Vasco da Gama portugál tengerész

VIDIGUEIRA I. GRÓFJA (szül. 1460 k. Sines, Portugália - megh. 1524. dec. 24. Cochin, India), portugál tengerész, Indiába tett utazásaival (1497-99, 1502-03, 1524) új, a Jóreménység fokát megkerülő tengeri útvonalat teremtett Nyugat-Európa és a Kelet között, s ezzel új korszakot nyitott a világtörténelemben. Tevékenységével elősegítette, hogy Portugália világhatalommá váljék.

Élete. Vasco da Gama nemesi család harmadik fiaként született 1460 táján. Apja, Estevăo da Gama a délnyugat-portugáliai Alentejo tartomány tengerpartján magasodó Sines-erőd parancsnoka volt. Fiatalkoráról keveset tudunk: valószínűleg a szárazföld belsejében fekvő Évora városában tanult, s valahol elsajátította a matematika és a hajózás tudományát is. 1492-ben II. János portugál király a Lisszabontól délre fekvő Setúbal kikötőjébe és Algarvébe, Portugália legdélibb tartományába küldte, hogy francia hajókat zsákmányoljon. Ezzel akarta megbosszulni azt, hogy a franciák békeidőben kifosztottak több portugál hajót. Vasco gyorsan és sikeresen végrehajtotta feladatát.

Tengerész Henrik herceg politikájával összhangban János király azt tervezte, hogy portugál flottát küld Indiába, s ezzel új tengeri útvonalat nyit Ázsiába. Az volt a célja, hogy megkerülje az Indiával és más keleti államokkal folytatott kereskedelmet addig kisajátító muszlimokat. Az expedíció vezetésére Estevăo da Gamát szemelték ki, de halála után Vasco vette át szerepét. A kinevezéséről szóló beszámolók eltérnek egymástól: bizonyos források szerint Vascót János király választotta ki, s az 1495-ben trónra lépő Mánuel király csak jóváhagyta a döntést. Mások azt állítják, hogy Mánuel volt a döntéshozó. Van egy olyan változat is, miszerint először legidősebb bátyjának, Paulónak ajánlották fel a tisztséget, ő azonban rossz egészségi állapotára hivatkozva elhárította a felkérést.

Az első utazás. Da Gama 1497. július 8-án hagyta el Lisszabont négy hajóból álló flottájával, amely két közepes méretű, mintegy 120 tonnás, háromárbocos vitorlásból (Săo Gabriel és Săo Rafael), egy 50 tonnás karavellából (Berrio) és egy 200 tonnás ellátmányszállító hajóból állt. A Zöld-foki-szigetekig velük tartott egy további hajó is, melynek kapitánya a portugál Bartolomeu Dias volt, aki néhány évvel korábban felfedezte a Jóreménység fokát, és ezúttal a nyugat-afrikai Aranyparton (ma Ghána) emelt Sao Jorge da Mina-erőd felé tartott. Da Gama flottája három tolmácsot is vitt magával - ketten arabul tudtak, a harmadik pedig több bantu nyelvjárást beszélt. A hajók kőoszlopokat (padrăo) is szállítottak a felfedezések és a portugál uralom alá helyezés megjelölésére.

A hajóhad július 15-én elhaladt a Kanári-szigetek mellett, majd 26-án elérte Săo Tiagót a Zöld-foki-szigeteken, és augusztus 3-ig ott is maradt. A Guineai-öböl áramlatainak elkerülésére Da Gama flottája egy nagy körív mentén haladt át az Atlanti-óceán déli medencéjén, s november 7-én jutott el a Santa Helena-öbölig (a mai Dél-Afrikában van). Az expedíció november 16-án indult tovább, a kedvezőtlen széljárás miatt azonban csak november 22-én tudta megkerülni a Jóreménység fokát. Három nappal később Da Gama horgonyt vetett a Mossel-öbölben, felállított egy padrăót egy szigeten, és elrendelte, hogy szedjék szét az ellátmányszállító hajót. December 8-án a hajóhad ismét útra kelt, s karácsonykor elérte a natali partvidéket. 1498. január 11-én öt napra lehorgonyoztak a Natalt Mozambiktól elválasztó kis folyó torkolatának közelében. A folyót Rio do Cobrénak (Réz-folyó) nevezték el. Január 25-én a mai Mozambik területén elérték a Quelimane folyót, amelyet Rio dos Bons Sinais („kedvező előjelek folyója”) névre kereszteltek, s itt is felállítottak egy padrăót. Ekkorra már a legénység nagy része skorbutban szenvedett; az expedíció egy hónapos pihenőt tartott, ezalatt megjavították a hajókat.

Március 2-án a flotta kikötött Mozambik szigetén, amelynek lakói azt hitték, hogy a portugálok - hozzájuk hasonlóan - muszlimok. Da Gama megtudta, hogy a helyiek az arabokkal kereskednek, s négy, arannyal, ékszerrel, ezüsttel és fűszerekkel megrakott arab hajó éppen a kikötőben tartózkodik. Azt is elmondták neki, hogy János pap, a régóta keresett keresztény uralkodó a szárazföld belsejében él, de több tengerparti város is az ő kezén van. A mozambiki szultán két kalauzt is adott Da Gama mellé, egyikük azonban megszökött, amikor rájött arra, hogy a portugálok keresztények.

Az expedíció április 7-én érte el Mombasát (a mai Kenyában), s április 14-én vetett horgonyt Malindiban (szintén a mai Kenyában), ahol felvettek a fedélzetre egy kormányost, aki ismerte az utat az India délnyugati partján fekvő Calicutba. A portugálok 23 nap alatt szelték át az Indiai-óceánt, majd megpillantották a Nyugati-Ghátok hegyvonulatát, s május 20-án elérték Calicutot, amely akkoriban a dél-indiai kereskedelem legfontosabb központja volt. Itt Da Gama újabb padrăót emeltetett, hogy igazolja expedíciója sikerét. Calicut hindu uralkodója, a zamorin szívélyesen fogadta, szerződést azonban nem kötött vele, mert az arab kereskedők ellenségesen viszonyultak Da Gamához, a magával hozott és a nyugat-afrikai igényekhez szabott értéktelen ajándékok és rossz minőségű áruk iránt pedig alig volt kereslet Indiában.

Miután a portugálok és a calicuti zamorin között kiéleződött a feszültség, Da Gama augusztus végén elhagyta a várost. Öt vagy hat hindut magával vitt, hogy Mánuel király megismerhesse szokásaikat. Mielőtt Malindi felé elhajózott volna, kikötött az Anjidiv-szigeten (Goa közelében). A kedvezőtlen széljárás miatt csaknem három hónapig tartott az átkelés az Arab-tengeren, s csak 1499. január 8-án érte el Malindit. A skorbut sok áldozatot szedett a legénység tagjai közül. Minthogy az expedíció létszáma nagyon megcsappant, Da Gama utasítására Malindiban felgyújtották a Săo Rafaelt. Itt állították fel az utolsó előtti padrăót, az utolsót pedig Mozambikban, amelyet február 1-jén értek el. Március 20-án a Săo Gabriel és a Berrio még együtt kerülte meg a Jóreménység fokát, egy hónappal később azonban egy vihar nyomán elváltak útjaik: a Berrio július 10-én ért haza a Tejo folyóhoz Portugáliába. A Săo Gabriel fedélzetén utazó Da Gama az Azori-szigetekhez tartozó Terceira felé vette útját, zászlóshajóját pedig állítólag előreküldte Lisszabonba. Ő maga szeptember 9-én érte el Lisszabont, s kilenc nappal később vonult be diadalmasan a városba. Az addig eltelt időben bátyját, Paulót gyászolta, aki Terceira szigetén hunyt el. I. Mánuel lovagi címet (dom), 1000 cruzadós évi kegydíjat és birtokokat adományozott neki.

A második utazás. Da Gama eredményeinek kiaknázására I. Mánuel király Pedro Álvares Cabral vezetésével 13 hajóból álló flottát küldött Calicutba. Később azonban a muszlimok felbujtotta hinduk fegyvert fogtak, s lemészárolták a Cabral által hátrahagyott portugálokat. Ekkor Lisszabonban újabb hajóhadat szereltek fel, hogy megbosszulják a calicuti vérengzést, és megteremtsék az Indiai-óceán feletti portugál hegemóniát. Először Cabralt nevezték ki parancsnoknak, aztán átadták a flotta irányítását Da Gamának, aki 1502-ben tengernagy lett.

Da Gama tíz hajó felett parancsnokolt, ezeket két, egyenként öt hajóból álló flottilla támogatta. A flottillák élére rokonait nevezték ki. A hajóhad 1502 februárjában indult útnak, megállt a Zöld-foki-szigeteknél, majd június 14-én kikötött a kelet-afrikai Sofalában. Rövid időre megálltak Mozambikban, majd a mai Tanzánia területén fekvő Kilwába hajóztak. Ennek uralkodója, Ibráhím emír barátságtalanul fogadta Cabralt, ezért Da Gama megfenyegette, hogy felgyújtja a várost, ha az emír nem hódol be a portugáloknak, és nem esküszik fel Mánuel királyra. Ibráhím mindkét követelését teljesítette.

Arábia déli partjai mentén elhajózva Da Gama elérte Goát (az indiai portugál uralom későbbi központját), majd a Calicuttól északra fekvő, délnyugat-indiai Cannanore kikötője felé hajózott tovább, ahol lesben várt az arab hajókra. Néhány nappal később meg is érkezett egy áruval megrakott arab hajó 200-400 utassal, köztük nőkkel és gyermekekkel a fedélzeten. Da Gama megkaparintotta a szállítmányt, majd utasaival együtt felgyújtotta az elfogott hajót. A hajón levők valamennyien meghaltak. Ez volt Vasco da Gama pályafutásának legkegyetlenebb cselekedete.

Miután szövetséget kötött Cannanore uralkodójával, aki a zamorin ellensége volt, a flotta Calicut ellen vonult. Bár a zamorin felajánlotta barátságát, Da Gama elutasította az ajánlatot, s ultimátumban követelte, hogy tiltsák ki a muszlimokat a kikötőből. Hogy fenyegetésének komolyságát bizonyítsa, bombázta a kikötőt, és legyilkoltatta azt a 38 hindu halászt, aki kiment a portugál hajókhoz, hogy eladja portékáját. A hajóból kidobták a holttesteket, hogy a partra vesse őket a víz. A portugálok ezután délre, Cochin kikötőjébe hajóztak. Mivel a cochini uralkodó a zamorin ellensége volt, a portugálok szövetséget kötöttek vele. A zamorin ekkor meghívta magához Da Gamát. Amikor kiderült, hogy csak tőrbe akarta csalni, a portugálok rövid ütközetet vívtak az arab hajókkal Calicut közelében, és megfutamították őket. 1503. február 20-án a portugál hajóhad elhagyta Cannanorét, s Mozambik érintésével október 11-re hazaért a Tejóhoz.

