Sárándi József: Kalózlobogó

avagy a politikai kultúra hézagos ismereteinek következménye,

s még avagyabbul: a gengszterváltás ihlete

Ha a hibbant Néró miniszterelnökre

s komprádor kormányára gondolok,

a halálfejes kalózlobogó képe jut eszembe.

Nem rémlátomás ez, tudatlan, rászedett magyarok.

Szövegmetszetek történelmi közelmúltunkból, a testet-lelket-szellemet őrlő

szabadsághiányról

Visszapillantás a jövőbe…

Lehetetlen alak vagyok. Már legalább fél évszázada a nemlét állapotában leledzem, ami nem azt jelenti, hogy holt lélek vagy élő halott lennék, csupán annyit jelez: testi-lelki szabadsághiányban tengődöm a mindenkori politikai hatalom rabszolgatartó társadalmában. De hogy szemléletesen fejezzem ki magam, ide másolom A megoldás című versemet: „Lehet-e egyszerre közösülni is / meg szűzen is maradni? – / S mégis a két lehetőségből / a lehetetlen harmadikat választanánk / A megoldás talán éppen az / hogy nem nyugszunk bele a képtelenbe / s nemlétre váltjuk / a föloldhatatlan ellentmondást.”

Tekintve, hogy az utókorban sem hiszek feltétlenül, éjt nappallá téve várom, mikor visz el az ördög vagy az ufonauták.

Törések jöttek, megtörési kísérletek. Nem álltam kötélnek, s kihúztam a gyufát az icipici államhatalomnál. Szemfényvesztő földönfutóvá tevőink elvárnák, hogy közjogi méltóságoknak tekintsük őket. Egy kívülről vezérelt maroknyi bandita magán- és zsoldos hadserege túszul ejtette társadalmunkat.

*

Egyik-másik szereposztó addig-addig hajtogatta, hogy a megváltozott körülmények között a munkamegosztás is módosult (tudniillik: az író csak írjon, az arra hivatott „szakemberek” pedig majd helyette is politizálnak), mígnem tekintélyes írástudók a jelzett következményektől tartva vagy épp attól gyötrődve hit- és kedvszegetten hallgattak el (közülük néhányan sajnos örökre), mások elhallgattattak.

S az eredmény?

Ez a „munkamegosztás” biztosaival és biztosítékaival viszonylag rövid időn belül „sikeresen” hozzájárult az irodalom társadalmi méretű leértékelődéséhez. De a „szakértői” kormányok közös bűne: az elmúlt másfél-két évtizedben sok minden mást is leértékeltek, hogy magánosíthassák a közvagyont, herdálják a közpénzeket. Csak sejtelmünk lehet róla, hogy bagóért elkótyavetyélt nemzeti értékeink bevételéből hány száz- vagy ezermilliárd forint vándorolt az Állami Privatizációs Vagyonkezelő Zrt. embereinek s az uralkodó gazdasági, politikai „elit” feneketlen, átláthatatlan és golyóálló „üvegzsebeibe”. Gondoljunk a Postabank négyévenkénti feltöltésére és kifosztására – VIP-kölcsönök – vagy a Magyar Fejlesztési Bank kamatmentes és vissza nem térítendő támogatásaira stb. Már a budai várat is eladták volna, ha nem lenne a világörökség része.

Maradjunk a világörökségnél, melynek tudtommal a Hortobágyi Nemzeti Park is részét képezi, s hogy része lett, abban Aradi Csaba és munkatársai múlhatatlan érdemeket szereztek. Huszonöt év hozzáértő, szorgalmas tevékenységével érték el hazai és nemzetközi ismertségüket, elismertségüket. Erre jött az előző kormány „sztárügyvédből” földművelési és vidékfejlesztési miniszterévé avanzsált „szakembere”, főnökét követő, kisistent játszó politikai államtitkárával, „környezetvédő” miniszterével, aki szemet vetett a nemzeti parkra, tulajdonrészt akarva szerezni belőle. Találtak valami „keresztényi” ürügyet a tervük megvalósítását akadályozó vezető (A. Cs.) eltávolítására –, hiszen egy keresztény értékeket is valló kormány „szolgái” voltak. Ám hitvallásuk már embertelenül ateista: „verd meg a pásztort, s szétzüllik a nyáj”.

A tárca vezetője összetrombitáltatta az írott és elektronikus sajtó munkatársait, tájékoztatójában Aradi Csabát hazaárulással vádolta, s kijelentette, ha az illető kötelet nem is, de életfogytiglani börtönt feltétlen érdemelne.

Erkölcsi hullát akart csinálni egy talpig becsületes emberből a csak bűnözésben nagystílű hetvenhét próbás akasztófavirág.

Mi volt a „bűne” Aradi Csabának?

Talán az, hogy a környék településeinek állattartói legelőt bérelhettek a nemzeti park területein, melyekre már nem volt szüksége saját állatállománya téli–nyári takarmányozásához? Vagy talán az, hogy a befolyó bérleti díjakból továbbfejlesztették gazdaságukat?

