Bejegyzések
Megjegyzések
Hidépítő mérnök,
Te tudhatod műved teherbirását.
Malommunkás,
Te tudhatod, naponta hány zsák kell ahoz,
Hogy megszakadj.
Fa ága,
Te is tudhatod,
Milyen súlyú akasztott ember alatt
Törsz ketté.
De lélek, lélek,
Tudhatod-e te, hogy mennyi az
Amit elbírsz?
Tudhatod-e te, hogy mikor a kedves bucsuzóul
Kedvese vállára ejti kezét:
Nem roskadsz-e össze öt ujja alatt.
Tudhatod-e te, hogy amit elbírsz,
Egy sziklatömb vagy egy hópehely.
Lélek, mennyi az?
Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám
Éjfél után lehetett, mikor felébredt. Rémület futott végig rajta: hát mégis.
Oly dermedten feküdt, mint egy hulla, a szája is kinyílt s kínosan lélegzett. Hideg izzadtság verődött ki a homlokán, aztán végig az egész bőrén: rettenetesen félt.
Óh, ez a nyomorult asszonyi sors.
De mikor a Bözsike jött, akkor itt volt mellette az ura. Emlékszik, aznap paradicsomot főzött be, egész nap futott, fáradt, dolgozott, vidáman, veszekedve, ahogy egy erős, egészséges, hatalmas asszony teszi, akinek minden van, amit az isten csak adhatott, öröme van az életben s itt van az ura, akire rákiálthatott s akinek könyöröghetett, aki előtt sírhatott és nyöszöröghetett s nem szégyellte, mert ez az ő ura, az ő embere, olyan az övé, mint a keze-lába, a saját tagjai: mert ez is az ő tagja! csak az övé s nem is kell más, csak ő! még holtában is csak ő és most itt van a baj...
Eleinte csak tíz percenként jönnek a fájások, mondta magában. Szörnyű volt ezeket a tíz perceket egyedül kivárni. Úgy tűnt fel neki, mint a végtelenség, az óra pattogott, de egyik kettyenéstől a másikig végtelen idő telt el. Hogy megy neki ennek a rettentő útnak egyedül...
A kicsi lánya ott feküdt az ura ágyában, erre az éjszakára már nem merte magához venni.
Megnézte a sötétben, hogy minden rendben van-e. A bölcső elkészítve, a ruhák, a kis dunnák, vizesruhát is csinált, hogy ha nem tudna leszállni... Jaj, legalább ne éjszaka volna, akkor a kicsit mégis el lehetne küldeni valahova, valakiért, hiszen olyan okos, oly rendkívül okos, egészen az apja...
- Hhhhmj... - nyögött hirtelen. Már erősebben érezte.
- Jaj istenem - segítség...
Semmi hangja sem volt, még arra is gondolt, hogy talán alszik s ez az egész lázálom... De a másik ágy alatt kotlós volt ültetve s az megmozdult, kavarta a tojást s kint hallotta a kútostor csikorgását: hogy lehet az, hogy hagyhatta ő azt szabadon? nincs beakasztva? végiggondolta az esti vízhúzást, úgy látszik, már akkor annyira ijedt volt, hogy még a fejét is elvesztette.
De szégyellte, szégyellte, jobban, mint minden bűnt, ezt a tikot. Már egy éve múlt és hat hete, hogy meghalt az ura és ő most így van. Hogy fogják ezt az emberek elhinni neki.
Lélek által - mondogatta magában -, lélek által...
Ha egyszer megtörténhetett: másodszor mért ne? Van ő oly tiszta asszony, mint akárki!... Soha ez alatt az idő alatt másra nem gondolt, másra nem nézett: csak egy, csak egyetlen egy emléknek élt, nem is emléknek: élő, valóságos volt neki a szegény. Úgy hozzá fonódott, belekapcsolódott, magába vette, hogy nem is érezte magát külön valakinek. Neki nem volt halott. Neki nem volt emlék. Neki ura volt, férje, azza!
Talán megőrültem - mondta néha magában, de ettől elválva, mindenben rendes volt az esze. Folyton ellenőrizte magát, a munkáját, beszédét, hogy mit tesz s mit mond. Igaz, különös volt, hogy úgy el tud egyedül lakni, ilyen fiatal asszony létére, de mit tudják azt az emberek, hogy amint leszáll az est és sietve bebúvik szép fehér párnái s dunnái közé, mi vár rá kárpótlásul a nappali magánosságért és szomorúságért... Két életet élt: a nappal az kemény volt s kegyetlen és rideg: az éjszaka lágy , izzadó, forró. Még önmagának sem mert róla nappal egyetlen pillanatra sem célzást tenni: oly képtelen, lehetetlen volt a nap fénye mellett, ami a hold mellett oly kimondhatatlan nagy, jó és édes volt.
Mindenki kérdezte, mért soványodik annyira? Nem eszik? nem gondol magával?... Dehogy nem, igaz, nem eszik valami jó étvággyal, de eszik, iszik, még egy kis bort is megiszik, egy-egy pohárral, sőt táplálja magát, mert erőszakkal hízlalná a testét: de nem bírja azokat a gyönyörű éjszakákat. Jobb, hogy ezt az emberek nem tudják... hogy kicsoda az ő ura... hogy az visszajár... és most minden napfényre kerül... jaj, és ez is ilyen iszonyúan, ily különösen, mi ez? micsoda sors, hát volt már valaha ilyen eset?... Ó, boldogságos Isten... szeretett már így ember embert, hogy a szerelme még a másvilágról is így visszahozza és ez legyen...
Már minden szót kínos nyögéssel mondott magában, mert véghetetlenül szenvedett:
- János, János - mondta suttogva, de csak az ajka mozgott, mert csak akkor jött mindig a kéj perceiben is, ha hangot nem adott, a legkisebb földi zajra eltűnt s most is érezte, hogy fogja a kezét... Jaj, de jó, jó... János: a kezed... Mint amikor a kis Bözsi jött, egész idő alatt fogta, markolta a kezét s egymás szemébe meredtek s azokat a szaggató csontot törő iszonyatos fájdalmakat nem érezte, mert az ura kék szemébe nézett és a legnagyobb kínban is mosolygott, izzadt viasz színű arca egy mosoly volt és a test ugyan üvöltött és mint a vas, csikorgott: de nem érezte, mert úgy szorította körmét, úgy belevágta ura kezébe, hogy annak vére folyt s majdnem eltörte és az csak nézett, nézett az ő szemébe biztatóan, bátorítóan s mikor túl volt, emlékszik, felsóhajtott: jaj, de jó volt!...
Most is megkönnyebbült.
Már nagyot lélegzett, a szemét is csaknem kinyitotta, úgy hunyta össze erősen az utolsó pillanatban: ha kinyitja, vége: eltűnik... s akkor nem lehet többet visszaigézni...
Csakugyan valami nagy megkönnyebbülést érzett.
Nem mert arra gondolni sem, hogy megtörtént... de a szíve boldogan remegett, hátha: igen.
Hosszú, hosszú idő telt el, oly lankadtan s boldogan feküdt, tudta, hogy nem szabad megmozdulnia: s úgy várta, jaj, úgy várta... mit? a sírást? a kis sírást?... Nincs?...
Új rémület.
Halott?...
Megfagyott benne a vér: halottat szült?
Halottól, halott?
Elvesztette az eszméletét a rémülettől...
De hisz az nem is lehet másképp... hiszen nem is viselte ki... Igaz, már szeptemberben mondta az ura, hogy félidős vagy, februárban lélek által szülni fogsz... De ő figyelte magát s oly csudálatos volt neki, hogy rendesen meg volt minden hónapban az ideje, most legutóbb is, három és fél hete...
Nem merte a testét mozdítani, de egyszer csak érezte a nedvességet, vért. Jaj, borzalom, borzalom, s nincs senki, aki segítsen. A pici gyereket felköltse? Bözsikém, Bözsikém... nem... inkább elvérzik reggelig, úgyis mit segíthet az a két és fél éves baba... el tud az menni valakiért?...
Hosszú ideig feküdt így, érezte, hogy már alig van benne élet, minden vére elfolyik: el kellene kötni.
S hogy így felébredt, többet nem jött vissza ura, ki tudja, látja-e valaha még? nem azt jelenti-e ez, ami itt történt, hogy ő nem jöhet többet, nem eresztik a túlvilágról már többet hozzá s maga helyett hagyott... Kit? egy másik kis halottat...
Legyőzte magában az undort, mert neki élni kell: az élőért... A halottért, a halottal elmehetne halottnak: de ott van a másik ágyon az élő, a kislány: azt felnevelni kell...
Kinyújtotta azért a kezét, fogta az ollót, amit este kikészített, megkereste s elvágta a köldökzsinórt s megkötötte, aztán pihent.
És oly könnyű volt már a teste: azért ez sokkal másképp folyik le, lélek által, mint test által, úgy érezte, képes volna, ha akarna, felkelni...
De nem mozdult, elszunnyadt s felébredt minden percen s nem merte testét mozdítani, csak érezte a titokzatos valamit maga mellett s mikor virradt, az ablakon, hirtelen iszonyú rémület kapta el: nem, a napvilágra nem merte a holt magzatot testénél viselni, csudálatos könnyűséggel felkelt, fogta s mily könnyű volt s mily fehér a picike... Betette a kis bölcsőbe, betakarta és megcsinálta ágyát, vastag lepedőket terített maga alá s újra lefeküdt s most aztán elaludt nyugodtan.
Csak akkor ébredt fel, mikor már egész világos volt s Bözsike, ki tudja, mikor, átjött hozzá s itt játszott, fecsegve, babrosan mellette.
- Édes kicsim, édes kis babám... jaj, már nem vagy magadba: nem vagy már egyetlen, nem vagy árva... kicsikém, kis bogaram... - és simogatta gyenge ujjaival a baba szöszke hajacskáját.
Fel is öltöztette s most nappal elküldte az utcára, hogy híjjon egy nénit, akárkit, egy nénit.
És a gyerek oly okos, megértette, kiment s nemsokára már jött a szomszédasszonnyal, Barca Gáspárnéval.
- Beteg vagy, Juli?
- Beteg, Zsuzsa néni. Nagyon beteg.
- Né csak, hát mi bajod van?...
- Menjen el a bábáért, lelkem nénémasszony.
- Bábáért? mi bajod van, lelkem?