A harmadik utazás. Homály fedi, miként fogadta Mánuel király a hazatérő tengernagyot. A jelek szerint Da Gama elégedetlen volt a megpróbáltatásaiért kapott jutalmával. A tengernagy és a Săo Tiago (vallási) rend közt vita robbant ki Sines tulajdonjogáról: a tengernagynak megígérték, hogy megkapja a várost, a rend azonban nem volt hajlandó átadni neki.

Da Gama valószínűleg 1500 táján, első utazásából hazatérve vette el jó családból származó feleségét, Caterina de Ataídét. Később Évora városába vonult vissza. További előjogokat és jövedelmeket kapott, s felesége hat fiút szült neki. 1505-ig indiai ügyekben tanácsokat adott a királynak. 1519-ben Vidigueira grófjává tették. A tengerentúlra csak Mánuel király halála után tért vissza: III. János király 1524-ben Portugália indiai alkirályává nevezte ki.

Szeptemberben érkezett meg Goába, s azonnal hozzálátott, hogy felszámolja az elődei által elkövetett kormányzati visszaéléseket. Talán a túlfeszített munka, talán más okok miatt csakhamar megbetegedett, s decemberben Cochinban meghalt. Holttestét 1538-ban szállították vissza Portugáliába.

Forrás: Terebess Ázsia Lexikon

M. K Gándhí: Önéletrajz (részlet)

6. Tragédia

Kevés középiskolai barátom között volt kettő, akikhez – különböző időkben – bensőséges kapcsolat fűzött. Az egyikkel nem sokáig tartott a barátság, bár én soha nem lettem hűtlen hozzá. Ő hagyott el engem, amiért összebarátkoztam a másikkal. Ez utóbbi barátságot életem egyik tragédiájának tekintem. Sokáig tartott, és azzal a céllal kezdeményeztem, hogy megjavítsam társamat.

Ez a fiú eredetileg a bátyám barátja, osztálytársa volt. Ismertem a hibáit, de hű barátnak tartottam. Anyám, bátyám és feleségem valamennyien intettek, hogy rossz társaságba keveredtem. Büszkébb voltam, semhogy a feleségem figyelmeztetését komolyan vegyem. Anyám és bátyám véleményével azonban nem mertem szembeszegülni. Mindazonáltal kérve kértem őket:

– Tudom, hogy megvannak benne a gyengék, amelyeket neki tulajdonítotok, de az erényeit nem ismeritek. Nem vihet rossz útra engem, hiszen azért barátkozom vele, hogy megjavítsam őt. Mert biztos vagyok benne, hogy megjavul és nagyszerű ember válik majd belőle. Kérlek benneteket, ne aggódjatok miattam. – Nem hiszem, hogy meggyőztem volna őket, de elfogadták a magyarázatomat, és annyiban hagyták a dolgot.

Később megértettem, hogy hiba csúszott a számításomba: aki meg akar javítani egy másik embert, az ne kerüljön bensőséges viszonyba vele. Az igazi barátság olyan lelki azonosulás, amely ritkán fordul elő ezen a világon. Csak hasonló természetű emberek barátsága lehet értékes és maradandó. Barátok között nemigen van arra esély, hogy az egyik megjavítsa a másikat: a barátok kölcsönösen hatnak egymásra. Azon a véleményen vagyok, hogy kerülni kell a kizárólagos barátságokat, mert a hibákat az erényeknél sokkal könnyebben veszi át az ember. Isten barátja magányos, vagy pedig az egész világot kell barátjává tennie. Talán tévedek, de én mindig kudarcot vallottam, ha bensőséges barátságot akartam kötni valakivel.

Amikor barátomat megismertem, valamiféle „megújulási” hullám söpört végig Rádzskóton. Ez a fiú mondta el nekem, hogy sok tanárunk titokban húst és bort fogyaszt. Megnevezett egy sor jól ismert rádzskóti személyiséget is, aki a társaságukhoz tartozik. Azt mondta, néhány középiskolás diák is velük tart.

Ez a hír meglepett és fájdalommal töltött el. Megkértem barátomat, mondja el, mi az oka ennek a jelenségnek, mire ő a következő magyarázatot adta:

– Mi gyenge nép vagyunk, mert nem eszünk húst. Az angolok azért tudnak uralkodni rajtunk, mert húsevők. Tudod, milyen erős vagyok, és milyen gyorsan futok. Ez azért van, mert húst eszem. Húsevőkön nem keletkezik fekély vagy daganat, de ha mégis, hamar begyógyul. Tanáraink és más jeles személyek, akik húst esznek, nem ostobák. Ismerik a húsevés előnyeit. Neked is így kellene cselekedned. Próbáld meg, az nem kerül semmibe. Ha megpróbálod, látni fogod, micsoda erőt ad.

Barátom nem egy szuszra adta elő a húsevés melletti érveit. A fentiek csupán a lényegét foglalják össze egy hosszú és részletesen kidolgozott érvelésnek, amellyel időről időre megpróbált hatni rám. Bátyám már elbukott, ő tehát barátom pártjára állt. Bátyám és barátom mellett kétségkívül vézna gyereknek hatottam. Hozzám képest mindkettő keménykötésű, erős és merész volt. Barátom ügyessége lenyűgözött: hosszú távokat tudott futni és rendkívül gyorsan, magasugrásban és távolugrásban egyaránt jó volt, és bármilyen testi fenyítést elviselt. Gyakran kérkedett előttem tetteivel, és mivel az embert mindig elkápráztatják más emberek azon képességei, amelyek belőle hiányoznak, dicsekvésével elkápráztatott engem is. Ezután feltámadt bennem a vágy, hogy olyan legyek, mint ő. Alig tudtam ugrani vagy futni: de miért ne lehetnék én is olyan erős, akárcsak a barátom?

Ezen felül gyáva is voltam. Féltem a tolvajoktól, a kísértetektől és a kígyóktól. Éjszaka nem mertem kilépni a házból. Rettegtem a sötétségtől. Szinte képtelen voltam sötétben elaludni, mert azt képzeltem, hogy az egyik irányból kísértetek közelednek felém, a másikból tolvajok, a harmadikból meg kígyók. Ezért csak úgy tudtam aludni, ha valami fény volt a szobámban. Hogyan is tárhattam volna fel félelmeimet a feleségem előtt, aki már nem volt gyerek, hanem ifjú leány, és éjszakánként mellettem aludt? Tudtam, sokkal bátrabb nálam, és szégyelltem magam előtte. Ő nem félt a kígyóktól és a kísértetektől, bárhová elment volna a sötétben. Barátom ismerte minden gyengeségemet. Azt mondta, hogy ő maga az eleven kígyót is meg meri fogni, szembeszáll a tolvajokkal, és nem hisz a kísértetekben. Mindezt pedig csakis azért, mert húst eszik.

Az iskolában akkoriban divatos volt Narmad gudzsaráti költő alábbi zöngeménye:

A nagy angol uralja
A kis indiait,
Hiszen a húsevéstől
Felnőtt öt könyökig.^[1]

Mindez megtette a hatását: megadtam magam. Lassan arra a meggyőződésre jutottam, hogy a húsevés jó dolog, hogy erős és bátor leszek tőle, és hogy ha az egész ország húst enne, legyőzhetnénk az angolokat is.

Kitűztük hát a napot, amikor a megpróbálkozom a húsevéssel. Titokban kellett végrehajtani; a Gándhík vaisnavák voltak és szüleim a szokásosnál is erősebben kötődtek a Visnu-hithez. Rendszeresen eljártak a havélíbe. Mi több, voltak a családnak saját templomai is. Ezen kívül Gudzsarátban erősen elterjedt a dzsainizmus, hatása mindenütt és mindenben érezhető volt. Sehol másutt Indiában, sem Indián kívül nem fogadták olyan irtózással és ellenállással a húsevést, mint Gudzsarátban a dzsainák és a vaisnavák. Én ezekben a hagyományokban születtem és nevelkedtem. És rajongásig szerettem a szüleimet. Tudtam: abban a pillanatban, hogy értesülnek a tettemről, halálra rémülnek. Ráadásul igazságszeretetem különösen óvatossá tett. Nem mondhatom, hogy nem voltam tisztában vele: ha húsevővé válok, azzal elárulom szüleimet. De mindenképpen az „újítók” közé akartam tartozni. Nem volt szó ínyenckedésről sem: nem voltam tisztában vele, hogy a hús különösen ízletes étel. Erős és bátor akartam lenni, s azt kívántam, hogy honfitársaim is erősek és bátrak legyenek, s így legyőzhessük az angolokat, és felszabadíthassuk Indiát. Az idő tájt még nem hallottam a szvarádzs szót, de tudtam, mit jelent a szabadság. Elvakított a „megújulás” dühödt szenvedélye. S miután úgy intéztem a dolgot, hogy minden a legnagyobb titokban történjék, elhitettem magammal, hogy ha csupán elrejtem tettemet a szüleim elől, ezzel még nem térek le az igazság útjáról.

7. Tragédia (folytatás)

Így hát eljött a nap. Nehéz pontosan leírnom, milyen állapotban voltam. Egyfelől buzgón óhajtottam a „megújulást”, és izgalommal töltött el a gondolat, hogy életem egyik nagy lépése előtt állok. Másfelől azonban mélyen szégyenkeztem, hogy ezt a tettet titokban követem el, mint valami tolvaj. Nem tudnám megmondani, melyik érzés volt erősebb bennem. Kerestünk egy elhagyott helyet a folyóparton, és itt életemben először megpillantottam a húst. Bolti kenyér is volt nálunk. Egyik sem ízlett. A kecskehús szíjas volt, mint a bőr, egyszerűen nem ment le a torkomon. Annyira rosszul lettem, hogy abba kellett hagynom az evést.

A rákövetkező éjszaka borzalmas volt. Szörnyű, lidérces álom gyötört. Valahányszor elszunnyadtam, mintha egy eleven kecske mekegett volna a gyomromban, és én lelkifurdalástól gyötörve kiugrottam az ágyból. De aztán emlékeztettem magamat, hogy a húsevés kötelesség, és kissé megkönnyebbültem.

Barátomat nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladja. Különféle finom húsételeket főzött, és ezeket szépen elkészítve tálalta elém. Nem a folyópart rejtett zugába vitt enni, hanem egy kormányépület székekkel-asztalokkal ellátott éttermébe, ahol mindent a főszakáccsal összebeszélve rendezett el.

Ravaszkodása megtette hatását. Leküzdöttem a kenyér iránti undoromat, leszámoltam a kecskék iránt érzett szánakozással, és élvezője lettem a húsételeknek, ha magának a húsnak nem is. Körülbelül egy évig ment ez így, de legfeljebb fél tucat alkalommal vehettem részt efféle lakomákon, mert a kormányépület nem állt mindennap a rendelkezésünkre, és persze nem ehettünk gyakorta ízletes, drága húsételeket. Nem volt pénzem, hogy e „megújulás” költségeit fedezzem, így aztán barátomnak kellett előteremtenie az anyagiakat. Nem tudtam, honnan szerzett pénzt. De valahogyan hozzájutott, mert szilárdan elhatározta, hogy húsevőt farag belőlem. Ám az ő forrásai is szűkösek lehettek, és így kevés alkalommal s ritkán jutottunk csak hozzá a lakmározáshoz.

