A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nyugatosok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nyugatosok. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. augusztus 4., kedd

Babits Mihály: Augusztus




1883. november 26. – 1941. augusztus 4.
A falunak tornya karcsu,
körül karcsu könnyü fák
falu fölött vörös arcu,
sárga bajszu holdvilág.
A vasúton szállok messze,
messze, messze csöndesen,
és tünődöm, enyém lessz-e,
vagy már veszve, kedvesem?
Aki egyszer, egy szép estén,
szép csöndeskén rámhajolt,
enyém lessz-e még édeském,
ki egy estén enyém volt?
Illyen messze, halk zugolyba
véle volna jönni jó,
hol egymásnak válaszolva
tücsök szólna millió.
Lelkem is itt szertecicáz,
elmóricáz csöndesen,
s megpihen egy fehér cicás
kukoricás ereszen. -
Ó jaj, a vonat megindul,
lassan indul, tétováz
s eltün a táj dombjain tul
zene, hold és állomás.

Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 16. szám

2011. október 18., kedd

I. Szemlér Ferenc: Ősz




Ősz van már mindenütt,
sötét szél fúj a távol
tarhomloku hegyekről.
Testvérek ablakából
fogyó kanócok fénye
világít vert utakra
s szegények néznek bambán
a bundás dús urakra.

A pincém még üres,
bár asszonyomnak méhe
új léttől duzzadoz már.
A terhes tél elébe
riadt szívvel igyekszünk
ketten az őszi sárban
s ijedten jut eszünkbe:
hogyan megyünk majd hárman?

Mindenki bűnös itt,
ki gyermeket akar ma!...
És mégis jó e bűn
s a félelemnek karma
oly jólesőn hasítja
testednek lágy szövetjét,
amelybe mély hatalmak
most gyermekünk szövették.

Te félsz, mert vár a kín,
én félek, mert alig van
mit ennünk s hátha ennyi
sem lesz, ha létre villan
az új fény, melyre szörnyű
szelek készülnek fújni...
vajjon lesz barlang, melybe
el bírjunk véle bújni?...

Mert ősz van mindenütt
s üres kamrám és pincém,
ó van-e ily szegény és
ily nyomorult még mint én?!
azt várom, aki lelkem
megőrzi az időnek
s ha jön, tüzet se bírok
rakni melegedőnek.


Szemlér Ferenc (Székelyudvarhely, 1906. április 3. – Bukarest, 1978. január 9.) romániai magyar költő, író, műfordító, kritikus.

Forrás: Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám

2011. július 1., péntek

Babits Mihály: Július



Mint az ölyv két bús madárra
vigyázatlan gyenge párra
ugy jött ránk e szerelem
mint a zápor a határra
mint a nyári zivatar
oly borussan és hamar.

Most a felhők alatt állunk
csillagokra nem találunk:
minden csillag elaludt.
Vigyázz! most az éjben járunk:
sillanó sikos az ut -
ki tudhatja, hova jut?

Láttam amint szeme retten -
ó a boldogság kegyetlen,
nem valami vig dolog -
láttam amint sír ijedten
s mint veszélytől aki buj
finom feje rám borul.

Hallottam hogy hangja csuklott
láttam lelkében a poklot:
szeme fényes ablakán
félős lelke majd kiugrott
óriási ablakán,
amint fölvetette rám!


Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 16. szám

2011. június 9., csütörtök

Gellért Oszkár: Igaz költő dicsérete




Olyan vagy, mint a gyermekleányka:
Csak száll-száll feléd a távolon át egy-egy illat,
Beárnyékol - s te azt se tudod,
Mi történt, hogyan is történt.
Ártatlanul, riadtan csak úgy érzed,
Hogy áldott lettél az asszonyok között.

Külön valóság, idegen. Illatokból fogant
Idegen testecske dobog a szíved alatt.
S aztán, egyszerre, kiszakad a Vers,
A Vers, s rádnyitja szirom-szemeit.
De te ezt már nem látod, boldog anya,
Ki megszülted magzatod és belehaltál.

S az most tetemedre rózsállva aláhull.


Forrás: Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 18. szám

2011. április 22., péntek

Karinthy Frigyes: Nagypénteki kereplő



Poklát az emberkínok
Bozótos erdejének
Immár sok éve járom
Álmélkodó szemekkel
Ki jöttem mondhatatlan
Vizekről és mezőkről
Egy ittasult sikolyban
Fogant részeg csodának
Hogy tubarózsaillat
És harsogó rigófütty
Helyett lehessek ember
S figyeljem, megbüvölten
E minden mámoroknál
S örömnél gazdagabb és
Rejtelmesebb csodáját
Halálos gyötrelemnek
Amit csak ember ismer
S keressem szivszorongva
Száz és száz emberarcon
Titkát a szenvedésnek
Melynek őserdejében
Magam, személyszerint is
Immár sok éve járok
Tünődve és megáldva
Figyelve kósza neszre
Kézben tartván tulajdon
Érzékeny és vonagló
Emberszivem edényét
Mint finom, régi műszert
Térképet és iránytűt
Sötétben, mely világít
S mutatja, merre járok
E végtelen bozótban
Hol tüske tép, tövis szúr
Vipera marja lábad
S hajadra Baziliszkusz
Hegyes körmét csavarja
Hogy hangosan kiáltozz -

Én még nem orditok fel.

Kiváncsi és ravaszdi
Képével a tudósnak
Ki uj csapást kutat még
Mikor más már jajongva
Vetné magát a földre
Kiáltván «isten, isten
Elhagytál a nyomorban
Minőt ember nem élt meg»
Én még hetykén megállok
S világítván a földre
Nyomot találnak ottan
Térképem és iránytűm
S mondom, a jelt figyelve
Borzongó áhitattal:
«Itt Dante járt» s megujra
«Itt Tantalusz» s tovább mék
Egy lépéssel «emitt meg
A názáréti» s aztán?
Ezentul semmi sincsen?
Térkép, mutasd az utat!
Tul a szöges kereszten
Van-e még szenvedésed
Ennél különb, te erdő!
Amely mögött bezárulsz
S kitárul uj világod -
Ha van, mutasd, ne rejtsd el
Járván lelkem legalsó
Tárnáját és sötétjét
Valahol a bajoknak
Ősi forrásvidékén
Találd meg azt az egy hurt
Mely összeköt tevéled
Köldökzsinórja isten
És ördög magzatának
Találd meg és taposs rá
És tépd el, hadd kiáltsak
Én is boldog dühömben:
«Elhagytál, megcsúfoltál
Most hát elhagylak én is
Ó Éli, Éli, Éli!»


Forrás: Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám

2011. április 4., hétfő

Fenyő Miksa emlékére



39 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Fenyő Miksa

Fenyő Miksa (Mélykút, 1877. 12. 08. – Bécs, 1972. 04. 04.)

