Az ember zenéje 1.rész

1. Az élet rebbenése


A zene az ember legősibb kifejezési formája, ősibb mint a nyelv vagy a képzőművészet; az emberi hangból született, és az égető szükségből, hogy kapcsolatba kerüljünk embertársainkkal. Tulajdonképpen a zene az ember, sokkal jellemzőbb rá a szavaknál, hiszen a szavak konkrét jelentést hordozó, elvont szimbólumok. A zene érzelmeink mélyebb rétegeire hat, mint a legtöbb szó, és arra kényszerít, hogy egész lényünkkel reagáljunk rá. Könyvünk az embernek erről az egyedülálló képességéről szól, amely egyaránt lehet teremtő és újjáteremtő, és amely abból a készségünkből merít, hogy újabb felfedezéseinket szintetizáljuk már meglévő ismereteinkkel. A zene alapvetően fontos lesz nekünk, amíg csak az emberi nem fennmarad. Azt hiszem, a zenére éppúgy szükségünk van, mint egymásra. Nagyon régóta zenélünk. Régészeti bizonyítékok utalnak arra, hogy az ősember már jóval az utolsó jégkorszak előtt használt csontokat, dobokat, fuvolákat. Nem tudjuk, milyen célra alkalmazták ezeket a hangszereket harmincezer esztendővel ezelőtt, gondolhatunk ünnepekre és rítusokra, vallásosokra és világiakra egyaránt. Első pontosabb adatunk későbbi keletű és Kínával kapcsolatos, ahol i.e. 3000 körül bonyolult zeneelméletek alakultak ki. Az európai zene jóval későbbi: Görögország kivételével csupán a keresztény korban indult fejlődésnek. Róma zenéjének legnagyobb részét a meghódított területekről kölcsönözte. Róma bukása után az európai zene erejét vesztette, régmúlt korok eszméi kísértették. Egész életemben játszottam Johann Sebastian Bach muzsikáját; olyan zene ez, melynek tisztasága fennkölt elveinket, legszebb erényeinket, legnemesebb érzéseinket fejezi ki. Megszabadít alantasabb énünktől, az önmagával és Istennel békességben élő emberről beszél, és egy olyan közösség belső harmóniáját tükrözi, amely megteremtette a maga hitét és biztonságát. Ez a zene az emberi megismerés és invenció csúcsán áll. Tulajdonképpen megkockáztathatnám azt az állítást, hogy a zene tükre magának a gondolkodás folyamatának. Nyilvánvaló, hogy az ismétlődő ritmusok és hangsorozatok segítségünkre voltak az emlékekből, próbálkozásokból és tévedésekből alakuló felismerés és szembeállítás elvének megteremtésében. A zenében fellelhető az összes elvont módszer, amit a világ és önmagunk természetének vizsgálatára használunk. A fúga például pontosan a próbatétellel, az újrafogalmazással, a párhuzamok keresésével és az emlékezet csiszolásával dolgozó gondolkozás analógiája. Úgy hiszem, minden zenének ez a tanulsága. Azért igyekszünk tudásra szert tenni, hogy úrrá legyünk a kiszámíthatatlan dolgok fölött, hiszen mindannyiunkban a biztonság lélektani igénye munkál, amikor az eseményekből ki akarjuk hámozni azok rendjét és értelmét, és meghatározott célt, irányt akarunk adni nekik. Bármely sejtből tízmillió másik keletkezhet, miközben génjeit átadja az utódsejteknek, ezzel biztosítva a jellemző jegyek öröklődését. Az ember esetében ez a folyamat nem csak élettani folyamat, hanem ugyanolyan mértékben fontos is. A zene pontosan ugyanúgy adja vissza létünk lüktetését, ahogyan az akaratunktól független szívverés az élet első ritmusa.

