A magyarság megtelepedése Erdélyben

A magyarság megtelepedése a Kárpát-medencében sorsdöntő eseménye volt a magyar társadalom történetének: új irányt szabott fejlődésének, lehetővé tette a pusztai legeltető, nomadizáló népesség beépülését az európai fejlődésbe. Ennek ellenére a honfoglalás mikéntje, története, lefolyása, indítékai és időpontja múltunk legkevésbé ismert eseményeinek sorába tartozik. Mint ahogyan történelmi rejtélynek tetszik az is, hogy miért éppen a magyarság volt az a nép, amely a népvándorlás mintegy záróakkordjaként, annyi sok nép után, melyek részben tovább vándoroltak, beolvadtak, hatalmuk elenyészett, tartósan - immár 1100 esztendő óta - megvetette a lábát a Kárpát-medencében, országot alapított, kultúrát teremtett?

Tanok és tévtanok, eszmék és rögeszmék, feltételezések, merész elképzelések, szigorú forráskritikai tanulmányok és eredmények, növekvő számú régészeti kutatások és leletanyag alapján készült tanulmányok egyaránt fellelhetőek a magyar nép honfoglalását taglaló szakirodalomban. Érvényes mindez a magyarság erdélyi megtelepedését illetően is.

Ami az első kérdést, a honfoglalást megelőző eseményeket, a honfoglalás okait, a korábbi etelközi szállásterület elhagyását, az új hazába telepedés időpontját, lefolyását illeti, a köztudatban általában az a hagyományos kép él, melyet III. Béla királyunk (1172-1196) névtelen jegyzője, Anonymus foglalt írásba valamikor az 1210-es évek táján egybeszerkesztett Gesta Hungarorum című regényes krónikájában. Tehát három évszázaddal a honfoglalás után írta sorait a névtelen jegyző, amikorra a honfoglalás valós eseményei, tényei már elenyésztek, megfakultak az egymást követő nemzedékek emlékezetében és egészültek ki mesés, legendás elemekkel. Valós és képzeletbeli elemek, megtörtént és meg nem történt események, egykor élt és soha nem élt történelmi figurák gyűjteménye ez, a magyarság Kárpát-medencebéli megtelepedését legbővebben elbeszélő, anonymusi krónika. Nem véletlen hát, hogy oly annyira mélyen ivódott be a magyarság történeti tudatába, hogy évszázadok szorgos forráskritikai kutatásai sem tudták még kiszorítani.

A magát P. Mesternek nevező Anonymus szerint a diadalmasan felvonuló magyar sereg Árpáddal és a hét vezérrel az élen, a Vereckei-hágón át rendezetten vonult be az ungi területeken keresztül, és foglalta el Attila örökét. Elmeséli azt is, hogy ezt követően a Szerencsen táborozó Árpád három vezérét, név szerint Tast, Szabolcsot és Tétényt a bihari fejedelem, Ménmarót ellen küldte, akik a Meszesnél találkoztak, és elhatározták, hogy Árpád vezér országának határa a Meszesi kapuban legyen. Kőkaput és ledöntött fatörzsekből gyepűt emeltek. Tétény, Horka apja, tudomást szerzett az erdőn túli föld jóságáról, ahol valami Gelou nevű blak uralkodott. Kiküldötte Apafarkas Agmándot, aki titokban felderítette a területet, kifürkészte a föld jóságát, termékenységét, valamit azt is, hogy a földet jó, bővizű folyók öntözik, melyek fövényében aranyat gyűjtenek, meg hogy sót ásnak. Lakói azonban a föld leghitványabb emberei. Ezt követően indult meg Tétény Gelou ellen, akit valahol az Almás vize mellett legyőzött. Gelou vezért Szamos menti vára felé menekültében a Kapus patak mellett megszorították és megölték. Ekkor a föld lakói behódoltak Téténynek, és hűségüket azon a helyen, melyet Esküllőnek neveztek el, esküvel erősítették meg. A történet végén arról értesülünk, hogy Tétény és utódai attól fogva békében és szerencsével birtokolták ezt a földet Szent István koráig. Tétény fia Horka, Horka fia Gyula és Zsombor voltak. Gyulának két leánya volt: Karold és Sarolt. Sarolt Szent Istvánnak volt édesanyja. Zsombornak a fia, a kisebbik Gyula, Buja és Bonyha apja, akiket István király győzött le és távolított el Erdélyből.

