A kereszténység megmaradásának esélye a gyökeres megújulásban rejlik

A kereszténység megújulhat a benső Istentudásban - és a Vízöntőben is fennmaradhat, egyébként működésbe lép a programozott, fájdalmas megsemmisülése!

A három vallás kódolt bukása

A Kr. e. 150-ben alakult titkos rend tisztában volt azzal, hogy az akkor kezdődő Halak korszak jellemzője a dogmatikus hit; törvényszerű volt tehát egy térítővallás létrehozása, ami alkalmas arra, hogy a háttérből mozgatva a vallás-politikai szálakat, a Föld valamennyi nemzetét a befolyásuk alá vonják – ezért alkották meg a Keresztény vallást.

Isteni természetszerűség, hogy az új vallást egy (harmadik) forráserőnek kellett táplálnia: ez a zsidó vallás; a polaritás törvényeit a legmesszebbmenőkig betartva (600 év hátránnyal) megalkották a keresztény ellenpólust, az Iszlámot – 2008-ra ezt a hátrányt az Iszlám behozta, már többen vannak a katolikusoknál.

A titkos rend első lépése Róma megdöntése volt: az új, térítő egy-istenhitet vírusként oltották be Róma testébe, ami belülről, alattomosan felemésztette a gigászi birodalmat; 300 évig tartott fájdalmas haláltusája.

Róma felismerte a keresztény hit bomlasztó jellegét, a megjelenésekor tűzzel-vassal üldözte is, pedig a birodalom meglehetősen béketűrő volt a leigázottak vallását illetően.

A kereszténység, más vallásokkal ellentétben agresszív terjeszkedésre lett kódolva, nem elfogadásra; Róma ártalmasnak vélte a keresztény vallást, mert Isteneiket megalázták, démonoknak nevezték, illetve nem létezőknek – Róma nem tévedett: a keresztények akaratlanul is a birodalom felszámolásán munkálkodtak.

Amit elért a Halak kori új vallás, azt soha nem érte volna el sem a perzsa-görög Mithras kultusz, sem az Ízisz misztérium, a korai hermetika, de maga a zsidó vallás sem – a Halak kor nagy újítása, a hittérítés elérte célját: Róma bevégezte.

Fölöttébb árulkodó jel a kereszténység hal jelképe, amit éppen a Vízöntő küszöbén kezdenek népszerűsíteni – minden jel szerint ez nem a megalakulás korának akar örök emléket állítani, hanem épp arra int, hogy a Kereszténységet csak a Halak korszakára tervezték, és nem tovább.

A Vízöntő a dogmák törvényszerű végét jelenti: biztosan tudnunk kell, amit eleddig csak hihettünk!

A dogmatikus hit nem engedi tudni saját igazságait, inkább harcot szít; a Vízöntő nyilván nemcsak a kereszténységnek jelenti a véget, de a vetélytársának, az Iszlámnak is – és az is kérdés, hogy a forráserő, a zsidó vallás képes lesz-e túlélni a káoszt.

A tények ellenére az emberiségnek van esélye, van kiút, ám ezért hatalmas árat kell fizetnünk: meg kell tanulni elengedni, megbocsátani, és tisztelettel elfogadni – elengedni őseink dogmáit (fejlődésünk zálogaként tisztelettel építkezve a hagyaték kincseire); megbocsátani a nemzetet ért gyűlöletes sérelmeket; s tisztelettel elfogadni a többi nemzet Isteni létét.

A vallási, politikai, nemzeti érdekek a Vízöntőben jó eséllyel megtalálhatják a közös nevezőt, az Isteni Energiából fakadó egyéni Lélek azonosságát – csak ez a benső azonosság áll fenn, minden más különbözik!

A 2010-re tervezet globális pusztító káosz egyik megoldandó kérdése az emberiség tarthatatlan túlszaporodása – az eddig fogyasztásra használt agymosott olcsó munkaerőt átprogramozzák olcsó katonává.

A Föld megtelt, képtelen 1,5-2 milliárdnál több embert eltartani valódi jólétben – a lét másként ugyanis értelmetlen; figyelembe véve a törekvést, 2100-ra akár 50 milliárdan is lehetünk, ami ökológiai merénylet.

A jólét biztonságérzetet takar, becsületes munka anyagi megbecsülést eredményez és méltóságtudatot, része az egészséges ivóvíz, a kellő méretű élettér, a természetes előállítású bio-élelmiszer; e jóléti rendszerben az állatok és a növények, vagyis a táplálékaink és a Lelki társaink egyaránt méltósággal élnek, ők is imádva egyazon Isteni létünket!

Ezzel szemben a rendszer nem sokban különbözik a jól ismert Mátrix című film víziójától – csak annyi az eltérés, hogy mi nem egy gép monstrumnak termelünk bioenergiát, hanem Pénzisten Globális Papjait és csatlósaik közösségét gazdagítjuk iszonyatos dollár-milliárdokkal!