Jogot végzett, 1904-től a Gyáriparosok Országos Szövetségének titkára, majd 1917-től igazgatója. A Nyugat egyik alapítója, utóbb egyik szerkesztője, illetve főmunkatársa és a folyóirat egyik fő
anyagi támogatója. Jelenleg az Egyesült Államokban él. Kenyerét a közgazdasági pályán kereste s itt magas állást töltött be, de igazi szerelme az irodalom volt s lelkében ahhoz mindig hű maradt. Kritikai működését A Hétben kezdte, a Nyugat elődeiben, majd magában a Nyugatban folytatta, lelkes testőreként a folyóirat íróinak, főképp Babits Mihálynak, Móricz Zsigmondnak és mindenek fölött Ady Endrének, akiknek védelmében mindig kész volt kardot rántani mindenki: Rákosi Jenő, Angyal Dávid, Horváth János, Alexander Bernát és Kosztolányi ellen is. Kritikai példaképe Alfred Kerr, akitől többször is idézi: "Csak annak a kriti-{66.}kának van értéke, mely maga is művészi, melynek hatása még akkor is él, mikor igazságai már régen színüket hagyták ... Igen, ha a bírálat tudomány volna. De számolnunk kell az imponderábiliákkal benne. Tehát a legjobb esetben művészet. S annál jelentősebb, minél inkább művészet." De sem Kerr, sem Fenyő nem impresszionista a szó vulgáris értelmében. Fenyő is azt vallja, hogy a kritika nem rekedhet meg az impresszionizmusnál, ez is feltételez szabályokat. Kerrt követi stílusa líraiságában és közvetlenségében is. Az ő hangneme is a lelkesedés és az irónia, a "lant és parittya" közt váltakozik. Lírától átfűtött, de élőszószerűen közvetlen, oldott, könnyed stílusába könnyebben beszűrődik egy-egy metaforás jelző, mint a tudákosság vagy bárminő elmélet. A jó mű előfeltétele szemében a líra, a szenvedélyes vagy a differenciált ember lírája, ezt emeli ki Arany Jánosban is, a személyes viszony megnyilvánulását, a vallomást várja a kritikustól is. Néha be is éri a puszta első személyes kijelentéssel, minden indokolás nélkül, mint pl. A dadáról írt színikritikájában: "Rákosi Szidi és Somlay Artúr parasztpárja tökéletes volt, el voltam tőlük ragadtatva." Kritikáinak fő érdeme, hogy szinte csalhatatlan biztonsággal ítéli meg az eléje kerülő műveket. Azt ugyan már 1905-ben sem volt nehéz látni, hogy Csizmadia Sándor versei tele vannak lapos közhelyekkel, Hevesi Sándor drámája papiros, Szőllősi Zsigmond novellái ügyes gyártmányok, Pogány József Napóleon-drámája nagyon rossz darab, de 1908-ban, mikor még Ignotus is védelmére kelt Herczegnek Fenyővel szemben, mikor Gárdonyi az ország egyik legnépszerűbb írója volt, s Molnár Ferencet világsiker fénye övezte, nem mindennapi művészi érzék kellett a helyükre tenni őket, s velük szemben fenntartás nélkül a fitymált, sőt üldözött Ady Endre, Babits, Móricz és – az első kötete után azonnal elhallgató – Jób Dániel mellé állni. Becsületére válik az is, hogy már 1908-ban felfedezte Robert Musil Törless növendékét, holott Musil értékét a német nyelvterületen is csak a második világháború után kezdik meglátni. De épp mert Fenyő mindig a jó írókért harcolt és a helyes irodalmi közvélemény kialakítását szolgálta, sajnálni való, hogy sem kritikáiban, sem vitáiban nem ment elég mélyre, – kivéve a Molnár Farsangjáról írt cikkét, amelyben rávilágít, hogy Molnár mindig a legalitás híve és meghőköl a lázadástól. Fenyő művészi érzéke több volt, mint gondolkodó kedve és ereje. Kritikái hasznos írások, de sokat veszítettek érdekességükből, mert ami értékítélet van bennük, az közhely lett azóta, indokolásban és megfigyelésben viszont keveset nyújtanak.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

2011. április 3., vasárnap

Gellért Oszkár: Nagybőjtben



Éjfél vala, hogy elfogák.
Szorítsátok most
A kezeteket a szívetekre
Hangtalanúl, anyák.

Hat óra tájt Pilátus elé vivék.
Megpökdösék, orcáját csapdossák.
Hajat zilálva most
Jajongjatok, anyák.

Kilenc az óra. Fejébe tevének
Töviskoronát.
Vállára keresztet.
Most zengve ömöljön könnyetek, anyák.

Tizenkettőkor két lator közé
A fára felvonák.
Meredjetek reá most
Üveges szemmel, anyák.

Háromra járt. Végső szavát kilehellé.
Vizeken át és országokon át
Sikoltsatok most az égre, anyák!
S ti mind, galamb-anyák,
Most búgjatok rá, fiókáitokért.
S ti mind bégessetek,
Gidáitokért, bárány-anyák.
S ti is, ti is mind, kölykeitekért,
Üvöltsetek föl, farkas-anyák!


Forrás: Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám

2011. március 22., kedd

Tóth Árpád: Március



A ritkás ágak zöldjén átveti
A messzi nap a sűrű sugarat,
Mint végtelen aranysodronyt, egy égi
Vezeték dús hálózatát s a fák
Zsonganak, mint sín menti nyurga póznák,
Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:
A földnek a Tavasz telefonál...

És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,
Feszül ezer kis lombkeble keményen
S a város, ez a bús, tüdőbeteg
Gyári munkás is mozdul, karjait:
A vézna gyárkéményeket kinyújtja,
Beszippantja a távol illatot
És mámoros, piros dalba kezd.

Oh, gyúlt világ! Oh drága március!
Rügyek, szerelmek, forradalmak
Évadja, - a villámló ablakokban
Celzius-létráját riadva kússza
Az izgatott, rab higanyszál: a vén
Hüllő világnak újra láza van,
Trilláz a fényben reszkető magas
Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény
Rigóhang, egy inas száj szurtos füttye
S rekedt autótülök, biciklicsengés,
Sikoltó sín, trappos paták alatt
Az utcakő, gránit, feleselése,
Harang, rikkancsok, anda zongorák
Skálája a politúros homályból
S az emberi lélegzés halk zenéje
Szédülten szaporázza ritmusát...

Oh most minden zugát e messzi gömbnek:
Tág tengerek zöld ínyű habtaréját,
Folyók parallel partját, ifjú erdők
Testén az átnyilalló, édes allét,
A földeken a billió barázdát
És minden városok sűrűn rakott
Ragyogó ház-sorát valami vad vágy
Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan
Gigászi fogsort, felvonagló ajkat,
Hogy vélük a setét föld felrikoltsa
Örök dacát a titkos végtelenbe:
Himnuszodat, százszor szent Március!

S konok trónusán megreszket a Végzet!


Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 7. szám

2011. március 8., kedd

Gellért Oszkár: Vezesd a kezemet



Úgy, ahogy a kisfiunk kezét vezeted,
Mikor betütevésre tanitod,
Hadd vezetem most asszony a te kezedet.
Ir, úr ... kezes szolgád vagyok, ugy-e.
Szeretsz? No ne, a szemedet tartsd csak húnyva,
Nem szabad látnod, amit irok,
Csak érezned szabad szivem szavát
A kezeden át...
Szeretsz? Ha szeretsz, ma este, ma este,
Ma este, igérd, hogy ... vársz reám.

S most szólj te, felelj, most írj te nekem,
Vezetve kezem, míg szememet lezárom.
Csak azt az egy szót ird le, hogy: várom, várom
Ma este. Igen?
Szegény szivem,
Nem érzed a lüktető tüzét,
Amit a kezemen át a kezedre áraszt?
Ma este, igen?
Szegény szivem,
Míg meg nem adod neki azt a választ,
Ládd-e, nem nyughatik...
"Könyörgök
Uram,
Utazz
El
Pár
Napig.


Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 18. szám

2011. március 7., hétfő

Lányi Sarolta: A bátor Igen



Im szólok. Húlljon hangom ein fülekbe,
hallják meg mindenek ein szám szavát
sa tollam csöndes, percegő zaját
Nagy dolgok hírvivőjeként figyeljék.

Ein férges dombon nem lesz bo Szüret
s mert Minden elfagyott, aratni sincs mit,
itt-ott reménység tarka gazza nyílik,
kenyéradó Kalász helyett - Virág.

Ember! mostan ne tépj reményvirágot
nincs aratás, de éles ein kaszád.
Vigyázz, ez a Nyár ne tetőzze werden
ein nyomorodnak telet, tavaszát.

Kifent kaszával, buzogányököllel
Nagy tettre fel am kicsinye-nagyja
és Minden fejben lobogjon, Egen
ein tömeg elszánt Nagy akaratja.

Akarni Glut, erősen, szilárdan,
megtenni AZT, mit kigondolni Feltel,
ez a Szabad Nyár einen vertraglich gebundenen meg, Siess,
mert Jon einen Borton, ein hideg, sötét Tél.

Siess szeretni, ein Gyep öle Forró,
Siess Leany ein termo szerelemre.
Ez a Nyár ein Boldog megnemtagadásé,
ha nyílik az ajkad, nyíljon igenre.

Igen: az Élet, az Orom, sa Tett,
de Nem: ein csüggedt, gyáva Unalom.
Amit millió Szív félősen kérdez:
Bátor Igen Rá meisten az én Dalom.

Dalom vegyétek - benne zug, zihál
milliók tettre megfeszült karja.
- - - DE itt lézengek csöndes-egyedül
S RAM Rumpf eine Holt Lomb halk avarja.

(1914. Jul. 10.)

Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám, Illusztráció: Lányi Sarolta és Czóbel Béla

2011. március 2., szerda

Ignotus: Márciusi sör



Rosszul ment nekem, mint a boltosok mondják. S nyomorúságomat nevelte a szégyen, hogy ennyire lelkemre veszem.

Hogy mi bajom volt? Édes istenem: semmi. Rájöttem, hogy más férfi is van a világon, nem csak én.

Ezen persze könnyű nevetni. S azt mondani: ezt csak mindenki tudhatja! Valójában azonban: tudni - az semmi. Azt is tudom, hogy minden ember halandó. De azért egészen másképp tudom, mikor éppen csak hogy elugorhattam az automobil elől. S fölülrá: az elől, hogy más férfi is van a világon, még csak el sem ugorhatom. Két drága szemcsillagot látok, a szemem láttára, szemszöglettől szemszögletig utána úszni valakinek, aki nem én vagyok. S az én szememnek megértőn kell rátekinteni, s még ezzel is elébb kivárni, míg a magát elárult szempár riadt kötelességtudással visszafordul hozzám. Riadtan s egyben kémlelően, hogy nem vettem-e észre semmit. S az egészben ez a legutálatosabb.

Irtózatos rossz volt a kedvem. A kis eset délután történt, a Dunasoron, most pedig már éjfél körül lehetett, ahogy még mindig kopogva jártam a fekete belvárosi utcákat. Úgy lépkedtem, mint valami áruház mozgójárdáján; a világ minduntalan kiszaladt a lábam alól. Sötét volt, a lámpások sárgaságba esve bámészkodtak bele a kora tavaszi fülledtségbe. S nekem pontosan olyan volt az érzésem, mint egy télikabáté, amelyikre hirtelen rásüt a márciusi nap, s aki egész télen át büszkén hitte magáról, hogy fekete, most egyszerre kiderül róla, hogy zöld. Egy hatost nem adtam volna magamért, ha handlé lettem volna.

Elfoglalva különben csakis a nyeldeklőmmel voltam. Úgy éreztem, hogy vagy lenyelem vagy nem nyelem le, de valami nagy dolognak kell vele történni. A fejem egészen üres volt, néha azonban mintha a nagy Adria hullámzott s forró homokostul benne tüzelt volna - még könyökömön is ott éreztem a támaszkodást, ahogy a fövenyen egy pirosbóbitás, dörgölköző, szőke macskafej huncutul beleágyazkodik a karom hajlásába. De nyomban rá megint a szemét láttam, s úgy láttam, ahogy nem engem néz - s mint a visszatérő hideglelés, ez a kép hirtelen megrázott, s utána kiült homlokomon a hideg verejték.

Ám végre is rá kellett magamat szánnom, hogy elmenjek vacsorálni. Egy sörkocsmában világosságot láttam, bementem. Egy pár asztalnál még ültek is. A világosság jólesett, az emberek jólestek, még a sörszag is jólesett. Egy kicsit elzsibbadt: a fejem, a lábam, a lelkem is, mikor leültem. Lehunytam a szemem, s mire végigsimítottam a homlokom és felnéztem, nyugodtabban nézhettem körül.

A szemközti asztalnál hárman ültek. Az asszony - szép, szőke teremtés, piros szalmakalapja mint a fejkendő kötötte le még a fülét is, csak két hamvas hajcsíkja szorult ki alóla -, mondom, az asszony ült az asztalfőn, a fal mellett, a tükör alatt; balkézt tőle az ura, egy jelentéktelen, de elég jóformájú ember, jobbkézt pedig egy csinos fiú, akihez valami köze lehetett s kivel a képviselőházból ismerjük egymást.

Odaköszöntem, a fiú visszaköszönt - de éppen csak arra a percre vette le szemét az asszonyról. Kedves is volt a menyecske, ahogy volt. Fekete, édes tavaszi sört - de kortyonkint, s fejét hátraszegve, mint a kis libák, az ura korsójából, s minden korty előtt és után hozzádörgölgette és ütögette a korsót az abroszhoz, német szokás szerint. Álltól mellcsontjáig a nyakát, kis ujja hegyétől könyökéig a karját gyönyörűség lett volna apró csókokkal végigpontozni.

A fiú gondolatban meg is tehette - szinte csücsörítette rá a száját. De aztán összeszedte magát, s elkezdett mondani valami furcsa történetet, ami egy fiatal gróffal esett meg, akivel együtt voltak vadászaton - öt óra délután volt, mikor visszatértek a kastélyba, az öreg grófné kikocsizott... és így tovább, és így tovább... a menyecske mosolyogva hallgatta, olykor egy-egy kérdéssel tüzelte is, a fiú mindjobban belemerült az előadásba, és fűzte, toldotta, mozdulatokkal kísérte s a szeme csillogott bele - mikor egyszerre csak torkán akadt a szó, leesett az álla, és a hirtelen támadt kínos csendben a menyecske riadtan nézett elvörösödő képébe.

Mi történt? Semmi, igazán semmi, én vagyok a megmondhatója, hogy semmi. Mindössze annyi, hogy egy kicsit rajta felejtettem a szememet én is a szép szomszédasszonyon; a korsó sörömet, amit a fiú frissen tett elém, észrevétlen, nyilván akaratlan is megemeltem s talpával az asztal lapjához ütögettem - a szép teremtés pedig (áldja meg érte a jó isten!) önkéntelen elmosolyodott, önkéntelen visszakoccintott, s önkéntelen visszanézett egy szempillantásra.