Hosszú időre volt szüksége a zenének, amíg felvirágzott Európában, de ennek voltak előnyei is. Az idő lehetővé tette, hogy az elmúlt korok valamennyi eredményét egybefoglaljuk, és új célok szolgálatába állítsuk. Európa másképp szelídítette meg a hangsort és fejlesztette a harmóniavilágot, nem csupán vízszintesen építkezett, de függőlegesen is, és teljesen új, addig sohasem hallott nyelvet teremtett. Ez a folyamat azonban ezer esztendeig tartott. Lassan Európa újra felfedezte, hogy a zene több, mint hús és csont és szív, hogy mindez csupán eszköz valami megfoghatatlan dolog teremtéséhez, ami kapcsolatot teremt köztünk és a világmindenség rezgései között. Ez a késztetés formálta az európai zene fejlődését sok évszázados küzdelme során, amíg olyan lett, amilyennek ma ismerjük, és hordozza azt a gazdag tartalmat, amit ma természetesnek vélünk.

Hosszú volt az út addig a rendkívül magas szintig, amit Bach ért el, és ma harcolunk, hogy megőrizhessük, hiszen nap mint nap fenyeget az erőszak és a hanyatlás, az inga, amely túl messzire kilenghet. Bach zenéjében nem csak érzelmek vannak. Bármilyen szenvedélyessé is válik olykor, mindig van formája, egyensúlya, logikai folyamata, építkezése, és ezekben Bach olyan tökéleteset alkotott, hogy soha nem szárnyalták túl. Ez Bach zenéjének -- és minden zenének -- egyik tanulsága.

(...)

A csecsemő sírása újkeletű önállóságát hirdeti, és talán a kötelességek és remények előérzetét. Boldog köszöntés és bánatos búcsú egyszerre. Tüdeje elfogadja az új közeget, a levegőt, de még tisztán emlékszik a magzatvízzel teli anyaméhben megismert melegre, kényelemre és biztonságra. Világra-jöttünk után még hosszú ideig mélyen bennünk él az anya szívdobogása, belénk vésődött, akár az identitásunk. Hiányát érezzük, és pótolnunk kell más hangokkal, elsősorban a saját hangunkkal, mert a hang és a ritmus kapcsolatteremtés. Sokkal hamarabb hallunk, mint ahogy látni kezdünk.

(...)

Dél-Afrikában, a Kalahári síkságainak száraz sztyeppéin, ahol az igwi nép éli kemény életét, zene köti össze a családot és a törzset. Ott a muzsikus az örökös élelem- és vízkeresésről énekelhet, és az embereket elválasztó végtelen távolságokról. Énekel az állatokról is, melyeket a tűz után sarjadó friss fű csalogat oda, a kuduról és a tarajos sünről, amellyel táplálkozik, vagy az alattomos hiénáról, amely apróra összehúzza magát, besurran az emberek közé és felfalja a ruháikat.

(...)

Valamennyi rítus, amelyben részt veszünk, megkívánja a maga zenéjét: a születés, a házasság, a halák, a vetés és az aratás, az évszakok változása, a tavasz eljövetele és a termékenység, a betegség okozta szenvedés és az egészség visszaszerzése. Zenélésünk célja eleinte kétségtelenül az ilyen események megszentelése volt. Ahogy fejlődött a mezőgazdaság, a házak építése, a zenét kezdték a munkával társítani, majd ahogy egyre jobban kialakultak a társadalmak, létrejött a vezetők iránti hódolatot kifejező zene -- már Egyiptomban és Sumériában is voltak zeneszerszámokkal kisért királyi felvonulások. Természetes dolog, hogy a zenét ilyen célokra alkalmazzák, hiszen a vezetők irányítása segített abban, hogy kikeveredjünk a barlangokból és eljussunk a civilizációig. Egyébként a vezetők iránti hódolat nem csak ránk jellemző, megtaláljuk az egész állatvilágban.
Az ember nem csupál zenél; zajongunk, fecsegünk, kiabálunk, néha nagyon messzire is. Hosszú ideig egyetlen kontinuum volt a zene és a beszéd: mindkettőt az emberi hang hozza létre. A zene és a beszéd még az első hangszerek megjelenése után is részben egymást fedő két fogalom. Nemrég talált közel-keleti leletek tanúsága szerint mintegy tízezer esztendővel ezelőtt jelentek meg az első szójelek, elsősorban a kereskedelem megkönnyítésére. Az írás elősegítette a zene és a beszéd szétválasztását.


Forrás: Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis: Az ember zenéje - Zeneműkiadó, Budapest 1981. 17-21.oldal


(Folytatása következik)