A Halak kor végén a háttérhatalom teljhatalma világméretű, mindenható; nincs szüksége többé az eszközeire, a három világvallásra, de nincs szüksége ennyi hívő emberre sem – jöhet a kódolt Apokalipszis.

„Kiirtatik a Messiás és senkije sem lesz; és a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe; és vége lesz mintegy vízözön (Vízöntő) által, és végig tart a háború, elhatároztatott a pusztulás; … és utálatosságok szárnyán pusztít, amíg az enyészet, és ami elhatároztatott, a pusztítóra szakad.” Dániel 9: 26, 27 – minden konfliktus, tökéletesen felépített, „elhatározott” forgatókönyv-tervezet mentén zajlik, ügyelve arra, hogy a végén a kezdeményező is az enyészeté legyen.

„A politikában semmi sem történik véletlenül. Ha valami mégis véletlennek tűnik, azt biztos, hogy úgy tervezték meg.” F. D. Roosevelt

Mindkét oldalon a harmadik forráserőt tekintik felelősnek: keresztény és muzulmán egyaránt a zsidót hibáztatja mindenért; démoni erőkkel szövetkezett zsidó világhatalmi törekvésekkel ijesztgetnek minduntalan, holott már Kr. e. 150 óta mindőnket ugyanaz a szigorúan nemzetek fölött álló erő rángat dróton; a zsidóságot ugyanúgy áldozatként kezelve, akár a többi nemzetet és vallást.

Az egyén cselekvési ésszerűsége révén megérthető a háttérszervezet taktikája is: megtervez valamit; van képessége; megvannak az eszközei; van kivitelezője; van ideje; végrehajtat - ellenőriz - számon kér.

Az eredményt elemezve könnyű levezetni a tervet és kikövetkeztetni a célt. – kicsiben és nagyban egyaránt.

Például, nézzük, mi lehetett a második esztelen háború célja, valószínű az, ami az eredménye lett:

- A német nemzet megalázása – tényként kezelhetjük, ám elfeledkezünk arról, hogy Hitler nem egyedül harcolt a világ ellen, az elején még a Szovjetunió is a szövetségese volt.

- Fontos cél volt a nemzeti szocializmus eszméjének lejáratása.

- A zsidóság (művi) kiválasztotti státuszának megerősítése – a legtöbb helyen börtön vár arra, aki a náci bűnöket megkérdőjelezi – a háttérhatalmat nem érdekelte, hogy ezt a célt hány zsidó embertársunk értelmetlen halálával éri el; kellett az új eszköz, hogy a megosztott világban a zsidóságot a megalázó pozitív diszkriminációnak tegye ki.

- E célt szolgálta Izrael állam időzített megalakítása is – ha a háttérerő zsidóérzelmű, nem vár 2000 évet!

- A legösszetettebb cél Európa politikai-, területi- és nemzeti megosztása volt; ide tartozott a hidegháború álnok játszmái mögé rejtett nagy üzlet és a Német állam kettéosztása.

- Mivel a főbűnösnek kikiáltott Németországot az egyesítéssel már régen rehabilitálták, ezért a második esztelen háború legmaradandóbb céljának Magyarország szétdaraboltságának elmélyítését tekinthetjük.

„Mert ezen a napon engesztelés lesz értetek, hogy megtisztítson titeket; minden bűnötöktől megtisztultok az Úr előtt.” 3 Mózes 16, 30. – minden nemzetre, így a Magyarra is igaz: nem várhat engesztelést csakis Istentől, a háttérhatalom soha nem fog bocsánatot kérni a tetteiért, és nem fogja kiengesztelni a vétleneket.

Nemzeti tartást pedig minden nemzet csakis a becsületes, szorgos jelenből meríthet – múlt megrendezett keserűsége mérgezett forrás!

Józanságot a vezetőktől, amikor a népet a múlt jóvátételére hergelik!

„Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban, és a fiak fiaiban harmad és negyedíziglen.” 2 Mózes 34, 7 – Isten nem ilyen, Ö tökéletes [! – a bűn és az utódra is kiható következményei, valamint a megbocsátás kizárólag az ember kétpólusú világának fogalmai.

Az a vezető, aki nem érti Isten tökéletességét, nem is sejti, milyen fantomerők ellen vezeti népét.

Az a vezető, aki érti Isten tökéletességét és mégis egy másik nemzet ellen hergeli népét, az a vezető tudatosan szolgálja a háttérerőt, elárulva Istenáldotta nemzetét.

Elfogadhatjuk ugyan a fordított elemzés módszerét, vagyis, hogy az eredményből megértjük az eredeti célt, akkor is félő, hogy a háttérerő titkos tervei csak utólag értelmezhetők – mint az álpróféta, Nostradamus programozott zagyvaversei.

Ám, ha elég referencia áll a rendelkezésünkre (van bőven a Halak korból) könnyen megérthetjük a mindenkori most futó programjait is.

Egy jelenbéli bármilyen helyzet elemzésekor mindig tartsuk szem előtt az ősi háttérerő rendezőelvét!