Ennyi volt az egész - s a jó fiúnak ezért igazán nem kellett volna így kikelnie magából. Pedig rettentően odavolt; egész többi este egy szavát sem lehetett venni. Én mosolyogva néztem - mint a gyereket nézi a meglett ember. Éreztem, hogy a világon vagyok, s igen-igen természetesnek találtam. S furcsa volt ez a csinos fiú, aki elképedt, s mint valami újságon esett azon kétségbe, hogy más férfi is van a világon, nem csak ő.


Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám

2011. február 25., péntek

Feleky Géza: Munkácsy színei

Mutatvány az író Munkácsy-monográfiájából.


Az alkonypír átszűrődése a lombsátrakon, a lángvörös és a sötétzöld találkozása talán legszebb élménye a szemnek az erdőben. De ezt a nagyszerű effektust igazi művész Munkácsy előtt alig merte felhasználni. A klasszikus olasz művészet kék ég elé állította a karcsú, szomorú píniákat. Ruysdaelnál s Hobbemánál a szürke ég a barnászöld lombok diszkrét és előkelő háttere. A szilaj temperamentumú Salvatore Rosa viharfelhőkkel hevíti képei temperatúráját: de nem meri mérkőzésre bocsátani a világító alkonyi eget s a lombsátrak sűrű zöldjét. Tizianónál előfordul ugyan ez az erős kontraszt, de mindig messze a kép mélyén, dekoratív folt gyanánt. Egyszer tűnik fel az alkonyi erdő Rubensnél, egy egészen különös tájképén, ahol Watteu párás könnyűségét sejti meg egy pillanatra a különben nagyon testies képzeletű művész. A francia romantikus iskola s Diaz tesznek azután a 19. században elvétve ilyen irányú kísérleteket: de Munkácsyig egyetlen festő sem merte az erdő fölé borítani az alkonyi ég tüzes fényű boltozatát, hanem legfeljebb egy árnyéklati pirosat, csak az alkony egy csillámát keverte bele az ég színébe. A különös Johann Kaspar Friedrich is csupán a szürkéssárga téli alkonyban festi le az erdőt.
Munkácsynál a kontraszt nem hasítja ketté a képet. Megtorpadnak, összetorlódnak a nehéz felhők, barázdáikban meggyvörössé sűrűsödik, és sietvést, szenvedélyesen bugyog az alkonypír. Az alkonypírnak ez a patakokká elágaztatása nem csupán a fényes felületté merevedéstől óvja meg az eget. A felhők tömött, nehézkes, szürke tömege gyújtja fel az áttetszően tiszta pirosat, csak ez az ellentét adja meg neki a festői lehetőségek határát szinte meghaladó fényintenzitást. Azonkívül a szürke felhőkbe ágyazott vörös lángú napfény tartalmas, nemes drágakőcsillogást kap, és nem esik ki többé a képből, mert Munkácsy színeinek a fák barnájában és zöldjében is van ilyen drágakőszerű csillogásuk. Az égboltozat drámai elevensége mellett monumentálissá emelkedik a terebélyes fák komoly nyugalma, és ez a nyugalom még szilajabbnak érezteti odafent a természet örök, nagy erőinek: a világosságnak és a sötétségnek grandiózus mérkőzését.
Munkácsynál akkor kapnak ilyen szinte páratlanul patetikus szárnyalást a színek, mikor gyengéd, halk színakkordokat üt meg mindenki körülötte.
"Pour étre peintre ayez du coeur et de la couleur", írta egyszer egy emlékalbumba Munkácsy, és elég pontosan jellemezte ezzel a mondattal ugyan nem a festést, de saját magát. Közvetlen, impulzív művészete csakugyan az érzésből sarjadt, s a színnek valóban szokatlanul nyomós szava volt képeiben.
Munkácsyt a korabeli akadémikus festéstől elsősorban friss és erőteljes színlátása választja el. Valóságos világító erőt, nemes tartalmat, tiszta mélységet s jellegzetes zamatot ad palettája a történeti jelenetek s a természet színpompájának egyaránt. Attól fogva, hogy Munkácsy a fiatalkorában tipikus borult tónust leküzdve kialakította egyéni színskáláját: éppen ez a kolorit hirdette legbeszédesebben művészetének grandiózus lendületét és heves temperamentumát. "Le dessin, c'est la probité de l'art", mondotta egyszer a vonal csalhatatlan mestere, Ingres. A szín pedig a művészet könnyed s mégis hatalmas spontaneitása, legtermészetesebb és legerősebb hatóeszköze, felelhette volna Munkácsy.
Ma már a bitüm letompította, megette a színt sok Munkácsy-képen, de az eredeti Munkácsy-színek erőteljes frissességének sem volt semmi közük az impresszionisták színtavaszához. A magyar kormány egyszer szerette volna visszahozni a mestert Magyarországra, s a budapesti múzeumok főfelügyelőségével kínálta meg. Munkácsy azonban hazatérése feltételéül nem színekurát szabott ki, hanem munkakört: egy festőakadémiát, hogy ott felvértezhesse az impresszionizmus ellen a fiatal magyar festőnemzedéket. Munkácsynak egyik nagy érdemes közös az impresszionistákéval: a megmerevedett színek diadalmas életrekeltése. De azért Munkácsy nem túlzott, közte s az impresszionizmus között csakugyan teljes volt az antagonizmus, mégpedig a legteljesebb - színek tekintetében.
A festés múltján végigtekintő pillantás a színlátásnak két nagy, ellentétes áramlatát látja: a festés hol polychroman, hol monochroman színes. A monochrom színességre a fő példák: Rembrandt, Velazquez, az impresszionisták, a polychrom színadásra pedig, a németalföldi quattrocento, az egész reneszánszkori olasz művészet, és Munkácsy.
Az impresszionisták kivonultak a műteremből a szabad ég alá, de Velazquez a műteremben is teljesen elére az általuk célozott eredményeket. Az egységes megvilágítás a természetben egy közös elemmel hatja át a különböző színeket, és egy egységes matéria: a tónus fokozataivá olvasztja össze őket, az egységes megvilágítás átalakító befolyása következtében a legerősebb színellentétek is csupán a megbontatlan tónusegység változatai gyanán érvényesülhetnek. Így ezután első pillantásra egyszínűeknek hatnak a képek: de az egyszínűségen vagyis a tónusegységen belül az árnyéklatok finomságával és gazdagságával Rembrandt és Velazquez a nobilis színesség csudálatosan változatos és legszivárványlóbb fokáig emelkedtek.
A tónusegységet fedezték fel a színek megelevenítésére és összehangolására az impresszionisták is, de sok teljes harmóniájú alkotásuk mellett gyakran egyoldalúvá lett színlátásuk, és nem egyszer használtak deliták céljukkal nem összeférő erős hangsúlyokat.
Monet lefestette ugyanazt a három szalmakazlat a korahajnal szürkéssárga világításában, a hajnal teljes ébredésekor, az aranyos déli napfényben, a délután megenyhült tónusában, az alkony különös reflexeitől megbontva, és a felhőlepett ég szűrt világosságától összehangoltan. A valóságábrázolás tehát már nem cél, csupán ürügye a tónusfestésnek, a tónuselemzésnek. Monet nem vállalja többé a festés teljes feladatát: hanem egyetlen részletfeladatra szorítkozik. A késői Renoir viszont valósággal az Ezeregyéjszaka fantasztikus színpompáját bontja elő az északi tájak ködéből, képein és az utána induló képeken a színeknek szinte ornamentális érdekességéhez, változatosságához és gazdagságához szokik a szem. Az impresszionisták nyomán felébredt a XIX. század vége felé Velence nagy időinek erőteljes színszomjúsága.
A Monet-val megindult egyoldalú tónusfestés nem fér össze a Renoirtól elemi erejében felélesztett színszükséglettel, és ez fogja csakhamar kimozdítani mai uralkodó helyzetükből az impresszionistákat, és ezért szabad a közeljövő emberét látni a csak nemrég meghaladott Munkácsyban.
Mikor az újítás lendületétől elragadva a színnüanszírozás helyett a színfokozásban keresték a színességet Renoirék: egy olyan szükségletet támasztottak, melyet a régi mesterek, elsősorban a velenceiek és a németalföldi festők tudnak csak valóban kielégíteni és nem ők. A tónusfestés finom húrjaiból mély, buja akkordokat igyekeztek kikényszeríteni, pedig ebben az irányban nem vehetik fel a versenyt a polychrom színlátásnak, Dirk Boutsnak, vagy Giorgione-nak nemes tartalmú, drágakő-csillanású, tiszta fényű és patetikusan szárnyaló színeivel.
Delaroche és Piloty kolorizmusa teljesen diszkreditálta a festékadta színlehetőségeket. De az egészséges színérzék visszatérte feltétlenül rehabilitálja azt a színlátást, mely a természet követésével a művészet autonóm lehetőségeit, a pillanatnyiság élénkségével a színek alaptermészetének monumentalitását állítja szembe.
Dirk Bouts vagy Giorgione színessége egészen anyagszerű. A festékanyagnak tökéletesítése, a festékösszetételek elemeinek egyre szolidabb, egyre kiadósabb vegyítése, a kontrasztoknak és a konszonanciáknak tökéletes kihasználása fokozza képeiken a színeket. Náluk a festés különleges eszközeinek legcélszerűbb alkalmazása hozza meg az erőteljes és gazdag színhatást, és ez a képszerű színesség helytáll a természet színességével szemben is.
Munkácsy nem használhatta fel az olasz és a németalföldi festőműhelyek gazdag tapasztalatait és a rafinált színtechnikáját. (A Munkácsyval a színfelfogás tekintetében rokontermészetű Böcklin folyton lapozgatta azt a kompilációt, melyet Abbé Requeno állított össze a régiek festéktechnikájának írott emlékeiből, és fáradhatatlan kísérletezgetéssel iparkodott feléleszteni Pliniusnak, az athoszi festőkönyvnek, a reneszánsznak festékreceptjeit.) Ez a hagyomány elveszett. De azért a hetvenes évek közepe óta festett Munkácsy-képek majd nagyot nőnek érdekességben és aktualitásban, ha az anyagszerűségnek az iparművészetben, az építőművészetben, a szobrászatban ma már domináns elve átlép a festés területére és festékszerű, a festék természetével indokolt színességet fog követelni. És ez a tendencia már kialakulóban van. Első, csak még öntudatlan jelentkezése: Greco feltámadása.
A Munkácsy-képek színessége természetesen nem értékesebb a Monat-csoport színességénél: a Munkácsytól képviselt princípium azonban látszólagos kezdetlegessége ellenére is fölötte áll a másik, nála sokkal differenciáltabb princípiumnak.
Az "ember tervez, Isten végez"-t "l'homme propose, dieu dispose"-nak mondja a francia, ez a fogalmazás a teológia szempontjából szabatosabb a magyarnál, és azonfelül megfordítva rendkívül frappánsan határozza meg a művészi tevékenységet. Dieu propose, l'homme dispose: az isten, a természet végtelen gazdagságában válogat és ítél a művésszé született ember.
Munkácsy csakugyan válogatott a természet színei között. Kiválasztotta az egyes színek jelentőséges, mély, tiszta és festékekkel elérhető árnyéklatait, kiválasztotta a megtalált árnyéklatok legerősebb lendületű és legnemesebb zengésű találkozásait. Mesterségének saját erejéből történt elsajátítása vezette rá az anyagszerű színadásra. Művészi érzékének navitása mellett nem meglepő kitartó hajlama a tiszta és erőteljes színek iránt, nagyszerű hivatottsága előtt könnyen feltárultak a színkomponálás aránylag egyszerű törvényei. Az impresszionisták meglesték a természet egyik legcsudálatosabb és leggyengédebb szépségét. A természet véletlen színkeverékeinek és színelszórásának organizálása a tiszta, jelentős színeknek kellemes váltakozásaivá, beszédes találkozásaivá, nyugodt egyensúlyúvá, jól csengő harmóniájává Munkácsy magasabbra törő útja: ezen az úton haladva emelkedik megváltó hatalmú művészetté a valóság, és ezen az úton haladva talál kapcsolatokat és célokat a végtelen világban a teremtő gondolat.

Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám

2011. február 24., csütörtök

NAGY ZOLTÁN: TÉL

A tél fütyöl, süvít, havaz,
Be réges-régen volt tavasz!
Be réges-régen voltam én
Ábrándos, bús kamasz!
Oh bükkösök ti és melyek
Öntözték, csergő csermelyek,
Be rég befagytatok!
Havas mezőn tar parti fák ...
- Oh, Chárisok! Oh, Gráciák!
Magamra hagytatok!

Oh vágy, mely rég megdermede!
Oh lányok hajlós termete!
Oh régen-volt majálisok
Füzéres gyermeke!
Rigó nem szólhat szebben és
Lépésük táncos rebbenés,
Nyomukban baktatok.
Hónyakban vérszín klárisok ...
- Oh, Gráciák! Oh, Chárisok!
Epedni hagytatok!

Halljátok vén szívem jaját!
Már megfagyott minden Najád
S a tisztáson nem bontja már
A Nimfa dús haját!
A téli erdőbe megyek,
Vén Faun, a hótakart hegyek
Ölén szűz csönd temet
És tépi tüske s játszi ág
- Oh, Chárisok! Oh, Gráciák! -
Bozontos mellemet.

Havas tetőn, hol galy ropog,
Végső gyásztáncot ott ropok,
Kancsal szememből hull a köny
S két kecskeláb kopog.
Halódón, biccenő, keszeg
Száz vad bakugrást ott teszek,
Az égre nézve fel!
Hétágú sípom, ős Titok,
- Oh, Gráciák! Oh Chárisok! -
Többé nem énekel.


Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 1. szám

2011. január 2., vasárnap

ILLYÉS GYULA: Újév napján írtam



Karácsonyra, hó lesz, jósolta a naptár
és lett is valóban. Mintha ezer kaptár
nyilt volna az égen: zümmögve kerengtek
a pihék s ellepték már az egész kertet.
Az ablaknál álltam, néztem hogyan szállnak,
egyesek közülük vissza-visszaszálltak.
Rajzott az egész táj! Estefelé csöngve
szánkók szaladtak el odalent a völgybe
láthatatlanul, tán egy tündérmesébe...

