Halloween

október 31., mindenszentek előestéje

Október végén az áruházláncokban már Magyarországon is feltűnnek a narancssárga díszek, amelyek a nálunk kevésbé ismert, és a még kevésbe ünnepelt Halloween jelképei.

Eredet

A Brit-szigetek területén és a mai Franciaország északi részén élő kelták november elsején ünnepelték az újévet. A kelták úgy tartották, hogy az újesztendő előtti napon az élők és a holtak közötti határ elmosódik, a halottak pedig visszatérnek. Október 31-én a magaslatokon hatalmas tüzeket raktak, termény- és állatáldozatot mutattak be. Miután kialudt a tűz, az ünneplők hazatértek, a parázsból pedig egy-egy darabot otthonaikba vittek, ahol ismét tüzet gyújtottak és egész éjszaka virrasztottak.

A kelta hatások mellett a római hagyományok hagytak nyomot a Halloween átalakulásán. A fák és a gyümölcsök istennőjének, Pomonának ünnepét szinte egy időben rendezték. Később a szokások összefonódtak és kialakultak az esemény ma is visszaköszönő jelképei: a boszorkány, a fekete macska, a csontváz, illetve a tréfálkozás és a jóslás. A középkorban az egyház azzal támadta a Halloweent, hogy az ünneplők a sátánt szolgálják, esténként pedig boszorkányszombatot tartanak.

Ünnep tengerentúli változata

Amerika felfedezése után a telepesek körében nem volt népszerű a Halloween, változást a 19. század közepe hozott, amikor valószínűleg a nagyszámú ír bevándorlók keltették életre az ünnepet. Elsősorban az Egyesült Államokban és Kanadában bevett szokás, hogy a gyermekek jelmezekbe bújva házról házra járnak és édességet kérnek ajándékba. A felnőttek házibulikon múlatják az időt szintén maskarába öltözve. Az ünnep nélkülözhetetlen kelléke a faragott tökfigura vagy annak műanyag változata.

Halloween magyar fordítása

Október és november fordulójában összetorlódnak az ünnepek: a Halloween október 31-re, a mindenszentek november 1-re, míg a halottak napja november 2-ra esik. A leírásokban és a fordításokban éppen ezért gyakran keverednek a kifejezések. Öntsünk tiszta vizet a pohárba:

angol kifejezés	magyar fordítás
All Soul’s Day	halottak napja (tükörfordításban minden lélek ünnepe)
	mindenszentek ünnepe
All Saint’s (Day)
Eve of All Saint’s
All-hallows	mindenszentek ünnepének korábban használatos kifejezései (Hallow jelentése az óangolban szent)
All-hallowmas
Alholowmesse
Hallowmas
Halloween	Halloween, jelentése mindenszentek előestéje
All-hollows Eve/Even	Halloween korábban használatos kifejezése, jelentése mindenszentek előestéje
Nut Crack Night	középkorban október 31-én tartott ünnep, jelentése diótörés éjszakája (a diót a rómaiak varázslásra használták)
Snap Apple Night	középkorban október 31-én tartott ünnep, az elnevezés egy játékra utal: a résztvevők hátrakötött kézzel próbálták megenni a madzagokra kötött vagy a víz tetején úszkáló almákat (utóbbi ma is gyakori feladat a Halloween partikon)
Guy Fawkes Night	angolszász területeken (főleg Angliában) november 5-én tartott ünnep, amikor hatalmas örömtüzet gyújtanak és tűzijátékot rendeznek (a szokás a kelta időkben a Halloween ünnep része volt)
Bonfire Night
Fireworks Night
Plot Night

Kapcsolódó oladalak:

Képeslapok - Halloween

Halloween töklámpása

Mindenszentek és halottak napja

Mindenszentek és halottak napja a keresztény egyházakban

Forrás: Ünnep

Szép, új világ? - Intelligens otthon

Az, hogy az otthon funkcióiban a lakóhoz okosodik, nem újkeletű tézis, bár talán soha nem volt még ilyen látványos a folyamat. A Smart House, a teljesen ön- és/vagy távszabályozható épület ma már nem futurisztikus elképzelés. Ha hónapokig nem tartózkodunk a házban, az akkor is éli a maga teljes életét: időjárás-függően befűt, illetve bekapcsolja a légkondit, páratartalmat szabályoz a télikertben, ügyel az uszoda és az akvárium vízminőségére, este hangulatvilágítással hiteti el a környezettel, hogy nem lakatlan, távfelügyeleti és riasztórendszerek őrködnek azon, hogy ne legyenek akkor hívatlan vendégeink, ha mi távol vagyunk.

De mi is az az intelligens épület?
Tulajdonképpen minden emberkéz létrehozta hajlék az valamennyire, az őskortól kezdve. Maga a szó, „épít”, az „ép” szógyökből származik: valami új, valami „tökéletes(ebb)” létrehozását jelenti. Persze nem maga a produktum bír értelemmel, hanem az alkotó, aki a változó igényekhez igazítja az épület praktikumát.

High-tech háló
A földre terített medvebőrt vagy a szalmazsákot mára felváltotta a klimatizált, berendezett hálószoba. Egykor ez a helyiség nemcsak alvásra szolgált, de lakótérként is működött, egy ember (vagy egy család) gyakran egy szobában élte le az életét.
A differenciált helyiségek korában ma a hőmérséklet-szabályozáson túl telefon, televízió, sőt, egészségügyi megfigyelő műszer is része lehet a hálóhelynek. A berendezett szoba mérete a jövőben jelentősen csökkenhet, hiszen az alvás helyigénye csupán „emberméretű”, s az eddigi területtöbblet más funkciókkal társítható. A szűk tér pedig felveti a további szellőztető-klimatizáló s más életfunkciót segítő gépek, műszerek beépítését.
A hálószoba a jövőben tehát magas technikájú fülkévé változhat.

Házi gyorsbüfé
A konyha a főzés, étkezés színtere, kiválóan alkalmas az automatizálásra, de az információcserére is. A mosogatás gépi megoldása már ismert, a bevásárlás, tárolás, nyilvántartás számítógépes vezérlése ígéretes.
Nehézségként merül fel viszont az ételkészítés, mint hagyományos technológia egyeztetése a gépek diktálta körülményekkel.
Az étkezés közösségi jellegét társadalmi törvények teremtették meg. A közösen szerzett élelem elfogyasztása nyilvánosságot követelt. A polgári életforma étkezése családi jellegű, társadalomszervező értékű lett.
A ma emberének étkezése inkább a munkahelyén történik, vagy ritkábban vendéglőben. A gyorsétkezőhelyek elterjedése jelzi, hogy a hagyományos, konyha-étkező kapcsolatnak lassan vége, az ember a jövőben otthon csak kiegészítő jellegű étkezést folytat. Feleslegessé válik a kamra, a jól összeválogatott, félkész ételsort szinte automata gépsoron keresztül juttatják az otthoni asztalra. A családi étkezés (ha lesz) közösségi terekben történik majd. A jövő étkezője tehát csak néhány embert szolgál ki, gyorsan, különösebb élelmiszer-tárolás, főzés, mosogatás, szemetelés nélkül.

Kompakt fürdők
A tisztálkodás színtere a XVIII-XIX. században került a lakásokba. A fürdőszoba ma higiénés eszközök tára, s a jövőben is az lesz. A további koncentráció az eszközök kialakításában lehetséges. A többcélú eszközöké a jövő. A bidé és a vécé vagy a zuhanyzó és a fürdőkád egyesítése már ismert. Ma a fürdőszoba méretét az eszközök egyenkénti helyigénye növeli. A tisztálkodás speciális eszközeit a jövő fürdőszobája összecsomagolja, s igény szerint – sorban – bontja ki.

Virtuális nappali
A változó funkciók sorába illeszthető az előszoba is, ahol az érkezés-távozás, különböző közlekedési információk igényelhetik a technikát.
A legösszetettebb feladatú azonban az úgynevezett nappali szoba. Az egyéni és kollektív szórakozás, társalgás, kultúra, videó, zene, mind felvetik a változó berendezés kérdését, a távkapcsolatokat.
A társalgás akkor nagy helyigényű, ha sokan vesznek benne részt. A csökkenő családlétszám a lakás társalgóját is minimalizálja, helyét az elektronikus kommunikáció veszi át. Nemcsak a „tudatformáló” televízió, hanem a kapcsolatfelvételre alkalmas képernyők, hangforrások is helyettesítik, átalakítják ezt az életfunkciót.

Menedzserek mackóruhában
Nem szabad megfeledkeznünk a dolgozóhelyről sem. A különböző tevékenységi körökhöz kapcsolódó egyéni szellemi és fizikai munka a munkaeszközöket és bonyolult hírkapcsolatokat tekintve rejt magában fejlesztési lehetőségeket. Feltehetően a jövőben megváltoznak munkába járási szokásaink is, s otthoni munkánk az elektronika közvetítésével válik csoportossá. Az utóbbi tíz évben az íróasztal, sőt az egész iroda is, egyszerű számítógépes munkahellyé változott, a gépek közötti hálózati kapcsolat helyettesíti a közös munkahelyet. A termelés, kereskedelem nagy része automatizált. A „modern idők” lakása elkülönült a termelő tevékenységtől, ma ez a folyamat ellentétes: lehetséges, hogy a számítógépes kapcsolatokon keresztül kialakuló termelő, szolgáltató jellegű hálózatok segítségével otthonról termelik meg a gazdasági haszon jelentős részét.