Akár Darwin Isteni teremtés-vitája: ha kihagyjuk a rendszerből az irányító Rendezőelvet, ami átfogóan tervez, kívül-belül mindennel átlényegül – hogyan várhatjuk el egy sejt evolúciójától, hogy a mikroszkopikus egyedek átlássák az eredményt: egy művészien megalkotott embertestet?

Józanul és átfogóan vizsgálva a háború eredményeit, és az eltelt évtizedeket a terv részeként értelmezzük, le lehet vonni a következtetést: a Vízöntő kor átmeneti időszaka túlszárnyalhatja minden eddigi vandál brutalitásunkat – a zsidó, keresztény, iszlám hármas véres összecsapása magával ránthatja az egész világot, és az emberiség 90 %-ban kipusztulhat.

Tárjuk fel a keresztény vallás rendellenességeit, leleplezve mesterséges mivoltát, ez által nyilvánvalóvá téve a kódolt önmegsemmisítés lehetőségét – a feltárás támogassa a józan zsidó és muszlim elemzőket a saját vallásaik életmentő megújításában.

A Vízöntő átmenetére tervezett világégés a legvéresebb vallási összeomlás lehet, amikor a világ népei kiábrándulnak dogmáik Isteneiből.

A háttérerő csak úgy garantálhatja további hatalmát, ha az Isten nélküli tudást vetíti a Vízöntő korra, és nem a benső Lélek Istentudását! – a HIT összeomlása nem törvényszerű.

hIt jelentése – bizonytalan belső átszellemülés Istennel; a megismerést megfertőzi az alap, (Y) a kettősségre ülteti rá Istent, tetézve a külvilág harcával

A HIT Isteni minőségét csak a test halálakor, a Lélek feltámadásakor ismerhetjük meg - a fenti áthúzás jelzi a halál sorompóját. Ráadásul a hívő ember az egymástól eltávolított Jint és a Jangot Istenre is vonatkoztatja, létrehozv a jó Istent és a gonosz Sátánt - helytelenül!

tudás jelentése – a sánc két oldalán megismerve a Jin&Jang lényegét, kettősségüket Isten áldása egyesíti; a külvilág kettőssége (Y) az utód hagyománytiszteletén, megújulásvágyán keresztül szintén Istenben válik eggyé.

A TUDÁS-vágy Istent (d) még az életünkben megismerhetővé teszi, bensőnkben, egyénileg.

Egyéni fejlődésünk során mindig tartsuk szem előtt, hogy amikor elődeink, Halak korban gyökerező örökségét el kívánjuk vetni, csak a dogmákat semmisítsük meg – az Isten hite legyen, ami tudássá nemesül!

A keresztény nagytakarítást kezdjük a forrásművel, a Bibliával, amiről minden elmondható, csak az nem, hogy egyértelmű, világos, és harmóniát sugárzó lenne; a Könyvvel és a rá épülő vallásokkal nagyon sok minden nincs rendben:

Ha bármely hit Isteni eredetű vallás lenne, nem tudnánk a Polaritás elve mentén két irányból, Jin és Jang szerint elemezni, a megosztás halvány árnyéka sem vetülhetne rá.

A Biblia ezerféleképp való értelmezh

etősége által a háttérhatalom oly tökéletesen alkalmazza a megosztást, hogy a keresztény hit nem egyszerűen csak mint az iszlám ellenpólusa szolgálja az uszítást, de a saját térfelén is ott a megszámlálhatatlan egyház ellenérdeke – nincs egység.

A háttérhatalom, amikor a keresztény hit megalkotásán fáradozott, először is az alapokat kellett olyanná formálnia, amit aztán egy világkorszakon át az érdekei szerint használhatott: a zsidókkal el kellett hitetnie, ők Isten egyetlen kiválasztott népe.

Majd évszázadokon át kitüntetett figyelemmel sanyargatták a kiválasztottjaikat, hogy ez az álnok program generációkon át jól elmélyüljön, üldöztetéseik közepette nem hagyva egyéb vigaszt, mintsem, hogy ők valóban Isten kiválasztott gyermekei – és fájdalmaikban megedződve, virtuális Isteni státuszukban minden vélt üldöző ellen bosszút esküdtek.

Hogy a zsidó-keresztény-iszlám triangulumban garantált legyen az örök feszültség, a zsidó Istent vérszomjas, bosszúálló Istenné formálták – s kölcsönadták a másik két vallásnak, sajátos igényük szerint átszabva.

