Ivan Cankar: Szentáldozás

Öten voltunk. Épp az asztal mellett ültünk, és vártunk. Eleinte kacagtunk, csevegtünk, majd dominóztunk, s a végén, amikor eluntuk magunkat, elhallgattunk.

A legidősebb nővérem tizenhárom éves volt, a legkisebb öcsém meg öt. Szívünkben azonban öregek voltunk: ismertük a gondot és az örökös félelmet.

Amikor kintről lépések hallatszottak, tekintetünk az ajtóra szegeződött. Tágra nyílt szemmel és tátott szájjal meredtünk az ajtóra, s még a lélegzetünk is elállt.

– Jön már!

A lépések zaja elhalt, s mi némán összenéztünk; könny szökött a szemünkbe és ajkunk meg-megremegett.

Éhesek voltunk. Már alkonyodott, de édesanyánk csak nem jött meg. Már jó órája elment, az ég tudja, hová. Tudtuk: ha megjön, kenyeret hoz nekünk. Ebben egy cseppet sem kételkedtünk. Hisz esteledett, este pedig vacsorázni kell.

Rendíthetetlen és megdöbbentő a gyermek reménye. Este vacsora kell. És még könyörtelenebb a hite. Anyám, estére vacsora kell, menj, teremtsd elő, ásd ki a földből, hozd le az égből!

Amikor édesanyánk elment hazulról, feltűnően apró termetűnek és töpörödöttnek látszott; mély ránc húzódott a homlokán.

– Hamarosan visszajövök! – mondta. Azt hittük, hogy csak a száz lépésnyire lévő pékhez megy. Egy perc oda, egy perc vissza, számolgattunk; mondjuk, hogy néhány röpke percet elbeszélget a pékkel, de öt vagy legfeljebb tíz percnél többet nem késhet. Az órát figyeltük, amely ott függött a falon a kályha mellett. Lassan mozgott rajta a nagymutató; s noha nem volt sietős az útja, mégis végigvándorolta már az egész fekete számkört.

– Hisz nem a pékhez ment! – mondta Hanca.

– A boltoshoz ment! – vágott közbe Francka.

– S ha nem adnak neki? – kérdeztem.

Úgy néztek rám, mintha valami érthetetlen és rendkívül furcsa szót mondtam volna.

– Miért ne adnának? – meresztette ki a szemét Hanca.

– Hisz estére vacsora kell! – mondta Francka.

Kint még pislákolt a félhomály, de a szobában már koromsötét volt. Éles, fiatal szemünk megszokta a sötétséget. Egymás arcába néztünk – s öregebbek voltunk, mint egy órával azelőtt.

Sem a haláltól, sem a szellemektől, sem a gonosz tündérektől nem féltünk. Legkisebb húgommal egyszer egy magányos szénakazal mellett mentünk el; azt rebesgették róla, hogy kísértet van a közelében. A kazal előtt korhadt, furcsán fénylő fatönk állt ki a földből – égő, fehér lepedőbe burkolt óriási termetű ember. De mi ketten, egymás kezét fogva, elhaladtunk a kazal mellett, s nem féltünk.

Most mégis félelmet éreztünk korán megöregedett, meggyötört szívünkben. Ott távol a messzeségben valami hatalmas dolog magasodott az égig és amint felénk közeledett, mind magasabbnak és hatalmasabbnak, feketébbnek és szörnyűbbnek rémlett; már csaknem eltakarta az egész látóhatárt. Láttuk az életet, s féltünk tőle…

Sírni szerettünk volna, de meg sem mukkantunk. Amikor az idegen léptek megzavartak, aztán mind a szobában, mind pedig kint az ajtók előtt ismét minden elcsendesedett, szívünkben elhatalmasodott a dermesztő, végső kétségbeesés, amelyet csak az erőtlen érez, akit az élet könyörtelenül megtépázott.

– Hisz ennek sohasem lesz vége! Sohasem lesz másként! Édesanyánk nem jön haza, nem hoz kenyeret. Meghalunk.

Nagyon kétségbeestünk. De ezenkívül valami még sötétebb, borzalmasabb érzés vett rajtunk erőt. Nemcsak én, hanem mind az öten – amint a sötétben az asztal körül ültünk – hirtelen keserű, gonosz gyűlöletet éreztünk édesanyánk iránt.

– Hisz megtehetné, ha akarná! Tegnap este is hozott kenyeret, tehát miért ne hozna ma is, amikor ugyanolyan éhesek vagyunk, mint tegnap? Valahol álldogál, traccsol, és jókat kacag, velünk pedig nem törődik! Azonnal visszajövök, mondta; azóta pedig már egy óra is elmúlt vagy talán másfél óra is… Szándékosan késik, ott ácsorog az utcán, és beszélget a szomszédasszonyokkal; ő már valószínűleg vacsorázott, a mi kenyerünkkel pedig nem törődik!

A nyomasztó csendben egymás szívébe láttunk: pontosan tudtuk, hogy ki mit gondol. „Te is így gondolod, húgom! Te is Így vélekedsz, öcsém!” S abban a pillanatban már egymás iránt sem éreztünk többé szeretetet.

Késő este volt, de még láttuk egymás szemét. A szemek beszéltek:

„Ismerlek, kis húgom; pontosan tudom, miért hallgatsz. A gondolatod halálos bűn, amely sohasem nyer bocsánatot!”

„Ismerlek, öcsém, jól tudom, hogy titokban mit vetsz a szememre. A te bűnöd sem nyer soha bocsánatot…”

Kint, úgy gondolom, a szomszédunk háza előtt, felvonított a kutya; szomorú és elnyújtott volt a hangja.

– Éhes, azért vonít! – mondta a húgom.

Ekkor legkisebb öcsém hirtelen felzokogott; zokogása nagyon hasonlított az iménti vonításhoz.

– Csend legyen! – fortyant fel a nővérem, de hangjában is sírás reszketett; az asztalra néztünk és remegtünk.

– Kinézek az utcára! – mondtam.

– Miért néznél ki? Akkor sem jön előbb haza… ha egyáltalában valaha is hazajön!…

Lassan és csöndesen kinyílt az ajtó. A küszöbön ott állt édesanyánk.

Mintha világos nappal lett volna, olyan tisztán láttuk. Amint ránk nézett, láttuk sápadt, áttetsző arcát, könnyező szemét és félénk tekintetét; így néz a bűnös keményszívű bíráira.

Édesanyánk félt tőlünk…

– Sokáig vártatok? – mondta halk, könyörgő hangon. – Nem jöhettem előbb… nem akartak adni…

Egy darab kenyeret szorongatott; már messziről láttuk, hogy a héja szép piros…

Ó, anyám, most már tudom: a testedet fogyasztottuk és a véredet ittuk! Ezért mentél el olyan hamar tőlünk. Ezért nincs öröm a szívünkben, sem boldogság az életünkben!

Tóth Ferenc fordítása

Forrás: A szlovén irodalom kistükre


Kapcsolódó cikk Ivan Cankar: Egy csésze fekete