Hogy egy ilyen tiltott lakoma után otthon is megebédeljek, ki volt zárva. Anyám persze hívott enni, és tudni szerette volna, hogy miért nem kérek enni.

– Nincs ma étvágyam; nem jó az emésztésem – feleltem. Nem minden lelkifurdalás nélkül adtam elő e kifogásokat. Tudtam, hogy hazudok, méghozzá az anyámnak. Tisztában voltam vele, ha anyám és apám értesülnének húsevővé válásomról, az komoly megrázkódtatást jelentene nekik. Erre a gondolatra elszorult a szívem.

Ezért hát így szóltam magamban: „Bár fontos, hogy húst együnk, és az is fontos, hogy az egész országban étkezési 'reformot' vezessünk be, ám apánkat és anyánkat becsapni, hazudni nekik rosszabb, mint tartózkodni a húsevéstől. Ezért, míg élnek, szó sem lehet róla, hogy húst egyem. Ha már nem lesznek, és a magam lábára állok, nyíltan fogok húst enni, de addig megtartóztatom magam tőle.”

Elhatározásomat barátommal is közöltem, és azóta sem fogyasztottam húst. Szüleim soha nem szereztek róla tudomást, hogy két fiuk is húsevővé vált.

Attól a tiszta vágytól égve, hogy ne kelljen szüleimnek hazudnom, abbahagytam a húsevést. De barátom társaságáról nem mondtam le, a megjavítására tett erőfeszítéseim rám nézve károsnak bizonyultak, és én mindebből egész idő alatt nem vettem észre semmit.

Barátságom folytán csaknem hűtlenné váltam a feleségemhez. Hajszálon múlott, hogy ettől megmenekültem. Barátom egyszer elvitt egy bordélyházba. Ellátott a szükséges felvilágosítással, és beküldött. A számlát előre kifizette. Ráléptem a bűnhöz vezető útra, de Isten végtelen kegyelmében megóvott önmagamtól. Hirtelen mintha megvakultam és megnémultam volna a bűnnek ebben a barlangjában. Ültem a nő mellett az ágyon, de mintha csomót kötöttek volna a nyelvemre. Ő persze elvesztette a türelmét, és szitkozódások közepette ajtót mutatott nekem. Akkor úgy éreztem, a férfiasságomon esett folt; szerettem volna elsüllyedni. De azóta hálát adok Istennek, hogy nem hagyott elbukni. Négy hasonló esetre emlékszem az életemből, amikor igazából a jó szerencsém, nem pedig a bűn elkerülésére tett erőfeszítéseim óvtak meg. Szigorú etikai szempontból nézve ezek az esetek erkölcsi botlásnak számítanak, hiszen a testi vágy feltámadt bennem, és éppolyan, mintha a bűn megesett volna. Viszont az általános gondolkodás nézőpontja szerint, ha egy férfi elkerülte a bűn fizikai elkövetését, akkor elkerülte a bűnt is. Én csak ebben az utóbbi értelemben nem követtem el bűnt. Van olyan, hogy valaki és a hozzá közelállók az isteni kegyelemnek köszönhetik, hogy az illető valamilyen cselekedetet elkerül. Amikor aztán az ember ismét tisztán látja a helyes és helytelen közötti különbséget, akkor hálát ad az isteni kegyelemnek megmeneküléséért. Tudjuk, hogy az ember gyakran enged a kísértésnek, akármennyire is ellenállni igyekszik. És tudjuk azt is, hogy a Gondviselés gyakran közbelép, és önmaga ellenében is megmenti. Hogyan történik ez? Mennyire szabad az ember, és mennyire rabja a körülrnények alakulásának? Meddig tart a szabad akarat, és hol lép színre a végzet? Mindez rejtély, és rejtély is marad.

De térjünk vissza a történethez. Mindez még mindig kevés volt, hogy felnyissa a szememet, és rádöbbenjek barátom társaságának ártalmasságára. Így hát további keserű pirulákat kellett lenyelnem, míg egyszer a barátom némely látványos és számomra teljesen váratlan botlása fel nem nyitotta a szemem. Ám erről majd később, mert időrendben haladunk.

Egyvalamit azonban már most meg kell említenem, mivel ez a dolog ugyanebben az időben történt. Feleségemmel támadt nézeteltéréseink egyik oka kétségkívül e barátom társasága volt. Szerettem és féltékeny voltam, és a gyanakvás lángját a barátom tovább szította bennem. Egyszer sem kételkedtem a szavahihetőségében. Ma sem tudom megbocsátani magamnak azt az erőszakos bánásmódot, amivel a barátom szavára hallgatva nemegyszer fájdalmat okoztam a feleségemnek. Lehet, hogy az ilyen megpróbáltatásokat csak a hindu feleség viseli el, és ezért tekintettem őket a türelem megtestesítőinek. Otthagyhatja az állását a hamisan gyanúsított szolga, a fiú otthagyhatja a szülei házát, a barát szakíthat a barátjával. A feleség viszont, ha gyanakszik is, hogy férje megcsalja, némán tűr. Azonban ha a férj gyanakszik a rá, a feleségnek vége. Hová mehetne? A hindu feleség nem adhat be válókeresetet, őt nem védi a törvény. És ezt nem felejtem el soha, nem bocsáthatok meg magamnak, hogy feleségemet ebbe a kétségbeejtő helyzetbe taszítottam.

A gyanú fekélyét csak akkor sikerült elmulasztanom, amikor teljes egészében felfogtam az ahinszá lényegét. Ekkor pillantottam meg a brahmacsarja nagyszerűségét, s megértettem, hogy a feleség nem a férj rabszolgája, hanem társa és támasza, egyenlő partnere örömében és bánatában – útját éppoly szabadon választhatja meg, mint a férje. Valahányszor eszembe jutnak a kételynek és gyanakvásnak ama sötét napjai, iszonyat fog el az akkori esztelenségemet és a vágytól terhes kegyetlenségemet látva; és sajnálom, hogy ilyen vakon csüggtem a barátomon.

8. Lopás és vezeklés

Még néhány botlásomról be kell számolnom, amelyek akkor estek meg, amikor húsevő voltam, vagy még korábban, házasságkötésem előtt, illetve nem sokkal utána.

Egy rokonom és én rákaptunk a dohányzásra. Nem mintha bármi jót találtunk volna benne, vagy megrészegültünk volna a dohányfüst illatától, egyszerűen csak azt képzeltük, hogy füstfelhőket eregetni élvezetes dolog. Nagybátyám dohányos volt, és ezt látva úgy gondoltuk, nekünk követnünk kell az ő példáját. Pénzünk persze nem volt, így hát a nagybátyám eldobott csikkjeit szedegettük össze.

Csakhogy csikk nem mindig akadt, és nem is adott sok füstöt. Ezért a szolga zsebpénzéből csentünk el pár rézgarast, és abból vettünk magunknak indiai cigarettát. Felmerült a kérdés: hol tartsuk? A felnőttek jelenlétében természetesen nem dohányozhattunk. Néhány hétig megvoltunk a lopott rézgarasokon. Eközben meghallottuk, hogy van egy olyan lyukacsos szárú növény, amit meggyújtva el lehet szívni, mint a cigarettát. Szereztünk belőle, és ezt kezdtük szívni.

Efféle dolgokkal azonban nem értük be. Feltámadt a függetlenség utáni vágyunk, kibírhatatlan volt, hogy a felnőttek engedélye nélkül nem csinálhatunk semmit sem. Végül annyira megcsömörlöttünk, hogy elhatároztuk: öngyilkosok leszünk.

De hogyan kezdjünk neki? Honnan vegyük a mérget? Arról már hallottunk, hogy a maszlag magja erős mérget tartalmaz: ki is mentünk az erdőbe ilyen magvakat keresni, és találtunk is. Az esti órát választottuk a fennkölt cselekedet idejéül. Elmentünk a Kédárdzsí mandirba, Siva isten templomába, ghít öntöttünk a templomi lámpásba, a darsan után pedig kerestünk egy elhagyott zugot. De inunkba szállt bátorságunk. Mi lesz, ha nem halunk meg azonnal? És mi értelme megölnünk magunkat? Miért ne törődjünk bele inkább, hogy nem vagyunk teljesen függetlenek? De azért lenyeltünk két vagy három magot, többet nem mertünk. Mindketten megrettentünk a halál gondolatától, és elhatároztuk, hogy átmegyünk a Rámdzsí mandirba, Ráma templomába, hogy összeszedjük magunkat, és elűzzük magunktól az öngyilkosság gondolatát.

Világossá vált számomra, hogy nem is olyan könnyű öngyilkosságot elkövetni, mint amennyire egyszerű eltervezni. Azóta, ha valaki öngyilkossággal fenyegetőzik, alig vagy egyáltalán nem hat rám.

Az öngyilkosság gondolata végül is oda vezetett, hogy búcsút mondtunk a cigarettacsikkeknek, és többé nem loptuk el dohányszerzés céljára a szolga rézgarasait.

Amióta felnőttem, soha nem vágytam arra, hogy rágyújtsak; barbár, tisztátalan és ártalmas szokásnak tekintettem a dohányzást. Fel nem foghatom, honnan ez az egész világot hatalmában tartó dohányzási láz. Képtelen vagyok olyan vasúti kocsiban utazni, ahol sok a dohányzó: fuldoklás tör rám.

Kicsit később újra a lopás bűnébe estem, ám ez némileg komolyabb volt, mint az előző. A rézgarasokat tizenkét-tizenhárom éves koromban csentem el, talán még korábban. A másik lopásra tizenöt éves fejjel vetemedtem. Ezúttal egy darabka aranyat loptam ki húsevő bátyám karkötőjéből. Bátyám valahogy adósságba verte magát; körülbelül huszonöt rúpiával tartozott. Csuklóján egy tömör arany karperecet hordott: mi sem volt egyszerűbb, mint lecsípni belőle egy darabját.

Nos megtörtént, és rendeződött az adósság ügye. De a tudat elviselhetetlen volt számomra. Elhatároztam, hogy soha többé nem lopok, és az egészet bevallom apámnak. Csakhogy nem mertem elmondani neki. Nem attól féltem, hogy megver – soha nem emelt kezet egyikünkre sem –, inkább attól, hogy fájdalmat okozok neki. De úgy éreztem, hogy meg kell tennem, és hogy nem tisztulhatok meg, ha nem vallom be a történteket.

Végül úgy határoztam, hogy írásban teszek vallomást, és azt átadva apámnak a bocsánatát kérem. Egy papírlapra írtam le, mi hogy történt, és személyesen nyújtottam át. Ebben a levélben nem csupán bűnömet vallottam be, de megfelelő büntetést is kértem magamnak. Azzal a kéréssel fejeztem be, hogy ne büntesse saját magát az én vétkemért. Megígértem, hogy soha többé nem fogok lopni.