Álljon itt néhány idézet a Bibliából Isten eltorzított képéről – a hely megjelölése nélkül: enyém a bosszúállás, a megfizetés; hetvenhétszeres bosszú; vérbosszúállás; áldott legyen az Úr, aki bosszút áll; Isten az, aki bosszút áll értem, és alám hajtja a népeket; örül az igaz, mikor látja a bosszúállást, lábait mossa a gonosz vérében; bosszút álljanak a pogányokon és megfenyítsék a nemzeteket; ezért azt mondja az Úr, a seregeknek Ura, Izrael erős Istene: vigasztalást veszek háborgatóimon, és bosszút állok ellenségeimen; avagy ne büntessem-e meg az ilyeneket, mondja az Úr, és az efféle népen, mint ez, ne álljon-e bosszút az én lelkem? azért ezt mondja az Úr: íme, én megítélem a te ügyedet, és bosszút állok éretted, kiszárasztom az ő tengerét, és kiapasztom az ő forrását; haragomat felindítsam és bosszút álljak, kopasz sziklára ontottam vérét; az én búsulásom és haragom szerint, s megismerik bosszúállásomat, ezt mondja az Úr Isten; buzgón szerető és bosszúálló Isten az Úr és telve haraggal; bosszút áll az Úr az ő ellenségein, és haragot tartó az ő gyűlölői ellen – stb.… végeláthatatlan gyűlöletkeltés!

S ha valakinek gyerekkorától ezzel mossák a tudatát, s kétezer éve nemzedékeknek ezzel mossák a tudatát, persze el is hiszik, hogy Isten tényleg ilyen mocskos, emberi tulajdonságokkal bír.

A Szent Biblia Isteni prófécia volta a világ legnagyobb csúsztatása – a Biblia Isteni eredetét már az a mód is megkérdőjelezi, ahogy csúffá teszi Isten tökéletességét, megbonthatatlan teljességét, az EGY ISTENT.

Ezen felül a történelmi hitelességét is kétségbe kell vonni, épp az események profetikus manipulálása folyományaképp.

Ismereteink szerint a Bibliai Ószövetség ezer évig készült – mennyire lehet hiteles történelmi okmány egy x ezer éves kódex, amikor ismerjük a mai dokumentálási csalásokat?

A történelemkönyveket másként írják a győztesek, akiknek a jogtalanul bitorolt területeket kell dokumentumokkal igazolni, ezért a saját érdekeik szerint színezik az eseményeket, akár utólag betoldva bármit; de egészen más a nézőpontja a sértett félnek, a bosszútól elvakult leigázottaknak – miért lett volna ez másként a bibliai korokban?

A Halak kor kezdetén volt csak igazán ok a történelemhamisításra; ebben az esetben nem is magát az eseményt kellett megmásítani – a Bibliának igazolni kellett, hogy mindenkor az események előtt járt; egyszerű megoldáshoz nyúltak: míg egy hagyományos történelemkönyvben mindig múlt időben fogalmaznak, a Biblia szerkesztésekor a múlt eseményeit jövőidőben kellett megszövegezni – és kész is a profetikus mű.

Vegyük figyelembe, hogy akár két évszázadra visszatekintve, (XIX sz.) általános volt az írástudatlanság, a mai hírközlés pedig nem létezett; a korai keresztény tömegek képtelenek voltak az Ószövetség profetikus hitelességét ellenőrizni – a kétkedő írástudó papokat pedig kiiktatták.

Állítólag egyes próféciák közvetlenül az események előtti évben íródtak – az Ószövetségi feljegyzések épphogy az események után nem sokkal készülhettek, de akár 100-200 évvel később, ma ezt már sem cáfolni, sem igazolni nem tudjuk.

Tény, hogy nagyon el akarják hitetni velünk, a Biblia mindent előrevetített: tíz, úgynevezett vázlatprófécia található benne, amelyek átfogó képet adnak a történelemről; valamint több mint ötszáz pillanat-prófécia, amelyek a történelmi események részleteiről tájékoztatnak.

Mindent aprólékosan lejegyeztek, hiszen az utólag kreált prófécia akkor hiteles, ha az máshol is dokumentálva van és az esemény minden részletét össze lehet vetni: lám a Biblia precízen előre megjósolt mindent.

Mivel nagyon jól tudták, hogy az Ótestamentumnak folytatása lesz, tele tűzdelték a megváltó messiás eljövetelét előrevetítő próféciával is.

Hogyha a keresztény vallás természetes evolúció eredménye lenne, minden zsidó időben megkeresztelkedett volna, hiszen követték volna a Biblia fejlődése által az Ószövetségi hit fejlődését: Jézus útján továbbfejlesztették volna ősatyáik hitét – elvégre Jézus tanítása elsősorban hozzájuk szólt, az ő lelki fejlődésükért – ám a korai zsidóság nagyon jól érezte a Biblia mesterkélt voltát, és nem tartották méltónak a követésre – de hozzásegítették a világtérítéshez.

Időzzünk még a prófécia kérdésénél – sem globális prófécia nem létezik, sem az élet egyéni jóslása.

Az egyén életében, a vágyak révén létrejön ugyan egy virtuális jövőkép, amire ráhangolódva igen precíz látlelet adható, de ez nem jóslás, hanem információ lehívás!

Globális szinten pedig olyan szerteágazó politikai, vallási, kulturális események befolyásolják az összesített virtuális jövőképet, hogy ily módon a precíz információ lehívás képtelenség – hacsak nem ők tervezik a jövőt, és irányítják a jelent.