Hallgatott, csendesen, fájdalmasan mosolygott s a bölcsőre nézett. De csudálatos, valami borzongást érzett: félt, csak most érezte meg, milyen iszonyúan fél attól a bölcsőtől, mint a bűntől.
A szomszédasszony megnézte a bölcsőt.
- Mit nézzek benne, fiam?
Csak hallgatta, nem értette.
- Nincs benne semmi!
Lehunyta a szemét, oly ájult és fáradt volt.
Hirtelen felült s iszonyú borzadással, de rácsapott a kis bölcsőre.
Felemelte a dunnát. Tiszta volt minden, csak a kispárna volt a dunna alatt.
Visszaesett az ágyba s elvesztette az eszméletét.
A szomszédasszony rögtön vizet hozott, vizeskendőt tett a fejére.
- Rosszat álmodtál? - mondta, mikor látta, hogy fölnyitja a szemét.
Neki szinte kiugrottak a szemgolyói az üregükből és oly vértelen volt az arca, mint egy halotté.
Egész délelőtt nem tudott magáról, össze-vissza szavakat mondott hagymázban s csak akkor tért magához, mikor bejött az orvos.
- No, mi az, fiam - mondta a pápaszemes, nagy vastag, piros arcú kövér ősz orvos.
Nem mert szólani, a szemével intett s az orvos mindenkit kiküldött a szobából.
És akkor oly értelmesen, mintha az isten előtt kellene, kezdte vallani az éjszakát.
Az orvos egy nyers szóval szólt bele:
- Emelje csak fel a dunnát, megvizsgálom.
Erre ő megijedt. Nem. Hozzá még férfi nem nyúlt, őt még más férfi urán kívül nem látta. Nem!
- Akkor ez csak egy bolond beszéd - mondta az orvos, aki úgy gondolta, hogy itt csak durvasággal lehet észretéríteni a pácienst.
- Lélek által! - kiáltotta az asszony -, lélek által, doktor úr!
- No, jól van, hát majd rendelek magának egy orvosságot, egész testét hidegvizes lepedőbe csavarni, megértette, míg csak tűri, megértette? s ezt a kanalas orvosságot óránkint egy evőkanállal. No, nem lesz semmi baj, hanem adok egy tanácsot: menjen férjhez.
Ő elfordította a fejét. Rettenetes gyűlölettel. Jaj, ezek durva, komisz, gaz, élő emberek...
Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám
Életprogramként beszélt az "ép testben ép lélek" eszméjéről Schmitt Pál köztársasági elnök egy győri rendezvényen.
"Az egészséges testből önbizalom árad", a kisportolt testből tartás, higiénia sugárzik, de a sport arra is megtanít, hogy alázattal legyünk egymás iránt, vagy tartsuk tiszteletben a szabályokat - sorolta. 
Szavai szerint "a magyar gyerekek hatvan százaléka nem csinál semmit", testedzés helyett internetezik vagy játszik a számítógépen, csak töredékük választja a néptáncot, a természetjárást vagy sportol hetente legalább kétszer.
Hozzátette: ezen a tendencián változtatni kell, ebben pedig fontos szerep hárul az élsportolókra, akik példát mutatnak, de a család, az iskola, az önkormányzat és a kormány számára is feladatot jelent ez a váltás.
"Az kellene, hogy a magyar gyerekek érezzék a sport örömét, az legyen számukra öröm egyik forrása" - fogalmazott, fontosnak nevezve a magyar nyelv védelmét, valamint azt, hogy a felnövekvő nemzedékekben legyen elegendő kiművelt emberfő.
Mindezekben az idősebbeknek is van feladata, már csak azért is, mert "kell egy végső ellenőrzés" a fiatalok felett - vélekedett a Nyitott Nemzedék Nyugdíjasok Győri Szabadegyetemének rendezvényén Schmitt Pál.
Hangsúlyozta, tudásalapú társadalmat kell teremtenünk, aminek alapja a minőségi iskola. Schmitt Pál kijelentette: semmi sem tarthatja vissza a magyar nemzetet, hogy lélekben ismét egyesüljön, annyi év után.
Borkai Zsolt, a város polgármestere, parlamenti képviselő az eseményen arról beszélt: a sportolás számtalan olyan pozitívumot hozott számára, amelyeket később "a civil életben" hasznosított. "Mindig céljaim voltam, és ezt a sportból hoztam" - jelentette ki.
Egy pohár vizet nem tud segítség nélkül meginni, mégis templomot épít, közösséget formál és ezer más módon példázza: nincs elrontott élet. Telenkó Miklós sárospataki görög katolikus papnál jártunk lélekerősítésen.
Ha zátonyra futott a házassága, melyik férfiember ne cserélne sorsot egy boldog, sziklánál is szilárdabb hitvesi kapcsolatban élő társával? Ha egy lelket megtipor az élet, hogy ne irigyelné azt a családapát, akinek szerető felesége, nyolcéves kisfia aranyozza be a napjait? Ki ne vágyna meghitt otthonra egy mesés környezetben - mondjuk a Bodrog lankás partján, átellenben a sárospataki várral?
Telenkó Miklósnak mindez megadatott. A kisujját sem kellett mozdítania érte. Csak éppen életben kellett maradnia.
Rossz mozdulat
A 48 éves görög katolikus lelkész otthonának falán fénykép ábrázolja két évtizeddel ifjabb énjét a korábbi pápa társaságában. A délceg fiatalembert elnézve igazat adunk egykori szemináriumi elöljárójának. "Hogy te, akit mindig csak úgy láttalak, mint akibe hol jobb felől, hol bal felől karol egy-egy lány, nőtlenül szentelődj? Szó sem lehet róla!" - figyelmeztette a papi lét után türelmetlenül vágyakozó végzős teológust a bölcs pedagógus.
Merthogy görög katolikuséknál ez a rend. Ha szentelés előtt társra lelsz, házasodj meg legott, ám ha nőtlenül veszed fel az egyházi rend szentségét, utána már Krisztus jegyese leszel.
Miklós ennek az előrelátásnak köszönheti Irént, húsz éve hűséges párját. Három év múlva ugyanis megismeri, majd oltár elé vezeti a muzeológus-néprajzkutató lányt, aki rövidesen papné is lesz.
1991 februárjában vagyunk. A lelkész beleveti magát a munkába; bokros teendői miatt júniusig egyetlen közös vasárnapi ebédet sem tud elkölteni - akkor már várandós - feleségével. Első állomáshelyén, Mikóházán és több más helyen ifjúsági közösségeket, kirándulásokat szervez, Hejcén fillérekért vásárolt parasztházában megalapítja a Keresztény Összejövetel Zemplén nevű találkozót, és gőzerővel készül II. János Pál magyarországi látogatására. Hegyet mászik, biciklizik, vagy ha úgy adódik, átússza a Balatont.
Aztán egy forró júniusi délutánon meggyszedés közben tesz egy rossz mozdulatot. A létra egyik lábát figyelmetlenségből vakondtúrásba szúrta; a faszerkezet megbillen, Miklós meg a földre zuhan. Nem lehet ennél szerencsétlenebbül esni. Arcát véresre zúzza, alig kap levegőt, és egy porcikáját sem tudja mozdítani. Csak fekszik, magatehetetlenül.
"Nézzenek oda, a tisztelendő úr napozik!" - értik félre a helyzetet az arra járó hívek. Amikor kiderül, mi történt, riadt telefonálás; mentők, helikopter, budapesti kórház, majd németországi gyógykezelés tizenegy hónapig.
Miklós alig négy hónapja pap, amikor nyaktól lefelé megbénul. Csak a bal kezét tudja felemelni, de vállmagasságnál azt sem tovább. Ígéretes életpálya törik ezzel ketté; mit ketté: "Alig estem túl a partvonalon, számomra már lefújták a mérkőzést - gondoltam." És hogy a megpróbáltatás még gyötrelmesebb legyen, kisbabájukat is elveszítik. Csoda-e, ha a lelkészt nemcsak a hite hagyja el, de a mélyponton arra kéri édesanyját: ő adta neki az életet, hát most ő is vegye el!
Az első hónapokban lélekben megjárja a poklok poklát, majd kínjai mellé idővel egyre inkább a reménykedés társul. A bizakodás, hogy mihamarabb elhagyhatja a kórházat, és felépül. Egy alkalommal elviszik Lourdes-ba is, mondván, ott mindenki meggyógyul - de hasztalan. Ma már kacagtató történetként meséli nyomorúságát: miként hevert a Mária-kegyhelyen egy idegosztályon, és hogy mennyire nehéz volt elhinni róla: Krisztus felszentelt papja hánykolódik ott az ágyon. "Ja, du bist Napoleon" - hagyta rá egy alkalommal "rögeszméjét" a betegeket látogató német lelkész.
Később az adott feladatot, hogy ismét megbarátkozzon az élettel. Étterembe menni, és elfogadni, hogy mások emelik szájához az ételt? Eleinte még a teraszra sem mert kiülni a kórházban, és attól is idegenkedett, hogy tolószékes katalógusokat böngésszen. Bármit kérdeztek tőle, ő csak annyit felelt: "Meine Frau kommt" - a feleségem jön, majd ő intézkedik.
Talpig hűségben
Mert ennek a történetnek legalább két főszereplője van. A férj és asszonya - talpig nehéz hűségben. A kétdiplomás, doktorátust szerző, a tudományos pályán épp csak elinduló Szabó Irén, aki az első években betegápolóként segít, hogy Miklósba visszatérjen az élet. A feleség számára ekkor nyeri el értelmét a mélységnél is mélyebben a házastársi eskü: el nem hagyom holtomiglan-holtáiglan, sem jóban, sem rosszban, semmiféle bajában. Isten őt úgy segélje.
A példákat arról, hogy miként tud valaki, aki egy pohár vizet sem képes segítség nélkül meg inni, zarándokházat működtetni és a lelkészlak mellé templomot építeni. Az ugyancsak görög katolikus lelkész édesapáról, aki naponta elolvassa a Szentírásból azokat a részeket, ahol Jézus meggyógyít egy bénát, és egyszer azt mondja: "Hidd el, fiam, ha sorsot cserélhetnénk, beülnék helyedre a tolószékbe."
Ahhoz viszont, hogy ma teljes értékű lelkipásztori munkát végezhessen, Miklósnak tisztáznia kellett viszonyát a baleset után odaveszni látszó hivatásával. És mit tesz Isten: bár nem adta meg a testi gyógyulást, Lourdes máshoz segítette hozzá - a lelki felépüléshez. Amikor ugyanis külföldi paptársainak segédkezve gyóntatott a kegyhelyen, egy hívő megrendítő bűnvallomása nyomán ráeszmélt, hogy helyhez kötöttségének lehet magasabb értelme.