Amikor átnyújtottam apámnak a vallomásomat, egész testemben reszkettem. Ő ekkoriban valamiféle sipollyal kínlódott, és ágyban feküdt. Ágya egyszerű, sima deszkalap volt. Odaadtam az írást, és leültem a deszka mellé.

Apám elolvasta, és gyöngyhöz hasonlatos könnyek kezdtek peregni a szeméből, megnedvesítve a papirost. Egy pillanatra gondolataiba merülve behunyta a szemét, aztán összetépte a levelet. Az olvasáshoz felült az ágyban, ekkor pedig újra visszafeküdt. Én is sírtam. Láttam, hogy apám szenved. Ha festő lennék, ma is le tudnám festeni ezt a jelenetet, a mai napig oly elevenen él bennem.

A szeretet könnyei megtisztították a szívemet, és lemosták rólam a bűnt. Egyes egyedül csak az az ember tudhatja, milyen ez, akit szerettek már ennyire. Ahogy a himnusz mondja:

Csak az,
Akit a szeretet nyila eltalált,
Csak az ismeri hatalmát.

Számomra ez az eset az ahinszá gyakorlati példája. Akkoriban nem láttam benne mást, mint az apai szeretetet, de ma már tudom, hogy ez maga volt a tiszta ahinszá. Amikor az ahinszá mindent átfogóvá válik, átalakít mindent, amit megérint. Hatalma végtelen.

Ez a fennkölt megbocsátás nem volt jellemző apámra. Azt hittem, haragudni fog, keményen megdorgál, és öklével veri a homlokát. De olyan csodálatosan békés volt – és én azt hiszem, ezt tiszta vallomásomnak köszönhettem. A bűnbánat legtisztább formája az, ha becsületesen megvalljuk a történteket annak, akinek joga van meghallgatni, s megfogadjuk, hogy a bűnt soha többé nem követjük el. Tudom: vallomásom tökéletesen megnyugtatta apámat, és határtalanul megnövelte irántam érzett szeretetét.

9. Apám halála és az én kettős szégyenem

Amit most elmondok, tizenhat éves koromban történt. Apám, mint láttuk, sipollyal kínlódott, és az ágyat nyomta. Főként hárman ápoltuk: anyám, a ház egy régi szolgája és én. Ápolónői munkát végeztem mellette; kitisztítottam a sebét, beadtam az orvosságot, kikevertem a gyógyszerét, ha otthon kellett elkészíteni. Éjjelente a lábát masszíroztam, és csak akkor vonultam vissza a szobámba, ha ő kért erre, vagy ha elaludt. Szívesen végeztem ezt a szolgálatot, nem hanyagoltam el soha. A napi kötelezettségeimen kívül rendelkezésemre álló idő teljes egészében az iskola és apám gondozása között oszlott meg. Esti sétára is csak akkor mentem el hazulról, ha apám megengedte, vagy ha jól érezte magát.

Ugyanebben az időben történt, hogy feleségem várandós lett, ami – mostani szememmel visszanézve – kétszeres szégyent jelentett a számomra. Először is, hogy nem tartóztattam meg magam, holott még tanultam. Másodszor, ez a testi vágy fölébe kerekedett annak, amit a szüleimmel szembeni kötelességemnek tartottam, hiszen gyerekkorom óta Sravana volt az eszményképem. Éjjelente, míg apám lábát masszírozva buzgólkodott a kezem, a gondolataim a hálószoba körül kószáltak – abban az életkorban, amikor a vallás, az orvostudomány és a józan ész egyaránt tiltják a nemi érintkezést. Mindig örültem voltam, amikor felváltottak; miután búcsút vettem apámtól, egyenest a hálószobába mentem.

Közben apám állapota napról napra romlott. Az ájurvédikus orvosok kipróbálták rajta minden kenőcsüket, a hakímok minden tapaszukat, helyi kuruzslók minden csodaszerüket. Egy angol sebész is megvizsgálta, és végső és egyedüli megoldásként műtétet javasolt. De a család orvosa közbeszólt. Helytelenítette, hogy ilyen idős korban megműtsék apámat. Mivel hozzáértő, jó hírű szakember volt, az ő tanácsa kerekedett felül. A műtétet elvetették, és a gyógyítás céljából vásárolt különböző orvosságok nem hatottak. Az a benyomásom, hogy ha a doktor hozzájárul a műtéthez, a seb gyorsan begyógyult volna. A műtétet egy Bombay-szerte híres sebész végezte volna el. De Isten másként rendelte. Ha közel a halál, ki tudja, melyik a megfelelő gyógymód? Bombayből visszajövet apám magával hozta a műtét feleslegessé vált kellékeit. Feladta a reményt, hogy életben marad; egyre jobban gyengült, míg végül arra kellett kérnünk, hogy ágyában végezze el tisztálkodását és szükségét. De ő az utolsó pillanatig ellenállt, és rendkívüli erőfeszítéssel felkelt az ágyból. A Visnu-hit külső tisztaságra vonatkozó szabályai túl szigorúak.

Ez a fajta tisztaság kétségtelenül alapvető, de a nyugati orvostudomány megtanított rá, hogy minden testi szükség, ideértve a fürdést is, elvégezhető az ágyban, miközben a legszigorúbb módon ügyelnek a tisztaságra, és a betegnek sem okoznak különösebb kényelmetlenséget, s az ágy is makulátlanul tiszta marad. Az ilyen tisztaságot a Visnu-hittel tökéletesen összeegyeztethetőnek kellene felfognunk. De az, hogy apám ragaszkodott hozzá, hogy felkeljen az ágyból, akkoriban csodálattal töltött el engem; semmi mást nem éreztem, csupán áhítatos tiszteletet.

Eljött a szörnyű éjszaka. Nagybátyám éppen Rádzskótban tartózkodott. Homályosan emlékszem, hogy azért jött Rádzskótba, mert hírét vette, hogy apám állapota rosszabbodott. A két fivér mélységesen ragaszkodott egymáshoz. Nagybátyám egész nap ott ült apám ágya mellett, és ragaszkodott hozzá, hogy ott is aludjon, bennünket pedig elküldött. Senki nem sejtette, hogy ez az éjszaka lesz a végzetes. A veszély persze fölöttünk lebegett.

Éjjel fél tizenegy vagy tizenegy óra volt, éppen apám lábát masszíroztam. Nagybátyám felajánlotta, hogy majd ő folytatja. Megörültem az ajánlatnak, és egyenesen a hálószobába mentem. Feleségem, szegényke, már majdnem elaludt. De hogyan alhatott volna, mikor én megjöttem? Felébresztettem. Öt vagy hat perc múlva azonban a szolga kopogtatott az ajtón. Megrémültem.

– Kelj fel – mondta a szolga –, apád nagyon rosszul van.

Természetesen tudtam, hogy nagyon beteg, és egyből kitaláltam, mit jelent a „nagyon rosszul van” kifejezés ebben a pillanatban. Kiugrottam az ágyból.

– Mi történt? Beszélj!

– Apád nincs többé.

Tehát mindennek vége! Nem tehettem mást, csak a kezemet tördeltem. Mélységes szégyen öntött el; nyomorultul éreztem magam. Berohantam a szobájába. Láttam: ha az állati szenvedély nem vakít el, elkerülhettem volna az elválás kínját, hogy nem lehettem apám mellett végső perceiben. Masszíroztam volna, és ő a karjaim között halhatott volna meg. Ez a tisztesség most már a nagybátyámé. Olyan mélységes odaadással csüggött a bátyján, hogy végül övé lehetett az érdem, ő tehette meg neki az utolsó szolgálatokat. Apám megérezte, hogy közeleg a vég. Jelezte, hogy tollat és papírt kér, és ezt írta: „Készítsd elő az utolsó szertartást.” Aztán lecsatolta karjáról az amulettjét, levette tulszí-gyöngyökkel díszített aranyláncát, és félredobta őket. Egy pillanat és vége volt.

Ez volt az a szégyen, amire az előző fejezetben utaltam: szégyen, hogy atyám halálának kritikus órájában is testi vágyat éreztem, holott inkább virrasztanom kellett volna mellette. Ezt a foltot soha nem tudtam letörölni vagy elfelejteni, és mindig úgy gondoltam, hogy jóllehet határtalan odaadással csüggtem szüleimen, és mindent feláldoztam volna ezért az érzésért, ragaszkodásom tökéletlen és csupán részleges volt, mivel gondolataimat az érzéki vágyak is fogva tartották. Így hát buja, ám egyben hűséges férjként gondoltam mindig magamra. Soká tartott, amíg sikerült megszabadulnom a bujaság béklyóitól, és sok megpróbáltatást kellett kiállnom, mire a kéjsóvárság kihunyt bennem.

Mielőtt befejezném kettős szégyenemnek eme fejezetét, hadd említsem meg, hogy az a szerencsétlen apróság, akinek feleségem ezután életet adott, ahogy várható is volt, alig élt tovább három-négy napnál. Szolgáljon az én példám a házastársak okulására!

10. Vallásosságom kezdetei

Hat-hét éves koromtól tizenhat éves koromig jártam iskolába, ahol mindenre tanítottak, csak vallásra nem. Meg kell vallanom, hogy nem kaptam meg tanáraimtól, amit minden erőfeszítés nélkül megadhattak volna nekem. Mégis felcsipegettem itt-ott néhány morzsát a környezetemből. A „vallás” szót itt legszélesebb értelmében használom, amelyben ez a fogalom az önmagunkra való ráébredést vagy önmegismerést jelenti.

Visnu-hitűnek születtem, gyakran kellett a havélíbe járnom. De ezt a templomot soha nem szerettem, csillogó-villogó pompája nem vonzott. Arról is lehetett hallani, hogy ott erkölcstelenségeket művelnek, így elment a kedvem a látogatásától, Így aztán a havélí látogatásából nem származhatott hasznom.

De amit nem kaphattam meg a havélítől, azt megkaptam a dajkámtól, családunk régi szolgálójától, akinek irántam érzett szeretetére még ma is emlékszem. Mint említettem, féltem a kísértetektől és a szellemektől. Rambhá (ez volt a dajkám neve) azt javasolta, hogy ismételgessem a Ráma-námát, akkor nem fogok félni. Jobban bíztam Rambhában, mint a tanácsában, és zsenge koromtól elkezdtem ismételgetni a Ráma-námát, hogy kigyógyuljak a kísértetektől és szellemektől való félelemből. Természetesen az egész nem tartott sokáig, de a gyermekkorban elvetett mag termékeny talajra hullt. Azt gondolom, hogy a jó Rambhá által elvetett magnak köszönhetem, hogy a Ráma-náma ma is biztos hatású védelmezőmül szolgál.