Egyrészt, ugye megtehették, hogy megtörtént eseményeket tüntettek fel utólag, mintha a Biblia előre megjövendölte volna azokat.

Másrészt a jövő eseményeinek homályos előrevetítésével gondoskodtak a folyamatos félelemkeltésről, s ráadásul az utólagos misztifikálás lehetőségét folyamatosan fenntartják.

A keresztény hit előállításának körülményeit feltárandó, először a Krisztus előtti 63-as év válik fontossá, a 700 éves történelmű Róma ekkor tette a birodalom részévé Júdeát.

Amikor Róma évszázados birodalmi terjeszkedése elérte a zsidókat, Mezopotámiában az erős Pártus Birodalom leküzdhetetlen akadályt jelentett: két cézárt vesztettek a pártusokkal vívott harcokban, így a hatalmuk az Eufráteszen túlra már nem jutott el.

A pártusok Krisztus előtt 220 óta tartották szilárdan hatalmukat Babilóniában és Mezopotámiában, elsősorban a perzsák fölött, akik a zsidóság ősi ellenségei voltak.

A rómaiak két évtizedes jelenléte a térségben a pártusokat cselekvésre késztette, és a zsidók reményeit táplálva, Kr. e. 40-ben előrenyomultak Szírián át egészen Júdeáig, és felszabadították Jeruzsálemet a rómaiak alól, Heródest, Galilea főparancsnokát pedig elűzték.

Ekkor a 110 évvel korábban alakult titkos hatalmi rend (esszénus álca mögé rejtőzve) talán még nyíltan avatkozik a szentföld sorsába; lehetséges, hogy épp ők szervezik a pártus ellentámadást – ez a feltételezés azért is indokolt, mert a Pártus birodalom szoros baráti kapcsolatot ápolt a zsidó vezetéssel és a főpapsággal is.

Az Egyiptomba menekült Heródes két római helytartóval hamar visszatért; a légiók kiűzték a pártusokat, Heródest pedig a zsidók királyává tették; a véreskezű uralkodó, Heródes kétlaki uralkodása egészen haláláig Kr. e. 4-ig tartott.

Ez nagyon tetszett Rómának. Augustus császár értékelte erős kormányzási stílusát, és egyre nagyobb területeket bízott rá.

Heródes igyekezett mindenben Róma kedvébe járni, ezért római vallási szokásokat vezetett be, ezzel is kifejezve háláját; az ehhez hasonló lépései végképp népe ellen fordították; összeesküvést szerveztek ellene, amit időben leleplezett és megtorolt.

A zsarnok Heródes halála után a zsidók vágya, hogy helyzetük jobbra fordul, nem teljesülhetett.

Heródes fiai nem kaptak királyi címet, mindenben Rómától függtek; helytartók kormányoztak, akik jogot formáltak a zsidók vallási szertartásainak irányítására is; az adók egyre nagyobb szigorral sújtották a népet.

A felforgató zelóták tábora egyre szélesedett; a papság csillapítása ellenére örökösen lázították a népet, s orvtámadásokkal hergelték a rómaiakat – a háttérhatalom első bérencei.

Ez Krisztus kora: a Heródes halálát követő Kr. előtti 4. és Kr. utáni 30-40-es évek közötti idő; a zsidó nép elnyomása, hitük szerint Isten büntetéseként, olyan mértéket öltött, hogy elérkezettnek érezték az időt Jahve által felkent, megváltó király eljövetelének, aki majd megszabadítja az országot az idegen uralomtól, a világi és papi arisztokrácia sanyargatásától.

Az egyre felerősödő messiási eszme fontos eleme volt, hogy nem csupán a szabadulás reményével kecsegtetett, hanem a zsidóság szegény rétegeinek is megváltó szociális igazságtételt ígért.

A szerencsétlen nép keserűségét kihasználva egyik önjelölt messiás követte a másikat; prédikációikban megbánásra és megtérésre szólítottak – mind hamis messiásnak bizonyult.

De akadt egy, aki 3 évig sikeresen okította, vezette és ellenállásra ösztönözte a zsidóságot – Jésuának, azaz Jézusnak, és születési helye után Názáretinek hívták.

Hiba Jézus személyére e pillanatban a kelleténél több figyelmet szentelni, és megfeledkezni arról, hogy a jelenlegi események szerint Palesztinában a zsidó-római konfliktus kiéleződése zajlik – Jézus akkor csupán egyike volt a hamis messiásként kivégzett lázítóknak, elvégre a népnek ő se hozott megváltó felszabadulást, sem jólétet.

A lázító zelóták egyre nagyobb hatást gyakoroltak a szegény tömegekre, főként, amikor a magas adók behajtására a hatóságok zsidókat is felfogadtak.