"Arra döbbentem rá: ha mondjuk állatorvos lennék, tolószékből nem sokra jutnék. Talán a papság az egyetlen hivatás, amelyet bénán is folytathatok. Sok lelkipásztor annyi feladatot vesz a nyakába, hogy állandó rohanás az élete, így nem jut elég ideje egy-egy emberre. Én viszont nem tudok elszaladni, így nagyobb odafigyeléssel fordulhatok a segítséget kérők felé" - mondja.
Hamarosan azzal is tisztába került, hogy két út áll előtte. Vagy depresszióssá, szenvedélybeteggé válik, vagy elfogadja a rá kimért sorsot, és így, folytonos erős akarással talán még többre is képes lehet, mint az egészségesek. Ő az utóbbit választotta.
"Egyedi látványosság lettem, hiszen Magyarországon nem vesz fel még egy ember tolószékben keleti miseruhát. Mármost valaki egyszer azt mondta: mindegy, mit csinálsz, de azt te tudd a legjobban. Ha pedikűrös vagy, és a nagylábujj körmét te vágod le a legszebben, az is jó, mert Isten mindenkit arra szánt, hogy valaminek ő legyen a bajnoka" - magyarázza.
Ilyenformán helyzete arra is alkalmat nyújt, hogy megsokszorozza mások erejét. Hiszen belátható a közhely igazsága: aki az ő sorsával szembesül, menten átértékeli a saját gondjait. "Tudja, hányszor hallgattam végig embereket, hogy micsoda szenvedéssel jár mondjuk egy lúdtalp?" - példálózik nevetve, mekkora drámát lehet csinálni a legbanálisabb ügyekből is.
Ám még mielőtt arra a vélekedésre jutnánk, hogy a lelki ajándékokat tekintve jó is, hogy így esett, hallgassuk meg minderről az érintettet. Ő ugyanis az együgyű kérdésre - ha visszaforgathatná az idő kerekét, meg nem történtté tenné-e a balesetet - így felel: "Gondolkodás nélkül. Lehet, hogy ugyanilyen küzdelmes életet kapok, de akkor is." A hétköznapokban ugyanis a mégoly gazdag lelki gyümölcsök keserves testi szenvedésből fakadnak; nem is beszélve arról, hogy egy kis megerőltetés, és kész a baj: rosszullét, fulladás, kórház.
"Ugye, milyen kellemetlen akár csak két órát egy helyben ülni?" - tréfálkozik Miklós egy budapesti katolikus közösségben, amikor látja, hogy előadásának végére mind több hallgatója fészkelődni kezd. Az ő teste pedig igen keveset érez, ám amit igen, azt kiváltképp erősen, így akár egy átülés is embert próbáló fájdalmakkal járhat.
Isten ajándéka
Ahhoz pedig, hogy e kiszolgáltatottságban az élet zökkenőmentesen mehessen tovább, kell egy segítő, aki a keze helyett keze, lába helyett lába. Aki, ha Miklós megszomjazik vagy a fürdőszobába kell mennie, ha szivarra gyújtana, ha telefonon keresik, ha levelet írna, ha ki kell nyitni az ajtót, ha be kell csukni az ajtót, azonnal ugrik, éjjel és nappal.
Mert az már nem megy, hogy továbbra is Irén lássa el ezt a feladatot. Végtelenül reális és hétköznapiságában megrendítő tapasztalás ez is. Az, hogy az ebédnél nem a feleség eteti a férjét, nem ő fújja ki az orrát, nem homi érzéketlenségről árulkodik. Hanem arról, hogy eldöntötték: az élet ügyes-bajos dolgaiban ráhagyatkoznak egy külső segítségre - hogy a legnagyobban: a házastársi egységben képesek legyenek megmaradni. Mert Irén csak így tud nem belepusztulni a folytonos készenlétbe, s csak így lehet elérni, hogy az asszony örök életére ne betegápoló, hanem az legyen, amire igazi hivatása szólítja: tudományos munkájában is kiteljesedő hitves - és anya.
Ez a segítség negyedik éve Péter, a másodéves teológushallgató. A halk szavú, mély tekintetű fiatalember együtt lakik a lelkészpárral; állandó jelenlétével és csendes szolgálatával szinte családtag lett - sőt több annál.
"Menj már ki, Peti!" - veti oda szinte foghegyről Miklós, amikor csengetnek. Így csak azok szólnak egymáshoz, akik túl vannak minden udvariaskodáson. Mert napjában nem lehet milliószor illedelmesen megkérni a másikat, hogy legyen kedves behozni egy könyvet, előkészíteni a kalapomat, vagy éppen szólni a fiúknak, hogy vágjanak fát. "Akivel ennyire összenőttünk, azzal fél szavakból is értjük egymást; elég csak annyit mondanom: víz, és már hozza is a poharat" - mondja Miklós.
És ha kell, Péter fuvarozza, rendet tesz a kápolnában - de ha arról van szó, legózik a kis Tódorral. Őt már említettük. Kisfiú, nyolcéves, tüneményes. Most éppen azzal mulattatja a családot, hogy tótágast áll a fotelon. Pedig nevét egy komoly emberről: Romzsa Tódorról, a vértanú munkácsi görög katolikus püspökről kapta. A korábbi kisbaba halála után saját utódért esdeklő házaspár ugyanis bő tíz éve őt kérte meg égi közbenjárójának. És lőn: a főpapot II. János Pál pápa 2001 júniusában avatta boldoggá - rá egy hónapra pedig megfogant a gyermek.
Ha lányként érkezik a világra, Sárospatak szentjéről, Árpád-házi Erzsébetről keresztelik el. De fiúnak született, így Tódor lett. A görög eredetű név jelentése: Isten ajándéka.
Nemrégiben jelent meg egy svájci szimpózium anyaga: Menschenbilder im Wandel –
Menschenbilder im Dialog címmel (Zürich, NZL-Buchvlg. 1995). A bevezető tanulmányt K. Hummler írta. Második bekezdésében ezt olvashatjuk: „Egy-egy emberkép: egy-egy modell az emberről. Előadásomból az derül majd ki, hogy az emberre vonatkozó bármely kijelentés abszolutizálása mindig tévútra vezet. Kiderül majd, hogy minden emberkép csak töredékes tudás egy nagyobb ismeretlenről. Ennyiben itt és most mélységes jogosultsága van a Sínai-hegyen adott útmutatásnak. Mi is óvakodni akarunk attól, hogy arról, ami a földön van, definitív, befejezettek látszó képet rajzoljunk, el akarjuk kerülni azt, hogy az embert önmaga bálványképévé tegyük.”
Azért idézem ezt, mert nagyon ideillik a keresztény emberképről szóló vázlatos beszámolóm elé. Ez az „emberkép” sosem lépett fel a teljesség igényével. A keresztény hit, tanítás, gondolkodás a kinyilatkoztatásra épít, de a folyton gyarapodó tapasztalatra is. Hitünk szerint Isten nem azért „szólalt meg”, hogy minden kérdésünkre teljes, másíthatatlan feleletet adjon, mintegy feleslegessé tegye egymással folytatott töprengő beszélgetésünket. Inkább azért, hogy – sajátos tekintéllyel – maga is belekapcsolódjék töprengésünkbe, eszmecserénkbe. A Biblia mondatai olyanok, mint az élőfa törzsébe vésett betűk: növekednek, újraértelmeződnek, ahogy növekszik a fa.
A Szentírásban nincs olyan fejezet, amely „Az emberről” szólna. A keresztény emberkép alapvonásai a Biblia első fejezeteiből rajzolódnak ki. Ezekben két, egymással rokon elbeszélés olvasható a „kezdetekről”, ezek a narratív teológia – számunkra szokatlan – nyelvén a látható világnak s benne az embernek legfontosabb sajátságait vázolják fel – Istenhez való vonatkozásukban.
Az embert különös gonddal, örömmel teremtette Isten. A Hatnapos teremtéstörténet (Hexaémeron) szerint a kész világba vezette be, „saját képére és hasonlatosságára” teremtette. Gondjára bízta a világot, tehát különösen tágas horizontot nyitott elé. A Paradicsom-elbeszélés szerint Isten – mint egy fazekasmester – a föld sarából formálta meg az első embert, s aztán saját leheletével keltette életre. Ez a kép ugyanazt a gondolatot fejezi ki, amelyre más úton-módon a Hexaémeron is utalt, hogy az embernek különös kapcsolata van Istennel, kiemelkedik a többi teremtett lény közül. A Paradicsom-elbeszélés szerint az első ember szemlét tart az állatok fölött: nem lel közöttük magához hasonlót, viszont nevet ad nekik, vagyis mintegy birtokba veszi őket.
A későbbi zsidó, keresztény gondolkodók mindebből arra következtettek, hogy az emberek között mutatkozó sokféleség Isten gazdagságának következménye, amelyet minden egyes ember egészen sajátos módon tükröz. Egy családhoz tartozunk, de mindnyájan külön isteni terv hordozói és megvalósítói vagyunk, személyiségünk révén sokkal mélyebben különbözünk egymástól, mint egy-egy állatfaj egyedei. Összetartozásunknak is ez ad sajátos jelentőséget. „Nem jó az embernek egyedül lennie” – mondja Isten, amikor az első ember mellé segítőtársat, asszonyt teremt. A sokféle ember egymásra van utalva: kölcsönös megértésre, odaadásra termett. Azért vállalhatja a maga részét az emberi lehetőségekből, mert másokkal alkotott közösségében mégis köze lesz az egészhez. Ahogyan egy többszólamú kórusban ki-ki a maga szólamát énekli, de hallja a közös énekből fölhangzó harmóniát.