Ugyanez idő tájt történt, hogy egyik unokatestvérem, aki lelkesedett a Rámájanáért, rábírta fiatalabbik bátyámat és engem, hogy kívülről megtanuljuk a Rámaraksát. Reggel, fürdés után mindennap elszavaltuk a költeményt. Ezzel a szokásunkkal nem hagytunk fel, míg Pórbandart elhagyva Rádzskótba nem kerültünk, akkor megfeledkeztünk róla. Én ugyanis nem nagyon hittem benne, és főként azért szavaltam, mert büszke voltam rá, hogy helyes kiejtéssel tudom felmondani a Rámaraksát.

Ami viszont mély benyomást tett rám, az az apámnak felolvasott Rámájana^[2] volt. Apám betegsége egy részét Pórbandarban töltötte, és ott minden este a Rámájanát hallgatta. A felolvasó a bilésvari Ládhá Mahárádzs Ráma híve volt. Azt beszélték róla, hogy leprája nem orvosságoktól, hanem a beteg testrészeire tett bilvalevelektől múlt el. Ezeket a bilésvari templomban szedte össze, miután az áldozati ajándékként Siva Mahádéva képe elé helyezett leveleket eldobták. Ezen kívül folyamatosan ismételgette a Ráma-námát. Az emberek szerint a hitének köszönhette gyógyulását. Ez lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. Mi mindenesetre hittünk benne. S való igaz, midőn Ládhá Mahárádzs a Rámájana-felolvasásokat tartotta, nyoma sem volt testén a leprának. Dallamos hangon olvasott. Énekelve adta elő a kétsoros dóhákat és négysoros csaupáíkat, és miközben magyarázta őket, egészen belefelejtkezett a beszédbe és hallgatóságát is magával ragadta. Tizenhárom éves lehettem akkoriban, de jól emlékszem, mennyire elbűvölt a felolvasás. Innen ered mélységes vonzódásom a Rámájanához. Ma is Tulszídász Rámájanáját tartom a vallásos irodalmunk legjobb könyvének.

Néhány hónappal később Rádzskótba költöztünk. Itt nem volt a Rámájana-olvasás, de a Bhágavata puránát minden ékádasí napon felolvasták. Néha részt vettem ezen a felolvasáson, de a recitáló nem ihletett meg. Ma már tudom, hogy a Bhágavata kifejezetten alkalmas a hitbuzgalom felkeltésére. Rendkívüli érdeklődéssel olvastam gudzsaráti nyelven. És amikor huszonegy napos böjtöm idején Madan Móhan Málvíja pandit szájából hallottam annak eredeti szanszkrit részleteit, azt kívántam, bárcsak gyermekkoromban is egy hozzá hasonlóan hitbuzgó embertől hallottam volna, akkor bizonyára már ifjúkoromban megszerettem volna. Azok a benyomások ugyanis, amelyeket az ember gyermekkorában szerez, mély gyökeret vernek benne; örök fájdalmam, hogy nem voltam olyan szerencsés, hogy több ilyen jó könyv felolvasását hallottam volna azokban az években.

Rádzskótban mindemellett hamar elsajátítottam a hinduizmus és a testvérvallások különböző ágai iránti türelem alapjait. Mert apám és anyám nemcsak a havélíbe jártak, de Siva és Ráma templomaiba is, és magukkal vittek bennünket fiatalokat is vagy odaküldtek. Dzsaina szerzetesek is sűrűn jártak apámnál, és oly mértékig eltekintettek vallási kötelmeiktől, hogy még tőlünk is, akik nem voltunk dzsainák, elfogadták az élelmet. Vallási és világi témákról egyaránt beszélgettek apámmal.

Apámnak ezenkívül voltak muszlim és párszi barátai is, akik beszéltek neki saját hitükről, és ő mindig tisztelettel és gyakran érdeklődéssel hallgatta őket. Mivel én ápoltam, gyakran tanúja lehettem ezeknek az eszmecseréknek. Mindezek hatására belém ivódott a vallási türelem.

Csak a kereszténység volt kivétel. Akkoriban ezzel a vallással szemben valamiféle ellenszenv fejlődött ki bennem, és nem minden ok nélkül. Keresztény hittérítők gyakran álltak ki egy-egy utcasarokra a középiskola szomszédságában, és hirdették az igét, szidalmazván a hindukat és isteneiket. Ezt nem bírtam elviselni. Csupán egyszer álltam oda, hogy meghallgassam őket, ám ez elegendő volt, hogy elvegye a kedvemet a további próbálkozásoktól. Az is akkoriban történt, hogy hallottam egy hírneves hinduról, aki áttért keresztény hitre. A városban az a szóbeszéd járta, hogy amikor megkeresztelték, marhahúst kellett ennie és alkoholt innia, indiai ruháját pedig angol ruhára kellett cserélnie, még kalapot is visel. Ez felborzolta az idegeimet. Úgy gondoltam, hogy az olyan vallás, amely marhahús és alkohol fogyasztására és öltözködésének megváltoztatására kényszeríti az embert, nem érdemli meg a vallás nevet. Azt is beszélték, hogy az újonnan áttért férfi már maga is szidalmazza őseinek vallását, szokásait és hazáját. Mindez ellenszenvet ébresztett bennem a kereszténység iránt.

Az, hogy a vallási türelmet elsajátítottam, még nem jelentette, hogy eleven hittel hittem volna Istenben. És apám könyvtárában a Manuszmriti is most került a kezembe; a benne olvasott teremtéstörténet és más hasonló részek nem tettek rám nagy hatást, sőt ellenkezőleg, az ateizmus irányába hajtottak.

Volt egy unokatestvérem (ma is él), akit nagyon okosnak tartottam. Elmondtam neki a kételyeimet, de nem tudta eloszlatni őket. Ezekkel a szavakkal küldött el:

– Ha felnőttél, a kételyeidre magadtól is megleled a megoldást. A te korodban még nem kell ilyen kérdésekkel foglalkozni.

Ezzel ugyan elhallgattatott, de nem nyugtatott meg. Ügy tűnt, a Manuszmriti az étrendről és hasonló dolgokról szóló fejezetei ellentmondanak a mindennapi gyakorlatnak. Ezekre a kételyeimre is ugyanezt a választ kaptam. Érettebb ésszel és nagyobb olvasottsággal jobban meg fogom érteni ezeket a dolgokat, mondogattam magamnak.

Mindenesetre a Manuszmriti nem az ahinszára tanított. Már meséltem húsevésem történetét; és úgy tűnt, a Manuszmriti helyesli a húsevést. Továbbá úgy éreztem, hogy nincs abban semmi erkölcstelen, ha az ember megöl egy kígyót vagy egy bogarat. Emlékszem, akkoriban kötelességszerűen irtottam a poloskákat meg a hasonló rovarokat.

De egyvalami mély gyökereket vert bennem: az a meggyőződés, hogy a dolgok alapja az erkölcs, és minden erkölcs lényege az igazság. Az igazság lett az egyedüli célom. Fontossága napról napra növekedett, és egyre szélesedett azon dolgok köre, melyek beletartoztak.

Egy gudzsaráti nyelvű oktató jellegű strófa hasonlóképpen megragadta a gondolataimat és a szívemet. A benne elhangzott elv – viszonozd jóval a rosszat – életem vezérelve lett. Olyannyira szenvedélyemmé vált, hogy számtalan kísérletet is tettem vele. Itt vannak azok a számomra oly csodálatos sorok:

Egy korty vízért cserébe tálalj bő lakomát,
Szíves jónapotot ki szólott neked, imádd,
Rézgaras-tartozásod színarannyal fedezd,
Ha életed megóvták, ne kíméld életed.
A bölcsek valahányan ezt szólják és teszik,
A csekély szívességet tízszer megfizetik;
De ha nemes a lélek, mindnek egyként adóz,
S jótéttel viszonozza, ha üldözi a rossz.^[3]

11. Készülődés Angliába

1887-ben érettségiztem. Akkoriban két helyen lehetett érettségit tenni: Ahmadábádban és Bombayben. Az ország általános szegénysége természetesen arra késztette a káthiávári diákokat, hogy a közelebbi és olcsóbb Ahmadábádot válasszák. A családom szegénysége miatt nekem is ezt kellett választanom. Ez volt első utam Rádzskótból Ahmadábádba – és mindjárt egyedül is kellett utaznom.

Szüleim szerették volna, ha az érettségi után egyetemre megyek. Egyetem volt Bhávnagarban és Bombayben is; mivel az előbbi olcsóbb volt, úgy döntöttem, hogy oda – a Sámaldász Egyetemre – iratkozom be. El is kezdtem az egyetemet, ám ott teljesen kicsúszott a talaj a lábam alól. Minden nehéz volt. Mivel képtelen voltam követni a professzorok előadásait, nem is tudták felkelteni az érdeklődésemet. Mindez nem az ő hibájuk volt; az egyetemnek kiváló professzorai voltak. Én voltam zöldfülű. Az első szemeszter végén hazamentem.

Családunknak volt egy régi barátja és tanácsadója: Mávdzsí Davé, egy ravasz és tanult brahman. Apám halála után is tartotta velünk a kapcsolatot. A vakáció alatt egyszer meglátogatott minket. Miközben anyámmal és bátyámmal társalgott, megkérdezte tőlük, hogy megy nekem a tanulás. Mikor meghallotta, hogy a Sámaldász Egyetemre járok, így szólt:

– Megváltoztak az idők. Egyikőtök sem remélheti, hogy örökli apátok trónját, ha nem tesz szert megfelelő végzettségre. S mivel ez a fiú továbbtanul, az ő feladata kell, hogy legyen a trón átvétele. Négy-öt évre szüksége lesz, hogy lediplomázzon, de az legfeljebb egy hatvanrúpiás álláshoz elég, ahhoz semmiképp sem, hogy díván legyen. Ha az én fiamhoz hasonlóan a jogi egyetemre ment volna, az még tovább húzódna, és mire végezne, egy sereg jogász versengene a díváni pozícióért. Sokkal jobban tennétek, ha Angliába küldenétek…

ETALON Kiadó, 2009

---

1. Kiss Zsuzsa fordítása.

2. Gandhi itt a Rámájana történetéről beszél, de nem a szanszkrit nyelvű ókori Rámájana eposzról, hanem késő középkori avadhí nyelvű feldolgozásáról, Tulszídász Rámcsaritmánasz című művéről. Lásd a jegyzetek Rámájana címszavát.

3. Sámal Bhat (1684-1769) gudzsaráti költő verse, Kiss Zsuzsa fordítása.

Síneken guruló maharadzsa-palota

El tud képzelni a kedves olvasó egy síneken guruló, minden luxussal felszerelt, pompás maharadzsa-palotát? A híres vasutak közül ezúttal a világ luxusvonatainak talán legszebbikével, de mindenképpen a legkülönlegesebbel ismerkedhetnek meg. Európának ott van az Orient Expressz, India büszkesége pedig a Palace on Wheels.