A nép elégedetlensége az új császár alatt tetőzött, 37 és 41 között: Gaius Caesar Germanicus (Caligula) megparancsolta, hogy szobrát Júdeában is állítsák fel a templomokban, és Istenként imádják.

A birodalom szerte élő zsidóság elutasította a római Isteni bálványok és a görög Istenek tiszteletét, pláne a császár Istenségét, egyedül ők vetették el a császárkultuszt – a többség pedig a zsidók egyistenhitét ítélte el, gőgnek, önhitségnek tartva.

A zsidók és nem zsidók összetűzései Caligula uralkodása idején véres csatákká fajultak.

Caligula váratlan erőszakos halála után az új császár, Claudius a római udvarban felnőtt I. Agrippát, Heródes egyik unokáját ültette Júdea trónjára; jó cselekedetei, szelíd uralkodása Agrippát népszerűvé tették.

A zsidók életének pozitív változásai, a viszonylagos béke, nyugalom csupán három évig tartott, 44-ben a fiatal uralkodó, titokzatos körülmények között meghalt.

Jézus ekkor már 10-15 éve halott; kereszthalállal végezte, mint a hozzá hasonló lázítók – a hagyományos keresztény megközelítés nem csekély részrehajlással azt állítja, hogy az őskeresztények Krisztus élő tanításai alapján 30 és 40 között megalakították első keresztény szektáikat.

Sokkal inkább az tűnik alátámasztottnak, hogy Jézus valójában a feledés homályába merült, elvégre tanításaival és tetteivel ő sem ért el sem szabadságot, sem a nép életének javulását – egészen a II. századig Jézus nem is szerepelt az őskeresztények hiedelemvilágában.

Az őskeresztények, kiket helyesebb zsidóknak nevezni, továbbra is rendületlenül várták a jelen helyzetüket megváltó szent királyt.

A keresztény elnevezést csupán a II. századból eredeztetik, a görög Khrüstos szóból, – messiás, megváltó.

Ez idő tájt megjelenik a színen egy roppant ellentmondásos személy, akit Jézus előtt érdemes kielemezni: a zsidó hitét megtagadó Saul rabbi, aki köpönyegfordítása révén Pál apostol néven lett kiemelkedő, s maradandón magasztalt őskeresztény egyénisége.

Cilicia fővárosában, Tarsusban született zsidó szülőktől, akiktől római polgárjogot is kapott; a szülői házban szigorú rabbinikus nevelésben részesült, majd farizeusként részt vett a kegyetlen keresztényüldözésben.

Saul a dolgát végezte, mint igazhitű zsidó, az őskeresztényeket üldözte, akik szakadár zsidók voltak, a zelóták által engedetlenségre felbujtott nyomorultak, ezek az elemek a rómaiaknak ugyanúgy ellenségei voltak, akárcsak a zsidóságnak, akiknek ősi hagyományait veszélyeztették, és örökös elégedetlenkedésükkel a nyugalom éveiben is zavargásokat idéztek elő – a szegénységük okán.

Népe elárulása Saul életében nagy pálfordulás volt – e a szójáték azt is érzékelteti, hogy valami nagyon nincs rendben Saul, azaz a nagy hittérítő, Pál apostol körül.

Vakbuzgó kereszténygyűlöletét igazolandó ő maga kért megbízólevelet a főpaptól, hogy Damaszkuszba menjen és begyűjtse a keresztényeket.

Itt álljunk meg egy gondolat erejéig: Saul 67-ben halt meg, az ő életében, tehát 67-ig a zsidóknak egyáltalán nem állt érdekében Jézust követni és megkeresztelkedni, hiszen a Názáreti nem hozott életükben javulást – ők továbbra is csak vártak, és egyáltalán nem Jézus valamikori második, eljövetelét, hanem a nagyon is közeli megváltást.

Tehát amit Pál apostolnak tulajdonítunk, azt Saul nem tehette, a keresztény hagyomány mégis szentté emelte őt, sokkal jelentősebb figurává bármelyik valódi tanítványnál.

Az ominózus damaszkuszi úton, a város közelében Saulnak egy látomásban jelent meg Jézus; Saul a valóságban nem találkozott Jézussal, be kellett hát vezetni a történetbe ezt a csodát – így téve tanításait hitelessé.

Ezt a keresztényüldöző zsidó embert annyira megrendítette a virtuális találkozó, hogy azonnal megváltozott, és a kegyetlen farizeusból egy csapásra buzgó keresztény apostol és hittérítő, nagy tanító lett.

A túlmisztifikált rege szerint a csoda következménye az volt, hogy a megtért apostolt a látomással járó hatalmas fény megvakította, ezért Damaszkuszba társai vitték el – a társai, akik ugyancsak vérengző farizeusok voltak? – ez se valós helyzet.

Damaszkuszban Saul miután megkeresztelkedett, a csoda folytatódott: visszanyerte szeme világát; majd három évre magányba vonult, térítő útjaira csak ezt követően indult.

Nem ismerjük pontosan az úgynevezett csodás megtérésének idejét, ellenben nagyjából következtethetünk rá, ha az első misszionárius útjának évét vesszük figyelembe, amire 44-46 között került sor.

Vajon az átlényegült Saul rabbi miért várt három évet, hogy Pálként, Isten apostola néven elkezdje térítő munkásságát?

Emlékezzünk I. Agrippa nyugalmas uralkodására, éppen három évig tartott és éppen 44-ben ért véget, erőszakos módon – Saul miért nem használta ki a nyugalom éveit?

Ugyan ki is lehetett Saul rabbi valójában, és mi volt a szerepe?

A zsidó történetírásban alig említik a személyét; a keresztény bibliamagyarázatok pedig mártírrá misztifikálva, elbagatellizálják véres keresztényüldözéseit.

Saul, a zsidó római polgár igen alkalmas lehetett a háttérhatalom számára; a rábízott munka pedig a formálódó bomlasztó, erősen hatalomellenes valláskezdemény tanulmányozása, és a római birodalom hitrendszerébe való beültetésre alkalmassá tétele lehetett – ezt szolgálhatta a három éves visszavonulása is.

A háttérhatalom kielemezte a lázadó zsidó szekták egymásnak igen ellentmondó eszmerendszerét, és volt alkalma az évtizedek hatásmechanizmusát is kiértékelni; biztosak voltak abban, hogy a birodalomban az új vallás megteszi züllesztő hatását, ahogyan a zsidó kultúrában is majdnem szakadást eredményezett.

A zsidók gyakran álltak éles harcban egymással, és kizárólag egy dologban tudtak egyetérteni, hogy van egy közös ellenségük, az idegen elnyomók, nyomorúságukból pedig a saját erejükből képtelenek kiutat találni, csakis Jahve Isten segíthet a megváltó elküldése révén.

Saul rabbi és a megbízója, a háttérhatalom két messianisztikus irányzat közül választhatott: az egyik a megváltó közeli jöttét passzív várakozásban remélte; a másik ezzel szemben harcos mozgalom volt, felkelések szításával akarták siettetni a folyamatot, mintegy megtisztítva az utat üdvözítő királyuk előtt – Saulnak az utóbbit kellett végeznie.

De vajon Saul életében bekövetkezett-e egyáltalán a Páli átfordulás? az újszövetségi Bibliából értesülhetünk ténykedéséről és hirdetett eszméiről, a Páli levelekből, ellenben sokan megkérdőjelezik, hogy valóban az ő művei lennének, és inkább utólag tulajdonították azokat neki.

Jézus személye sokkal Saul halála után került a vallásalapítók figyelmének középpontjába.

Saul rabbi állítólagos térítő-pályafutása egyben igen emlékeztet Nostradamus életéhez: bizonyos ideig mintha a sors kegyeltje lenne, s amikor bevégezte a dolgát és feleslegessé vált, eltávolították – mert mi is történt az apostol jelmezt öltött Saul rabival:

A birodalomban a pogányok közt tett harmadik térítő útja után Jeruzsálemben a zsidók elfogták, és ki akarták végezni – vajon miért, ha a rabbi cselekedetével a fő ellenséget, Rómát gyengítette?

Mert Saul lázító új vallása kezdetben túl sok hasonlóságot mutatott a zsidó eredettel, így Rómát joggal dühítette a zsidók ellen is.

A zsidók terve azonban kudarcot vallott: Saul római polgár-jogára hivatkozva fellebbezett; Rómába hivatták, és a tárgyalásig két éven át könnyű fogságban kellett élnie – micsoda? – könnyű fogság a birodalom elsőszámú ellenségének?

Ezután kiszabadul, és tovább folytatja térítő tevékenységét, Hispániáig is eljutott – sokkal valószínűbb, hogy a zsidók fellépése után a rend két évig bújtatta, majd a kedélyek csitulása után újra útnak indították.

Ne feledjük, ekkor már 54 óta Néró kegyetlenkedik a keresztényekkel, képes volt Rómát is felgyújtatni, hogy a keresztényeket gyanúsíthassa, és ellenük hangolja a közvéleményt; ez is bizonyítja, mekkora veszélyt jelentett a kereszténység a birodalmi stabilitás szempontjából.

Néró 67-ben lefejezteti Sault – ekkor már nem kellett őt megvédeni; vagy korábban el sem fogták? – halála köré gyermeteg mítoszt kerekítettek: elgurult feje hármat pattant, és azon a helyen három forrás fakadt.

A Sauli köpönyegfordítás, a pálfordulás megnevezést a kereszténység valódi arculatának II. századi megformálása kapcsán is használják.

Ez az időszak az egységes egyház megszerveződése mellett a hagyományt is egyesítették és a közös hitelveket is lefektették; a szemtanúk teljes megfogyatkozásával az I. század utolsó harmadában megkezdődött a Jézus-hagyomány, az evangélium írásos lejegyzése; a II. század közepe táján az írásokat átrostálták, és mindenki számára mértékadóvá tették az Újszövetségi szentírás által.