A Hexaémeron szerint Isten külön áldást ad az embernek: „szaporodjatok... és hajtsátok uralmatok alá a földet!” Vagyis nem pusztán ösztönöket olt az emberbe, mint a többi élőlénybe, hanem megszólítja az emberiséget, értelmes feladatot tűz elé, azt várja tőle, hogy saját elhatározásából fogadja ezt el, teljesítse, és legyen boldog általa. A Paradicsom-elbeszélés tilalomról is ír, amellyel Isten próbára tette az embert. A Biblia szerint az első emberpár megszegte Isten tilalmát, és ez az első bűn kihat az egész emberiség sorsára, mai helyzetére is. Isten kiutasította az embert a Paradicsomból, de szeretetét nem vonta meg tőle. Mindenesetre olyan körülmények közé került az emberiség, amelyben az Istennel való kapcsolata elsötétült, a világban, egymással való kapcsolatainkban, önmagunkban is nehezebben igazodunk el. Minden mélyebb árnyékot vet azóta. Vigyázva kell élnünk, fegyelmezetten, hordozva önmagunk és egymás terhét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem volnának igazi, értékes örömeink, vagy hogy ezek csak mások rovására kicsikart, lopott örömök volnának. Épp ellenkezőleg. Ebben a Paradicsomon kívüli világban megteremnek azok az örömök, amelyeket a kölcsönös felelősségtudat, a szeretet ad. Például az egymásért vállalt áldozat öröme. Az öröm, amely nem hódítás, hanem ajándék.
Mindenesetre a keresztény emberképben fontos szerepet játszik a bűnről, emberi létünk kockázatairól szóló meggyőződés. Az embert szabad és szabad döntéseiért felelős lénynek tekintjük. Számon tartjuk azokat a tényezőket, amelyek ezt a szabadságot megkötik, döntéseinket befolyásolják, felelősségünket csökkentik. Könnyen lehetséges, hogy egy-egy döntésünkért kisebb felelősség terhel, mint akár magunk is gondolnák, bár az sem lehetetlen, hogy némelykor önmagunkat áltatjuk azzal, hogy nincsenek alternatíváink. Egész életünkért, kapcsolataink alapvető megválasztásáért mégis bizonyára felelősek vagyunk. Isten egyszer ítéletet mond fölöttünk, s akkor nemcsak a hatalma előtt hajlunk meg, hanem elismerjük, hogy igaza van.
A bennünk élő – és a kultúrával fejlődő, tisztuló – felelősségtudat annak a jele, hogy szabadon választunk jó és rossz között, de hogy mi a jó és mi a rossz, azt nem mi döntjük el. Nem is szempont kérdése ez, a jó és a rossz megkülönböztetését most nem viszonylagos, hanem abszolút értelemben használjuk. Az erkölcsi törvény, értékrend még csak nem is a társadalom közmegegyezése, bár fölismerésében, értelmezésében nélkülözhetetlen szerepe van a társadalomnak.
Amikor Rousseau azt hirdette, hogy a világra születő gyermek természete tiszta, s hogy a kultúra, a nevelés nem fejleszti, hanem inkább megrontja ezt az eredendően tiszta embert, nem a keresztény emberkép szerint gondolkodott. De az ellenkező véglet sem keresztény, vagy legalább nem katolikus: amely szerint spontán, ösztönös megnyilatkozásaink mind bűnösök, ezeket a nevelésnek meg kell törnie, ki kell irtania, s helyükbe valami egészen idegen eszményt kell állítania. A keresztény teológia történetében sok vita és töprengés során dolgozták ki a természet és a kegyelem viszonyának témáját. Ezek az eszmecserék némileg folytatódtak Rousseau után a természet és a kultúra viszonyáról szóló diskurzusban. Hitünk szerint az ember nem romlott meg egészen a bűnbeesés után, de segítségre szorul ahhoz, hogy önmagára találjon – Isten törvényének és az igazi értékeknek égboltja alatt. Ezt a segítséget adja meg az egyénnek a közösség, amely persze maga is megromolhat meg is romlik újra meg újra, és az Isten, akinek kegyelme, kinyilatkoztatása sajátos emberi közvetítéssel jut el hozzánk. Azért van nagyon fontos szerepe a nevelésnek az alakuló, magára eszmélő ember, a gyermek életében.
A Biblia arról számol be, hogy Isten törvényeket, útmutatásokat adott az embereknek. Ezek közül különös méltósága van a tízparancsolatnak (bár a „két kőtáblát” hiba volna a teljes isteni törvény foglalatának tekintetni). Az izraeliták ajándéknak, kitüntetésnek érezték, hogy Isten világosan megfogalmazta előttük, mi a jó és mi a rossz. A 19. zsoltár így fogalmaz: „Szeplőtelen az Úr törvénye, felüdíti a lelket. Az Úr rendelete megbízható, bölcsességet ad a kisdedeknek. Egyenesek az Úr végzései, vidámmá teszik a szívet, világos az Úr parancsa, felvilágosítja a szemet” (8-9). Az Ószövetségben meghirdetett törvényeket Jézus is komolyan vette. Mikor a legfőbb parancsról kérdezték, nem a tízparancsolatból, hanem a mózesi törvénykönyv két másik helyéről emelte ki a kettős szeretetparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet (valójában: szeresd Jahvét, a te Istenedet)... Szeresd felebarátodat...” Márk szerint azt tette hozzá: „Ezeknél nincs nagyobb parancsolat” (12,31). Máté szerint ezt: „Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták” (22,40).
Másfelől Jézus elmondta a tékozló fiúról, helyesebben a két testvérről és az apjukról szóló példabeszédet is. Megtanított arra, hogy az ember bűnének terhével nem marad egyedül. Hazatérhet, mint a tékozló fiú, s akkor az irgalmas Istennel való találkozás által újjászülethet. Egy másik példabeszédében elveszett báránynak mondja a bűnöst: a jó pásztor elmegy, megkeresi, s ha rátalált, vállán viszi haza. Ez nem azt jelenti, hogy jóváhagyja, amit tett. A két testvérről szóló elbeszélésben jelentős az otthon maradt testvér alakja is. Arra figyelmeztet, hogy a mintaszerű, törvénytartó életben is meghúzódhat számítás, önzés, tisztátalanság. (Nem azt jelenti, hogy mindig az van mögötte!) Az otthon-maradottnak is újjá kell születnie. Úgy teheti, ha apját követve ő is örül öccse hazatérésének. Ő is megbocsát neki: felnő az apjához, akit addig ő sem ismert igazán. A keresztény élet: közös, türelmes, önkritikus igyekezet arra, hogy Istenhez térjünk, hozzá való hűségünkben megerősödjünk, kölcsönös kapcsolatainkban megtisztuljunk, vagyis kibontsuk emberségünk pozitív lehetőségeit. Gyökeres ellentéte ez a prométheuszi modellnek, amely valami titáni lázadásban keresi a nagyra született ember életének és a kultúrának igazi értelmét.
Az evangéliumi beszámolók szerint Jézus gyakran szembefordult a törvénytudókkal, akik őszinte, sokszor hősies, de görcsös igyekezettel azon munkálkodtak, hogy a mózesi könyvekben megfogalmazott isteni törvénynek idegenek által meghatározott életviszonyok között is érvényt szerezzenek. Ellentéteik legtöbbször a szombat körül robbantak ki: annak megtartását a törvénytudók hitvallás-kérdésnek tekintették. Jézus azt mondta: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2,27). A lett itt Istenre utaló szenvedő szerkezet az eredetiben, s a mondatot így is fordíthatnánk: „Isten a szombatot alkotta az emberért, nem az embert a szombatért.” Ez nem azt jelenti, hogy a szombat megtartása vagy meg nem tartása az ember kényén-kedvén múlnék, hanem azt, hogy a törvényhozó Isten az ember javát keresi, a törvénnyel is az élet útját nyitja meg előttünk. Parancsait, tilalmait tudva értelmezhetjük helyesen.
Jézus is hirdette, hogy az élet alkalomadtán küzdelmet jelent, hősi elszánást kíván az embertől. Erről szívesen beszélt paradoxonokban: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét – értem és az evangéliumért –, megmenti azt” (Mk 8, 34-35). Ha önmagunk javát helyesen keressük, némelykor önmagunkkal kell szembefordulnunk. Ugyanerről szólnak szent Pál apostol híres sorai: „Belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében, de más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van” (Róm 7,22-23). Ugyanebben a levélben később ezt írja: „Testvérek! Nem vagyunk a test lekötelezettjei, hogy a test szerint éljünk. Ha ugyanis a test szerint éltek, meghaltok, de ha a lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok” (Róm 8, 12-13).
A keresztény (bibliai) emberképet félreértenénk, ha Pál apostol imént idézett mondatában a test és a lélek szembeállítása mögött a görög filozófia anyagellenességét keresnénk. Szókratész és Platón bölcseletében az anyagi test a szellemi természetű lélek börtöne. A lélek talán csak büntetésből került a testbe, alig várja, hogy szabaduljon belőle, és visszakerüljön igazi társaságába. A Biblia szóhasználatában a test is, a lélek is az egész embert jelenti. A test inkább a magát féltő, magát kereső embert, a lélek a kapcsolatokra, Istenre nyitott embert. Ennek a kettőnek a belső „harcáról” írt Pál. Egyébként az ember anyagi, biológiai vagy ösztönös adottságait nem tekinti a keresztény gondolkodás rossznak, megtagadni valónak, Az értelemnek és az akaratnak nem az a feladata, hogy a biológiai adottságainkat megtagadja, inkább, hogy rendezze. A nevelésben, önnevelésben szerepet játszik az ember anyagi vonatkozásainak mértékletes és okos kezelése is.
Hadd igazoljam ezt egyetlen példával. A középkor nagy teológusa, Aquinói Szent Tamás a Summa Theologicában egy traktátust szánt a passiones animae-nek, a lélek szenvedélyeinek. Ezek a szeretet, a gyűlölet, a vágy, az élvezet, a szomorúság, a félelem, a harag és így tovább. Ennek egyik szakaszában arról tárgyal, mik az ellenszerei a bánatnak és a szomorúságnak. Csak egy sietős felsorolást! Bármiféle öröm, könnyek, barátok részvéte, az igazság elmélkedő meggondolása. Ötödiknek pedig: alvás és fürdés. Mert ezek biztosítják a testnek azt az egyensúlyi állapotot, amely aztán visszahat a lélekre is. Körültekintő, „becsületes” teológia ez: anyagi mivoltában becsüli és kívánja segíteni az embert. Amint nemcsak a léleknek ígér halhatatlanságot, hanem a test föltámadásának reményét hirdeti.