Forrás: A Mi Otthonunk

FÜST MILÁN: SZÉTFORGÁCSOLT ERŐK

Sötét felhők és sötétlő lombok.

Ligetekben járok, néma alkonyat van.
Vajjon társtalanúl mért bolyongok ?
Az elnyúló árnyék megriaszt utamban.

A csend megejt: áradozó szivvel
Nehezebben vágok át a nagy homályon:
Apró göröngyök közt megbotol a lábom,
Költészet, csönd, árnyék velem még mit mivel?

Göröngyök és apró szenvedések.
Nagy hegyekre vágytam, hogy jutok odáig?
Ligetekből fáradtan felétek
Egyedül, tévuton, bágyadt szemmel nézek.

Hát rózsákban gázolva bokáig
Itten a völgyben lesz a halálom?
Egyedül vagyok. A kiutat se látom.
Felriadok. Félek. Meggörnyed a vállam.

Forrás: Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 2. szám

Bemutatkozó - LITRESITS OLGA FESTMÉNYEI

NÉHÁNY SZÓT A FESTŐMŰVÉSZRŐL

1976-ban születtem Mosonmagyaróváron, jelenleg is itt élek. A művészettől egy kicsit távol álló foglalkozást választottam: közgazdász - kontroller vagyok. Győr városához a főiskolai tanulmányaimon kívül a munkahelyem is köt. Már gyerekként közeli kapcsolatba kerültem a művészettel, édesapám néptánc oktató és koreográfus, édesanyám festőművész. Már akkor is sokat foglalkoztam rajzolással. Ezen az „úton” nagyon sokat kaptam édesanyámtól, aki mindig bíztat és mellettem áll. Első olajképemet 1985-ben festettem, az első kiállítás, ahol részt vettem 1988-ban volt Mosonmagyaróváron. Ez egy művészetkedvelő felnőtt társaság közös kiállítása volt, ahol a legfiatalabbakat képviseltem. Nagyon sokat köszönhetek László Enikő festő-tanárnak, aki abban az időben sokat foglakozott velem. Mikor már egy kicsit nagyobb voltam édesanyámmal többször vettünk részt nyári kurzusokon, szabadiskolákon az ország különböző, csodálatos vidékein: Zebegény, Veszprémfajsz, Nemesvámos, Mór, Szigetköz... az itt szerzett benyomások köszönnek vissza a képeimen. Az utóbbi években nagyon sok szakmai iránymutatást kaptam Sáska Tibor és Tullner László festőművészektől, de aki igazán bíztatott és mindig mellettem állt az édesanyám: L.Székely Olga festőművész. Több csoportos kiállításon, megyei és országos pályázatokon vettem már részt szép sikerrel.
Mestereim:

L. Székely Olga festőművész László Enikő festő-tanár Sáska Tibor festőművész Tullner László festőművész
Technikák:

Grafika, Tus, Szén, Olaj, Pasztell, Tűzzománc, Akvarell, tempera Tagja vagyok az OKIT-nak, Szőnyi István Baráti Körnek, a Kisalföldi Palettának, a nemesvámosi Huszár Galériának.
Kiállítások:

1988.Mosonmagyaróvár, csoportos 1995.Mosonmagyaróvár, csoportos 1997.Győr, XVI.Országos Amatőr Képző és Iparművészeti Pályázat Győr-Moson-Sopron megyei kiállítása 1998.Nemesvámos, csoportos 1999.Nemesvámos, csoportos 2001.Nemesvámos, csoportos 2001.Mosonmagyaróvár, csoportos 2002.Nemesvámos, csoportos 2002.Jánossomorja, csoportos 2003.Győr Amatőr Artrium XVIII. Országos Képző és Iparművészeti Pályázat 2003. Budapest OKIT Országos Kiállítás, csoportos 2004. Győr, csoportos 2004. Balatonalmádi OKIT Országos Kiállítás, csoportos 2004. Győr, csoportos 2007. Budapest, csoportos
Elérhetőség:

E-mail: olgalitresits@yahoo.com Telefon: +36-30-227-3694 Honlap: http://www.festomuvesz.hu/litresitsolga , http://www.painter.hu/litresitsolga