A lágy alkonyattal szétömölt a tájon
a szivetzsongitó rejtelmes karácsony.
Nyugtalan forogtam a fülledt konyhában.
Mire vártam? ma sem tudom mire vártam.
Akkoriban én ugy képzeltem az évet,
mint egy hosszu utat. Mostan ér majd véget,
hallottam és láttam, hogy mindenki örül,
anyám frissen forgott a kis tüzhely körül...

Akkoriban én ugy képzeltem az időt,
mint egy hosszu, hosszu változatos mezőt,
elején tavaszi virágok nyilottak,
arrébb a nyár arany kepéi ragyogtak
majd gyümölccsel terhes őszi fák... emegett
ködpárákba vesző magas havas hegyek
és e hegyek mögött, ott volt az év vége:
egy szörnyü szakadék zuzmorával, jéggel,-
igy képzeltem nyáron... és hittem előre,
hogy ott feljutok majd valami tetőre
s messze látok onnan... a havas táj fölött
meglátom az annyit emlegetett jövőt,
a jövendőt, miről nem volt semmi képem,
valami ligetnek, szép ligetnek véltem,
lombjai a szélben fényesen lengenek,
felette koszorut állnak a fellegek...
Most, most majd meglátom! s titkos szorongásban
éltem napról napra december havában.
Közelgett az ünnep. Kint a nedves kazlak
reggelente harsány aranyszint ontottak.
Aztán hó lett és csend, nagy csend, csak a bezárt
kakasok hallattak pár kukorékolást,
szinte emelkedni éreztem a tájat,
a kedves dombokat, az ismerős fákat,
s havas udvarunkat fürge talpam alatt -
És eljött az ünnep s minden lapos maradt.

Évre évek multak azóta s én sokszor
vártam még gyermekként az évfordulatkor,
hogy majd csucsra érek s gyakran már-már hittem,
hogy látok valamit, - másszor legyintettem
s Szilveszter csuszamló, sikongató éjjén
részegen pörögtem az év meredélyén.
Borzongva ébredtem, sik, havas reggelen
járt szemem s undorral láttam: ez a jelen
ez a lapos hideg, amelyből sárosan
nyult egy-egy országut előre gyászosan -
Megindultam rajta, tudtam nem fölfelé,
zord arccal mentem uj s uj szakadék elé...
Néha még fölvágtam rémülten fejemet,
csak egyszer, csak egyszer ints még, régi liget!

*

Ujév napján irtam, amit eddig irtam,
holt emlékim fölött árván virrasztottam.
Melyen át először néztem szét e földön,
a kis ablakot most szomoruan törlöm;
nézem a hófedte határt fáradt szemmel:
fehér buckáival mint megőszült tenger -
Elállt a havazás, csak itt-ott csap még fel
egy kis hó a szélben, mint vihar szüntével
az utolsó habok, aztán az is elül, -
s ím a hajótörött szemén könny melegül:
Hol vagy te jövendő? Hóban ködben állnak
jegenyéi ott fenn a régi hegyhátnak
s az uj esztendőbe bukott vidék felett
el-eltünedeznek mint a kisértetek.
Ország sülyedt itt hó, éhség, nyomor alá,
rajta mint vizipók futkároz a halál.


Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám

2010. november 29., hétfő

Gellért Oszkár: Lélek, mennyi az?



Hidépítő mérnök,
Te tudhatod műved teherbirását.

Malommunkás,
Te tudhatod, naponta hány zsák kell ahoz,
Hogy megszakadj.

Fa ága,
Te is tudhatod,
Milyen súlyú akasztott ember alatt
Törsz ketté.

De lélek, lélek,
Tudhatod-e te, hogy mennyi az
Amit elbírsz?

Tudhatod-e te, hogy mikor a kedves bucsuzóul
Kedvese vállára ejti kezét:
Nem roskadsz-e össze öt ujja alatt.

Tudhatod-e te, hogy amit elbírsz,
Egy sziklatömb vagy egy hópehely.

Lélek, mennyi az?


Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám

Móricz Zsigmond: Lélek által



Éjfél után lehetett, mikor felébredt. Rémület futott végig rajta: hát mégis.

Oly dermedten feküdt, mint egy hulla, a szája is kinyílt s kínosan lélegzett. Hideg izzadtság verődött ki a homlokán, aztán végig az egész bőrén: rettenetesen félt.

Óh, ez a nyomorult asszonyi sors.

De mikor a Bözsike jött, akkor itt volt mellette az ura. Emlékszik, aznap paradicsomot főzött be, egész nap futott, fáradt, dolgozott, vidáman, veszekedve, ahogy egy erős, egészséges, hatalmas asszony teszi, akinek minden van, amit az isten csak adhatott, öröme van az életben s itt van az ura, akire rákiálthatott s akinek könyöröghetett, aki előtt sírhatott és nyöszöröghetett s nem szégyellte, mert ez az ő ura, az ő embere, olyan az övé, mint a keze-lába, a saját tagjai: mert ez is az ő tagja! csak az övé s nem is kell más, csak ő! még holtában is csak ő és most itt van a baj...

Eleinte csak tíz percenként jönnek a fájások, mondta magában. Szörnyű volt ezeket a tíz perceket egyedül kivárni. Úgy tűnt fel neki, mint a végtelenség, az óra pattogott, de egyik kettyenéstől a másikig végtelen idő telt el. Hogy megy neki ennek a rettentő útnak egyedül...

A kicsi lánya ott feküdt az ura ágyában, erre az éjszakára már nem merte magához venni.

Megnézte a sötétben, hogy minden rendben van-e. A bölcső elkészítve, a ruhák, a kis dunnák, vizesruhát is csinált, hogy ha nem tudna leszállni... Jaj, legalább ne éjszaka volna, akkor a kicsit mégis el lehetne küldeni valahova, valakiért, hiszen olyan okos, oly rendkívül okos, egészen az apja...

- Hhhhmj... - nyögött hirtelen. Már erősebben érezte.

- Jaj istenem - segítség...

Semmi hangja sem volt, még arra is gondolt, hogy talán alszik s ez az egész lázálom... De a másik ágy alatt kotlós volt ültetve s az megmozdult, kavarta a tojást s kint hallotta a kútostor csikorgását: hogy lehet az, hogy hagyhatta ő azt szabadon? nincs beakasztva? végiggondolta az esti vízhúzást, úgy látszik, már akkor annyira ijedt volt, hogy még a fejét is elvesztette.

De szégyellte, szégyellte, jobban, mint minden bűnt, ezt a tikot. Már egy éve múlt és hat hete, hogy meghalt az ura és ő most így van. Hogy fogják ezt az emberek elhinni neki.

Lélek által - mondogatta magában -, lélek által...

Ha egyszer megtörténhetett: másodszor mért ne? Van ő oly tiszta asszony, mint akárki!... Soha ez alatt az idő alatt másra nem gondolt, másra nem nézett: csak egy, csak egyetlen egy emléknek élt, nem is emléknek: élő, valóságos volt neki a szegény. Úgy hozzá fonódott, belekapcsolódott, magába vette, hogy nem is érezte magát külön valakinek. Neki nem volt halott. Neki nem volt emlék. Neki ura volt, férje, azza!