Ennek az emberképnek az ihletében bontakozott ki a keresztény nevelés eszménye, gyakorlata. Sok mindent őrzött az ószövetségi, a zsidó hagyományból: ebből többet vett át, mint a hellénista, római világból. A nevelés műhelyének sokáig a családot tekintette. Már Szent Pál is intézett intelmeket a szülőkhöz, hogy gyermekeik iránt felelősséget érezzenek. Az első keresztény írásmű, amely a nevelés ügyéről szól, Aranyszájú Szent János tollából való. A negyedik század második felében, az üldözések után a keresztényeket az elvilágiasodás, a gazdagodás veszélye fenyegette. Ezek közt érezte szükségesnek a nagy hatású, jó tollú főpap, hogy a nevelés fontosságára rámutasson. Ilyesféleképpen: „Biztassuk a gyermekeinket, figyelmeztessük őket, ijesszünk rájuk, fenyegessük meg őket, hol így, hol úgy forduljunk hozzájuk! Gyermekeink minden kincsünknél többet érnek. Vigyázzunk rájuk, akadályozzuk meg minden áron, hogy a Gonosz elragadja őket tőlünk. Semmi fáradságot nem sajnálunk azért, hogy egy birtokunkat rendbehozzuk, s találjunk megbízható embert, aki azt kezelni tudja. A lehető legtisztességesebb embert fogadjuk fel szamarunk, öszvérünk gondozására, gondnoknak, intézőnek, de arra nem törekszünk, hogy fiunkat olyan emberre bízzuk, aki képes megvédelmezni erényét, pedig hát ő a legdrágább kincsünk! Minden vagyonunknál többet ér, s ami egyebünk van, az mind érte van! Miattuk törődünk a jószágainkkal, velük meg nem törődünk! Csodálatos ellentmondás ez.” (A hiú dicsőségről; hogyan kell a szülőknek nevelniük a gyermekeiket.)
Aranyszájú Szent János 407-ben halt meg. Nyugaton ugyanez idő tájt Szent Ágoston írta Vallomásait. Abból gyönyörűen látható, mit jelentett a keresztény nevelés családi gyakorlata Ágoston édesanyjának, a későbbi szent Mónikának életében. De ez már más történet, itt nem a mi dolgunk, hogy kövessük. Arra azonban érdemes figyelnünk, hogy a keresztény pedagógia a családban dolgozódott ki, s onnan jutott aztán tovább az iskolákba.
- részlet -
[1961.] Aug. 14. kedd.
A tökéletesség hat alapelve:
Hogy életcélomat elérjem, a következőket kell tennem:
Angelo Giuseppe Roncalli
Forrás: Ecclesia Könyvkiadó, Budapest 1972
napi táplálkozásaink során elfogyasztott ételeink közül jelentős mennyiségű lecitint találunk a kukorica- és a búzacsírában, a repce-, len- és napraforgómagban, a borsóban és a lencsében. A legtöbb és a legértékesebb lecitint a szójabab tartalmazza, ezért a lecitinek királyának nevezik. A gyógyszertári lecitint - mely lehet folyadék, drazsé stb. - kizárólag szójababból nyerik. A legjobb minőségű szójabab az Indiana állambeli Fort Wayene-ből származik. Az itt lévő szójacentrum laboratóriumaiban dolgozzák fel a magas értékű lecitint a natúrmedicina számára. Prof. dr. Bernard F. Szuhaj, a tudományos szójaközpont vezetője nemcsak a lecitin előállítását felügyeli, hanem kutatásokat is végez: azt vizsgálja, hogyan hat az egészségre lecitinfogyasztás. "Itt, az USA-ban elsőként fedeztük fel, hogy a koleszterin mellett egy második igen veszélyes ellensége van ereinknek: a magas homociszteinszint. Ez egy agresszív aminósav, ami a szervezet fehérje-anyagcseréje során keletkezik. A rendszeres lecitinbevitellel mértéke csökkenthető és kontroll alatt tartható." Prof. dr. Bernard F. Szuhaj. A professzor olyan kutatásokat is végez, amikkel azt igazolja: a lecitin csökkenti a magas vérnyomást, javítja a véráramlást, gátolja az epekő- és a zsírmájképződést. Véleménye szerint a lecitinnel erősíthetjük a mai modern világban túlterhelt idegeinket, javíthatjuk koncentrálóképességünket. Így a lecitin segítségével testileg és szellemileg tovább maradhatunk fittek és fiatalok. Az Amerikai Egyesült Államok Észak-Karolina államában, egy óriási természeti park közepén, a Chapel Hillen kívül helye
zkedik el az Észak-Karolina Egyetem. Itt található a lecitinkutatás világközpontja. Aki a lecitin kutatásával kíván foglalkozni, az egészen biztosan hallani fog prof. dr. Steven H. Zieselről, aki a táplálkozástudományi intézet vezetője, és már 25 éve foglalkozik a lecitinnel. A világ minden tájáról fordulnak hozzá kérdéseikkel a táplálkozási hivatalok szakemberei, orvosok és tudósok. Ziesel professzor szerint az emberek még mindig nagyon keveset tudnak a lecitinről - s ez a megállapítás az orvosokra is igaz. A lecitinnek az agyra és az idegekre gyakorolt hatásáról már régóta tudunk. Prof. dr. Ziesel e tudásra alapozva újabb kutatásokat végzett. Úgy gondolja, hogy a lecitin mindenekelőtt az agy táplálkozási központjának fejlődéséhez fontos. Ez a központ már embrionális fázisban kifejlődik. Van egy meghatározott időtartam, amely alatt az agy felépítéséhez a lecitin szinte elengedhetetlen. Amennyiben a várandós anya a terhessége alatt rendszeresen lecitint fogyaszt, megnöveli annak az esélyét, hogy születendő gyermeke jobb gondolkodási képességet szerezzen, sőt annak a lehetőségét is megadja gyermekének, hogy későbbi életében tovább maradjon szellemileg és testileg egészséges. Dr. Ziesel a lecitin koleszterincsökkentő hatását is kutatja: van egy olyan megkülönböztetett mechanizmus, amellyel az ember a túl magas koleszterinmennyiséget el tudja távolítani testéből. Ebben a folyamatban a lecitin rendkívül fontos, ugyanis hatására a koleszterin nem az érfalakra rakódik le, hanem elszállítódik ereinkben. Prof. dr. Steven H. Ziesel a lecitinben fontos fegyvert lát ahhoz a harchoz, amelyet a túl magas homocysteinérték ellen folytatunk. A magas homociszteinérték a keringési rendszer megbetegedéseinek egyik rizikófaktora. A fólsav, a B6-, a B12-vitaminok lecitinnel való kombinációja a homocysteinszintet hatékonyan csökkenti. Prof. dr. Ziesel azt is megerősítette, hogy lecitinnel a szellemi teljesítőképesség mellett a testi erőnlétet is javítani lehet. Megfigyelte, hogy a maratoni futók vagy a kerékpárosok nagy megterhelésnél lecitintartalékuk felét elvesztik. Lecitinhiány esetén csökken a kontroll az izommozgások felett. A lecitin képes a sportbeli teljesítőképességet javítani. Az Észak-Karolina Egyetemen intenzíven foglalkoznak a lecitin májvédő hatásával. A test mérgezési központja csak akkor tud maradéktalanul dolgozni, ha lecitinellátottsága folyamatos és zavartalan. Minden májsejt igényli a kolint a lecitinből. Egy erős lecitinhiány károsítja a májat, májproblémákat okozhat. Prof. dr. Ziesel egy olyan asszony esetét ismertette, aki szélsőséges, teljesen zsírtalan diétát tartott: mivel a zsír teljesen hiányzott az étrendjéből, így lecitin sem került szervezetébe. Mája megbetegedett. Ezt lecitin fogyasztásával megelőzhette volna. Fontos tehát, hogy minden szigorú diéta esetén pótoljuk a lecitint. Természetesen az Észak-Karolina Egyetemen még nagyon sokféle vizsgálat folyik a lecitinnel kapcsolatban. Többek között vizsgálják a lecitin jótékony hatását a májrák és az Alzheimer-kór enyhe formáira.Előadásom címe Iuvenalis 10. szatírájának 356. sorából származik, és bizonyára még az is ismeri eredeti alakjában, aki nem tanult latinul: mens sana in corpore sano. Azt viszont kevesebben tudják, miként akarta Iuvenalis elérni ezt a kívánatos célt:
“Hogy kérj hát valamit, s a fehér disznó zsigerével
s szent kolbászaival tiszteld áldozva az oltárt:
ép testben legyen ép lélek – kérd ezt az imádban.” (Muraközy Gyula fordítása
)
A Kr. u. 1/2. század fordulóján élt római költő tehát nem testedzéssel vagy gyógyszerrel, hanem az isteneknek bemutatott áldozatokkal vélte elérni a testi és lelki egészséget. Az orvoslás itáliai története – éppúgy, mint a görögöknél – szentélyekben kezdődik. Ami Asklépios epidaurosi szentélye volt Hellasban, az volt pl. Apollo sorai temploma Rómától északra, a faliscusok földjén a Kr. e. 5. századtól, vagy Apollo Medicus szentélye Antiumban. Akik gyógyultan távoztak a szentélyből, fogadalmi ajándékként felajánlották annak a testrészüknek agyag modelljét, amely visszanyerte egészségét. Agyag szemek, fülek, mellek, belek, anyaméhek és penisek jelzik a sorai papság hatékony gyógyító tevékenységet. Arról sajnos nincs információnk, pontosan hogyan is zajlottak le a kezelések, de jó okunk van feltételezni, hogy a szakrális és természetgyógyászati elemek keveréke alkotta a gyógymódot. A legkorábbi latin nyelvű, gyógyítással foglalkozó forrás, az idősebb Cato (Kr. e. 234-149) A földművelésről című munkája ugyanis éppen ilyen keveredést mutat (160). “Ha valami kificamodott, meggyógyul a következő ráolvasástól: végy egy 4-5 láb hosszú zöld nádszálat, középen törd ketté, és két ember tartsa oda a csípőhöz. Kezdd el a ráolvasóéneket: motas vaeta daries dardares astataries dissunapiter, egészen addig, míg csak össze nem érnek. Csóválj felettük vasdarabot. Mihelyt a nádszálak összeértek és egymást érintették, fogd a kezedbe, jobbról-balról vágj le belőlük, kötözd a ficamhoz vagy töréshez: meggyógyul tőle. Ezt azonban minden nap énekeld el a betegnek, vagy egy másikat, így: huat haut haut istasis tarsis ardannabou dannaustra.” (Kun József fordítása)
A dissunapiter szóban feltehetőleg a bis sana, Pater, vagyis kétszer gyógyítsd meg, Atya felszólítás rejtőzött, amit Cato korában már aligha értettek. Az Atya nyilvánvalóan Juppiter lehetett. Cato receptje az analogiás mágia és a tapasztalaton alapuló gyógyítás sajátos keveréke. Ahogy a nádszál végei összeérnek, úgy forrjon össze a csont – ez a mágia, valamint a vasdarab lóbálása, aminek az ártó szellemeket kellett elűznie. A törött láb sínbe tétele ugyanakkor megfelel a ma is alkalmazott gyógymódnak. Igaz, ma nem énekel hozzá az orvos varázsigéket. Hiba lenne azonban különválasztani Cato receptjeiből azt, amit a modern természettudomány igazolt, attól, amit ma haszontalan hókuszpókusznak tartunk, és az egyiket az orvostudomány, a másikat pedig a vallástörténet felségterületének tekinteni. Cato számára a láb sínbetétele ugyanis csak a varázsénekkel együtt számított hatásosnak, és eszébe sem jutott volna az általunk tudományosnak tartott gyógymódot az általunk tudománytalannak tartott mágia nélkül alkalmazni. Volt persze Catónak olyan receptje is, amelyben szemernyi mágiát sem találunk.
