Skandináv mitológia - Teremtéstörténet

Írta: Tran Dániel

Tartalomjegyzék

* A világ és az ember teremtése
* Az istenek alkonya

A skandináv mitológia az északi germán népek, svédek, dánok és norvégok közös (kereszténység előtti) hitvilága. A skandinávok sokáig megőrizték pogány hitüket és ezzel együtt mitológiájukat, amelyet a kereszténység első évszázadaiban az izlandi történetírók lejegyeztek.

Előszó

A középkori Európa népeit a 8-9. században érte a legtöbb katonai támadás, melyek komoly területeket vagy vagyonokat hasítottak ki a kontinens országaiból, azok vagyonából. Dél felől az arabok törtek be Hispániába (711) és ha Martell Károly, a későbbi Nagy Károly felmenője 732-ben nem állítja meg előrenyomulásukat Poitiers mellett, úgy az egész keresztény kultúra veszélybe kerül.

Mintegy fél évszázaddal ezután vad harcosok érkeznek Északról és lerohanják Lindisfarne kolostorát (793), elpusztítva és kirabolva azt. Ezután, a 11. századig folyamatosak a rablóportyák, melyeket váratlanul feltűnő, kis számú, karcsú evezősökön utazó férfiak intéznek Európa felkészületlen népei ellen, ajkaikon idegen istenek nevével.

Észak-Európa messze van még attól, hogy a vikingek nyomása gyengüljön, mikor a Kárpát-medencébe egy harmadik rablónép, a magyarok vonulnak be alig egy századdal később (895), és alig, hogy beveszik magukat a termékeny legelőkre, kegyetlen, elsősorban pénzszerző hadjáratokat vezetnek a magukat civilizáltnak tituláló Európa ellen. Különös vallásuk büszke, harcban kiérdemelt halált, küzdelmet és vért tanít nekik.

Mindhárom nép a kereszténytől idegen vallás nevében indítja a hadjáratait. Ahhoz, hogy szándékaikat, szokásaikat megérthessük – és képet kaphassunk arról, hogy mi is vezette az európaiakat a várak és városok nagyfokú építésére a nyugat-európai országokban – elengedhetetlen megismernünk vallásukat. Hiszen joggal gondolhatjuk, hogy ez is közrejátszott a rablóhadak kirajzásában és rajtaütéseiben. Mással, önálló érvként nehezen magyarázható, hogy a 10. században, mikor a skandinávok és a magyarok is Isten vallására kezdtek térni, a portyák ritkultak, míg a 11. századra gyakorlatilag elcsendesedtek…

A világ és az ember teremtése

A világ egy pusztaság volt, de egyszer csak megszületett a tenger, és elkezdett formálódni a rónaság északi részén egy világ, amely ködből és árnyakból állt, a neve Nilfheim. Nilfheim közepén volt Hvergelmir forrás, amiből 12 jégfolyam fakadt. Délre a tűz földje, Muspelisheim terült el. Innen különleges folyók eredtek, enyhén mérgezőek voltak, de folyásuk közben ihatóakká váltak. És ahol az észak jege, dél tüze találkozott, a párából megszületett az első létező: Ymir, az óriás.

Ymir volt az óriások atyja. Egyszer mikor elaludt, megtörtént, hogy verítékben fürödve ébredt: bal karja alatt megszületett az első emberi pár, és az olvadó jégből megszületett egy tehén is, Audumla, aki az óriásokat szoptatta. Ymir szomját a négy tőgynél oltotta, a tehén pedig az olvadó jég sótartalmától lakott jól. És miközben egy ízben a jég elolvadt a szájában, a jégtömbből előtűnt a haj, a fej, s végül az egész teste egy élőlénynek, akinek a neve Buri volt. Az ő fia volt Bor, aki Ymir lányát vette el, az óriás Bestlát, így ő az apja a három istennek, Odinnak, Vilinek és Vének.