Aradit ország-világ előtt meghurcolták, s ebben szerepe volt a média cinkos-cinikus haszonleső részének. Gondoltam, a galádságnak is van legeslegje, de a valóság ezt felülírta. Aradi Csabát egy debreceni szuvenírbolt vezetőjévé akarták kinevezni. Köszönte, nem kért belőle.

Mit csinált eközben a volt miniszterelnök?

Talán jókedvűen malmozott – Ady találó szavaival – a „Hazugság-Ház” parlamenti szobájában. Tehette, hiszen kétezerben politikai kebelbarátjával, „a mérleg nyelvével” megszavaztatta a kétéves költségvetést, amiből négyszáz milliárdot mindjárt leosztott a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériumnak. A kis- és középgazdaságok fejlesztésére, illetve a környezetvédelem, az Európai Unióhoz történő csatlakozás terveinek kidolgozására kapott hatalmas közpénzeket az örökké ráfizetéses FTC (Ferencvárosi Torna Klub) finanszírozására, fényűző magánvillák építésére, golfpályákra, rokonok, haverok kétes vállalkozásaihoz való társulásokra, s a jó Isten a megmondhatója, hogy még mi mindenre osztogatták, bokázták el adóforintjainkat.

A soha nem látott méretű korrupciósorozaton fölháborodott közvélemény végül rákényszerítette a miniszterelnök-diktátort, hogy egyenletesen gyorsuló népszerűtlenedése feltartóztatása érdekében menessze a hírhedtté vált borlovagot, az exhibicionista, saját pártját is szétzüllesztő III/III-as ügynököt, s számos határon túli román település „díszpolgárjelöltjét”.

A bányatulajdonos papával bezzeg megértőbbnek bizonyult, mikor az bepanaszolta nála a Dunaferrt, mondván, nem kap tőlük elég megrendelést. A konkurencia miatt nem ő diktálhatta termékei árát az akkor még jelentős adózott nyereséggel termelő nagyüzemnek. Fiacskája villámgyorsan hozzá nem értő pártkatonákkal cserélte le a GDP-növelésben élenjáró hazai gyár vezető szakembergárdáját, s a cég hamar a csőd szélére jutott. Az elbocsátott dolgozók százával, ezrével gyarapították a munkanélküli tömegek táborát.

A fiára „méltán” büszke papa most már egyedüli beszállítója lett a lerohadó nagyüzemnek. A nem egyedi jelenségre fölfigyelt az ellenzéki sajtó. Ám a jó öreg elzárkózott a nyilvánosságtól, bányája közelébe sem engedte az újságírókat. Mégis megtörtént, hogy egy szemfüles újságírónő személyes és közérdekű kíváncsiságtól ösztökélve kerítésen kívülről fényképeket készített a papa jól őrzött birodalmáról. Mintha a földből nőtt volna ki, hirtelen eléje toppant a dühtől tajtékzó bányatulajdonos. Kitépte az újságírónő kezéből fotómasináját, s a filmtekercset zsebre vágva, úgy földhöz csapta a készüléket, hogy az rögtön szörnyet halt szégyenében.

A sértett beperelte a garázda „méltóságos” urat, és kárpótlást követelt. Hogy mi lett a nóta vége? Peren kívüli megegyezés? Vagy a legfelsőbb ügyész haver „rendezte el” a dolgot?

*

Isten útjai kiszámíthatatlanok. A diktátorok és zsarnokok lelkülete viszont nyomorék, döntéseik, tetteik épp ezért nagyon is kiszámíthatóak. Népellenesek, s a kritikára megtorlással válaszolnak…

Az alvilág elfoglalta az Országház ülés- és tanácskozó termeit, gengszterek pöffeszkednek a bársonyszékekben. Ne higygyünk ígéreteiknek, korbácsoljuk ki onnan őket, mint Jézus tette a templomba csődült kufárokkal.

*

Itt rövid kitérőt kell tennem. Az egyik augusztus huszonnyolcadikán részt vettem a Keresztény és Nemzeti Könyvkiadók Vásárán. A Magyarországért, Édes Hazánkért Kiadó klasszikus és kortárs költők verseiből válogatott Imakönyvét mutattuk be. Az esemény után, szűk körben, többek között arról tanakodtunk, mi is történt Magyarországon 1988-89-90-ben? Rendszerváltozás vagy rendszerváltoztatás? Míg költő- és szerkesztőtársaim e témáról beszélgettek, eszembe villant, hogy a rádióban hallott politikai vitaműsorok résztvevői: „okos közgazdászok”, gombamód szaporodó pszichológusok, szociológusok és politológusok – egymást túllicitálva legalább tizenöt éve szintén e két „fogas” kérdésen rágódnak. Ám az is emlékezetembe ötlött, hogy mikor Gorbacsov a nyolcvanas évek második felében a „létező szocializmus” tartományfőnökei előtt Moszkvában bejelentette a Szovjetunió feloszlatását, mást is mondott. Például: uraim (nem elvtársaim!), ezt a politikai játszmát elvesztettük, de a gazdasági hatalom és a vagyon nálunk maradt, ne engedjük ki a kezünkből. Találják meg a módját, hogy ezen eszközeik birtokában a tőkeszegény s a pártviszályok bomlasztotta kormányok bukása után, a következő választásokon népeik visszanosztalgiázzák önöket és arcváltó elvbarátaikat a hatalomba.

