékezik arra, amikor ő is a szenvedők közé tartozott, így hát részvéttel segít a szenvedésben lévőknek. Hisz a világ jobbra fordulásában, mert tudja, hogy ha jót tesz, a világ is jobbá válik.
– Annyi létbizonytalanságnak, agressziónak vagyunk kitéve mindenütt. Hogyan függetlenítheti magát egy buddhista ezektől?
– Fontos, hogy tudjon helyesen dönteni. Aki született, alá van vetve a halálnak, betegségnek, ezen fölösleges aggódni. Igen fontos azonban, hogy éber tudatossággal világosan lássuk át életünk eseményeit és az abból következő tetteket. Többnyire szándékos tetteket (ezt nevezi a buddhizmus karmának) követünk el, melyeknek megvannak a maguk következményei. A karma csak addig végzet, ameddig nem látjuk át, hogy a tetteinknek következményei vannak, és addig sorsszerű, ameddig sem befolyásolni, sem elfogadni nem tudjuk tetteink következményeit. A cselekedeteink következményeit persze nem mindig könnyű átlátni. Van, amikor beláthatatlanok, van amikor átláthatók, de nem mindig egyértelműek. A lehetőség mindig a jelen pillanatában van meg arra, hogy az ember megpróbálja a legjobb utat választani.
Az ember a külső világot nem tudja annyira befolyásolni, mint a belsőt, ezért a belsőt kell a legtökéletesebbre fejleszteni, a nemes nyolcas út által, amellyel az emberi szenvedéseket, a szenvedések feldolgozását enyhíteni lehet. A legfontosabbak: megalapozódni az erényekben, az elmét kiművelni, hogy a tudat ne vesszen el a kétségbeesésben, a jelenvaló világban teljes jelenléttel élni. Ezeket követve az ember fokozatosan eljuthat a megértéshez, kezdve például azzal, hogy a cselekedetei-nek következményei vannak. További gyakorlást igényel hogy mégse billentsék ki a szenvedélyek, az érzelmeit ne vigye el a kapzsiság vagy a gyűlölködés irányába, ártalmatlanul és félelemmentesen élje az életét. Ha átlátja ezeket, helyesen fog cselekedni. Köszönöm a beszélgetést. Sarva mangalam! (Békességet minden lénynek!)

Forrás: Sipos Gergő Bálint - Nyitott szemmel Online