Audumla megalkotja Burit

Ez a három azonnal harcot kezdett az óriásokkal. Elsőnek az öreg Ymir esett áldozatul. Olyan sok vér folyt el Ymir testéből, hogy minden óriás beleveszett, Bergelmir kivételével, aki feleségével együtt egy kis hajón átvészelte az „özönvizet”. Tőlük származik az óriások újabb nemzedéke.

Eközben Bor fiai kiemelték Ymir testét a tengerből, és az földdé változott. Ennek a területnek a neve Midgard lett, azaz „közép feletti”, ami azt jellemzi, hogy félúton Nilfheim és Muspelisheim között van. Az óriások atyjának húsa lett a föld, vére a tenger, csontjaiból az istenek hegyeket, hajából pedig fákat emeltek. Koponyájából négy pillért hasítottak, ami a mennyországot volt hivatott tartani. A magasban tartott terepen helyezték el a Muspelisheimből megszökött szikrákat. Ezekből jött létre a Nap, a Hold és a számtalan csillag. Az istenek megmondták, hogyan haladjanak, hogyan váltakozzon a nappal és az éj, és mennyi idő legyen egy év.

Ekkor még több isten érkezett, hogy honnan jöttek, és kiknek a gyermekei voltak, arról semmit nem említenek a skandináv írók. Odin vezetésével ezek az istenek elkezdték megépíteni saját otthonukat, amelyet Azgardnak- „Áz felettinek”- neveztek el. Lakóhelyük és az emberek által lakott föld között a híd egy szivárvány volt, a Bifröst.

Ymir oszló tetemén lárvák kezdtek el lakmározni. Az istenek ezeket törpökké formálták, emberi alakot adtak nekik. Mivel Ymir testéből származtak ezek a törpék, az istenek úgy határoztak, hogy Midgard lesz a lakóhelyük. Nem volt köztük se nő, se gyermek. Mikor megszűntek létezni, két herceg az istenek soraiból újabbakkal helyettesítette őket, s végül is ezek már végtelen sok ideig éltek.

Az északi teutonok hite szerint azonban az ember a természet szülötte: három isten, Odin, Hoenir és Lodur együtt utaztak a még kietlen, sivatagos földön. Egy napon két eltorzult, és élettelen fatörzs között haladtak el. Az istenek úgy határoztak, hogy élő halandókat formálnak belőlük. Odin adta nekik a légzést, Hoenir a lelket és más fontos dolgokat, Lodur pedig az élet melegét és színét. A férfit Ask-nak, a nőt pedig Embla-nak hívták. Tőlük származott az emberek faja.

Tacitus Germánia c. művében a nyugat-germánokra hivatkozik, és egy teljesen más tételt ad elő. Az első ember - ezekre a törzsekre hivatkozva - Mannus volt, akinek az apja az isten, vagy óriás Tuisto. Mannus-nak három fia volt, mindegyik a három fő germán törzs megalapítói (keletiek, azaz gótok, északteutonok, nyugatgermánok, azaz angolszászok). Ez a kapcsolat valószínűleg Tacitus kitalációja volt. A Tuisto név valószínűleg a "kétnemű lény" lehetett, és a második a Man szóból jött, és az első gondolkodó és szabad akarattal rendelkező lényre vonatkozik.

Az észak teutonok hite szerint a föld, ahol az ember élt, mindenhol vízzel volt körbevéve. Ez terült el egészen az ismeretlen földekig, a pusztaságig. Ebben a tengerben élt egy hatalmas hüllő, Midgard Kígyója, aki a tengeri örvényeket keltette. Midgard alatt volt még egy, a görögök alvilágához hasonlatos világ, a skandinávok ennek világnak a Niflheim nevet adták, mely a holtak hazája volt. Ez a világ egy kietlen, barátságtalan, jeges terület, melyben törpék és óriások laktak, akiket az írok időnként hóval teljesen belepetten írtak le. Ez a világ Hel istennő birodalma, és a birodalom bejáratát egy hatalmas kutya, Garm védelmezte, akinek az volt a feladata, hogy minden élőt távol tartson a holtak birodalmától.