Szép, teljes, de csak részleteiben igaz leírása ez a magyarság erdélyi megtelepedésének. Nevek, tények mosódnak össze a következő évtizedek történéseiből.

Ami a honfoglalás hitelt érdemlő, a tudományos vizsgálódások próbáját is kiálló történetét illeti, egészen bizonyosan csak annyit lehet elmondani, hogy a magyarság valamikor a 9-10. századok fordulója táján korábbi szállásterületét, a Volga és Don közötti Etelköznek nevezett térséget feladta, nyugatra költözött, megtelepedett a Kárpátok karéjának védelmében, majd a 10. század végére birtokába vette a Kárpát-medence egészét.

A literátor hajlamú bizánci császár, VII. Bíborbanszületett Konsztantinosz (913-959) A Birodalom kormányzásáról szóló művében hitelt érdemlően mondja el, hogy a magyarok a Fekete-tenger melléki hazájukat a besenyők támadása miatt hagyták el. Regino prüni apát (845 körül-915) ugyanezt jegyezte fel krónikájában. És a legrégibb magyar krónika, a 11. század végén keletkezett ún. ősgeszta, melynek eredeti, elveszett szövegét másolgatták az elkövetkező századok magyar krónikásai, hasonlóképpen őrizte meg a honfoglalás emlékét. A Képes Krónika szerzője annak alapján így számol be a honfoglalásról: „…meg nem maradhattak ott a sasoktól, mert úgy ellepték a fákat a sasok, mint a legyek, elköltötték vágómarháikat, sőt lovaikat is; azt akarta ugyanis Isten, hogy sietvést szálljanak le Magyarországba. Azon túl három hónapig hegyeket jártak, és eljutottak Magyarország, illetve Erdőelve határára... itt hét földvárat építettek, ott őrizték eleségeiket és jószágaikat: egy ideig ott maradtak, azért nevezik azt a részt a németek mai napig Sibenburgnak, vagyis Hétvárnak... a kapitányok közt a gazdagabb és hatalmasabb Árpád volt, Álmos fia.... Az ő atyját, Álmost Erdőelve országban megölték és be nem jöhetett Pannóniába. Erdőelvében tehát megpihentek és barmaikat megpihentették...”

A sasok (Györffy György megállapítása szerint a régi magyarságban beséknek nevezték őket) mitologikus megjelenítésének történeti magva a besenyők támadása volt. A besenyők nyugati irányú vándorlását a Kaszpi-tenger vidékén élő népek viszálykodásai idézték elő. Feltehetően 895-ben történt ez a támadás, amikor a fegyverfogató magyarok, a férfilakosság egy része a Bizánccal kötött korábban kötött szerződés értelmében Árpád fia: Levente vezetésével valahol az Al-Duna tájékán hadakozott Simeon bolgár cár (893-927) ellen, miközben egy másik katonai kontingens Szvatopluk morva uralkodót (870-894) támogatva harcolt Pannóniában (ennek emlékét őrzi a fehér ló mondája). A Pannóniában kalandozó sereg, mely feltehetően kabar és székely harcosokból állott, miután Szvatopluk meghalt, nem tért már haza, hanem visszavonult a Felső-Tisza vidékére, és ott egyesült a Vereckei-szoroson keresztül érkező Árpád hadaival. Feltehetően Árpád vezér maga is hadi vállalkozásra indult (és nem honfoglalásra), amikor 895-ben a Kárpát-medencébe érkezett s az Alföldön kisebb harcok után véget vetett a bolgár uralomnak. 895-ben érte az Etelközben hátramaradottakat a besenyők támadása, amely előidézte az általános menekülést.