“Derékzsábások számára való bort így készíts: fél láb vastag borókafenyő-darabot vágj apróra. Egy congius (3,2 liter) óborban forrald fel. Amint kihűlt, öntsd palackba, és ebből a borból reggel éhomra igyál meg egy cyathusnyit (0,4 dl): használni fog.” (123. Kun József fordítása) A boróka valóban gyógyhatású, vizelethajtó, szélhajtó, étvágyjavító, vese- és epekőoldó, de a reumás betegek állapotát is javítja. Az ízületi fájdalmakat a borókaolajos bedörzsölés hatásosan enyhíti. A drog nemcsak a bogyókban, hanem – ahogy Cato is gondolta – a fatörzsben (Juniperi lignum) is megtalálható. Cato több hashajtó, vizelethajtó, gyomortisztító és feldörzsölés elleni receptet is közöl. E receptek a megfigyelésen, tapasztalaton alapuló természetgyógyászatból származnak. Meglepő, hogy Cato kedvence a káposzta. Ez a növény szerinte kiváló hashajtó, de gyógyítja a fekélyt, sipolyt, kelést, orrpolipot, ótvart, sőt borban áztatva és fülbe csepegtetve a süketséget is (157).
Az orvostudomány, mint professzionális gyógyítók tevékenysége, görög eredetű Itáliában. Kr. e. 295-ben és 293-ban szörnyű járvány pusztított Rómában, amelyet a jósok szerint csak azzal lehetett leküzdeni, ha Epidaurosból elhozzák Asklépios, latinosan Aesculapius kultuszát. Kr. e. 291-ben tíz előkelő ment követségbe Hellasba, ahonnan magukkal hozták a gyógyító isten kígyóját (és nyilvánvalóan orvos papjait is). Ovidius (Átváltozások 15.) szerint a kígyó a Tiberis szigetére siklott, így ezen a szigeten alapították meg a gyógyító szentélyt, amely egyben elaggott házirabszolgák menhelyeként is szolgált. Akinek már használhatatlan volt a szolgája, akár hajlott kora, akár valamely betegsége miatt, kivihette a Tiberis szigetére. Ha a szolga ott meggyógyult, már szabad ember lett, szolgaságba nem lehetett visszakényszeríteni (Suetonius: Az isteni Claudius 25). Asklépios papjai, ha a Kr. e. 4. századi epidaurosi feliratok történeteit vizsgáljuk, nem feltétlenül tudományos eszközökkel gyógyítottak. Az eljárás lényege az volt, hogy a beteg befeküdt a szentélybe, álmában megjelent az isten, és vagy meggyógyította, vagy elárulta neki a megfelelő gyógymódot. A történetek olykor bizarrak, máskor kifejezetten hihetetlenek. "Kleó öt éven át volt teherben. Mikor öt éve terhes volt, az istenhez jött könyörögve, és a szentélyben aludt. Ahogy onnan kijött és kívül került a szent körzeten, tüstént gyermeket szült, aki amint megszületett, maga mosakodott meg a forrásban, és anyjával együtt járkált..." (A 1. 1168. I. Szilágyi János György fordítása).
"A vízkóros lakóniai Arata. Míg ő a Lakóniában maradt, anyja aludt a szentélyben, és álmot látott. Úgy tűnt neki, hogy az isten lányának levágja a fejét és testét nyakával lefelé felakasztja. Miután csomó víz folyt ki belőle, eloldozta a testet és a fejét visszahelyezte a nyakára. Miután ezt az álmot látta, visszatért Lakedaimónba, ahol lányát gyógyultan találta. Ô is ugyanazt az álmot látta." A történetek nagyobb része, bár konkrét neveket ad meg, kitaláltnak tűnik. Ezek célja nyilvánvalóan az isten gyógyító erejébe vetett hit növelése volt. Nézzük meg az egyik legelképesztőbb esetet (A 10. 1168. XV.): "A serleg. Egy szolga ment a szentély felé. Amikor még tíz stadion távolságra volt attól, elesett. Ahogy feltápászkodott, kinyitotta a kosarát, és megnézte a széttört holmikat. Mikor látta, hogy az a serleg is összetört, amelyből a gazdája inni szokott, nagyon elszomorodott. Nekiült, hogy összerakja a cserepeket. Munka közben meglátta őt egy úton járó, és így szólt hozzá: »Mit próbálgatod hiába, te szerencsétlen, összerakni ezt a serleget? Azt még az epidaurosi Asklépios sem tudná helyrehozni.« Amint a fiú ezt hallotta, beletette a cserepeket a kosarába, és elindult a szentély felé. Ahogy megérkezett oda, kinyitotta a kosarat. Elővette a serleget, – és az ismét ép és egész volt! Ekkor jelentette gazdájának, mi történt, és mit beszéltek, az pedig, miután meghallgatta, az istennek ajánlotta fel a serleget."
Az első név szerint ismert, Rómában letelepedett orvos a Peloponnésosról érkezett Arkhagathos volt. Kr. e. 219-ben kapott polgárjogot, és a város központjában nyitotta meg rendelőjét. Kezelése jórészt sebészeti műtétekből és a sebek kiégetéséből állt. A rómaiakat valósággal sokkolták a brutális eljárások. Arkhagathost elnevezték Carnifexnek, ami annyit tesz, hogy hóhér, és újabb száz éven át távol tartották városuktól a görög orvosokat. A már idézett Cato kijelentette, hogy a görög orvosok feltett szándéka eltenni láb alól a rómaiakat. Idősebb Plinius, aki 79-ben, a Vezúv kitörésénél vesztette életét, teljes egyetértéssel idézi Cato szavait (29, 7, 14), és hosszasan gyalázza a görög orvostudományt. Amikor azonban arra kerül sor, hogy saját gyógyító eljárásait ismertesse, Plinius meglepő dolgokat ír. A fejfájást például szerinte azzal lehet a leghatékonyabban megszüntetni, ha levágjuk egy meztelencsiga fejét, és kiszedünk belőle egy kis követ, amit amulettként kell hordani (29, 36, 112). Nem árt emlékeztetni rá, hogy idősebb Pliniusban tiszteljük az antik Róma legjelentősebb természettudósát.
Plinius ellenérzéseit azonban nem mindenki osztotta, pontosabban a legtöbben egészen másként gondolkodtak. Míg az írásos források gyakran kritikusak az orvosokkal, régészeti leleteink meglepően sok orvos jelenlétére engednek következtetni. Pompeii eddig kiásott negyedeiben nem kevesebb, mint negyven sebész rendelőjét tárták fel. Ezzel a vulkáni katasztrófa előtti orvosellátottság Pompeiiben legalább ötszáz lakosra egy volt, míg pl. Rajna-Pfalz tartományban 1970-ben 750 főre jutott egy orvos. A leletek alapján úgy tűnik, hogy az orvosok között nagyon nagymértékû specializálódás alakult ki. A szemészek, sebészek és nőgyógyászok külön rendelôvel rendelkeztek. Ráadásul a nőgyógyászok között egyre több nő tűnt fel, akiket görögül iatreinének, latinul – milyen ismerős kifejezés – medicának neveztek. A Hadrianus korában élt ephesosi Sóranos Rómában négy kötetes bábaképző tankönyvet írt, amelynek számos alapelve ma is korszerûnek hat. A legtöbb orvos nem operált, csak gyógyszereket készített, és azzal kezelte pacienseit. Egy gyógyszerek kb. 70%-a tartalmazott mai ismereteink szerint is hatékony hatóanyagokat.
A görög orvosok elfogadottságában a Kr. e. 90 k. Rómába települt Asklépiadés hozott fordulatot. Cicero, Crassus és Antonius orvosa egy szerencsés véletlennek köszönhette népszerűségét. Kihívták egy tetszhalott lányhoz, akit sikerült magához térítenie, ezért elterjedt, hogy a halottakat is képes új életre keltenie. Nevét mégsem ez tette halhatatlanná, hanem egy sajátos elmélet, amit ô és Themisón dolgozott ki, és amivel új iskolát alapított, a methodikusokét. Végleletkig leegyszerűsített elvei szerint a betegségeknek három okuk lehetett. Minthogy szerintük a szervezet működését a pórusokon átáramló atomok tartják fenn, vagy az a baj, hogy a pórusok összeszűkülnek, ezért lelassul vagy elakad az áramlás, vagy az, hogy kitágulnak, és túlságosan felgyorsul az áramlás, vagy pedig az, hogy a test egyik részén szűkek, másutt pedig tágak a pórusok. Ennek megfelelően a kezelés alapja a tágító és az összehúzó szerek használata, méghozzá Asklépiadés szerint gyorsan, biztosan és kellemesen. Ez bizony sokkal rokonszenvesebbnek tûnt a rómaiak számára, mint amikor Arkhagathos tűzzel-vassal esett neki betegeinek.
Állandó vitában álltak a methodikusokkal a Vespasianus idején megjelent pneumatikusok, akik a világlélek, a pneuma megjelenéseként fogták fel a négy őselemet, és az emberi szervezetben is e pneuma működését vélték felfedezni. Elméletieskedésük azonban szerencsére nem öltött olyan méreteket, hogy megfigyelésükkel ne jutottak volna új eredményekre. A vizsgálatban kidolgozták a pulzus szerepét, és feltalálták az amputálás elôtti profilaktikus érkötést. A különféle iskolák elméleteiből szemezgető irányzatokat eklektikusnak, válogatónak nevezték.