A "Síneken guruló Palota" valóban fejedelmi élményt kínál vastag pénztárcájú utasainak, ugyanis a szerelvény kocsijai egykor indiai előkelőségek tulajdonában voltak. A vagonok sosem tartoztak az Indiai Államvasutak "kötelékébe", már csak azért sem, mert a gazdag belső díszítésű kocsikat a mindennapi forgalomban lehetetlen lett volna közlekedtetni. Az egyes vagonok az ország függetlenné válását megelőzően Rajputana, Gujarat, Nizam Hyderabad államok maharadzsái és a brit alkirály személyes használatában voltak.

A kocsikat évtizedeken át külön tárolták és a karbantartást sem együtt végezték el rajtuk, mígnem 1982-ben kifutott első útjára a különböző stílusú kocsikból összeállított első Palace on Wheels szerelvény. Később, 1990-ben, majd 1995-ben a szerelvényeket átalakították a metrikus mértékegységek szerint, s immáron tizenkét éve ez az új szerelvény van szolgálatban. A szerelvény jelenleg 14 kocsiból áll, két étkezőkocsival, egy bárkocsival és négy szerviz kocsival, amelyekben a konyhák és a személyzeti hálóhelyek vannak.

Az egyik hálókabin

A 14 hálókocsi mindegyike más-más díszítésű, az egykori királyi államok stílusjegyeivel. A hálókabinok mindegyikében külön fürdőszoba található, s a vonaton zeneszalon és könyvtár is van.

Akár egy luxushotel

Minden egyes szalonkocsi az egykori radzsasztáni hercegségek után kapta a nevét, így a szerelvényben van Udaipur, Bikaner, Jaipur vagy éppen Jaisalmer névre keresztelt vagon is. A kocsik belső kialakítása, a bútorok, festmények, kárpitok, dísztárgyak mind-mind az adott hercegségre jellemző motívumokkal díszítettek, mégis a teljes szerelvény belső kialakítása egységes képet mutat. A kocsik kívülről elegáns krém-sárga festést kaptak, s mindegyik kocsit az adott hercegség címere díszíti.

Minden kocsiban négy hálófülkét alakítottak ki külön zuhanyzóval és mellékhelységgel. A kocsihoz egy főkomornyik és egy utaskísérő tartozik, akik a többnyire egyhetes utazás alatt lesik a vendégek minden kívánságát. Az étterem kocsikon felül minden egyes szalonkocsiban van egy minikonyha, ahol teát, kávét és rágcsálnivalókat készítenek az utasoknak.

Az étteremvagonokban a vonat saját séfje komponálja a napi menüt, amely nemcsak indiai és radzsasztáni fogásokból áll, de a kínai és a kontinentális konyha finomságait is megkóstolhatják az utasok. A vonaton ezen felül - talán egyedül az úszómedencén kívül - minden olyan szolgáltatás megtalálható, amit egy luxusszálloda tud nyújtani vendégeiknek. Az utasok a nap 24 órájában igénybe vehetik a mosoda szolgáltatásait, minden egyes állomáson külön a vonat utasai számára orvosi ügyeletet biztosítanak, de fodrászat és szépségszalon és ajándékbolt is a vendégek rendelkezésére áll, a gyerekek számára pedig minden nap programokat szerveznek.

Keresztül Indián

A luxusvonat is pontos menetrend szerint közlekedik, s minden szerdán Delhiből indul egyhetes útjára, hogy utasaival bejárja Radzsasztán állam legszebb látnivalóit, a városoktól a monumentális erődökön át a pompás palotákig, hogy végül az út végén megérkezzen Agrába, ahol a világ talán legismertebb műemléke, a Tah Mahal várja az utasokat.

Az utazás első állomása a Delhitől 200 kilométerre lévő Jaipur, a rózsaszín város, ahol a maharadzsa még ma is a városi palotában lakik. A palotának egy része éppen ezért nem látogatható. Az út ezután Jaisalmer városába visz, amely a Thar-sivatag szélén fekszik és legismertebb látnivalója, a hatalmas, az egész várost uraló homokkőből épült erőd. A vonat Jodhpur és Udaipur városok érintésével halad tovább és megáll India legnagyobb nemzeti parkjánál, a Ranthambore nemzeti parknál is, ahol kis szerencsével tigriseket is láthatnak az utasok. A kirándulás utolsó állomása Agrában van, majd Delhiben végződik az út.

Az eredeti koncepció mellett több más indiai államban is működik hasonló luxusvonat, Gujaratban például a Royal Orient, Maharastra államban pedig a Deccan Odyssey fedélzetén járhatják be az utasok India nyugati partvidékét és Goát. Az igazi, az eredeti és a leginkább különleges élményt azonban mégis a Palace on Wheels nyújtja a vendégeknek.

A luxusvonat az időjárás korlátai miatt októbertől márciusig közlekedik, az egyágyas kupékért napi 485 dollárt kell kifizetni, míg a kétágyas elhelyezés ára naponta 350 dollárt kóstál. Ezért az árért a kívánt elhelyezést, a napi többszöri étkezést és az állomásokon idegenvezetős kirándulásokat kapnak a résztvevők.

A borsos árak ellenére a legtöbb járatra már hónapokkal az indulás előtt elkel az összes jegy, így aki helyet szeretne foglalni magának, nem árt, ha időben lép. A jegyeket az alábbi honlapon lehet lefoglalni, vagy érdemes valamelyik indiai utazásokra specializálódott iroda segítségét kérni.

Ez a cikk másfél évvel ezelőtt frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

[origo] -2008. 05.14.

Az indiai kultúra nyomában 2.

Az indiai szubkontinens árjává válása és hinduizálódása nem minden feszültségtől mentesen ment végbe. Bár a brahmanizmus és a hinduizmus közötti határt nem lehet élesen meghúzni, az előbbi átalakulását mély válságok kísérték. Ezen válság nyilvánvaló jelei voltak egyrészt a vallási reformmozgalmak képviselőinek megjelenése, másrészt az a jelenség, hogy az Upanisadok kora utáni vallási gondolkodás vezéreszméje az ember szenvedéstől, fájdalomtól való megszabadítása volt. Egy kései szerző szerint a test fájdalom, mert a fájdalom helye; az érzékek tárgyai, az észlelések mind szenvedés, mert szenvedéshez vezetnek; az öröm is szenvedés, mert szenvedés követi. A fájdalom emlékezteti az aszkétát arra, hogy a boldogságot csak úgy érheti el, ha visszavonul a világtól, elszakad a földi javaktól. Ez az egyetemes fájdalom azonban egyetlen indiai filozófiában sem hanyatlik a reménytelenségbe, sőt ennek a szenvedésnek még serkentő ereje is van, hiszen ez a megszabadulás, és a boldogság, szabadság elérésének a feltétele. Az ember ebben az egyetemes szenvedésben nincs egyedül, mert a szenvedés kozmikus törvényszerűség. Az embernek - és csak az embernek - van meg az a képessége és lehetősége, hogy túllépjen fájdalmán és saját létfeltételein. S az a bizonyosság, hogy van eszköz a megszabadulásra, az a tudat, hogy a szenvedés nem végleges, elveti a pesszimizmust és a reménytelenséget. A brahmanizmus korából (Kr.e.VIII-III. sz.) három nagy gondolkodót kell feltétlen említeni, akik valamilyen formában megpróbálták kivezetni az embert e szenvedésekkel teli világból. Időben elsőként a Gószála Makkhaliputta nevével fémjelzett adzsivikizmus jelentkezett. Az "adzsivika" kifejezés eddig megfejthetetlennek bizonyult, s magát a tant is rendkívül nehéz rekonstruálni, ugyanis vallási törvényeikről - néhány utaláson kívül - szinte semmi nem maradt fenn. Amit tudni lehet az adzsivikizmusról, annak középpontjában a "nijati", a végzet, a sors áll. Ugyanis tanításuk szerit nincs oka és mozgatórugója annak, hogy a lények miként és hogyan romlanak el vagy tisztulnak meg, mindez a mi akaratunkon kívül esik. Nem számít az akarat, bátorság, hév, erő, lendület, minden egyén a sors, végzet akaratából fejlődik, tisztul meg, mi ezért nem tehetünk semmit. Végletes determinizmusa szerint minden lénynek évmilliókig kell járnia a maga útját, míg a végén megtisztul - akár akarta, akár nem, minden külön erőfeszítés nélkül. Az adzsivikák a maguk korában eretnekek voltak, hiszen tagadták az Isten létezését, tagadták a Védák isteni kinyilatkoztatását, így nem ismerték el a kasztrendszert sem, s minden emberi szellem egyenlőségét hirdették. Teljesen meztelenül jártak, koldulták az élelmet (mint minden vándor aszkéta), s igen szigorú étkezési szokásokat kellett betartaniuk. Többen úgy vetettek véget életüknek, hogy éhen haltak. A szerzetbe való beavatásuk ősi jelleget mutatott: az avatandónak egy forró tárgyat szorítva meg kellett égetnie a kezét, majd nyakig földbetemették, és szálanként kitépték a haját. Az adzsivikizmus elvetette az egész Indiában elterjedt karma-tant. A szellemi eljárásukból, meditációs eljárásukból sajnos semmi nem maradt, így csupán feltételezhetjük azt, hogy léteztek. Érdemes megjegyezni, hogy Buddha Gószálát tartotta legnagyobb vetélytársának - bár a történelem később nem őt igazolta -, ugyanis az adzsivikák determinizmusát igen veszélyesnek, bűnnek tartotta. Az adzsivikizmus nem maradt fenn eredeti formájában, a Kr. u. X. században csatlakoztak a bhaktihoz, majd összekeveredtek az egyik hinduista szektával. A Kr. u. VI. században jelentkező dzsainizmus azonban máig is fennálló vallási közösséget szervezett. Alapítójának Vardhamána Dzsnyátriputrát szokták tekinteni, bár ez így nem teljesen igaz. A dzsainizmus nem Vardhamána Dzsnyátriputra tanításával kezdődött, hanem vele inkább kiteljesedett, ő volt a huszonnegyedik, egyben utolsó Tírthankara (szó szerint: gázlócsináló, valójában útmutató), aki avégből testesült meg, hogy az elődök által alapított közösségek tanát és erkölcsi tökéletességét helyreállítsa. Róla sokkal több adat áll rendelkezésünkre, mint Gószáláról és híveiről. Vardhamána - s minden előző Tírthankara - hercegi családba született, csodás körülmények jelezték érkezését. Szülei halála után, harminc évesen a vándor aszkéták ruháját ölti fel, s tizenhárom éven át a legszigorúbb aszkétizmusban, meditálva él. --Télen az árnyékban, nyári hőségben a tűző napon elmélkedett. Hónapokig nem vett magához vizet. Néha csak minden hatodik, nyolcadik, tizedik vagy tizenkettedik alkalommal étkezett... Eljött a tizenharmadik év, és ő Grimbhika falu közelében egy sála-fa alatt elmélkedve elérte az Ellobbanást. Felismerte az istenek, emberek és ördögök minden létformáját, hogy mik voltak korábban, és mi lesz belőlük, minden gondolataikat és tetteiket. Átlátta és felismerte a mindenséget, a létet, az újraszületések körforgását, annak összes okát és feltételét -- Miután elérte a megvilágosodást, győzedelmessé (dzsaina) lett, s Nagy Hőssé (Mahávira) vált. Elképzelésének középpontjában a lélek eszméje és az újraszületés (karma) tana áll, miszerint a lélek jó és rossz tetteinek (karmájának) megfelelően újra meg újra testet ölt. Jellegzetes vonása a pán-pszichizmus, vagyis az, hogy a világon mindennek lelke van, nemcsak az állatoknak, de a növényeknek, köveknek, vízcseppeknek is. És mivel a dzsainizmus első és legfontosabb parancsa az élet tisztelete, ebből adódik, hogy a dzsainista szerzetesnek menet közben söprögetnie kell maga előtt az utat, nehogy valami parányi élőlény halálát okozza. Ebben az értelemben szokás a dzsainizmust az abszolút pacifizmus vallásának is nevezni, hiszen kevés oly ártalamtlan emberrel lehet találkozni, mint a dzsainista szerzetesek. Némi önellentmondást lehet felfedezni a dzsainista tanokban, ugyanis az élet feltétlen tisztelete mellett végzetesen megveti az emberi életet és a legmagasztosabb példának a böjtöléssel történő öngyilkosságot tekinti. Persze erre is van magyarázat: az élő lelkek legmagasabbrendű testet öltése az emberi lény, mivel egyedül ez képes arra, hogy tudatos, erkölcsös élettel, aszkézis útján megszabaduljon a földi kötelességektől, "kiszálljon" a szanszárából (körforgás). Miért kell kiszállnia? A dzsainisták osztják az Upanisadok pesszimizmusát a földi életet illetően, s csak a szellemi, világmindenségen túli boldogságot fogadják el: "A karmikus anyagtól megszabadult lélek nyílvesszőként röppen a Világegyetem csúcsa felé, s itt egyfajta mennyországban találkozik és társalog társaival..." A dzsainista szerzetesek célja tehát, hogy kikerülhessenek a szenvedésekkel teli örök körforgásból (szanszára), elhagyva karmájukat. Ennek módja pedig az, ha megtisztítják lelküket minden földi szennytől, önként vállalt szenvedés, aszkézis útján. Így a dzsainizmus a tiszta, erkölcsös éltre, a nemártás (áhimszá) elvére helyezi a hangsúlyt. A szerzeteseknek ötös fogadalmat kell tenniük: megóv minden életet, igazat mond, semmit nem birtokol, semmit nem szerez és szűz marad. A dzsainizmus ma is él és virágzik, India történetét végigkísérik a meztelen vagy fehér köntösű, magukat ostorozó dzsainista szerzetesek léptei. Globális szemszögből azonban nem Gószála Makkhaliputta, és nem is Mahávira alkotta meg a legjelentősebb vallási-filozófiai rendszert. Bár Mahávira kortársa volt, s ugyanazokat a vidékeket járták, sohasem találkoztak egymással, rejtély előttünk, mi lehetett az oka annak, hogy Gautáma Sziddhárta herceg, akit később Buddhaként ismert meg a világ, miért nem akarta megismerni legnagyobb és legeredetibb vetélytársát.