Forrás: Kortárs magyar festőművészek portál

Bibliai tájak titkai:A Karmel-hegy

---

„Tested fölött a fej olyan, mint a Karmel, fejeden a haj, mint a bíbor, királyi fürtökkel ékesítve” (Énekek éneke, 7. fejezet 6. vers). A Szentírás nem véletlenül a női szépséggel veti össze azt a vízben gazdag, virágzó hegyvidéket, amely Izrael északnyugati részén, Haifa fölött terül el. Legmagasabb csúcsa ugyan csak 535 méter, ám tölgy- és fenyőerdői, a völgyekben megbúvó patakok és cserjék, a tavasszal virágzó rétek, a déli és nyugati, a Földközi tengerbe nyúló lejtőkön termô olajfaligetei és szőlőskertjei mégis varázslatossá és fenségessé teszik. Jesája próféta is a „Karmel díszét” (héberül Hadar hakarmel) említi (35. fejezet 2. vers), s ez a kifejezés mindmáig használatos.
Nevét a hegy a héber kerem és Él szavak összetételéből nyerte, ezek együttes jelentése: az Isten szôlôskertje. Az erôs napsugár, a jó minőségű föld, a többnyire kellő csapadék és a patakok tápláló vize édes aszúszemeket érlel, ezeket októberig a szőlőtöveken hagyják, úgyhogy az ebbő l nyert tömény mazsolabort vízzel és fűszerekkel kell oldani. A hegydélnyugati lejtője mind a mai napig világszerte ismert borvidék, s a „Carmel” márkanevet szinte mindenütt ismerik.
Amikor a Szentírás „tejjel-mézzel folyó Kánaánról” beszél, nem csupán képletes szófordulatot alkalmaz, hiszen már a korai ókorban ezen a tájon (Izrael északi-északnyugati vidékein) olyan fák is léteztek, amelyeknek kérgéből a legínségesebb időben is gyantamézet lehetett fakasztani, s a kókuszhoz hasonló, lehulló gyümölcsökben „tej” folydogált. Még később is, valahányszor az ország értékeit kívánták ecsetelni, a Karmel-hegyet említik először. „Elvittelek benneteket a Karmel országába, hogy egyétek gyümölcseit és minden javát” (Jeremiás könyve, 2. fejezet 7. vers).
Érthető, hogy ezen a tájon már ősidők óta megtelepült az ember, barlangjaiból folyamatosan kerülnek elő őskori és ókori régészeti emlékek. A közelmúltban egy amerikai turistacsoport az egyik barlang mélyén bevert fejű koponyára bukkant, s az esetet azonnal jelentették a legközelebbi rendőrőrsön. Valóban gyilkosság történt, - állapította meg a nyomozati jelentés -, csakhogy a buneset több ezer évvel korábban zajlott le.
A hegy bővelkedik a mélyebb és kevésbé mély barlangokban, ahova már a korai ókorban is szívesen rejtőztek az emberek. Sőt, egyes barlangokat hosszabb-rövidebb ideig lakóhelyként is használták. Ámosz próféta is említi ezeket a búvóhelyeket, de úgy véli, Isten ítélete elől ezek sem nyújthatnak oltalmat. „Ha a (bűnösök) elrejtőznének a Karmel csúcsán, onnan is felkutatom és elhozom ôket” (Ámosz könyve, 9. fejezet 3. vers).
A Karmel-hegyen sok sírbarlang található. A hegy északnyugati lejtőjén, Haifától északra, a tenger közelében, egy ilyen sírbarlangból került elő az első izraeli zsidó emlék, egy kőbe vésett felirat, amely röviddel (mindössze tíz-tizenöt évvel) a honfoglalás után, az időszámításunk előtti 1400 körül készült. Csupán négy óhéber betű található ezen a sírtáblán, egy jól ismert bibliai férfinév: az itt eltemetett zsidót történetesen Jákobnak hívták. Ebből is látható, hogy a Karmel-hegy egyike volt a Kánaánba érkező törzsek első letelepülési helyeinek.
A honfoglalás után Jósua szétosztotta a meghódított földet az egyes törzsek és családok között. A Karmel vidéke Asér és Zebulon törzseinek határterülete lett (Vesd össze Jósua könyve, 19. fejezet 26-27. vers). Asér leszármazottai mezőgazdasági termeléssel, Zebulon fiai viszont - nyilván a haifai öböl segítségével - halászattal és tengeri kereskedelemmel foglalkoztak.
A Karmel hegyén, a Szentírás szerint, számos fontos történelmi esemény zajlott le, ezek közül a legjelentôsebb Élijáhu (Illés) próféta személyéhez kötôdik. Élijáhu a gileádi Tisbi falvából jött ide, hogy a Mindenható küldetését teljesítse. Neve annyit tesz: az Örökkévaló az én Istenem. S valóban, a próféta egész élete az egyistenhit szolgálatában, a társadalmi igazság védelme érdekében állt. Ebben az időben, a 9. század közepén (871-től 852-ig) egy igen jelentős uralkodó, Áháb, Omri fia állt az izraeli királyság élén. A korabeli közel-keleti források szerint a nagyhatalmak szinte egyenrangú partnerükként fogadták el őt, aki legyőzte és adófizetőivé tette a szomszédos országokat: Arámot, Moábot és Ammont. A föníciai városállamokkal baráti kapcsolatot teremtett: ennek érdekében a szidoni királylányt, Izebelt feleségül is vette. Fôvárosa, Somron nagyszerű építészeti remekekkel gazdagodott. Csakhogy a bibliai emlékezet nem ezeket érzi fontosnak, inkább a vallási-erkölcsi szempontokat veszi figyelembe, s ezért egyértelmuen elítéli Áháb királyt.
Áháb, aki a Salamon halálával kettészakadt Izrael hetedik királya volt, eltávolodott a zsidó egyistenhit hagyományaitól. „Áháb, Omri fia pedig király lett Izrael fölött, --s uralkodott Somronban huszonkét évig--S mintha csak kevesellte volna Jerobeámnak, Nevát fiának vétkeit, folytatva azokat feleségül vette Izebelt, Elbáálnak, a szidoniak királyának lányát, elment és szolgálta Báált, és leborult elôtte. S oltárt emelt Báálnak, a Báál házát, amelyet Somronban épített. S létrehozta Áháb az Aséra ligetét, és tovább bosszantotta az Örökkévalót, Izrael Istenét, súlyosabban, mint Izrael bármelyik királya tette, aki előtte volt” (Királyok I. könyve, 16. fejezet 29-33. vers).
Báál és Aséra egyaránt föníciai-kánaáni termékenységistenek voltak, amelyek kultusza már korábban sem volt ismeretlen Izraelben, legnagyobb elterjedésüket azonban kétségtelenül Áháb és Izebel (Jezabel) idején érték el. A báálok (a szó jelentése úr, gazda, mellesleg innen ered magyar bálvány szavunk) minden bizonnyal bikaistenek voltak, míg az asérák (jelentése bőség, boldogság) inkább a nôi termékenység jelképei lehettek A föníciai királyné hazájából nagy számmal hozatott papokat, hogy a zsidókat saját hitére térítse. Ugyanakkor kegyetlenül üldözte a prófétákat, sokukat meggyilkoltatta. Egyesek az országból elszökve, vagy barlangok mélyén igyekeztek meghúzódni, hogy átvészeljék a nehéz éveket. A király első embere, Obadjá például (a királyi pár akarata ellenére) ötven-ötven prófétát rejtegetett és táplált két barlang sötétjében.
Élijáhunak ugyancsak menekülni, bujkálnia kellett, s többek között a Karmel-hegy egyik barlangjában talált menedéket. Ezt a barlangot mindmáig „Illés barlangjának” tartja a helyi hagyomány. Az üldöztetés olyan súlyossá vált, hogy végül egyedül Élijáhu maradt a próféták közül Izrael földjén, s ezért a nép őt tekintette a megváltás utolsó reményének.
A Szentírás szerint Isten megbüntette Áhábot és Izebelt a bálványimádás elterjesztése miatt, s ezért három éven át nem hullott eső. Különösen érdekes Élijáhu és Áháb személyes találkozása: a próféta szinte ráparancsol a szorult helyzetben levő királyra. „S történt, mihelyt meglátta Áháb Élijáhut, így szólt hozzá: Hát te vagy az, Izrael megzavarója? Amaz így válaszolt: Nem én zavartam meg Izraelt, hanem te és atyád háza, hogy elhagytátok az Örökkévaló parancsolatait, és hogy jártál a bálok után. Most pedig küldj és gyűjtsd össze egész Izraelt a Karmel hegyére, a Báál prófétáit is, mind a négyszázötvenet” ugyanott, 18. fejezet 17-19. vers). S a nagyhatalmú király eleget tett a próféta felszólításának: a Karmel hegyére hívta a hitében elbizonytalanodott népet és a nagyszámmal érkezett idegen prófétákat. Velük szemben Élijáhu egymaga vette fel a versenyt.
A Karmel délkeleti csúcsán mindmáig látható az a magaslat, ahol hajdan Élijáhu megküzdött a Báál-papokkal. (A közelében ma karmelita kolostor áll.) A próféta és a papok számára egy-egy tulkot hoznak, felteszik a fára, de tüzet nem gyújtanak alá. Élijáhu megengedi, hogy Báál papjai szólítsák először istenüket, küldjenek tüzet az oltárra, de azok napestig hiába próbálkoznak. A próféta - a nép meggyőzése érdekében - végül már gúnyos hangvételt választ: „Kiáltsatok hangosabban, mert ha isten ô, netán beszélnivalója támadt, netán akadályoztatva van, netán útra kelt, talán alszik éppen, és akkor felébred. Azok pedig fennhangon kiáltottak, és összeszabdalták magukat szokásaik szerint, karddal és lándzsával, amíg a vér el nem lepte őket. S lassan elmúlt a dél, eljött a késő délutáni lisztáldozat ideje, ám sem hang, sem válasz, sem isteni jel nem érkezett” (ugyanott, 27-29. vers).
Végül maga Élijáhu készíti elő áldozatát, a nagyobb hatás kedvéért még vizet is öntet a fára. „A lisztáldozat elérkezésének idején, előrelépett Élijáhu próféta és így szólt: Örökkévaló, Ábrahám, Izsák és Izrael Istene, a mai napon nyilvánvalóvá válik, hogy Te vagy Isten Izraelben, s én a Te szolgád vagyok. Hallgass meg, Örökkévaló, és felelj nekem, hadd tudja meg ez a nép, hogy Te, Örökkévaló, vagy az Isten, hiszen Te engedted meg azt is, hogy szívük elforduljon Tőled” (ugyanott, 36-37. vers). A próféta imájának hatására tűz szállt le az égből, még a köveket, a port és a vizet is felperzselte, a nép pedig egyhangúan ezt kiáltotta: „Az Örökkévaló az Isten”. (Hadd tegyük hozzá, hogy a jom kipuri böjt végén ugyanezt mondjuk, hétszer egymás után.)
A tömeg ezután levetette gátlásait, felgyülemlett dühét a Báál-papok ellen fordította, valamennyiüket lemészárolták. Áháb király, mit sem zavartatva magát, vacsorázni tért, Élijáhu azonban a Karmel egy másik csúcsára ment, hogy esőért imádkozzék. A Karmel hegy tetejéről mindmáig páratlan kilátás nyílik a haifai öbölre, ahol a nyugati tenger habjai közt, csodálatos színek kíséretében nyugszik le a nap. Ez a látvány nyújtott pompás hátteret a próféta újabb csodatételének: leborult a hegytetőn, hogy az Egek Urához imádkozzon. Elküldte szolgáját, nézze meg a tengeri utat, lát-e valami változást. Hetedszerre tenyérnyi nagyságú piciny felhőcske jelent meg a láthatár szélén. Élijáhu ekkor szolgáját a királyhoz küldte, fogasson be gyorsan, és induljon el, mert rövidesen elered az esô. Mire a szolga visszatért, teljesen elborult az ég, kitört a vihar, és a szomjas föld magába szívhatta a várva-várt csapadékot.
A Karmel csúcsairól érzékelhetô, magával ragadó látvány a Talmud tudósait sem hagyta hidegen. A magasból alátekintve a Földközi tenger habjainak tükröződését, folyamatos színárnyalat változásait figyelhetjük meg. Aki tartósan szemléli, délibábos képeket fedezhet föl bennük. Rabbi Hijja, az egyik legkiválóbb mester például váltig állította: „Aki látni akarja, milyen volt Mirjám kútja, menjen fel a Kármel tetejére, és tekintsen a tenger irányába. Előbb-utóbb látni fog a távolban valami szitafélét, amely éppen olyan, amilyen a prófétanő kútja lehetett” (Sabbat 38/a).
A talmudi mesterek a Karmel leghíresebb termékét, a mazsolaszőlő édes-erôs nedűjét sem vetették meg. Egy vita során például azt mondják valamire: „ez épp olyan, mint a Karmel bora” (Nidá 21/a) - tudniillik szép, vörös színu. Élijáhu csodája sem merült feledésbe. A Talmud említi azt a szokást, hogy az őszi nagyünnepek végén, a záróünnepen (smini aceretkor), amikor az esôért imádkoznak, így szól a nép Istenhez: „Kérünk, válaszolj nekünk, ahogyan meghallgattad Élijáhu imáját a Karmel hegyén” (Taanit 15/a).
A „Karmel dísze” ma is Izrael egyik legszebb vidéke. Noha a város már szinte a hegy csúcsáig terjeszkedett, noha kábelkabinok visznek föl a levegőben Haifa felső részébe, a hegyoldal (benne a Baháj-szentély) megőrizte régi szépségét, s a magasból nagyjából ugyanaz a csodálatos látvány tárul elénk, ami a régieket, Élijáhu prófétát és a talmudi mestereket is rabul ejtette.

Raj Tamás EREC 2002. november

A TÁNC REGÉNYE

Fuchs Lívia: Száz év tánc

Hiánypótló. Egyike ez a számos, a túlzott használatban elkoptatott jelzőinknek: hiányt pótol boldog-boldogtalan, ha meg nagyritkán valaki letesz valami fontosat az asztalra, hajlamosak vagyunk elmenni mellette. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Az üdítő kivétel erősíti a szabályt, márpedig Fuchs Lívia tánctörténeti áttekintése sok szempontból kivételes olvasmány. És nemcsak azért, mert a szerző a magyar nyelven csak nyomokban létező szakirodalmat most egyetlen vaskos kötetbe szerkesztve nyújtja át az érdeklődő olvasónak. Hogy mostoha sors jutott a csak magyarul tudó, a színpadi tánc múltja és jelene iránt érdeklődő olvasónak, azt bárki könnyen ellenőrizheti a Száz év tánc végén álló válogatott irodalomjegyzéket böngészve, ahol a több mint 260 cím kevesebb mint harminc százaléka hazai tánctörténeti kiadvány. A Magyar Táncművészek Szövetsége vagy az Országos Színházi Múzeum és Intézet jórészt alkalmi kötetei mellett legfeljebb a Planétás idevágó, valóban fontos, ám követhetetlenül ritkán megjelenő kötetekből épülő sorozatát említhetnénk. A L’Harmattan Kiadó azonban nem csak e szomorú háttértudás birtokában érdemel meg minden elismerést és – az új sorozat egyes kötetei számára pusztán az NKA által megítélt parányi összegeken elmélázva – a mostaninál jóval több támogatást.