Az orvosokat idősebb kollégáik képezték ki, de ennek rendszeréről nem sokat tudunk, a jelölteknek mindenesetre valószínűleg jelentős tandíjat kellett fizetniük. Az első nyilvános orvosi iskolát Alexander Severus császár (225–235) alapította. A császár által fizetett orvosok ingyen tanították hallgatóikat. Arról is értesülünk egy versből, hogy az iskola vezetőjével diákjai együtt mentek vizitbe, és a beteget a hallgatóknak is meg kellett vizsgálniuk. Boncoltak is, állatokat mindenképp, de olykor halottakat, sőt halálra ítélt bűnözőket elevenen is. Nagy súlyt fektettek a gyógyító növények megismertetésére, amit színes képeskönyvek segítettek.
Az egyes városok pályázati úton szerződtették orvosaikat. Ephesosból egész sor feliratot ismerünk, amely az éves versenyek eredményeit ismertetik. A pályázóknak szakrendelésen kívül egy elméleti tanulmányt is be kellett mutatniuk. A légiók katonai kórházakat hoztak létre (valetudinarium), ahol egyszerre kétszáz sebesültet vagy gyengélkedőt lehetett kezelni. A császári család is törekedett megnyerni a legkiválóbb gyógyítókat. Augustus az egészségét fürdôkúráival visszaállító Antonius Musának polgárjogon kívül egy aranygyűrűt ajándékozott. A gyakran betegeskedő Claudius császárt orvosa, Scribonius Largus még britanniai hadjáratára is elkísérte. Összegyűjtötte, és könyvben tette közzé az ott talált gyógyhatású növényeket. Bár Caesar és Augustus segítette az orvosok letelepedését Rómában – vagy talán éppen ezért, mivel annyi sarlatán tódult a városba – a doktorok iránti ellenszenv megnyilvánulásai nem csökkentek. A már idézett Iuvenalis kortársa, az éles nyelvű Martialis nem rejti véka alá a hivatásos római orvosok iránti ellenszenvét. Fő vádpontjai szerint az orvosok elcsábítják nőbetegeiket, elteszik láb alól a bennük megbízókat (ehhez elég, ha a beteg álmában megjelennek, szegény attól is szörnyet hal), és azokat is megbetegítik, akiknek kutya bajuk sem volt.
Martialis (6, 53)
Köztünk fürdött még tegnap, vígan vacsorázott,
S holtan leltek rá Andragorasra ma már.
Gyors vesztének okát, Faustinus, tudni kívánod?
Álmában feltűnt orvosa, Hermocrates.
(Bede Anna fordítása)
Martialis (1, 47)
Nemrég még orvos volt, hullavivő ma Diaulus.
Most, mint hullavivő, azt teszi, mint azelőtt.
(Weöres Sándor fordítása)
Martialis (5, 9)
Épp gyengélkedtem, te pedig rögtön idejöttél,
Symmachus, és eljött száz tanuló teveled.
Száz jégcsapszerű kéz végigtapogatta a testem.
Akkor nem voltam lázas, azóta vagyok.
(Bálint Gábor fordítása)
A Kr. u. 2–3. században állították össze a Philogelós, vagyis A nevetés barátja című görög viccgyûjteményt. Az egész mûre rányomja bélyegét a katonacsászárok korának értelmiség-ellenessége (gondoljuk el, miért kedvelte volna az írókat egy császár, aki a betűket sem ismerte), és a durva viccekből az orvosoknak is kijut. Nézzünk meg két visszafogottabbat:
Az embergyûlölô orvos rendelésére beállít egy beteg. – Doktor úr, amikor felébredek, fél órán át alig látok, minden elsötétül előttem, csak azután jövök rendbe.
Mire az orvos: – Keljen fél órával később! (Philogelós 3.)
A mogorva orvoshoz beállít egy beteg, és így panaszkodik: – Doktor úr, nem tudok feküdni, állni, de még ülni sem!
Mire az orvos: - Akkor nincs más hátra, kösd föl magad. (Philogelós 183.)
Megállapíthatjuk, hogy az orvosok híre nem sokat javult Martialis óta az egyszerű emberek körében. Pedig a Kr. u. 2. századra az olyan konzervatív gyógyító szentélyekbe is betört a tudományos gyógyászat, ahol korábban csak a gyógyító álom erejét hirdették. Erre a legjobb példa a Marcus Iulius Apellas gyógyulását bemutató, Kr. u. 160 körül keletkezett, 1m x 0,5m nagyságú epidaurosi márványfelirat (Dittenberger 1170. Girone II. 4.).
"Publius Aelius Antiokhos papsága idején.
A mylasai származású, hidrai Marcus Iulius Apellas. Idehívott az isten, minthogy gyakran estem betegségbe és emésztésem is rossz volt. Az aiginai hajóúton azt parancsolta, 5. hogy ne bosszankodjam sokat. Miután megérkeztem a szentélybe, azt parancsolta, hogy azon a két napon, amíg esô lesz, burkoljam be a fejemet, sajtot és kenyeret egyek, zellert salátával, vegyek fürdôt úgy, hogy ebben senkinek a segítségét nem veszem igénybe, eddzem a testemet futással, egyem citrom (Malum medicum) héját vízbe áztatva, 10. a fürdőben dörzsöljem a hátam a falhoz a hangok irányában (vagy az Akoas istennők irányában? pros tais akoais), sétáljak a felsô úton, hintázzam, homokkal dörzsöljem be magam, sétáljak mezítláb, mielőtt megmerítkeznék a fürdô meleg vízében, dörzsöljem be magam borral, egyedül fürödjek, egy attikai drachmát adva a fürdőmesternek (attikén dunai tói balanei), áldozzak közösen Asklépiosnak, Épiónénak, az eleusisi istennőknek, 15. fogyasszak mézes tejet. Miután egy napig csak tejet ittam, azt mondta: "Keverd be a mézet a tejbe, hogy meg tudjon hajtani." Miután kértem az istent, hogy gyorsabban oldozzon meg engem, álmot láttam. Mustárral és sóval teljesen bekenve magamat az akoákon keresztül kimentem az abatonból, és egy füstölgő füstölôt tartó gyerek kísért, 20. s akkor a pap azt mondta: »Meggyógyultál, fizesd ki a hálapénzt (ta iatra)!« És azt tettem, amit álmomban láttam, bekentem magam a mustárral és a sóval, úgy, hogy fájdalmat éreztem, de miután megfürödtem, már nem éreztem fájdalmat. És mindezt kilenc napon keresztül, attól kezdve, hogy megérkeztem. (Az isten) megérintette a jobb kezem és a mellbimbóm. A következő napon (tömjént) égettem az oltáron. A láng 25. felfutva körbenyalta a karomat, úgy hogy hólyagok borították be. A kezem hamarosan meggyógyult. Miután ottmaradtam, fejfájásom ellen olajos kaprot rendelt. Bizony, már nem fájt a fejem. Egyszer tudományos munka közben vérbőség támadt a fejemben, 30. miután bedörzsöltem olajjal, és elmúlt a fejfájásom. Hideg vízzel kellett gargalizálnom a duzzadt nyelvcsapom miatt – ugyanis ebben az ügyben ezt tanácsolta az isten –, és ugyanazzal a torkom miatt. Azt is megparancsolta (az isten), hogy mindezt írjam fel. Hálásan és gyógyultan távoztam."
Apellas gyógyulásában a megfigyelésen alapuló természetgyógyászat és a vallásos hit ereje keveredik, a papok mindenesetre már valódi gyógyító technikákat is alkalmaztak. A hálapénz megfizetése azonban a feliratnak ugyanolyan fontos eleme, mint a korábbi, csodás gyógyulásokat bemutató, hihetetlen történeteknek. Ugyanebben az idôszakban a tudományos gyógyászatban, az orvosi elméletben is fordulat következett be. A pergamoni Galénosz (129–200 k.) a korábbi, egymással feleselô orvosiskolák hagyományait egyetlen hatalmas szintézisben egyesítette, amelynek alapjául a hippokratési corpus szolgált. Galénos kommentárokat írt az összes általa hitelesnek tartott hippokratési íráshoz. A nagytekintélyű mester nézeteit az anatómia, patológia és gyógyszertan terén gazdagította elsősorban új eredményekkel. Minthogy 157 és 161 között egy pergamoni gladiátoriskola orvosa volt, a sebesülések minden fajtáját ismerte és kezelte. Majmokat, medvéket, disznókat, lovakat és embereket is boncolt. 169-től a császári család, Marcus Aurelius és Commodus orvosaként tevékenykedett. Görög nyelvű munkái óriási népszerűségnek örvendtek, és nemcsak Bizáncban, hanem – arab közvetítéssel – Nyugat-Európában is ismerték. A reneszánsztól kezdve nyugaton is hozzáférhetővé váltak könyvei. Nagy erényein kívül hibái is nagyok. Azt állította például, hogy a vékonybélben megemésztett étel a vénákon keresztül a májba jut, ahol vérré változik. Talán éppen az ő tekintélye akadályozta meg, hogy az orvostudomány Harvey felfedezése előtt megértse a vérkeringést. Gyakorlati orvosként mindenesetre bevált, hiszen ha nem így lett volna, nem éli túl a hirtelen haragú, zsarnok Commodust. Az orvostudomány e csúcspontjának elérése azonban nem jelentette azt, hogy ettől kezdve a birodalom minden medicusa magáévá tette Galénos elveit. Valójában ekkor kezdődött az a hanyatlás, amely a birodalommal együtt a klasszikus orvostudomány végnapjait is elhozta. A Galénos utáni rövid görög és latin összefoglalások nem sok újat hoztak, inkább csak jól-rosszuk kivonatolták elődeik munkáit. A még mindig megbízható botanikai kézikönyveken kívül egyre fantasztikusabb receptkönyvek láttak napvilágot.