Forrás: Siró Kinga - Győri Paragrafus/2000. november

Az indiai kultúra nyomában 1.

A világon minden nyolcadik ember indiai. India a világ szárazföldjének 2.2%-át foglalja el, ezen a földdarabon él az emberiség kb. 20%-a. A vallásról, politikáról és államról való gondolkodás kezdetei visszanyúlnak az ókori kelet birodalmaiba, Kínába, Indiába. Mivel azonban az európai gondolkodókra a keleti filozófia és vallás nem, vagy csak igen kevéssé volt hatással, kevésbé is ismertek mint pl. a nagy ókori görögök. Ezen cikksorozat célja az indiai kultúrának és gondolkodásnak a lehetőségekhez képest legszélesebb, de a bőséges kínálathoz képest terjedelmi okokból sajnos csak vázlatos bemutatása. A cikksorozat felöleli az indoárja kultúrától kezdődően a nagy reformgondolkodókon át a hinduizmus és kasztrendszer, valamint az indiai jog területeit. India mai vallási-társadalmi alapjait a Kr. e. II. évezredben, Közép-Ázsia sztyeppéiről érkező, magukat árjáknak nevező törzsek határozták meg. Ez a harcias nomád nép nemcsak leigázta a békés őslakosokat, hanem alaposan átformálta a dravida népek vallási kultúráját, társadalmi rétegződését. A Kr. e. XV-VIII. századot az árják szent könyvei, a Védák után, védikus kornak ismeri a történettudomány. Ebben a korszakban alakultak ki olyan alapvető kulturális-társadalmi-vallási sajátosságok Indiában, amelyek a mai napig meghatározzák a térség arculatát. Ekkor a törzsek csak két osztályból, az előkelő harcosokból és a szabad köznépből (ksatra és vis) álltak. Önálló papi osztály a védikus kor elején még nem létezett. Az áldozat, a jadzsnya bemutatói dalnokok voltak, akik megalkották és szájhagyomány útján örökítették át nemzedékről nemzedékre az ősi énekeket. Az ősi indoárja korban a világmindenséget az Ég és a Föld kettősségeként képzelték el, majd ezekhez csatlakozott a Levegőég fogalma, s így kialakult a Három Világ képzete. Mind a három világot benépesítették az Istenek, melyek legfőbb csoportját az Ég Istenei, az áditják alkották, akik mindannyian az Ég istennőjétől, Ádititől születtek. Az áditják közül a legfőbb Isten Varuna volt. Ő volt minden létező legfelsőbb bírája és parancsolója, ő irányította a Világmindenséget. Legkedvesebb tesvére, Mitra gyakran közvetítette akaratát az emberek felé. A védikus panteon igen jeles alakja volt Agni, a tűz istene. Őt, akárcsak a görögök Janust, kétarcúként ábrázolták: egyrészt ő adta az otthon melegét, másrészt az ő erejével perzselték fel az árják az útjukban álló őserdőket. Indra, a vihar és mennydörgés istene gyakran vezette győzelemre harci kocsin vagy elefánton száguldva az istenek seregét. A panteon egyik rettegett alakja Rudra isten volt, aki nagy valószínűség szerint az ősi dravidák egyik fő istene lehetett. Őt a védikus korban mint hegyormon trónoló, erdei állatok felett uralkodó rettegett zivataristent ismerték. .A főistenek mellett számos mellékalak is szereplője a védikus istenvilágnak: Szúrja a Nap, Csandra a Hold vagy Váyu, a szél istene. A védikus vallás központjában az áldozat, a jadzsnya állt. A rendkívül sokféle és sokszínű rítussal lehetett megnyerni az istenek jóindulatát és távol tartani az ártó, gonosz erőket. A Kr. e. I. évezred elejére a papság rendszerbe foglalta a különböző rítusok és himnuszok hatalmas mennyiségű szent szövegét. Ezek a szent gyűjtemények lettek a Védák: Rigvéda, Számavéda, Jadzsurvéda, Atharvéda. E négy Véda témák szerint ölel fel különböző himnuszokat, dalokat, rontó és segítő varázsigéket, dicsőítő, hálaadó fohászokat, profán dalokat, áldozatnál használt formulákat. Az indoárja népek letelepedése azonban nem csak a vallási-kulturális szokásokban hozott mélyreható változásokat, hanem átformálta a dravida társadalmat is. Létrejöttek annak a zárt, elkülönült osztályokból álló társadalmi berendezkedésnek a csírái, mely a mai napig is jellemzi Indiát, s kasztrendszerként ismerjük. Maga a kaszt szó portugál eredetű. A szanszkritben a társadalmi csoportok megjelölésére két kifejezést használnak, nevezetesen a varna (szín) és a dzsáti (születés) szavakat. A varna valószínűleg az árják világosabb bőrszínére utalt, a dzsáti pedig a foglakozás-terület-etnikum szerint elkülönült kasztokat jelentette. Míg a védikus kor elején csupán két osztály, a ksatra és a vis létezett, a Kr. e. I. évezredre kialakult az egységes papi (bráhmana) rend. A védikus kor végére a papi rend teljesen kisajátította a szellemi életet, sőt a tanácsadókon keresztül az államügyekbe is beleszólást nyert: "...még az olyan bráhman is, aki csak kasztja alapján él, s aki csak név szerint bráhman, törvénymagyarázója lehet a királynak, ha úgy tetszik..." /Tenigl-Takács László: India története/ A világi hatalmat gyakorló nemesi rend a harcosok (ksatrija), míg a szabad köznép a polgárok (vaisja) rendjébe tagozódott, az őslakosság tömegéből pedig kialakult a súdra rend. Ők háziszolgaként, napszámosként dolgoztak, de ők végezték el a szennyes, tisztátalannak ítélt munkákat is. E négy varnát egészítette ki Nehru szerint az ötödik kaszt, az érinthetetleneké (páriák). A páriák a teljes kitaszítottság állapotában éltek, semmilyen formában nem érintkezhettek a valamely kasztban születettekkel, mert - legalábbis a brahmanizmus, majd később a hinduizmus szerint - a puszta érintésükkel beszennyezték volna őket. Nehru azon nézetét azonban, hogy a páriák is egyfajta kasztba tagozódtak, sem az ortodox hinduk, sem a neves indológusok nem osztják. Valójában a páriák egyfajta kaszton kívüliség állapotában éltek, és csak reménykedhettek abban, hogy következő életükben majd szerencsésebb helyre születnek, ha beletörődnek sorsukba és jó cselekedeteikkel igyekeznek az előző életükben elkövetett bűnüket jóvátenni. Itt szeretném felhívni a figyelmet arra a közhiedelemben elterjedt téves nézetre, miszerint Indiában négy kaszt létezik. Ez nem igaz. Indiában négy varna létezik, amelyek 3-4000 dzsátira - mintegy kvázi "alkasztra" - tagozódnak. Ebben az értelemben szokás összesen kb. 3-4000 kasztról beszélni. A Kr. e. VIII. századra a kasztrendszer és a dravida kultúra alaposan megváltoztatta a védikus világképet. Így a Kr. e. VIII-III. századot a brahmanista kultúra időszakának nevezik. Ebben az időszakban alakult ki az indiai társadalmi ideológia és a bölcselet, aminek létrejöttén értelemszerűen a papi rend munkálkodott elsősorban, hiszen érdekében állt, hogy a kialakult társadalmi rendet megmagyarázza és állandósítsa. A jadzsnya bemutatása erre a korra már bonyolult rítussá vált, megszűnt az istenekkel való közvetlen kapcsolat, az egyszerű hívők már csak a papság közvetítésével érintkezhettek isteneikkel. A mindenséget ekkorra már egy kozmikus áldozati rítusból származtatták, méghozzá úgy, hogy a régi indoárja istenek helyét elfoglaló Bráhman feláldozta magát a teremtményekben, miáltal elnyerte az uralmat minden teremtmény felett. Ezen abszolút istenség kialakulását követően létrejött az emberben élő halhatatlan lélek (átman) eszméje, majd az újjászületés tana, mely szerint a lélek, az átman nem pusztul el a test halálakor, hanem jó, illetve rossz tetteinek megfelelően kedvezően vagy kedvezőtlenül újra meg újra testet ölt, folytatja vándorlását. A brahmanista kor a vallásbölcselet területén alkotott igazán maradandót. Ebben a korban csatoltak a Védákhoz ún. papi könyveket (bráhmana), erdei könyveket (áranyaka) és titkos tanításokat (upanisad). Az Upanisadok az egyetemes emberi kultúra felbecsülhetetlen értékei közé tartoznak. Tulajdonképpen a Védákhoz írt magyarázó, kommentáló szövegek, filozófiai értekezések. A bennük található filozófiai fejtegetések szerint - ne feledjük: Kr. e. VII-VI. században járunk - a Nap se nem nyugszik le, se nem kel fel, hanem csupán a Föld forgása következtében egyszer a Föld egyik, másszor másik oldalát világítja meg. A Kr. e. VI-V. század körül megrendült a papi rend tekintélye. Egymás után léptek fel a vallási gondolkodók a kasztrendszer igazságtalanságai ellen, és a vallási élet megtisztítását tűzték ki célul. E reformmozgalom három jeles képviselője: Gószála Makkhaliputta (Kr. e. VI. sz.), Vardhamána Dzsnyátriputra (Kr. e. VI-V. sz.) és Gautáma Sziddhárta (Kr. e. VI. sz.) volt. A következőkben bemutatásra kerül a reformvallások közül az adzsivikizmus, dzsainizmus és a buddhizmus, mint a brahmanizmus ellen fellépő, annak igazságtalanságait orvosolni kívánó vallások, melyek nem tűntek el a történelem süllyesztőjében, sőt élnek a mai napig is, és nem kis hatást gyakoroltak az indiai történelem folyására.