Van azonban olyan vélekedés is, miszerint a magyarságot az Etelköz elhagyására kényszerítő besenyő támadás, valamivel később, a 900. év őszén következett be, amikor a magyar harcosok már igencsak távol, Itália tájain „kalandoztak” volt.

Az elmondottakat kiegészítendő említésre méltó az is, amit a klímatörténeti kutatások eredményeiből ismerünk. Arról van szó, hogy a magyar honfoglalást megelőző időkben a sztyeppi népek mozgalmait az éghajlati változások irányították: a Fekete-tenger vidékén a 4-9. századok között tartós volt a szárazság, melynek következtében beszűkült az állatok legeltetésére alkalmas térség, következésképpen arra kényszerültek az ott élő nomád népek, hogy sátraikat felszedve keressenek új és újabb legelőket.

Lett légyen 895 vagy éppenséggel 900 a magyarság áttelepedésének az időpontja, tény az, hogy a honfoglalás nem békés diadalmenet volt, hanem - miként az ősgeszta tanúsítja - menekülés a feldúlt, elpusztult régi hazából a biztonságo-sabb új hazába.

Erdély történetét illetően fontos az, hogy a menekülő, életlehetőséget kereső magyarság arra törekedett, hogy életét és jószágait a legrövidebb úton mentse át a védelmet jelentő Kárpátok túloldalára. Nem került tehát észak felé, a Vereckei-szoros talán már korábban ismert útjára, hanem a Kárpátok valamennyi átjárható hágóját, szorosát felhasználva lépett Erdély földjére. Így lett a honfoglaló magyarság első Kárpát-medencebeli állomása Erdély. Az ősgesztából kiolvasható ezen tényt a régészeti leletek is megerősíteni látszanak: a honfoglaló magyarság Erdélyen átvezető útvonalára utalnak az Al-Duna vidékén, Moldva területén felszínre került és a honfoglalás kori magyarok ottlétét bizonyító leletek.

A magyarság Erdélybe vonulása-menekülése után az újonnan érkezettek nagy többsége feltehetően még ugyanazon esztendőben elhagyta a nagyállattenyésztő életforma számára szűk életteret nyújtó Erdélyi-medencét, és az Alföldre költözött. Visszamaradt azonban a Kis-Szamos és Aranyos, illetve az egyesült Küküllő és Maros völgyében, a Mezőség területén - régészetileg is adatolható - magyar népesség. Annál is inkább szükség volt ezen magyar népcsoportok erdélyi jelenlétére, mert a keletről állandó veszélyt jelentő besenyő támadások ellenébe katonailag biztosítani kellett az új hazát, nemkülönben létkérdés volt az állattartáshoz nélkülözhetetlen erdélyi sóbányák birtoklása. Feltehetően a besenyő és bolgár veszéllyel hozható összefüggésbe a Székelyföld egy részének gyér katonai megszállása, amit a katonáskodó középréteg jelenlétére utaló kengyeles, lovas, fegyveres sírleletek bizonyítanak (Eresztevény, Kézdivásárhely, Köpec, Sepsiszentgyörgy, Székelyderzs, Réty stb.).

Hogy pontosan mely honfoglaló törzsek-nemzetségek voltak „őshonosak” Erdélyben, azt a források hiányában nehéz pontosan meghatározni. Tény, hogy a későbbi századokban a Gyula-Zsombor, valamint az Agmánd nemzetség leszármazottai a Kis-Szamos két partján birtokoltak, a Borsa nembeli családok birtokai Kolozsvárt övezték, a Kalocsa nemzetségbeliek Torda körül telepedtek meg, végül az ismeretlen nevű, de számos ágában élő, a Mikola, Gyerőfi, Kemény, Kabos, Radó, Tompa, Vitéz, Veres családokat egyesítő nemzetség Gyalu vára és Kolozsakna körül volt birtokos (talán közös monostoruk volt a Gyerőmonostoron ma is álló egyház).

Miközben Erdély északi felében - a későbbi birtoktörténeti adatok alapján - a honfoglaló nemzetségek jelenlétét véli feltalálni a kutatás, a Maros folyótól délre, úgy tűnik, a gyulák vetették meg lábukat. Az ősgeszta legendás formában őrizte meg ennek az emlékét is. Eszerint a nagy és hatalmas Gyula vezér vadászat közben bukkant rá az erdélyi Fehérvárra, a rómaiak által épített Apulumra, mely így lett a gyulák „urszágának” központja. A 10. században a gyulák erdélyi hatalma megszilárdult, bizonyos fokig önállósult az Árpádok vezette törzsszövetségtől. Ez elsősorban az önálló „külpolitikájukban” mutatkozott meg. A kalandozásokat lezáró augsburgi vereség (955) után ugyanis Árpád utódai, Taksony (952-972), majd Géza (972-997) fejedelem nyugat irányába nyitottak: 962-ben a pápa nevez ki a magyarok közé térítő püspököt, miközben az Erdélyt birtokló gyula Bizáncba látogatott és vette fel ott a kereszténységet. Ennek a gyulának volt a leánya Sarolt, Géza nagyfejedelem felesége, Szent István királyunk anyja. A gyulák uralta Erdély közel fél évszázados külön története a ma-gyarság életében 1003 táján zárult le, amikor az országépítő István király (997-1038) fegyverrel kényszerítette hódolásra nagybátyját, az utolsó gyulát.

A honfoglaló magyarság elsősorban azokon a területeken vetette meg a lábát, ahol az elhagyott etelközi hazához hasonló természeti viszonyokra, életlehetőségre talált, ott, ahol nagyállattartó életmódját kedvező feltételek között folytathatta. Így szállták meg eleink a füves pusztamezőket, valamint a ligetes erdővidéket, melyekben még lehetséges volt a szarvasmarhacsordák, illetve ménesek legeltetése. Ilyen ligetes erdők voltak a tölgy-, illetve a vegyes erdők, melyeknek buja aljnövényzete biztosította az állatok táplálékát. Térképre vetítve a magyarság legrégibb szálláshelyeire vonatkozó nyelvi és régészeti adatokat, azt tapasztaljuk, hogy azok határa sehol nem nyúlt bele a bükk- és fenyőerdők birodalmába. Így Erdélyben is a medence belsejében lévő füves, pusztamező jellegű területeken (a Mezőségen), a tágasabb és szárazabb éghajlatú medencékben (pl. hunyadi, kalotaszegi), a nagy folyók széles völgyeiben sokasodnak a honfoglaló magyarok jelenlétére utaló emlékek. A többi területeken háborítatlanul folytatta tovább életét a nagyobbrészt a keleti-szlávokhoz tartozó lakosság, valamint - a dél-erdélyi területeken - az akkorra már feltehetően elszlávosodott bolgár népesség. Ugyancsak a magyarok által meg nem szállt területek fognak majd életlehetőséget kínálni az elkövetkező századok folyamán betelepedő újabb és újabb népcsoportok számára.

Még így is hatalmas volt az a térség a Kárpát-medencében, amelyet megszállt és benépesített a honfoglaló magyarság. Jogos a kérdés tehát: mekkora lehetett a lélekszáma honfoglaló eleinknek, ha képesek voltak ezt a hatalmas területet tartósan megszállni? A válasz annál is fontosabb, mert sokak vélekedése szerint azon túl, hogy a honfoglalók az itt élő népekénél fejlettebb mezőgazdasági kultúrát hoztak magukkal, feltehetően viszonylag nagy lélekszámuknak köszönhették azt, hogy nem jutottak az előttük megtelepedett nomád népek sorsára, nem morzsolódtak fel, enyésztek el az idegen világban. A Kárpát-medencét birtokába vevő magyarság lélekszáma, újabb becslések szerint 600 ezer és 1,5 millió körül lehetett. Mindenképpen meg kellett haladja az itt élő, korábban megtelepedett népesség számát, amelyet hamarosan asszimilált. Ami alapján joggal feltételezhető, hogy a letelepülők és a korábban itt élők aránya 2:1 lehetett.

A magyarság megtelepedése, majd pedig a kereszténység felvétele, mint már hangsúlyoztuk, sorsdöntő eseménye volt az egész Kárpát-medencének, és meghatározta Erdély sorsát is. A magyarság és vele együtt az általa megszállt térség ennek a révén tagolódott be az európai társadalomfejlődésbe, vált részévé a respublica Christianorum nagy közösségének. Csupán emlékeztetőül hadd foglaljuk össze, hogy mit is jelentett, mi is volt az a más, a különb az európai társadalom fejlődéstörténetében, amiért tudatosan, avagy ráérzéssel, de érdemes volt feladni az ősök életmódját, kultuszát, hitét. Mi is volt az a nyugati társadalom, amiből társadalmi, politikai és technikai téren egész mai civilizációnk megszületett? Ennek a nyugati típusú társadalomfejlődésnek alapjai a népvándorlás zűrzavaros korában alakultak ki, és a 10-11. században szilárdultak meg abban a formában - amelyet kissé didaktikusan - nyugat-európai hűbériségként ismerünk. Ebben a társadalomban a társadalom minden tagjának életét személyes, emberi közvetlenséggel kialakított kapcsolatok határozták meg, nem pedig a központosított uradalmak, jogi intézmények és a bürokratikus államigazgatás. A középkori európai társadalom az egymást egyensúlyban tartó társadalomszervezési viszonyok végtelen sokaságán épült fel, amelyben az egyén kis közösségekben megvalósuló jogoknak, kötelességeknek és szabadságoknak a sokaságában élt, helyét nem a kaszthoz tartozás jelölte ki, hanem minden ember családjával, munkájával, szakértelmével, birtokával volt tagja valamely rendnek, közösségnek. Ez a nagyon tagolt, jogait ismerő és azokhoz kötődő társadalom szembe tudott szegülni a hatalomkoncentrációval, az egyeduralommal, az ázsiai típusú despotizmussal. Ez a társadalom később teret tudott engedni a közügyek intézésében a különböző társadalmi erőknek, ismerte és elismerte a városi, területi és etnikai önkormányzatokat, már a középkor századaiban utat nyitott a rendi gyűlés működésének, ami utóbb a polgári parlamentarizmus bölcsőjének bizonyult.

Az európai társadalomfejlődésnek ez a menete azonban nem bontakozhatott volna ki a kereszténység és a keresztény hitelvek közösségi életet alakító erkölcsi tanításainak meghonosodása nélkül. Szükséges ezt hangsúlyoznunk, mert a keleti területeken, ahol a társadalom alapszervezési formáit az egykori szakrális királyságokból kinőtt ázsiai despotizmus szabta meg, abból, ami a keresztény mondanivalóból az emberi közösség számára annyira jelentős volt, csak igen kevés valósult meg. A keleti despotizmusba oltott kereszténység nem tudott mit kezdeni az egyenlőség, az egymás iránti szeretet, a hatalmasok erkölcsi felelősségének társadalomszervező erejével.

Ezek a tények Erdély és népeinek történetét napjainkig meghatározzák. A keleti és nyugati világ határán a honfoglalástól kezdve valóban végvidéke volt, egyszersmind a keleti világgal való találkozó pontja a nyugati, az európai fejlődésnek.

Forrás


A fotók sorrendben: Mátyás király szülőháza Kolozsvárott, Ditrói római katolikus templom, Bögözi református műemléktemplom