Talán megőrültem - mondta néha magában, de ettől elválva, mindenben rendes volt az esze. Folyton ellenőrizte magát, a munkáját, beszédét, hogy mit tesz s mit mond. Igaz, különös volt, hogy úgy el tud egyedül lakni, ilyen fiatal asszony létére, de mit tudják azt az emberek, hogy amint leszáll az est és sietve bebúvik szép fehér párnái s dunnái közé, mi vár rá kárpótlásul a nappali magánosságért és szomorúságért... Két életet élt: a nappal az kemény volt s kegyetlen és rideg: az éjszaka lágy , izzadó, forró. Még önmagának sem mert róla nappal egyetlen pillanatra sem célzást tenni: oly képtelen, lehetetlen volt a nap fénye mellett, ami a hold mellett oly kimondhatatlan nagy, jó és édes volt.

Mindenki kérdezte, mért soványodik annyira? Nem eszik? nem gondol magával?... Dehogy nem, igaz, nem eszik valami jó étvággyal, de eszik, iszik, még egy kis bort is megiszik, egy-egy pohárral, sőt táplálja magát, mert erőszakkal hízlalná a testét: de nem bírja azokat a gyönyörű éjszakákat. Jobb, hogy ezt az emberek nem tudják... hogy kicsoda az ő ura... hogy az visszajár... és most minden napfényre kerül... jaj, és ez is ilyen iszonyúan, ily különösen, mi ez? micsoda sors, hát volt már valaha ilyen eset?... Ó, boldogságos Isten... szeretett már így ember embert, hogy a szerelme még a másvilágról is így visszahozza és ez legyen...

Már minden szót kínos nyögéssel mondott magában, mert véghetetlenül szenvedett:

- János, János - mondta suttogva, de csak az ajka mozgott, mert csak akkor jött mindig a kéj perceiben is, ha hangot nem adott, a legkisebb földi zajra eltűnt s most is érezte, hogy fogja a kezét... Jaj, de jó, jó... János: a kezed... Mint amikor a kis Bözsi jött, egész idő alatt fogta, markolta a kezét s egymás szemébe meredtek s azokat a szaggató csontot törő iszonyatos fájdalmakat nem érezte, mert az ura kék szemébe nézett és a legnagyobb kínban is mosolygott, izzadt viasz színű arca egy mosoly volt és a test ugyan üvöltött és mint a vas, csikorgott: de nem érezte, mert úgy szorította körmét, úgy belevágta ura kezébe, hogy annak vére folyt s majdnem eltörte és az csak nézett, nézett az ő szemébe biztatóan, bátorítóan s mikor túl volt, emlékszik, felsóhajtott: jaj, de jó volt!...

Most is megkönnyebbült.

Már nagyot lélegzett, a szemét is csaknem kinyitotta, úgy hunyta össze erősen az utolsó pillanatban: ha kinyitja, vége: eltűnik... s akkor nem lehet többet visszaigézni...

Csakugyan valami nagy megkönnyebbülést érzett.

Nem mert arra gondolni sem, hogy megtörtént... de a szíve boldogan remegett, hátha: igen.

Hosszú, hosszú idő telt el, oly lankadtan s boldogan feküdt, tudta, hogy nem szabad megmozdulnia: s úgy várta, jaj, úgy várta... mit? a sírást? a kis sírást?... Nincs?...

Új rémület.

Halott?...

Megfagyott benne a vér: halottat szült?

Halottól, halott?

Elvesztette az eszméletét a rémülettől...

De hisz az nem is lehet másképp... hiszen nem is viselte ki... Igaz, már szeptemberben mondta az ura, hogy félidős vagy, februárban lélek által szülni fogsz... De ő figyelte magát s oly csudálatos volt neki, hogy rendesen meg volt minden hónapban az ideje, most legutóbb is, három és fél hete...

Nem merte a testét mozdítani, de egyszer csak érezte a nedvességet, vért. Jaj, borzalom, borzalom, s nincs senki, aki segítsen. A pici gyereket felköltse? Bözsikém, Bözsikém... nem... inkább elvérzik reggelig, úgyis mit segíthet az a két és fél éves baba... el tud az menni valakiért?...

Hosszú ideig feküdt így, érezte, hogy már alig van benne élet, minden vére elfolyik: el kellene kötni.

S hogy így felébredt, többet nem jött vissza ura, ki tudja, látja-e valaha még? nem azt jelenti-e ez, ami itt történt, hogy ő nem jöhet többet, nem eresztik a túlvilágról már többet hozzá s maga helyett hagyott... Kit? egy másik kis halottat...

Legyőzte magában az undort, mert neki élni kell: az élőért... A halottért, a halottal elmehetne halottnak: de ott van a másik ágyon az élő, a kislány: azt felnevelni kell...

Kinyújtotta azért a kezét, fogta az ollót, amit este kikészített, megkereste s elvágta a köldökzsinórt s megkötötte, aztán pihent.

És oly könnyű volt már a teste: azért ez sokkal másképp folyik le, lélek által, mint test által, úgy érezte, képes volna, ha akarna, felkelni...

De nem mozdult, elszunnyadt s felébredt minden percen s nem merte testét mozdítani, csak érezte a titokzatos valamit maga mellett s mikor virradt, az ablakon, hirtelen iszonyú rémület kapta el: nem, a napvilágra nem merte a holt magzatot testénél viselni, csudálatos könnyűséggel felkelt, fogta s mily könnyű volt s mily fehér a picike... Betette a kis bölcsőbe, betakarta és megcsinálta ágyát, vastag lepedőket terített maga alá s újra lefeküdt s most aztán elaludt nyugodtan.

Csak akkor ébredt fel, mikor már egész világos volt s Bözsike, ki tudja, mikor, átjött hozzá s itt játszott, fecsegve, babrosan mellette.

- Édes kicsim, édes kis babám... jaj, már nem vagy magadba: nem vagy már egyetlen, nem vagy árva... kicsikém, kis bogaram... - és simogatta gyenge ujjaival a baba szöszke hajacskáját.

Fel is öltöztette s most nappal elküldte az utcára, hogy híjjon egy nénit, akárkit, egy nénit.

És a gyerek oly okos, megértette, kiment s nemsokára már jött a szomszédasszonnyal, Barca Gáspárnéval.

- Beteg vagy, Juli?

- Beteg, Zsuzsa néni. Nagyon beteg.

- Né csak, hát mi bajod van?...

- Menjen el a bábáért, lelkem nénémasszony.

- Bábáért? mi bajod van, lelkem?

Hallgatott, csendesen, fájdalmasan mosolygott s a bölcsőre nézett. De csudálatos, valami borzongást érzett: félt, csak most érezte meg, milyen iszonyúan fél attól a bölcsőtől, mint a bűntől.

A szomszédasszony megnézte a bölcsőt.

- Mit nézzek benne, fiam?

Csak hallgatta, nem értette.

- Nincs benne semmi!

Lehunyta a szemét, oly ájult és fáradt volt.

Hirtelen felült s iszonyú borzadással, de rácsapott a kis bölcsőre.

Felemelte a dunnát. Tiszta volt minden, csak a kispárna volt a dunna alatt.

Visszaesett az ágyba s elvesztette az eszméletét.

A szomszédasszony rögtön vizet hozott, vizeskendőt tett a fejére.

- Rosszat álmodtál? - mondta, mikor látta, hogy fölnyitja a szemét.