Forrás: Siró Kinga - Győri Paragrafus/2000. április

India az ezredfordulón

A szubkontinens az ezredfordulón

A szó, India, tartalmát tekintve maga a térség története. Ma kettős értelemben használjuk: szűkebb értelemben az Indiai Köztársaság rövid neveként, tágabban a Himalájától délre elterülő, négy és fél millió négyzetkilométernyi földrajzi térséget jelenti. A térségben - Srí Lankától eltekintve - öt modern állam él: az Indiai Köztársaság, Pakisztán, Banglades, Nepál és Bhután. Az India elnevezés előzménye a Kr. e. 5-4. századi Akhaimenida-uralkodók, I. Dareiosz (Kr. e. 521-486), I. Xerxész (Kr. e. 486-465) feliratain jelent meg, és az Indus folyam középső és alsó folyása mentén megszervezett szatrapeiát (adózási és hadkiegészítési körzet) jelentette. [...]

I. Észak-India

A hódító iszlám

Az óperzsa-antik névhagyomány (Hindus) továbbvivői a muszlim hódítók lettek, akik közül az elsők éppen az Indus alsó folyása mentén, Szind térségében léptek először (Kr. u. 711-ben) India földjére. [...]
Pésávar környéke Ghaznavida-fennhatóság alá került. Ez a helyzet szinte tálcán kínálta a lehetőséget a harcias és zsákmányéhes türk Mahmúdnak, aki legalább tizenhétszer rohanta le Pandzsáb és Gudzsarát térségét. Végigpusztította hindu templomait, hatalmas mennyiségu kincset és nagyszámú embert, főként nőket hurcolt el. E hadjáratok révén olyan gazdagságra tett szert, amellyel fővárosát ő és utódai az iszlám kultúra egyik legjelentősebb központjává tették, s nemcsak az épületek pompájával, hanem az odacsábított szellemi nagyságok jelenlétével is.

A kor legnagyobb Észak-India-leírója, egy muszlim

Mahmúd udvarának két igazgyöngye Firdauszí, a Sáhnáme költője és al-Bírúní, a korabeli iszlám világ legjelentősebb tudósa és a középkor legnagyobb India-ismerője volt. [...]
Mahmúd 1017-ben rendelte udvarába al-Bírúnít. [...]
Páratlan volt pártatlanságra törekvése, az hogy nem egyedül az iszlám szempontjait érvényesítette kutatásaiban, hanem maximális pontosságra, megbízható ismeretekre törekedve szövegkritikai elemzésektől sem riadt vissza a korabeli India leírásában. A kérdések megvitatását pedig egyenesen szükségesnek tartotta. Mindez az egyik fő művének tekinthető az India története c. munkájában öltött testet. [...]
Asztrológiai művében ("Az asztrológia elemei") a geocentrikus világképből indult ki, amikor a földi tulajdonságokat a szférák közvetítette égi archetípusok visszatükröződéseinek tekintette, amivel számos természeti jelenségre is megpróbált magyarázatot adni. Ugyanakkor a Föld méreteire, fokbeosztásaira vonatkozó gyakorlati mérései csaknem a mai adatokkal egybevágó eredményekre vezettek. [...]
Munkájának legérdekesebb részei az indiai vallások és az indiai társadalom leírására vonatkozó fejezetek. Ezek megírásához az óind forrásokat felhasználó szerző ütköztethette a régebbi korokra vonatkozó adatokat a kortársaktól és személyes benyomások alapján nyert ismeretekkel. Külön említést érdemelnek az ind időszámításra, pontosabban időszámításokra vonatkozó leírások; al- Bírúní ugyanis, érthető módon, az iszlám időszámítást használta, de meg akarta érteni az indiai helyi időszámításokat is. [...] Amilyen sokféle időszámítást használtak Észak-Indiában az első ezredfordulón, olyan sokfélét ismert Dél-India is, hiszen ott is többnyire a dinasztiaváltásokkal mérték az időt a mitikus-kozmikus időszámítás-elméletek mellett. Az azonban nyilvánvaló, hogy a keresztény időszámítás ezredfordulója semminemu indiai időszámítás, sem az iszlám időszámítása szempontjából nem "kerek" évforduló, s nem társult hozzá speciális képzet.

Az átmenet korszaka

India történetében az első ezredforduló minden szempontból átmeneti időszaknak bizonyult.
Az ezredforduló történelmi térképéről ekkorra tűnnek el olyan - még nagyhatalmi státust elérő - hatalmak, mint a Gurdzsara-Pratihárák (8-10. század), akiknek sikerült átmenetileg az Arab-öböltől a Bengáli-öbölig kiterjeszteni hatalmukat Észak-Indiában. A feudális függésbe kényszerített korábbi kisdinasztiák egymás után léptek a függetlenség útjára. [...]

II. Dél-India

Dél-India dinasztiái:
a Csólák birodalma

Dél-India, mint történelme során mindig, más képet mutat. A térség legjelentősebb politikai-katonai-kultúrális nagyhatalma, a Csóla-dinasztia uralta királyság, amely mintegy ezer éven át (200-1279 között) folyamatosan jelen volt. [...]
A Csólák igazi birodalommá nőtték ki magukat: expanzív külpolitikájuk és külkereskedelmük révén kiterjesztették befolyásukat Délkelet-Ázsia térségére egészen Indonéziáig, délen ismétlődően - a Pándjákkal rivalizálva érte - meghódították Srí Lankát, s kereskedelmi kapcsolataik révén elérték az Arab-félszigetet is. Kelet felé kultúrális expanziójuk maradandó nyomokat hagyott dinasztiaalapításaikkal, templom- és palotaépítészetükkel, a kereskedőkolóniák révén meghonosított vallási hagyománnyal s a hinduizmus első "exportálása" révén is. [...]

Művészet, vallás: a művészetek reneszánsza

Ugyanekkor Dél-India-szerte fantasztikus szépségű templomok, templomvárosok, paloták épültek, elsősorban a Siva-kultusz jegyében, de a vaisnava (Visnu-követő) hinduizmus monumentális építőmuvészete sem kevésbé lenyugöző. A mindenkori fővárosok szépségéről, gazdagságáról csak a tamil irodalomból és a templom-palota építészet megmaradt emlékei alapján alkothatunk fogalmat. Az épületek nemcsak kánonikus alaprajzukkal, lenyűgöző arányaikkal, hanem dús szobrászati díszítettségükkel is a világ kultúrális örökségének páratlan csoportját alkotják. [...]

Vallás és művelődés

Az első ezredforduló vallástörténetileg is igen fontos korszaka Indiának. A buddhizmus, miután Ázsia-szerte sikeresen elterjedt, Indiában a peremterületek kolostoraiba szorult vissza. Nem is tudnánk még élő gyakorlatáról, ha a korai muszlim hódítók krónikaírói meg nem emlékeztek volna a Szind térségben s itt-ott Dél-Indiában megbúvó egy-egy kolostorukról. A dzsainizmus aszketikus vallása, mely a lélek örökkévalóságát hirdette, mindig a kevesek kiváltsága volt: a nyugat- és dél-indiai dzsaina kolostorokban azonban élénk szellemi élet zajlott. Kéziratok tömege készült, új tudományterületek születtek, s a népnyelvi szövegek lejegyzése is itt történt meg először. [...]
Az ezredforduló képe nem lenne teljes az új vallási áramlatok megemlítése nélkül: a klasszikus hinduizmus és a hozzákapcsolódó filozófiai iskolák korábbi formái mellett megjelenik az áhítatos istenszeretet, a bhakti irányzata, amely az istennel való érzelmi azonosulás révén keresi a megváltást, s amely érzést páratlan szépségu erotikus képekben fogalmazzák meg a kor költői. [...]

Egyetemek, erdei iskolák

Általában a vallási intézmények voltak az oktatás központjai, s több helyen ekkor is muködtek az ókorban alapított egyetemek: Taxilától Nálandáig, és a dél-indiai templomvárosok intézményeiben. Élt az erdei iskolák szokása is, hiszen hagyományosan ez volt a tradicionális ismeretek - a varnákra tagolt társadalom minden rétege számára pontosan előírt tanulnivaló - elsajátításának színhelye. [...]

Újind nyelvek

A középind nyelvekből ekkor - a 10-11. század körül - születnek meg a később nemzeti nyelvekké váló újind nyelvek, a hindí, a bengálí, a maráthí, a gudzsarátí, ekkor válik önálló irodalmi nyelvvé a nagy múltú tamil mellett a kannada, a telugu, s válik ki a tamilból a malajálam. [...]
Nem szabad elfelejteni, a szóbeli hagyományozást mindig többre becsülte az indiai kultúra, mint az írásbeliséget, amelyet - egy kicsit - kényszerűség teremtette megoldásnak tekintettek.
*
Korszakváltó időszak volt ez India történetében, de mint mindig, soha nem úgy változtak a dolgok, hogy az új "felülírta" volna a régit, hanem az értékek, a nagy múltú hagyomány megőrzése mellett alakították ki - tudatosan és öntudatlan - az újat, és illesztették egybe a régivel.

Forrás: Puskás Ildikó - História, 1999/9-10
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár