Hangulatok, Innen-onnan

Tatiosz: Alászállás

Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel? Hogy mindeg boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül - sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.

Ady: Párisban járt az Ősz

Párizsba tegnap beszökött az Ősz. Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt S találkozott velem. Ballagtam éppen a Szajna felé S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, Arról, hogy meghalok. Elért az ősz és súgott valamit, Szent Mihály útja beleremegett, Züm, züm: röpködtek végig az úton Tréfás falevelek. Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé S Párizsból az Ősz kacagva szaladt. Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán Nyögő lombok alatt.
1907.

Márai Sándor: A jelenet

Az orvos várószobájában az ismert, kissé homályos színekkel festett kép: olasz város tere, tömeggel, középen a hős, bal keze csípőjén, jobbjával a magasba mutat. Ez az örök, nagy jelenet: az ember, aki a tömeg közepén tanúságra hívja Istenét, hogy nem ő lopta el, vagy bizonygatja, hogy jót akart és az emberiség érdekében cselekedett. Ez az ősjelenet, operákban és a történelemben. Mindig ugyanaz és mindig gyanús. Mindenki gyanús, aki az égre mutat, s közben valamilyen földi dologhoz tanút keres.

Anthony de Mello: Kialakulás

Az egyik tanítványnak, aki amiatt panaszkodott, hogy képcsségei nagyon korlátoltak, azt mondta a Mester: - Valóban, képességeid nem korlátlanok. De észrevetted-e már, hogy ma olyan dolgokat is meg tudsz tenni, amelyeket tizenöt évvel ezelőtt lehetetlennek tartottál? Mi változott? - A képességeim, a talentumaim. - Nem. Te változtál. - Az nem egy és ugyanaz? - Nem. Az vagy, aminek magadat tartod. Amikor a gondolkodásod megváltozik, te is megváltozol.

Fernando Pessoa: Távolság magamtól magamig

Minden kicsúszik a kezem közül. Az egész életem, az emlékeim, a képzeletem, és amit magában hordoz: a személyiségem, mind kicsúszik a kezem közül. Szüntelenül úgy érzem, hogy valaki más voltam, hogy másként éreztem hogy másként gondolkoztam. Olyan előadás szemlélője vagyok, ahol más a díszlet. Önnönmagam szemlélője vagyok. Irodalmi fiókjaim hitvány zűrzavarában koronként olyan papírlapokra találok, amelyeket tíz évvel, tizenöt évvel, talán még több idővel ezelőtt írtam. Nem egy közülük olyan, mintha egy idegentől származna; nem ismerek magamra bennük. Valaki megírta őket, és az a valaki én voltam. Az én érzéseimből születtek, de mintha egy másik életben történt volna, amelyből mostanra felébredtem, mint egy idegen álomból. Gyakorta rábukkanok olyan dolgokra, amelyeket nagyon fiatalon írtam tizenhét esztendős koromból származó töredékekre, húsz esztendős koromból származó töredékekre. Egyikben-másikban olyan kifejező erő van, amellyel emlékezetem szerint nem rendelkeztem életemnek abban az időszakában. Kamaszkorom után nem sokkal készült írásaim egyes mondataiban, bizonyos bekezdéseiben akad egy és más, ami olyan hatást kelt, mintha a mai, az évek és a dolgok által kimunkált lényemből fakadna. Rájövök, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam. De mert úgy érzem, hogy a mai napig sokat fejlődtem ahhoz képest, ami voltam, azt kérdezem, hol a fejlődés, ha akkor ugyanaz voltam, ami ma vagyok. Itt valami rejtély lappang, amely lealacsonyít és nyomaszt. Alig néhány napja is rettenetes hatással volt rám egy múltbéli rövid írásom. Tökéletesen emlékszem arra, hogy a nyelvel kapcsolatos, legalábbis viszonylagos aggályoskodásom csupán néhány esztendővel ezelőtt kezdődött. Az egyik fiókban rátaláltam egy igen korai írásomra, amelyben ugyanezek az aggályok erőteljes kifejezést nyertek. Egyáltalán nem értem a múltban önmagamat. Miképpen fejlődhettem azzá, aki már voltam? Minden összekavarodik bennem ebben a labirintusban, ahol önmagammal önnönmagamat kerülöm el. Eljátszom a gondolattal: bizonyos vagyok benne, hogy azt, amit most írok, egyszer már leírtam. Felidézem magamban. És megkérdezem attól a valakitől, aki úgy hiszi bennem, hogy létezik, nincsen-e a benyomások eme platonizmusában egy másik, még mélyebben gyökerező emlékezet, egy olyan megelőző élet felidéződése, amely ennek az életnek csupán... Istenem, Istenem, kit is szemlélek én? Hányan vagyok? Ki az, aki én vagyok? Mi ez a távolság, amely magamtól magamig húzódik.

Márai Sándor: Az arc

Utolszor a temető kápolnájában láttam apám arcát. Egynapos halott volt: ez is kor: valami hasonló, mint az egynapos gyermek: az arc megváltozik, már nem tökéletesen azonos az ismert arc vonásaival. Orra megnyúlt. A kápolna őre rakosgatta a koporsó körül a virágokat, s egyszerűen és bizalmasan mondta, mint valamilyen érdekes és jó hírt: "Már sárgul." Csakugyan, ez már a halál sárgasága volt. Aztán beszéltek és énekeltek. Ekkor, a küszöbről, láttam arcát utoljára. Méltóságteljes és mindentudó volt arca. (Vannak ostoba halottak is.) S még valami, amit nem tudok elfelejteni: ez az arc nem bocsátott meg, nekünk, az embereknek, a világnak, senkinek.

Paul Verlaine: Őszi chanson

Ösz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón. S én csüggeteg, halvány beteg, míg éjfél kong, csak sirok, s elém a sok tűnt kéj kél. Óh, múlni már ősz! hullni már eresszél! Mint holt avart, mit felkavart a rossz szél...

(Tóth Árpád fordítása)

Forrás: Gondolkodó