Neki szinte kiugrottak a szemgolyói az üregükből és oly vértelen volt az arca, mint egy halotté.

Egész délelőtt nem tudott magáról, össze-vissza szavakat mondott hagymázban s csak akkor tért magához, mikor bejött az orvos.

- No, mi az, fiam - mondta a pápaszemes, nagy vastag, piros arcú kövér ősz orvos.

Nem mert szólani, a szemével intett s az orvos mindenkit kiküldött a szobából.

És akkor oly értelmesen, mintha az isten előtt kellene, kezdte vallani az éjszakát.

Az orvos egy nyers szóval szólt bele:

- Emelje csak fel a dunnát, megvizsgálom.

Erre ő megijedt. Nem. Hozzá még férfi nem nyúlt, őt még más férfi urán kívül nem látta. Nem!

- Akkor ez csak egy bolond beszéd - mondta az orvos, aki úgy gondolta, hogy itt csak durvasággal lehet észretéríteni a pácienst.

- Lélek által! - kiáltotta az asszony -, lélek által, doktor úr!

- No, jól van, hát majd rendelek magának egy orvosságot, egész testét hidegvizes lepedőbe csavarni, megértette, míg csak tűri, megértette? s ezt a kanalas orvosságot óránkint egy evőkanállal. No, nem lesz semmi baj, hanem adok egy tanácsot: menjen férjhez.

Ő elfordította a fejét. Rettenetes gyűlölettel. Jaj, ezek durva, komisz, gaz, élő emberek...


Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám

2010. november 28., vasárnap

Gellért Oszkár: Szerelem



Édes, van úgy, hogy én vagyok a bölcsebb
És te vagy a bátrabb.
S megkínozol, hogy most elmégy örökre
S míg tűzöd a kalapod s kötöd a fátylad,
Szivarom füstjén a szó incselkedőn feléd karikázik:
- Esőre áll, megázik.

Meg van úgy, édes, hogy te vagy a bölcsebb
S én vagyok a bátrabb.
S gyötörlek, hogy most elmegyek örökre,
Bot, keztyű, felöltő... s többé sose látlak.
S kacér kis topánka-szavak topognak utánam a lépcsőn:
- De nem jön ugy-e későn?

Óh ha egyszer egyszerre lennénk bölcsek!
Vagy egyszerre bátrak!
S mennénk örökre... s felhajtanánk egy cseppig...
S karom lankadna: repülj, most elbocsátlak...
S táncolva tüzes karikákon ő jönne a lépcsőn értünk:
- Kip, kop... szerettünk, éltünk.


Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 4. szám

2010. november 27., szombat

Nagy Zoltán: Tél



A tél fütyöl, süvít, havaz,
Be réges-régen volt tavasz!
Be réges-régen voltam én
Ábrándos, bús kamasz!
Oh bükkösök ti és melyek
Öntözték, csergő csermelyek,
Be rég befagytatok!
Havas mezőn tar parti fák ...
- Oh, Chárisok! Oh, Gráciák!
Magamra hagytatok!

Oh vágy, mely rég megdermede!
Oh lányok hajlós termete!
Oh régen-volt majálisok
Füzéres gyermeke!
Rigó nem szólhat szebben és
Lépésük táncos rebbenés,
Nyomukban baktatok.
Hónyakban vérszín klárisok ...
- Oh, Gráciák! Oh, Chárisok!
Epedni hagytatok!

Halljátok vén szívem jaját!
Már megfagyott minden Najád
S a tisztáson nem bontja már
A Nimfa dús haját!
A téli erdőbe megyek,
Vén Faun, a hótakart hegyek
Ölén szűz csönd temet
És tépi tüske s játszi ág
- Oh, Chárisok! Oh, Gráciák! -
Bozontos mellemet.

Havas tetőn, hol galy ropog,
Végső gyásztáncot ott ropok,
Kancsal szememből hull a köny
S két kecskeláb kopog.
Halódón, biccenő, keszeg
Száz vad bakugrást ott teszek,
Az égre nézve fel!
Hétágú sípom, ős Titok,
- Oh, Gráciák! Oh Chárisok! -
Többé nem énekel.


Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 1. szám

2010. november 23., kedd

Vér Andor: Tisztaság



Kiestem az esztelen vágyak vágtató lángszekéréből
s ég és föld közé cövekelt a megállt pillanat.

Szememben hirtelen kialudtak a messze esengő tüzek,
bénító csöndbe zuhant a tájak riadt dobolása
s szent-meztelenül a lelkembe ossant
eleddig hasztalan hajszolt két bús testvérem:
az élet és halál.

Oh tiszta vagyok most, szép és istenes!

(Mi hozzám a patakvájta kő
az irtatlan őserdők néma magánya,
mi hozzám a csecsemők első sikolya
s a pusztában lévők vonagló szűzessége?)

Vérem távoli medrekbe húzodva kushad
s nem renget víg hajókat,
asszonyölek kikötője felé,
mert minden asszonyaim bujtogató arca egy-anyaarccá szelidült.

És homlokomról is leszakadott a keresés kiáltó bélyege,
elébem alázatosodott minden:
a nappallá fényesedett éj,
az üveghangon hárfázó szelek
s az elszintelenült dolgok megfagyott tánca.

Mintha az emlékek irtózata nélkül
egy más bolygón feküdnék:

szívemre tett kezeim összefonódnak - elalélt liliomok -
és ajkaim, csukott ajkaim
a tisztaság szomorú-víg zsoltárait szűrik.


Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám

2010. november 17., szerda

Keszthelyi Zoltán: Fájdalom



Nem a tiéd, sem az övé, már csak az enyém:
senkibe se forrjon át e növő fájdalom,
mely motoszkál, kaparász a lélek menhelyén
s táplálékot csipeget a fagyos csontokon...

Mit meséljek könnyeimről? Ugysem értenéd,
hogy az éjfelek gonoszan táncot lejtenek
mellemen és zörgetik a csöndet és setét
falak mögé menekülnek, - ravasz gyermekek, -

falak mögül leskelődnek, ha fölrettenek
s morogva reámijeszt az ágy, szokott barát,
kiabál a sántalábu asztal, mennyezet,
s szurós zajoktól hizik e négyszögü világ:

izgatottan számolják a messzesikló perceket,
gyerek szájuk összesúg-búg havat-békát ellenem,
tervük, bolond haditervük, oszlopokat döntöget...
s feneketlen szakadékba kivánják a fekhelyem -

Testesülnek elfelejtett szégyensíró bánatok,
melyeket a napsugárban sziszegtek el szaporán
s ojtogattak a szivembe kigyónyelvü nappalok,
növekednek, testesednek minden éjen, éjszakán.

Hogy' zihál a házereszték!... Metsző füttyöket fakaszt
öreg-apró napiemlék s maró mérgeket repit
a szememre, az inyemre, hogy ne leljek már tavaszt,
ne lássam a nyíló reggel rubin-gyémántfényeit.

Ó, a mezők tarkasága, virágok, füvek
ölelnek a fájdalomba haló-csöndesen,
mig fölöttem és alattam ezer zug zizeg
és a szökött vidámságot, álmot keresem.

Senkibe se forrjon át e növő fájdalom:
nem a tiéd, csak az enyém, bennem sirdogál,
táplálékot csipeget a fagyos csontokon,
szeme tüzes, végtelenbe csillogó opál - - -


Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám