ALEKSA ŠANTIC: EGY KISASSZONYHOZ

Volt idő, mikor a térdemen ringattam,
édes cukrot hoztam valaha magának,
kedves arcocskáját, fürtjét szöghajának,
hótiszta homlokát csókolgattam gyakran.

Sebes ár az idő, fut feltarthatatlan,
mint a röpke álom, mint a kurta bánat.
Arcán az ifjúság tűzhajnala támad -
az enyémen ősz és ködös borulat van.

A maga szíve most lángol - az enyémet
csigázza bilincse a sanyarú télnek.
Tündöklik a maga szeme, mint a kék ég -

zavaros az enyém, mint a szürke felleg,
ifjúság, szerelem, tűz a sírba tért rég,
belepték hajamat immár a hópelyhek.

(Lator László)