A szamizdat kiadványokban olvasott Gorbacsov-szöveg vázlatos lényegét megértve döbbentem rá, hogy nem rendszer, hanem gengszterváltás lesz itt nemsokára!

*

A kitérőm fölötti esetek az előző rezsim regnálása idején történtek, az ő felmérhetetlen korrupciós botrányaik töredékei. Belerokkant az ország gazdaságilag, s az országlakosok bizalmi tartalékainak fölélése tekintetében is. Ám az őket leváltó koalícióról sincs jobb véleményem. Egyik veszett kutya, a másik veszett eb a hatalomért és pénzért folytatott harc őrületében (miközben mindkettőt a farok csóválja).

A négyévenként tartott, „szabad, demokratikus választások” majomparádéja a páriák, a megalázott és megszomorított csendes többség, ki tudja hányadik, átverésének módszere. Csupán két rossz közül választhatunk. Ez a mókuskerék-tünetegyüttes. Az utánuk jövők értelmesebbjei sajnos megöröklik azokat az érvényesülési technikákat, melyeket tőlük látnak, tanulnak. A többi szerencsétlen pedig, képzettsége vagy képzetlensége következményeként közelébe sem kerül a lehetőségnek, hogy gyökeresen megváltoztassa, fölszámolja a rendszernek nevezett gigantikus méretű csődtömeget, velejéig rothadt előidézőivel, okozóival.

„Boldogítóink” minden hitvány módszert átvettek Kelettől-Nyugattól, s magasabb rendű erkölcstelenségüket azzal tetézték, hogy betuszkolták a mostanra teljesen kizsigerelt országot és lakosságát az Európai Unió gyarmatbirodalmába.

*

Sajtószabadság van?

A pártlaptulajdonosok és a tőkeerős médiamágnások sajtószabadsága. Rémuralmuk a még tisztességes újságírásra képes írástudók fölött. Tisztelet a szabályerősítő kivételeknek…

A tömegtájékoztató eszközök túlnyomó többségének legfőbb feladata a lényeges kérdésekről történő figyelemelterelés, a félretájékoztatás. Tehát épp az ellenkezőjét teszi, mint amire hivatva lenne.

A „való világ” leképezése helyett látszatvalósággal, az „álság levegőköveivel” traktál minket. Agyat mos. Leszoktat az önálló gondolkodásról, az agymosás: ki kell üresíteni a fejeket, hogy betáplálhassák a „modern” világhatalmi szédelgések vak, süket és pusztító elméleteit...

Demofasizmus

(Irtóinknak)

Kívül gomolygó köd

Belül homály vagy sűrű pára

Kihangosított bazalt-kemény

Hazugságokból épül belénk

A Vezér felségjel nélküli palotája

Farkasvakon hályogos szemmel

S rettegve nézzük

Az elmék hasadását

És azt hogyan válik a vér

Szívünk utcáin kóborló

Áldozati füstté

Hasztalan a szegények

Páriák hívőn-hitetlen néma imája

Nem tudhatunk nem gondolni

Gomolygó sűrű köd

Leple alatt a lelkünket

Rohasztó leprára

Mert épül belénk megint

Kihangosított bazalt-kemény

Hazugságokból a Führer

Felségjel nélküli palotája

Van valami vírus a levegőben, mióta döglött katonák felől fúj a szél.

Képben maradni

a költői szó igéző erejével

Nem nézek tévét.

Rádiót sem hallgatok.

Újságot sem járatok.

Számítógép

s net nélkül élek.

Undorítóak

a régi-új gyarmatosítók

birodalmi hazugságai,

ámításai.

Szemem előtt tobzódik

a komprádor burzsoázia,

pénzért vagyonért

idegen kezekre játszotta

ezt az alig-országot

s a kivéreztetett majdnem-életet.

Jó idő van.

Ülök a szabadtéri fapados budin

s naphosszat hangosan mondom

Ady Endre verseit:

Lelkek a pányvától

A Tűz márciusáig

miközben teszek

a szenvelegve agresszív

kiválasztott, áruló „értelmiségre”.

*

Jöjjön és győzzön a harmadik erő, tudjon érvényesülni a talán még romlatlan erkölcsi érzékű tehetséges generáció.

Végzet rejlik a hajszolt kibontakozásban, de a kilábalás reménye feledteti a végzetet...

Adjon az Isten mindőnknek szebb jövőt!

(Leányvár, 2004–2009)

Forrás: KAPU