Kr. u. 400 k. keletkezett Marcellus Empiricus gyógyászati kézikönyve, a De medicamentis. A burdigalai szerzô, aki feltehetőleg nem orvos volt, hanem udvari hivatalnok, nagyobb mértékben támaszkodott az ún. népi gyógyászatra, mint a klasszikus orvostudományra. Idézzük fel az aranyér elleni receptjét (Marcellus 31, 33): “Az újhold 13. napján a 9. órában, mielőtt kinyílnak vagy kibomlanak a szederfa levelei, bal kezed gyűrűs- és hüvelykujjával törjél le három rügyet, és minden egyes rügynél mondd a következő szavakat: ABSI ABSA PHEREOS, meritsd mindegyiket galatiai vörös festékbe, kösd össze bíborszínű lenszalag segítségével egy bíborcsigával, és mondd: Aranyér, teljesen eltávolítalak innen, ABSIS PAPHAR. Kösd föl elölrôl annak a meztelen testére, akit meg akarsz gyógyítani.”
Ezzel a római orvostudomány ötszáz év után eljutott ismét oda, ahonnan Cato idején elindult. A könyvtárak természetesen őrizték a tudós doktorok műveit, az orvosképzés is folyt tovább, különösen Bizáncban, de a mindennapok gyakorlatában egyre inkább eluralkodott a Marcellus féle babonaság, és az orvosi beavatkozásnál megbízhatóbbnak tűntek a szentek ereklyéi. A középkor, orvosi szempontból, elég sötéten indult.
Gradvohl Edina: Eblelkű asszonyok: a naptár-módszer eredete. Orvostörténeti Közlemények, 174/177, 2001, 135-140.
Gradvohl Edina: A vándorló anyaméh. Ókor, 2, 2003/2-3, 33-37.
Kolleschh, Jutta-Nickel, Diethard: Antike Heilkunst. Leipzig 1989.
Künzl, Ernst: Medizin in der Antike. Stuttgart 2002.
Mayer Ferenc Kolos: Az orvostudomány története. Budapest 1927=1988.
Németh György: A vilabertrani káptalan skarabeusa. In: Klaniczay Gábor-Nagy Balázs: A középkor szeretete. Budapest 1999, 41-44.
Németh György: Születésszabályozás az ókori görögöknél. Orvostörténeti Közlemények, 174/177, 2001, 125-134.
Németh György: Marcus Iulius Apellas csodás gyógyulása Aszklépiosz szentélyében. Ókor, 2, 2003/2-3, 47-52.
Vecchio, Luigi: Filosofi e medici. Pozzuoli 2004.
Zsidi Paula: Orvoslás Aquincumban. Budapest 2004.
Forrás: Történelemtanárok Egylete
Hitted volna? Egyszer volt, hol nem volt... Boldizsár Ildikó, tarsolyában a nép- és műmeséket összehasonlító szakdolgozatával, útnak eredt, hogy felkutassa a mesék világának rejtelmeit és erejét.Munkája gyümölcsének se szeri, se száma: vándortarisznyája telis-tele van az általa írt, szerkesztett mesekönyvekkel, olvasókönyvekkel és tanulmányokkal, több mint tíz éve pedig meseterapeutaként is tevékenykedik.
Amikor kisfiam kórházba került, nagyon sokat meséltem neki az ágya mellett, s láttam, mennyire pozitívan hat a mesék világa az ő és a többi kis beteg állapotára – kezdi történetét Ildikó. – A főorvos engedélyével még évekig visszajártam mesélni a gyerekkórházba, és csak később kezdtem felnőttekkel foglalkozni. Ma már kizárólag felnőtteknek szól terápiás módszerem, melynek módszertanát elsősorban a saját tapasztalataim alapján dolgoztam ki.
Rengeteg mesét ismerek kívülről, az egyetemen is a mesék világát kutattam, a kórházi élményeim hatására pedig az kezdett foglalkoztatni, hogy minek köszönhető és hogyan működik a mese gyógyítóereje. Maguk a pácienseim is sokat segítettek annak megértésében, hogy az egyes motívumok és szimbólumok mikor milyen reakciókat váltanak ki. Tíz év alatt megpróbáltam tapasztalataimat rendszerbe foglalni, hogy előnyeit mások számára is hasznossá tehessem. Ma már nemcsak alkalmazom a meseterápia metodikáját, hanem tanítom is különböző művészetterápiás képzéseken. Nagy öröm számomra, hogy a pszichológusok közül is sokan érdeklődnek e módszer iránt, hogy kiegészítő eszközként alkalmazzák a praxisukban.
Alapja mindenképpen maga a mese, a benne rejlő segítség egy adott problémára. A meseterapeuta pedig nem a pszichoterapeuta munkáját végzi, hanem a mesemondókét, akik mindig is szoros kapcsolatban álltak hallgatóikkal, és azonnali válaszokat adtak a mesehallgatás közbeni reakciókra. A terápiák így nem húzódnak el évekig, mivel mindig az adott problémára koncentrálunk. Persze ez előhívhat olyan múltbéli eseményeket, amelyek további figyelmet érdemelnek, de praxisomban eddig a leghosszabb terápia két évig tartott. Amennyiben sikerül a problémát jól megragadnunk, általában rövidebb idő is elegendő a továbblépéshez. A mesék egyik áldásos hatása épp abban rejlik, hogy szinte végtelen lehetőséget kínálva kimozdítják a pácienst a holtpontról, s erőt adnak az első lépések megtételéhez a megoldáshoz vezető úton. Amennyiben megtanulja megfelelően használni a meséket, mindennaposssá válik a gyakorlata, akkor azt már önállóan is tudja alkalmazni, így a módszer öngyógyító terápiává válhat.
Ritkán olvasok föl mesét, inkább fejből mesélek. A meseolvasás szülő-gyermek viszonyban nagyon jól működik, de a gyógyításban nem ez az elsődleges. Én azokat a mesei motívumokat hívom elő a páciens emlékezetéből, amelyek segítségével szépen felgöngyölíthető, hogy mi miért történt vele. Annak ellenére, hogy felnőttkorban már ritkán veszünk kézbe mesekönyvet saját örömünkre, legtöbbünknek mégis van „kedvenc” történetünk. Ezek általában épp azok a történetek, amelyek az életünket is híven leképezik. Tapasztalataim szerint már gyerekkorunkban ki tudjuk választani a sorsunkhoz illő mesét, amely pontosan arról szól, amit később megélünk, s amely nagyrészt megegyezik életutunkkal. A terápia során a mese motívumai azonosíthatóvá válnak életünk megtörtént eseményeivel, így közelebb kerülhetünk a problémáinkhoz és azok megoldásához.
Ellenkezőleg! A terápia hatékonysága kifejezetten csorbul, ha felkészülten érkeznek. Természetesen azt sejtik, hogy meséről is szó esik majd, de hogy mikor kerül erre sor, az már a terapeutától függ. Az első alkalommal megbeszéljük, miért fordultak hozzám, illetve kiderítem, hogy tudok-e ezzel a terápiával segíteni, valamint azt, hogy a páciens tud-e fantáziaképekkel – egyáltalán: képekkel – dolgozni. Ha ez nem megy, vagy a páciens tudatosan felkészült, akkor a meseterápia nem vezethet eredményre. Ilyenkor más módszereket alkalmazó terapeutát javaslok.
Szinte mindenre, ami az életben előfordulhat: párkapcsolati válságokra, szülőkkel való gondokra, jövőkép hiányára, gyerekkel, gyerekvállalással összefüggő konfliktusokra, gyászra, elengedni nem tudásra, függőségi helyzetekre, szenvedélybetegségekre, apátiára, depresszióra stb. A meseterápia egyfelől alkalmas a szétzilálódott, összekuszálódott belső történések összerendezésére, másfelől pedig jövőképet mutat. Nagyon fontos, hogy ne a múltbéli eseményeken rágódjunk, hanem bízzunk abban, hogy mindig érdemes a kiutat keresni. A meséket azért lehet olyan jól alkalmazni a gyógyításban és a felnőtté válás, valamint a felnőttkor útvesztőiben, mert bennük az egyensúly megbomlása alaphelyzetnek számít. Az egyik leggyakrabban előforduló mesemotívum, hogy valaki eltéved a sötét erdőben, és ez valóban arról a kilátástalan helyzetről szól, amellyel az ember számtalanszor találkozik élete során. S ahogy a mesékben, a valóságban sem lehet sérülések, meggondolatlan, elhamarkodott lépések, kudarcok, áldozathozatalok nélkül megtalálni a kiutat. A lényeg, hogy a hős elinduljon, s ne ijedjen meg a változástól, hiszen épp erre építheti további életét, vélhetőleg magasabb fejlődési fokon. Pácienseimet csak kísérem a mesei úton, amelyet minden mesehősnek be kell járnia. Nem kívülről veszek részt a történetben, hanem alámerülök a meséjében, s jelen vagyok valamilyen szereplőként, akár kőként, anyókaként, sárkányként stb. Nem előtte, nem utána, hanem mellette megyek, s amikor segítségre szorul, támaszkodhat rám. Úgy mondanám, hogy olyan beszélgetést vezetek, amely a mesék nyelvén, a mesék világából kiindulva zajlik. A terápia során pedig egyszer csak elérkezünk egy ponthoz, amikor a mese és a páciens története összeér. Attól kezdve, már nem kellek feltétlenül segítőnek, a páciens is felismeri az összefüggéseket, és maga is megtalálja a kiutat...
Nehéz kérdés. Azt gondolom, mindent olvashatunk, de lehetőleg legyen közöttük népmese. A gyerek úgyis ki fogja választani, mi az, amit szeret, mi az, amin elalszik, vagy mi az, amit hallani sem akar. Három gyermekemnek mindig azt olvasom, ami a kezem ügyébe kerül, vagy amit ők kérnek. Ez utóbbiak között akad olyan, amit egetverő butaságnak tartok, de ők imádják, ezért én is komolyan veszem a történetet. Otthon nincs tudományos válogatás, mivel nem tudhatom, mikor melyik történet ragadja magával őket, melyik történetben ismernek rá saját sorstörténetükre. A gazdagon illusztrált mesekönyvek, rajzfilmek világával leginkább az a probléma, hogy túlzott rabságukban a gyerekek elfelejtenek képekben gondolkozni, ellustulnak, s idővel fantáziaszegénnyé válnak. Verana Kast jungiánus pszichoterapeuta mondta, hogy az emberiség legnagyobb kincse a fantáziája. Én ezzel teljes mértékben egyetértek! Mert amíg fantáziánkkal el tudjuk képzelni, hogy az életünk esetleg más¬milyen is lehetne, addig képesek vagyunk megváltoztatására is!
Forrás_kicsi.JPG)