Hibás az az előfeltevés, hogy a tánctörténeti stúdiumok ügyének gáláns felkarolása csupán egy szűk réteg úri passziójának kielégítésére szolgál, amibe emiatt kár pénzt ölni. Fuchs Lívia kötete ékesen bizonyítja, hogy a XX. századi tánctörténet nem nevekből és adatokból álló halott anyag, hanem regényes, mozgalmas, letehetetlen olvasmány. Amiből nem mellesleg a XX. századról legalább annyit megtudunk, mint a könyv tulajdonképpeni témájáról: közvetve és közvetlenül is sok szó esik művészetpolitikáról (illetve annak különös doktrínáiról, mely a /színpadon lévő/ testet az aktuális ideológiai alapvetés nyomán hol felmagasztalja, hol porba sújtja), filozófiáról, testkultúráról, ars poeticák változásáról stb. A jó stílusban megírt, áttekinthető struktúrájú könyv (szerkesztő: Mestyán Ádám) tágra nyitja a kaput a tánctörténettel kacérkodók előtt: szakírók és koreográfusok, táncosok és őket nézők, tanulók és tanárok egyaránt nagy hasznát veszik majd.

Nevek és adatok azért vannak nagy számban, hiszen az ezekben való alapos tájékozódás adja a kötet módszertani vezérfonalát: évtizedek, műfajok, alkotók, műhelyek szerint haladunk szépen előre. Amely előrehaladás a könyvet figyelmesen olvasva sosem volt bágyatag araszolás – Fuchs Lívia a nagy újítókat, a forradalmárokat állítja szabatos, precíz elemzései középpontjába. Döntése vállaltan szubjektív – ahogy természetesen válogatása is az –, ám elfogadható: a tánctörténeti rengések epicentrumát fürkészi, miközben hagy időt az utórezgések (hatások és ellenhatások, hommage-ok és elhatárolódások) analízisére is. Sőt, avatott vezetőnk nem diktatorikus természetű lévén a kalandor szellemű olvasónak arra is ad módot, hogy maga teremtsen kapcsolatokat az esetenként időben és térben még oly távol eső életek és művek között. Újabb bónusz: nyitott művet tartunk a kezünkben. A leltár elvileg a 2000. esztendőnél befejeződik, ám gyakorlatilag túlnyúlik rajta egyrészt későbbi bemutatók megemlítésével, másrészt a ma táncot néző olvasó „munkáját” is megkönnyítve teszi lehetővé, hogy a szóba hozott hazai vagy a Magyarországra ma már viszonylag nagy számban érkező külföldi együttesek korai/korábbi munkáinak utánajárjon.

A tolerancia amúgy is fontos jegye a Száz év táncnak: a tánctörténésznek nyilván épp úgy megvannak a maga kedvencei, mint bármely olvasónak/nézőnek, ám – akár ízlésén, akár többlettudásán alapuló – ítéletét sosem kényszeríti ránk, legfeljebb finoman sejteti, kit és mit tart igazán jelentősnek. A szerző nem érzi feladatának miniatűr kiritkai tükrök összeállítását, dinamikus alkotói portréi általában egyszerre mondanak többet és kevesebbet az ismerős kulcsfogalmak szokványos újracsoportosításánál. (Apropó, kulcsfogalmak: egy tárgymutató és egy fogalomtár is elkelt volna a kötet végén, de reménykedjünk, hátha jut rá hely és pénz az új kiadásban, amiben majd a főként az OSZMI Táncarchívumából származó fotók nyomdai minőségének feljavítását is elvárhatjuk. Merjünk nagyot álmodni: jogdíjproblémák ide vagy oda, a kötet több mint ideális kiegészítője lenne egy – akár kommentárokkal ellátott – előadásrészleteket tartalmazó DVD is, hogy ne csak lelki szemeink előtt lássuk, amit látnunk kell.)

Fuchs Lívia egyik divatos betegségtől sem szenved: egyrészt nem rajong feltétel nélkül a táncszínpad nemzetközi sztárjaiért, másrészt nem értékeli túl a hazai tánc egykor vagy ma ismert neveit. E két halmaz nagyritkán metszetet képzett a tánctörténelem során; különösen tanulságosak a könyvnek ezek a, kezdetekről szóló fejezetei: Madzsar Alice, Dienes Valéria, Szentpál Olga pályája külföldi tanulmányok után kanyarodott vissza Magyarországra, hogy a forradalmian új eszmék birtokában saját egyéniségükön átszűrve alkossák újra a táncról, a testről szóló gondolataikat. És egyben szomorúak is ezek a passzusok, hiszen az Európában is jegyzett, virágzó hazai táncéletet egyetlen tollvonással szüntették meg a szovjet megszállás alatt mint dekadens nyugati holmit. Nem jó emlékezni azokra az időkre, de kell – erre is tanít, és ebben is segít Fuchs Lívia kötete.

Forrás: REVIZOR

Fáy-kastély, Fáj

Fáj, Fáy House While planning the mansion built in the Cserehát Hills, the shape of the terrain was exploited in an interesting way, which resulted in a partly one-storey, partly two-storey building. The House, which was built in the middle of the 18th century by the Fáy family, was rebuilt in classicist style in the 19th century, and later it was transformed into neo-baroque style; thus, the various architectural trends of different ages combine into an exciting result. In its partly restored rooms, one can see several genuine ceramic stoves, and in the great hall, there are large pieces of stuccos made by an Italian sculptor, Marco Casagrande, between 1844 and 1845. The partly furnished building welcomes visitors in the summer.

A Cserehát lankái közé épített nemesi kúria tervezésekor a terep adottságait érdekes módon használták ki: részben emeletes, részben földszintes épületet emeltek. A domboldalon álló barokk kastélyt a Fáy család építtette a 18. század derekán. A kastély virágkorában, a klasszicizmus időszakában gróf Fáy István, zenész és zenetörténész évente háromszor rendezett kastélyában jeles zenei találkozókat, az ún. "muzsikai Akadémiákat". Az épület kuriózumai a nagyterem hatalmas, mitológiai jeleneteket ábrázoló stukkó domborművei.

In english...

Auf deutsch...

Magyarul...

Építéstörténet

Fáy család 18. század közepétől 1784-ig egy korábbi, késő reneszánsz nemesi kúria helyén építette fel rezidenciáját. Ekkor látták el az épületet tornáccal, illetve a keleti homlokzat elé kiugró rizalittal. Az 1784 és 1800 között folyó bővítések során L alakúra változott a kastély: a középrész déli, parkra néző oldalán egy alápincézett szárny, az udvari homlokzaton tornác épült.

Többet mutat...

A 19. század elején klasszicista stílusban átépítették, a dísztermet zenei előadások rendezésére tették alkalmassá, majd az 1830-as években, a gróf megbízásából tájképekkel festették ki. Később a díszterem újabb átalakításokon esett át, a fölötte levő födém elbontásával megnövelték belmagasságát, és a jelenlegi hosszú ablakokkal látták el.

A falain látható három stukkó domborművet, mely kuriózuma a kastélynak, Marco Casagrande, olasz szobrász készítette 1844 és 1845 között. Az épület főhomlokzatán látható grófi címer is Casagrande alkotása.

Később neobarokk stílusban ismét átalakították, így izgalmas módon ötvöződik a kastélyban a különböző korok építészeti divatja. A kastély északi szárnyának megépítésével kialakult a szimmetrikus, U alaprajzú elrendezés.

Valószínűleg a két világháború között készült a déli homlokzat előtt húzódó mai terasz és lépcső.

A barokk kastély és a park 1995-ben került a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága vagyonkezelésébe.

Napjainkban a részben felújított és berendezett kastélyban több eredeti cserépkályha is látható. Termei és kis tóval díszített udvara zenei és kulturális rendezvényeknek ad otthont. A 18. századi - a főépületre merőlegesen épült - két gazdasági épületből mára csak a templom felé eső magtár maradt fenn, ami jelenleg üresen áll.