Vajon miért vártak mindezzel a szemtanúk megfogyatkozásáig; és a szentírásban miért épp egy olyan keresztényüldöző farizeus művei a meghatározóak, aki nem is találkozott Jézussal? – a valódi tanítványaitól alig találunk valamit is a Bibliában.

A hitelvek lefektetésekor tett pálfordulás, vagyis ideológiaváltás főként azért vált szükségessé, mert a végítélet és a hozzá fűződő messiás nem jött a remélt gyorsasággal.

A közelinek hitt világ végét Krisztus második eljöveteléhez kötötték, ami a távoli, megfoghatatlan jövőben következik majd be.

A pálfordulás során fontos körülmény volt a kereszténység zsidó gyökereitől való elszakítása; elvetették az aprólékos zsidó rituális szertartásokat, köztük első helyen a károsnak minősített körülmetélést; a megigazulást pedig a Jézus Krisztusban való hitben jelölték meg.

Jelentős változás volt a keresztények gazdagokkal szemben táplált ellenséges érzéseinek feladása, ezáltal az új hit elfogadhatóvá vált a jómódú polgárok számára is.

E gyökeres átalakítás a keresztényhit románo-konformmá tétele volt, vagyis a római birodalom szükségleteihez való hozzá igazítás.

A pálfordulás időpontja sokat elárul: a júdeai zsidóság 112. évi, majd a 132. évi felkelésének leverése után a birodalom antijudaista felfogása elérte a tetőpontját, ekkor a háttérhatalom számára világossá vált, ha a római hatóságok szemében a kereszténység továbbra is a zsidókhoz köthető, lehetetlen az elterjesztése – azaz lehetetlenné vált volna a birodalom vérkeringésébe való beinjekciózása.

A tantételhez az ezoterikus asztrológiai jegyeket és az ősi Napkultusz eszméit összegyúrták a messianisztikus zsidó tanokkal, pár ókori bölcselettel és eretnek elemmel meghintve, majd kiválasztották a legnépszerűbb messiás áldozatot, Jézust – birodalom legyen a talpán, amelyik ellenállna egy ilyen víruskoktélnak.

A kereszténység nevű mesterséges vírus a II. század végén, embervérrel jól megtrágyázott melegágyából hihetetlen magabiztosságot merítve, a térítő vallások lépéselőnyével felvértezve, elkezdte világpusztítását; mindenekelőtt gazdaállatát kényszerítette térdre, lassan végzett vele, megfontoltan, volt ideje – a hatalom, amit nem győzött le a fegyver ezer év alatt, legyőzte az ige.

Az új hit első századai a rendíthetetlen birodalomra lázas, belső vergődést hozott; egyik császár keservesen üldözte a keresztényeket, míg a másik előjogokat és hatalmat biztosított nekik; a vallási viták, a dogmatikai ütköztetések a birodalom politikai eszközévé váltak.

Constantinus császár felismerte a kereszténység erejét, elsőként kiegyezett a papsággal; 313-ban rendeletileg biztosított a keresztényeknek vallásszabadságot, sőt előjogokat is.

Constantinus császár halála után még egy kísérlet történt a kereszténység elnyomására, és a görög-római vallás visszaállítására – ám érdekes, a keresztényeket üldözni szándékozó uralkodót ismeretlen erők vagy lemondatják, vagy idejekorán elhaláloznak, véletlenül; ez történt Julianussal, aki ugyan csatában halt meg, de felettébb gyanús, hogy korai halála vetett véget restaurációnak.

Ezután Theodosius 380-ban államvallássá tette a kereszténységet.

És beindult az ismert jelenség: a kitaszított megalázottak, felsőbbrendűvé válva, elnyomóik módszereivel vágtak vissza kegyetlenül.

A keresztények kíméletlenül üldözni kezdték az eltérő vallásúakat, elpusztítottak mindenkit, aki nem volt hajlandó megtérni – a szeretetvallásra.

423-ban II. Theodosius császár kijelentette, „birodalmában nincsen egyetlen pogány sem”.

476-ra Róma olyannyira legyengült, hogy képtelen volt ellenállni a germán népek támadásainak, és a birodalom nyugati része összeomlott; néhány évtized múltán régi dicsfénye végképp megszűnt ragyogni.

Mikor a vírus bevégezte első dolgát, kizárólagosságát le kellett törni – félkarú „mérleg” nincs – ezért 640 körül létrehozták hittestvérét, az Iszlámot, azonos zsidó gyökerekkel, szintén erőszakos térítővallásként.

A keresztes háborúktól 1400 éve minden e vallások szembefordulásáról szól; mindegyik szemében a másik kettő a gonosz – 2001-ben elkezdődött a felek megsemmisítése, feloldódásuk Isten Egységében.

„Szükségünk van az Ön üzenetére, hogy Isten a szeretet, a most zajló vallásháború idején” – mondta a pápának ifj. George Bush, 2008-ban.

Forrás: Magyar Isten-tudat