Forrás: Műemlékek Nemzeti Gondnoksága

Magyarok a világban - Horvátország

Történelmi áttekintés

A magyarság történetének utolsó nyolc századában a Kárpát- medencében élő nemzetek közül a horvátság volt az a nép, amellyel társországban (unióban) éltünk. Ez a felhőtlen együttélés sajnos csak addig tartott, amíg a francia forradalom és az azt követő 19. századi nacionalista eszmék meg nem mérgezték a baráti légkört. Nézzük, melyek voltak azok a tényezők, amelyek a magyarságot és a horvátságot egymáshoz vezették! Kölcsönös érdekekről van szó: egyrészt a magyarságnak szüksége volt tengeri kijáratra és rajta keresztül a kereskedelmi életbe való bekapcsolódásba, szabad útra a kereszténység központja, Róma felé; másrészt a horvátoknak is szükségük volt a magyarokra, egy erős hátvédre, keletről a bizánciak, délről a boszniai ariánus eretnekek, nyugatról pedig Velence ellen így biztosítva a horvát nemzeti egységet. A horvátországi magyarság történelmi áttekintése azonos a különböző tájegységek és az ott élő magyarság történelmi fejlődésével, elsősorban azokkal a tájegységekkel, ahol a magyarság tömegesebben élt, és még ma is jelen van. Megkülönböztető figyelmet érdemel a Drávaszög és Szlavónia tájegység, melyek fejlődési útja a történelem folyamán - különös tekintettel az ott élő magyarságra - jelentős tényezőként szerepelnek, sőt úgy is, mint a magyar nyelvterület peremrészei. A többi tájegység esetében, mint például: a Muraköz, a Középkori Szlavónia (Közép-Horvátország), a Horvát tengerpart hátországával együtt, illetve Dalmácia és Isztria, a magyarságról mint tényezőről főként csak a 19. század végén és a 20. században beszélhetünk - kivételt képeznek a Dráva menti Légrád és Zdrala helységek.

Drávaszög

Ez a terület (Dél-Baranya) századokon keresztül a magyarországi Baranya megye szerves része volt, így együtt vészelte át a történelem viharait, de ugyanúgy részt vett a megye többi vidékének békés fejlődési időszakaiban is. A honfoglaló magyarok szlávok és avarok töredékeit találták a 10-11. századra tehető megtelepedésük során. Korábban római, majd hun ittlétről tanúskodnak például azok a hun leletek, melyeket Vörösmarton találtak 1942-ben (2 pár díszes arany csatlelet). Ma a zágrábi múzeumban őrzik e kincseket. Feltételezhetjük, hogy a csúzai templom, fenn a parton, római burgus helyén épült, a hercegszöllősi református templom pedig, mely uralja az egész vidéket, római castrum alapköveiből nőtt ki - valószínűleg a 4. században. Közelében volt a rómaiak dunai kikötője, ahol a 60-as években előkerült egy római háziistenszobor (mely eltűnt a vörösmarti múzeumból). Laskón is volt római erődítmény, a mai templomdombon. Itt a református templom egyik része a római erődítmény vagy szentély alapkövein fekszik. A templom déli oldalán megtalálták a tábor hajdani tűzhelyének maradványait. Római pénzek, urnák, katakombák, pecsétgyűrűk, téglák kerültek ki a föld alól. A legérdekesebb egy fogadalmi kő, melyet a templom északi oldalába építettek be. Őshonos magyar lakosság leszármazottai ma Vörösmart, Csúza, Sepse, Kő, Hercegszöllős, Karancs, Kopács, Laskó és Várdaróc községekben él a később bevándorolt magyarsággal együtt. Ezek a falvak talán azért vészelték át a történelem viharait, mert a Duna árterülete és a Báni-hegy védelmet nyújtott számukra. Ezen a területen haladt át már a legősibb időkben az a hadiút, mely összekötötte északot déllel, és amikor az ellenséges hadseregek áthaladtak rajta, a környék falvainak lakói a mocsaras árterületen és a Báni-hegy erdőségeiben találtak menedéket. A veszély elmúltával aztán lassan kezdtek visszaszállingózni régi otthonaikba. Az őshonos lakosság ilyen módon maradhatott fenn. A drávaszögi magyarság - sőt részben az egyetemes magyarság szempontjából is - a 16. században megjelenő reformáció meghatározó történelmi folyamatnak számított ezen a vidéken, mivel biztosította a magyarság szellemi felemelkedését és megmaradását. Sztárai Mihály, a haladás, az újítás megszállottjaként 1544-ben érkezett olyan területre, mely akkor már török uralom alatt állt. Külföldi egyetemeken nyert alapos tudásával, gyönyörű énekhangjával, zeneismeretével, írói tehetségével végzett prédikátori munkája következményeként 120 virágzó református gyülekezetet alapított a Drávaszögben és Szlavóniában (ebből ma 14 létezik, melyből 1 horvát nyelvű). A 16. századi vörösmarti gimnázium története összefonódik a reformáció eseményeivel, hiszen ez az iskola a reformáció eredménye. Váradi Ferenc Baranya múltja és jelene című könyve szerint, Veresmart mezővároska, Árpád-kori település, egykor a dombhát tölgyrengetege között húzódott meg, itt lehetett az iskola és a templom is, s csak később költöztek le lakói a mart alá, a Duna hajdani medrébe. A szájhagyomány szerint a régi veresmarti gimnáziumot 200 más vidékekről is érkező diák látogatta. Hercegszöllős is igen fontos szerepet töltött be ebben az időben, hiszen itt 1576. augusztus 16-17-én negyven prédikátor részvételével zsinatot tartottak, melynek határozatai nagy fontosságúak voltak az anyanyelvű igehirdetés és tanítás terén. Olyan egyházi törvényeket hoztak, melyek szabályozzák a református magyarság életét. A törökök kiűzése után erős belső vándorlás kezdődött. Az ország más részeibe menekült magyarság most visszatért a török alól felszabadult területekre, így a Drávaszögbe is. A zentai csata győztese, Savoyai Jenő herceg kapta a legnagyobb birtokot a harcokban szerzett érdemeiért. Bellyén kastélyt építtetett, a dárdai birtok pedig Veteráni Jánosé és Frigyesé lett 1700-ban. A herceg 800 km2 területű birtokának megművelésére tervszerű telepítésbe kezdett 1720 után. A bevándorlás a Dráván túlról is megkezdődött már a század elején; Savoyai Jenő halála után a bellyei uradalom Habsburg kézre került. 1824-ben a birtok laki adjunktusa, Josef Páger megírja a birtok, azaz a Drávaszög nagy részének történetét. Megírja, hogy „…a magyarok a Drávaszögben hat faluban laknak egységesen, másokban a szerbekkel és németekkel együtt, mert a török időkben nagyon megritkult a magyar lakosság”. A következő évszázadokat egy kiegyensúlyozottabb fejlődés jellemzi, különösen a 19. századot. 1841-ben V. Ferdinánd nevezte ki Vörösmartot várossá, noha már a defterekben város néven szerepel. A város pecsétjén még láthatók a dunai kikötő és fent a hegyen a vidék jólétét jelképező szőlőtőkék. Az 1848-as események megrázták a vidéket, de a kiegyezés után nagy fejlődésnek indul a mezőgazdaság, kereskedelem, közlekedés. A magyarság számaránya növekvőben van, a szomszédos Bácskából (Bezdán) telepesek érkeznek, földet vásárolnak Báni-hegy északi oldalán, s megalapítják Újbezdánt. Általános szellemi és kulturális fellendülés érezhető, melynek véget vet az első világháború. A Drávaszög lakossága nemzetiségi és anyanyelvi szempontból vegyes volt (magyar, német, horvát, szerb), sőt még ma is az (horvát, szerb, magyar). Amikor 1918-ban megkezdődött az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, melyre nagy hatással volt TH. W. Wilson, az USA akkori elnökének tézise a népek önrendelkezési jogáról, akkor egyes dél-magyarországi horvát és szerb politikai aktivisták megfelelőnek találták a körülményeket céljaik megvalósításához, vagyis Dél-Magyarország (Baranya, Bácska, Bánság) leszakítását az anyaországtól és az újonnan alakult délszláv királysághoz való csatolását. Ebben az időben Baranya megye a Mecsektől délre eső térségében a magyarság alig-alig volt abszolút többségben a nagyszámú németség, horvátság és a kevesebb létszámú szerbség mellett. Ilyen körülmények között Wilson elképzelése a népek önrendelkezéséről ezen a területen nem lett volna lehetséges horvát és szerb szemszögből nézve, és ez a terület a magyar állam keretein belül maradt volna. Nem egészen így történt, mert a már említett horvát és szerb politikusoknak sikerült elhitetniük az antanthatalmak vezetőivel, hogy a szerb és horvát egy nép, igyekezve ilyen módon megemelni arányszámukat, kimutatni valamiféle relatív többséget, megkérdőjelezve a népszámlálás eredményeit. Így került Dél-Magyarország nagy része a trianoni békeszerződés alapján a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Amikor 1918. november 4-én Magyarország kapitulált, akkor a magyar kormány elnöke, gróf Károlyi az antant keleti hadtestének vezérkarával Belgrádban katonai egyezményt kötött, melynek értelmében a magyar katonai egységek visszavonulnak a kijelölt demarkációs vonalig (Maros, Szeged, Baja, Mecsek hegység, Barcs). Ettől délre, az így megüresedett hatalmas területre, a magyar ellenállás hiányában, bevonultak a szerb királyi egységek. 1918. november 25-én az újvidéki szerb és horvát nagygyűlésen határozat születik ezen területek szerb királysághoz való csatolásáról, majd rögtön ezután kimondják csatlakozásukat a Szlovén-Horvát-Szerb Államhoz, melyet Zágrábból irányított a Nemzeti Tanács. Valójában itt két ellentétes határozat született, melyek lényegtelenné váltak, amikor 1918. december 1-jén kikiáltották a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot. Baranya megyének nagy része tehát szerb megszállás alá került Péccsel együtt, mely 1921. augusztus 19-éig tartott. 1922. február 20-ától április 3-áig a határt kijelölő bizottság Eszéken állomásozott, feladata pedig a mai határ kijelölése. Ekkor került a Drávaszög 34 helysége a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Az országot 1929-ben bánságokra osztották, Drávaszög a Duna bánsághoz tartozott Újvidék központtal. 1941-ben a Drávaszög visszakerült Magyarországhoz a Muraközzel együtt. 1944. november végén, a Dunán át bevonulnak a Drávaszögbe a szovjet katonák és a jugoszláv partizánok. Ekkor már nagyon sok magyar és német elmenekült, az otthon maradottakba pedig rettegés költözött, hisz megkezdődött a partizánok bosszúja. Hatalomátvételük első időszakában ártatlan emberek tömegét ölik meg a legkegyetlenebb módon, eltűnnek emberek, vagy elűzik őket otthonaikból. Ilyen módon a magyarság és németség számbelileg megfogyatkozik. 1945-ben a Drávaszög újra Jugoszláviához kerül, ezen belül pedig Horvátországhoz.

Szlavónia

Az 1918 előtti Horvát-Szlavónország, történelme során három fő részből alakult ki: Szlavóniából (Verőce, Pozsega, Szerém megye) a Középkori Szlavóniából (Zágráb, Bjelovár-Körös és Varazsd megye), valamint a régi Horvátországból (Modrus, Lika-Krbava megye és Dalmácia északi része). A 7-9. században hercegek uralma alatt állt a Dráva-Száva közti terület, nyugaton egészen a Ilova folyóig. A magyarok a 10-11. században kiterjesztik hatalmukat erre a területre, és itt is sikerül megtelepedniük. E rész bánság formájában Magyarországhoz tartozott. A szláv lakosság mellett nem csekély magyar lakosság is élt ezen a területen, egészen a 15. századig, a török háborúkig. A későbbi századok folyamán itt már csak inkább magyar szigetek voltak, melyek fennmaradását a reformáció térhódítása biztosította. (Szentlászló, Kórógy, Haraszti és az Eszékkel ma már összeépült Rétfalu). Ez a vidék a 16. században török uralom alá kerül, és csak 1746 után kezdték Szlavóniának nevezni, a Középkori Szlavónia pedig a Habsburg Birodalom része lesz, amely elnevezést 1746-ig használják (utána mint Horvátország). A törökök kiűzése után Szlavónia területének nagy része elsősorban a Száva mente, a Középkori Szlavóniából Bjelovár környéke, a régi Horvátországból pedig a Kupa folyótól délre, Modrus, Lika-Krbava megyék területéből megalakult a Határőrvidék. A Határőrvidék polgárosítása és Horvátországnak, valamint Szlavóniának új közigazgatási beosztása alkalmával Szlavónia Horvátországgal egyesült, és Horvát-Szlavónország név alatt királyságot alkotott. Ennek a helyzetnek az előzménye az 1102-ben létrehozott Pacta Conventa, melynek alapján a horvát nemesség a magyar királyt választja saját királyává is. Ez az 1102-ben törvényes alapokra fektetett kapcsolat a két ország között olyan erős volt, hogy sem a tatárok betörése, sem az Árpád-ház kihalása nem bontotta fel. Horvátország mint a magyar Szent Korona csatolt része független volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy saját országgyűlése volt (Szábor), és csak az általa hozott törvény lehetett hatályos (pl. a magyar vallásszabadságot biztosító törvények nem terjedtek ki Horvátországra), adó-megajánlási joga volt, követei a magyar országgyűlésben, a közigazgatás feje pedig a bán volt (egyben a Szábor elnöke és az ország főbírája). A török uralom Szlavóniában a Dráván túli magyar falvak nagy többségét elnéptelenítette, olyannyira, hogy csak a már említett négy falu élte túl a szörnyű pusztítást. A 18. századi migrációk, telepítések itt a szláv népeknek kedveztek. A reformkortól mutatható ki a magyarok betelepülése, amely a 19. század második felétől felgyorsul. Szlavóniába elsődlegesen a dél-dunántúli megyékből érkeznek, ahol az olcsó föld és házhely híre futótűzként terjedt el szegényparasztság körében. Azok a szegényparasztok, akik csak 2-3 hold földdel rendelkeztek, Szlavóniában 20-30 hold földhöz juthattak. A bevándorlók elsősorban azokon a területeken vásároltak földet, ahol az termékeny volt, ezért a későbbiek során számításaikban nem csalódtak. A bácskaiak általában a Szerémségben, a baranyaiak Verőce vidékén, a somogyiak és zalaiak Pozsega és Bjelovár-Körös megyékben telepedtek meg. A szlavóniai földbirtokosok uradalmaikba olyan földet szerető embereket telepítettek, akiknek gazdasági ismereteik, szorgalmuk és szaktudásuk felülmúlta az itt élő parasztok szintjét. Az első telepesek már a 19. század 40-es éveiben megjelennek a Dráva jobb partján, Bjelovár megyében pedig a 60-70-es években. Szlavónia-szerte magyar falvak keletkeztek, a meglévőkben pedig megszaporodott a magyarság. A század végéig már egész Dunántúlról, sőt távolabbi vidékekről is érkeztek letelepülők. A bevándorolt magyarokat eleinte szívesen fogadták, de később egyre inkább ellentétekre került sor - főként, amikor ma-gyar tannyelvű iskolákat kértek. Az őslakosság és a bevándorlók együttélése tehát nem volt zavartalan. Valamivel jobb volt a református magyarság helyzete olyan értelemben, hogy a Dunamelléki Református Egyházkerület missziót végzett, híveit rendszeresen látogatta, segített, ahol lehetett. A katolikus vallású magyar lakosság ilyen védelmet nem kapott, mivel az itt lévő plébániák a zágrábi és djakovói püspökséghez tartoztak, azok pedig horvát beállítottságúak voltak. Igen sok helyen a magyarság volt gazdasági fölényben, iskoláik is voltak, azonban a szórványokban élők hamar elidegenedtek anyanyelvüktől, és rövid idő alatt elhorvátosodtak. Az elhorvátosítás remek példáját láthatjuk a szerémségi Maradék községben (1945 óta ez a helység Vajdasághoz tartozik), ahol az 1890-es évek második felében a magyar lakosság magyarul beszélő katolikus papot kért Srossmayer püspöktől, ő azonban durván elutasította őket úgy, hogy a maradéki magyarok kénytelenek voltak a dunamelléki református püspökhöz folyamodni segítségért. Ezek után ma-gyar református papot kaptak, s áttértek a református hitre - ilyen módon az iskolakérdés is megoldódott. Hogy ennek a folyamatnak elejét vegyék, a magyar közvélemény érdeklődése a szlavóniai magyarok felé fordult, nagyobb hangsúlyt fektettek az oktatásra, ezáltal biztosítva megmaradásukat. Szlavóniában már a 17. században találunk olyan iskolákat, melyeket a református egyház tart fenn, például a már említett négy őshonos faluban (Kórógy stb.). Az 1888-as iskolaválasztási törvény ellenére a hatóságok bírsággal sújtják azokat a szülőket, akik gyermekeiket magyar iskolába íratják. A magyar iskolákat rendszeresen magyarosítással vádolták. A 18. század végén a református iskolákon kívül alig működött magyar iskola, például az eszéki tanfelügyelőségben csak három községi és négy magániskola. A MÁV-iskolák megjelenése sok helyen elősegítette a magyar tanulók iskoláztatását. A 20. század elején itt, a Dráván túl lakó magyaroknak 24 iskolájuk volt (közülük hét MÁV-iskola). 1904-ben gróf Széchenyi Béla elnökletével egy egyesület alakult - Juliánus barát emlékére Julián Egyesületnek nevezték el -, melynek feladata volt felkeresni és segíteni a szlavóniai magyarokat. A célt a Julián-tanítók váltották valóra, megjelenésükkel a magyar gyermekek taníttatása biztosított lett. 1912-ben a Dráván túli magyarságnak már 99 iskolája volt: egy régi községi iskola, 14 református, 14 MÁV, 64 Julián és hat uradalmi. A magyarság száma rohamosan nő, annak ellenére, hogy a közigazgatás helyi vezetői, és a horvát kormányzati szervek irányítói abban voltak érdekeltek, hogy a magyarság létszámát a minimálisra redukálják. Akik szláv hangzású neveket viseltek, vagy vegyes házasságban éltek, azokat is horvátoknak tűntették fel. A kivándorlás második szakaszában, a század végén már nem a földnélküliek vagy a kevés földdel rendelkezők voltak túlsúlyban, hanem a törpebirtokosok, iparosok és kereskedők. A magyarság létszáma ettől az időtől kezdve egészen az első világháborúig, különösen a városokban, vasúti és ipari központokban megnövekedett.

Muraköz

Ugyanúgy, mint a Drávaszög Baranya megye részeként, a Muraköz Zala megye részeként tartozott századokon át Magyarországhoz, egészen a trianoni békeszerződés aláírásáig. Ez a terület homogén horvát lakosságú volt a történelem folyamán, csak a 19. századtól vándorol be kis létszámban magyar lakosság, méghozzá a nagyobb falvakba és Csáktornyára, iparosokként, kereskedőkként, s köztük jelentős számban a magyar zsidóság is. E terület 1918-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része, 1941-44-ig Magyarországhoz kerül, majd 1945-ben Jugoszláviához, a horvát tagköztársaság szerves részeként. E rész tárgyalásánál említenék meg két helységet a Dráva mentén: Légrádot, Muraköz közvetlen közelsége miatt és a távolabbi Zsdrálát. Légrád a Dráva és a Mura folyó összefolyásánál fekszik, egészen Trianonig Zala megyéhez tartozott. 800 éves település, a középkorban magyar mezőváros, 1530-tól evangélikusok lakják. A 16-17. században Zrínyi-birtok, s a vár megerősítésére ők is küldenek katonákat, jórészt protestánsokat. Leszármazottaik vezetéknevük alapján még ma is megtalálhatók. 1945 óta nincs magyar oktatás, az asszimiláció igen gyors, a hajdan erős evangélikus magyar egyház ma már 140-150 hívőre zsugorodott. A szülők gyermekeikkel és egymás között is inkább horvátul beszélnek. A 60-as években az evangélikus hitoktatás még magyarul folyt, majd két nyelven, ma már sajnos csak horvátul. Zsdrála a Drávától nem messze, közvetlen a magyar határon fekszik. Bjelovár-Körös megyéhez tartozott egészen 1918-ig. 1900-ban még több mint 1200 lakos vallotta magát magyar anyanyelvűnek, 1910-ben eddig az 1600 lakosból már csak 114-en vállalták magyarságukat. Ebben a helységben az elhorvátosodás folyamatáról beszélhetünk, horvát megyéhez tartozott, ahol a horvát törvények szerint éltek, a gyerekek több száz éven át horvát iskolába jártak, és az egyházi vezetés is csak horvát papokat küldött. Az idősebb generáció még beszél magyarul (egy archaikus változata a magyarnak), a fiatalabb generációknál a beszéd azonban már nehezen megy. Teljes mértékben azonosulni akarnak a körülöttük élő horvátokkal, ők már magyarul beszélő horvátok. Nem volt és nincs is alkalmuk anyanyelvüket ápolni. Magyarországon is tudatosítani kellene, hogy a határokon túl, a közvetlen szomszédságban még ma is élnek magyarok ezrei, akik magyar iskola és templom híján elvesznek, ha nem próbálunk tenni valamit állami, egyházi és társadalmi szinten nyelvük és magyarságtudatuk erősítése érdekében. A Középkori Szlavónia (Közép-Horvátország), Horvát tengerpart, Dalmácia és Isztria Ezek a tájegységek a magyarság szempontjából Isztrián és Dalmácián kívül a 19. század második felétől, különösen a kiegyezéstől jelentősek, hisz az ipar és a kereskedelem fejlődésével a városokban megnőtt a magyar lakosság aránya. Ez a növekedés az első világháború befejezéséig tart. A városok közül kiemelkedik Fiume (Rijeka) és Zágráb mint főváros, majd Eszék, Varazsd, Karlovác, Vukovar. Külön figyelmet érdemel az egyedi státust élvező Fiume, mely a Magyar Királyság legfejlődőbb városai közé tartozott, kereskedelme, kikötője révén, mondhatni, az ország kapuja volt, fejlett anyanyelvi intézményrendszerrel. A két világháború között a városok magyar lakossága elvándorolt, asszimilálódott és tényezőként nem szerepel. A második világháború után, 1946-ban Isztria is Horvátországhoz került. A gazdasági változások és fejlődések miatt (a 60-as és 70-es évektől) a vajdasági magyarok tömeges elvándorlása indul meg, külföldre és az ország fejlettebb vidékeire, városaiba (Zágráb, Fiume, a dalmát városok és Isztria). Az Isztriában való letelepedés korábban is elkezdődött, hisz miután Horvátországhoz került, az ott élő olasz lakosság kb. 90%-ban elhagyta lakóhelyét, és Olaszországba vándorolt ki. Ilyen módon elsősorban a városok ürültek ki, helyükre az akkori Jugoszlávia egész területéről érkező, vállalkozó szellemű lakosság kerül - közöttük igen sok magyar van. Az akkor még többségében faluközösségekben élő vajdasági magyarság elvándorlása a drávaszögi és szlavóniai magyarságot is érintette, aminek következménye arányszámuk erős csökkenése volt. Ma a városokban élő magyarság szórványokban vagy csak mikrokörnyezetekben él, iskolák, kulturális intézmények nélkül, teljesen kitéve az asszimilációs folyamatoknak.

Forrás: Xantusz

RÉVÉSZ BÉLA: A VÖLGYBEN

Esteledik. Az Avenue széles testén nyugtalankodik az élet. Fáradt omnibuszok erőlködve cipelik magukat. Vágtató automobilok össze-vissza iramodnak. Angol trapperek luxuskocsikat röpítenek. Autóbusz-bárkák nyekkenve ugrándoznak. Óvatos emberkék táncosan szökkennek kocsisikátorokból kocsisikátorokba. Nyargal, bomlik most minden.

Fátyolokat bontogatnak az utca fölött, finom, barnuló fátyolokat, párkányok szaggatják, vagdossák őket és foszlányosan, álmos terpeszkedéssel megülnek a meredek falakon. A lámpák még nem égnek, a homály ringatja kövér testét a palotaglédák között és összemossa a kavargó, különködő életet.

Állok az Avenue torkolatában, a tekintetem lomha, mint a nyári este, mely reám hajol, gondolat-útjaimon döcögve, akadozva mozdulnak a terhes sejtelmek. És hull alá a fátyoleső, a tornyokat meglapítja, a szögleteket kigömbölyíti, mélyedéseket beágyaz, cirádákat elnyel; fekete ormok tartják az eget, hogy le ne szakadjon. Olyan az Avenue most, mint egy titokzatos óriási völgy... Körülöttem talán más világok nyugtalankodnak, de ez itt az élet útja; a nagy országúton emberkék jajgatva, kacagva karikáznak elém, bujdosók kúsznak fölfelé a komor hegyeken. Állok a völgyben, két lázas szem kigyullad a homályban és közelednek felém, sugarai beléfogóznak a szemembe, verik a tekintetemet és én megkábulva várom a szörnyeteg rámtörtetését. Kongatnak a hegyek fölött, ezer titkos hang trillázva őrjöng a völgyben. A két beteg szem pillanatról-pillanatra nagyobbodik, sugárkévék hunynak el, lobbannak föl bennük, az eszméletem mozdulatlan, mint más boldogabb emberek fölött a végzet és amint a szörnyeteg rám ordít és iromba testét ugráltatja felém, már csak az egy érzés mossa elszoruló szívemet, hogy ez a rém, akivel egyszer csak találkozunk. És zsákmányos ujjongással rám rohan...

Én már nem vagyok, sötét vizek dajkálnak és úsztatnak. A nagy bánatok már nem az enyémek, a sóhaj, amely őrjítő forróssággal forralta az agyamat, elszállt belőlem és nem dobog a szívem, a gondolatvívódásra hajszoló mementó. Nincs velem többé senki, semmi, a sirámokat, amik tovább is nyögnek körülöttem, nem hallom, megnyíló lelkek hiába mutogatják a szomorúbb ábrázatukat, nem látom, remegő gondolatok hiába keresik az én koponyámat, gondolathullákat ölelnek. Beleroskadt testembe az élet. Csillagtalan éjszakákon átvándorolgat egy halott. Beh jó meghalni...

Valami husángolja az agyvelőmet, kegyetlen ököl ütögeti a szívemet és az halkan visszadobban. A szemem lehunyva, mégis kiszakad a sötétség és világosság dereng az arcom fölött, ólomtömbök görögnek le a szemhéjamról, ifjú apácák mosolyognak a szemembe. Fehér párták libbennek fölöttem, krizantémábrázatok fölsuhannak és rátáncol képzeletemre a fehérség orgiája. Méla, sugaras fehérségek úsznak előttem, liliomos fátyolok egyszínű szivárványokat ringatnak, de ez a fehérség skálája, melyben lüktet - mint az álmodó Boticelli-képeken - az egy érzés misztikus variálódása, melyből kiénekel - mint a Chopin-noktürnökből - az egyetlen dalmotívumnak zokogó és csapongó csendülése. Szárnyas főkötők, havas ábrázatok sokasodnak és a szemhéjamra rászáll az összeszüremlett fehérség. Lecsukja a szememet és nem látok, de fehér káprázatok ringanak előttem. Kifehéredik az opálköd, titkos gondolatok kihajolnak belőle és a szeplőtlen színek örvényéből egy fehér ábrázatot küldenek felém. Elém száll, megáll és rám hajol. Elfordítom a fejemet...

Nehéz karom végigvonszolódik a takarón, gyönge ujjaim fáradtan siklanak le a mellemen, lereszketnek a derekamon, csöndesen gyáván súrolom a testemet és öt szegény ujjam lebukdácsol a semmibe. A lábamat elvágták. Valamit elvesztettem, amitől könnybe süllyed az eszméletem. Beh jó meghalni... érezni a pillanatot, amikor vágyva és szállva átszédülünk a megágyazott ismeretlenségbe. A halál kegyes és nyájas, jó kezével megsimogatja a megbomló koponyákat, kicsúfolt csontváztestét pedig puhán betakarja leplével és ránk borul, egyszerűen, szerelmesen, mint az asszony, akitől mindent várunk. Milyen öblös ez a lepel, mennyi ember érzi suhanását, elkaroló bűvösségét, baktató nyomorultak hányan csoszognak, kocognak a nyomában? Mennyi ténfergő áldozza fel magát hajnalról hajnalra, kívánja meg zökkenőtől lelki zökkenőig a kívánatosságot és döcög, egyre döcög élve, de holtan a hosszú évutakon? Szánjuk és szeressük az emberárnyékokat és higgyünk a szomorúságukban, mely meggyávul, ha a pillanat integet. Aki meg akar halni, akkor hal meg, amikor két karjába először beléfonódik a megálmodott démon - innentől vele marad, az örömös gondolatot elkapja, amikor ébred, a kacajt megfojtja, amikor csendülne és szatírfejével átfúrja a misztériumokat, amikor fehéren terjengenek a megvert képzelet fölött...

Messzi tájékokról sápadt hullámhegyek hintáznak felém. Elbuknak, magasra hágnak, sugaras örvények kitárják a méhüket és fehér asszonyfantomok szállnak föl a mélységekből. Egymásra suhannak, egymáshoz lengenek és megring előttem a fantomsokaság, mint a vihartól megingatott májusi akácerdő. Én láttam már ilyen fehér ábrázatokat. Régen volt. Akkoron. A fehér azáleák, a fehér orgonák akkor ingatták hímporos fejüket és én részegen bandukoltam a tavaszi utcákon. A harmatos aszfalton, a csillogó kávéházi ablakok mögül, napsütötte balkonokon, robogó kocsikról fehér arcok kandikáltak felém és a szívem nagyokat dobbant, a mellem hengeresre dülledt s boldogan, betegen karolgattam az ostromos levegőt. Teli vont hintve a város egy asszony ábrázatával, a legfehérebb arc halovány titkaival... Valaki megszületett bennem, akit magammal hoztam, aki megbújt a gondolataim mögött és nem sodort, a rugaszkodó évek során, a szerelmes utakra. De aztán megrázott. A vérem ömlésével nyújtózott el egyszerre a testemben, belefeküdt a koponyámba, belefonódott a karomba, kiült a szemembe, két vállamat páncélosan kifeszítette és szűz férfiszívemet, hosszú idők sóvárgásával, buján-mámorosan, megcsókolta. Beleépült a lelkembe egy ábrázat, melynek bánatossága, öröme, vad grimasza, minden játékossága lendítette, bontogatta fantáziámat. És meggyűlöltem a dalt, ha elérzékenyedett tőle, áldoztam meghitt gerjedelmekkel, az alkony előtt, ha árnyékaival szorosabbra fogott bennünket és virágot küldtem, terhes éjszakán, a leánynak, ha az arca hasonlított az ő arcához...

Megnyomorodtam. Bénán, leterítve, még vonaglik az eszem és agyvelőcsápjaim, irgalmatlan karmokkal, lehántják képzeletemről a mesélő, fehér fátyolokat. Koponyámba újra befut a rejtelmes forróság és tekintetem elé ringatja a mélyszemű, karoló démont. Szfinx-testével végighurcolódik a testemen, szikkadtajkú csókjaitól reszket az ajkam, meghömpölyög és tétován, lomhán úszik a vérem. Elfáradtam. Várom a roskadást, a diadalmas kriptakezet, mely tenyerével lefogja és eloltja az agyamat. Már csak ketten vagyunk, én és a halál, de nem hajol már fölém, már nem gyújtogatja a pici, részeg sejtelmeket, csak kereng fölöttem, csak kívántatja magát, mint a bűvös asszony, akinek minden titkát egyszer megismertük...

Meg fogok halni. Eltűnök, mielőtt vidám és dühös ujjak felém emelkedhetnének; ép és erős maradok, ha mások megbámulnák csonkaságomat. A szomorúságom izenjen nekik? mankós próbálkozásomról meglássák vergődésemet? álljam a tekintetüket, mely a könnyekért veri a szememet? lássam ábrázatukon meglibbenni a szánalomlárvát, mely mögül a gúny, a csúfolódás vigyorog? És akiket szeretek, csúnyán, betegen eléjük menjek? A nagy idegenség, mely övez, most eltakar, nem fog elereszteni; méhében egy titokvilágnak jól beágyaztak engem. Ha az isten lakna a szemükben és idelátnának? Ha a jó szívük összenőne és együtt dobognának, hogy meghalljam, hogy higgyek nekik, hogy akarnak engem? És én elindulnék... egy este.

Egy este... amikor a bágyadt délután belekarol az alkonyatba, amikor az esti hajnal, buja nyújtózással beledől az estébe. És meghatódik minden, méla lesz az ég, fáradtak a fák, szomorkodó fantomok remegnek az utcákon, görnyedten lapulnak a paloták, összezsugorodnak a kicsiny szobák és a méhükben kiválasztott emberkék egymás szívét nézik. Nehézfejű ciprusok bólongatnak felém... az én estéim. Csöndben - a csillagok most gyúlnak ki - csókolnak engem, könnyek között - most tűnik el az alkony - karolnak engem és barna fejemre lepihen a legfehérebb arc s egymásba omlunk. Két forró fej körül széthajolnak a falak, halkan, szelíden megnyílnak a szobák, paloták, emberek nesztelenül elbujdosnak, regés énekek húznak a levegőben, borzong az égbolt, holdas palástját felölti és ránk száll, csak miránk, ezerszemű, szikrázó, ékes sátorával.

Este van... Bénán, hazafelé kocogok. A hold rám süt és sugárruhát sző a falábamra; sorvadt, vékony árnyék ugrándozik mellettem. Cipelem, küldöm haza magamat. Vár engem az anyám, idelüktet a szíve. Besántikálok a kapun és bekukucskálok az ablakon. Nincs senki a szobában. Bicegve, surranva belököm nyomorék magamat. Leülök az asztal mellé, mosolyosra játszatom vonagló arcomat és illegetem magam. Az anyám két karja ráröpül a nyakamra, megfürdet a csókjaival és nógat, rángat, hagy lásson egészen. Az asztal alatt az eleven lábam kétségbeesetten kulcsolja a holt lábamat. Az anyám két karját érzem, a birkózó, az acélos, a győzelmes karokat. És fölemel, fölállít és megnéz. A nyakamba borul szegény:

- Én szép, erős fiam...

Forrás: Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám

SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 3.

61. William Shakespeare: LXI szonett

Te akarod, hogy képed nyitva tartsa
A fáradt éjszakán nehéz szemem?
Te kívánod, hogy szenderem rabolva,
Gúnyos árnyaid játszanak velem?
Szellemed küldöd messziről utánam,
Hogy tetteimet fürkészd és elég
Züllést és szégyent találj a barátban,
Féltékenységed célját s jogcímét?
Ó, nem; szeretsz, de annyira nem; álom
Csak a saját szívem miatt kerül;
Saját hű szívem zaklat: érte játszom
Virrasztót, őt téve meg őrödül.
Álmom én itt, te máshol veszted el,
Tőlem messze, másokhoz túl közel.

62. William Shakespeare: LXII szonett

Az önzés bűne szállta meg szemem,
Testem-lelkem az járja át meg át,
S erre a bűnre gyógyszer nem terem,
Úgy a szívembe vette már magát.
Nincs termet és arc ily szép, így beszélek,
És nincs hűség igazabb és nagyobb;
Saját bírám, én döntöm el, mit érek:
Mindenkinél mindenben több vagyok.
De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt
Arcomba ráncot vénség sava rág,
Egész másra tanít az önimádat,
De így csak bűn volna a butaság.
Te vagy az Énem, téged magasztallak,
A te tavaszod fest csak fiatalnak.

63. William Shakespeare: LXIII. szonett

Az lesz majd szerelmem, ami ma én,
Irigy idő roncsa, nyűtt szemete,
Ha vére szárad, s arcára kemény
Ránc-sort gyűjt sok év; ha friss reggele
Elérte már a Kor meredek éjét,
S mind a báj, amin ma uralkodik,
Tűnő vagy eltűnt pompa lesz, a szépség,
Tovalopva tavasza kincseit.
Fegyverkezem e Kor ellen, kaszája
Élét csorbítva, hogy valamiképp
Szerelmem szép varázsát ki ne vágja
Az emlékből, ha már az életét,
Szépségét őrzik e sötét betűk,
S ő megosztja örökzöld életük.

64. William Shakespeare: LXIV. szonett

Látván az Idő, zord kéz, hogy töröl
S temet múlt kort s dús-büszke díszt, mely élt;
S dicső tornyokat néha hogy letör,
S hogy percnyi düh rabja az örök érc;
Látván, az éhes óceán hogy önt
Végig a parti királyságokon,
S szilárd föld hogy nyom vissza vízözönt,
Mert rommal nő a tár s tárral a rom;
Látván a lét cseretüneteit,
Vagy magát a dúlt létet romlani,
Rájöttem, e sok roncs mire tanít:
Jön az Idő s szerelmem elviszi.
Fél-halál ez a gondolat, s a kincset
Siratja: hogy birtokol, de veszíthet!

65. William Shakespeare: LXV. szonett

Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek
Hatalmát is bús romlás töri le,
Ily dühvel hogyan birkózhatna meg
A szépség halk, sziromnyi ereje?
Ó, hogy állja az Idő a napok
Zord ostromát a mézillatú nyár,
Ha érvkapuk gőgje is összerogy
S mállik a zúzhatatlan sziklaszál?
Szörnyű gondolat! Mi mentheti meg
Az Idő kincsét az Idő elől?
S ha a szépséget meglopni siet,
Gyors lábait mely vaskéz tartja föl?
Egy se!... vagy csoda lesz, s a fekete
Tinta neved fénnyel ragyogja be.