A világ ilyen módon való felosztása nem egyezik az eredeti teuton felfogással, miszerint a földet a tenger veszi körbe és azon túl, a pusztaságban élnek a törpék és az óriások. A világ három részre való felosztása valószínűleg görög behatás következménye.

A germánok hite szerint az egész világ egy fa. Ez a fa az írások szerint egy óriási kőrisfa, a neve Yggdrasil, egyik gyökere az alvilágig, míg másik egészen a mennyországig nyúl. Az első gyökér vezetett a Niflheim-be, a második az óriások országába, melyet jég és hó borít, és egészen a Mimir hegységig ér, ahol a Tudás forrása állt, melyből maga Odin is inni akart. Végül a harmadik gyökér volt a Nornok legokosabbjának, Urdnak a forrása. Minden nap, mikor a Nornok vizet vesznek kútjukból, akkor abból a vízből vesznek, mely a gyökeret is ellátja. A fa legmagasabb ágán egy arany kakas figyelte a horizontot, hogy figyelmeztesse az isteneket, ha ősi ellenségeik, az óriások támadásra készülnének ellenük. A fa tetején figyelt Heimdall isten is, akinek kürtje egy napon a végső csatára hívja majd az Áz isteneket azok ellen, akik vesztüket akarják. A fatönk közelében volt egy üres tér, a béke helye, ahol az istenek mindennap találkoztak, hogy igazságot osszanak. A fa ágai között Heidrun élt, aki Odin harcosainak azt a tejet adta, mellyel jóllakhattak.
A démonok célja az volt, hogy a fát elpusztítsák. Egyiküknek, Nidhögnek majdnem sikerült is, többször is elharapta a gyökeret, amely azonban a Nornok jóvoltából még mindig a föld közepe felé mutat.

Kétségtelen, hogy a germánok házai hasonlóak világképzetükhöz, ugyanis ők nagy fatönkökből eszkábálták össze otthonaikat, és több germán településhez közeli dombon találtak hatalmas pilléreket, amelyek az univerzumot szimbolizálták. Ennek a jelenségnek a neve Irmensul, ez a szó „óriási oszlopot jelent”. A 772-es szászok elleni nagy hadjárat egyik célja egy Cherlamagne-ban (a mai Vesztfália) található ilyen oszlop volt, azonban sajnos megsemmisült.

Az istenek alkonya

A skandinávok nem hittek abban, hogy istenek halhatatlanok és a világ örökkévaló. Állandó harcban álltak, nehogy a világvége készületlenül érje őket. Láthattátok, hogy az istenek milyen csodás eszközökkel voltak felfegyverkezve és mekkora hatalmuk volt. Ennek ellenére nekik, sőt az egész világnak is vége lesz egy olyan kataklizmában, ami mindent felemészt. Ennek a neve izlandi nyelven: ragna rök, azaz „a végső sors, az istenek vége”.

Az istenek kihívták maguk ellen a sorsot. Első bűnük az volt, hogy megkínozták a Vanirok egyikét, egy Gullveig nevezetűt, hogy minden aranyát nekik adja. A másik vétkük az volt, hogy palotát ígértek egy óriásnak Valhallában, ám mikor az ígéret beváltására került volna a sor, Loki kijátszotta az óriást. Ekkor új kor vette kezdetét, amit nyers erőszak jellemzett, a valkűrök csatáról csatára röpültek, az isteneket rémálmok gyötörték. A vég kezdetét Balder halála jelentette: minden isten tudta, hogy Loki volt az, aki meggyilkolta, ezért foglyul ejtették, de ő kiszabadult, és csatlakozott az Ázok ellenfeleihez, a démonokhoz és óriásokhoz.

A rossz ómenek időközben csak szaporodtak. Egy óriás szabadon eresztett a keleti erdőkben egy falka farkast, akiknek apja maga Fenrir volt. Egyikük üldözőbe vette a Napot, s hosszú hajsza után utolérte és felfalta. Ekkor megszűnt minden fényesség a világban, a vöröses árnyak fényénél pedig felállt a démoni hadsereg. Az élén Eggther állt, és maga köré állította követőit. Az alvilágba vezető folyó partján Garm vonyított, és ezzel összehívta híveit. Délen Surt, a tűzóriások vezére gyűjtötte hadseregét. Heimdall látta mindezt, de mégis csak akkor lépett közbe, mikor látta, hogy Loki ellopta a kardját. Fenrir, a farkas, akit csak egy csellel, Tyr fél karja árán lehetett leláncolni, most eltépte kötelékeit, amerre járt, mindent elpusztított, nyomában hegyek dőltek össze, az Yggdrasilt hatalmas rengések rázták meg. Nyugatról Hrym óriás érkezett, hajóján egy fantomhadsereggel. Amikor a hajó elérte Midgardot, a tenger kígyója is előmerészkedett. Ekkor még egy hajó érkezett, fedélzetén Fenrir és Loki. Délről pusztító hadával Surt is megérkezett, amikor elérte Bifröstöt, azt is lerombolta.

Fenrir leharapja Tyr fél karját

Átellenben Ázgard istenei készülődtek a végső összecsapásra. Ez Vigrid mezején, Valhalla előtt zajlott le. Először Odin tört előre, harcosaival, az einherjákkal és a lovas valkűrökkel, egyenesen Fenrirre rontott, ám nem sikerült támadása, a farkas egészben lenyelte őt, majd rögtön Friggre vetette magát, és őt is elemésztette. Ám ekkor Vidar, Odin fia nézett farkasszemet Fenrirrel, aki megpróbálta kettéharapni, ám csodás páncélzata állta az agyarak hegyét, és Vidor puszta kézzel végzett a bestiával, eltörte felső állkapcsát. Eközben Frey Surttal került szembe, ám csodás kardja nélkül, amit felesége, Gerda keresése közben vesztett el, semmi esélye sem volt. Thor összekerült egy régi ellenségével, Midgard kígyójával. Legutóbbi találkozásuk óta a hüllő nem merészkedett a felszínre, de most annyira feltöltődött méreggel, hogy a levegő telített volt vele. Thor iszonyatosat csapott pörölyével, szétszúzta a kígyó koponyáját, ám közben annyi méreg került a szervezetébe, hogy kilencedik lépése után holtan esett össze. Loki és Heimdall, a két ősi ellenfél szemtől szembe került. Mindketten a másik csapásától estek el. Az utolsó nagy Áz, Tyr a karját letépő Fenrirt kereste, nem tudván, hogy Vidar már megelőzte őt. Garm vonítását hallva rögtön hozzá indult, és elpusztította, de az összecsapásban ő maga is életét vesztette.

Minden nagy isten halott volt. Thor, az emberek védelmezője nélkül a halandók védtelenül érezték magukat. Surt mindenütt tüzeket gyújtott, a föld felégett, a folyók kiszáradtak, a föld végül is a tengerbe süllyedt…

De minden helyrejött. A föld kiemelkedett a tengerből, hegyek emelkedtek belőle, ahonnan patakok eredtek. A földön új mezők nőttek, a nap helyére egyik fia, egy másik nap került. Az Ázok maradványaiból az istenek egy újabb generációja épült fel. Balder feléledt, és bátyjával, Höddel nagy ünnepséget tartottak Odin lakhelyén, aki sohasem tért vissza. Helyette fiai, Vidar és Vali, és az ő fiaik, Vili és Ve éltek most Azgardban. Hoenir, Odin öreg fegyvertársa is túlélte a csatát, és mágikus rúnákat vésett egy csodás botra, ami elmesélte ez embereknek, milyen boldogság vár rájuk. Az új panteont Thor két fia, Magni és Modi tette teljessé. Az emberi faj is újjászületett, Yggdrasil védelmében élt tovább, amit a nagy tüzek sem tudtak kipusztítani, és ezzel a mai emberek elődei túlélték a legnagyobb csapást, ezek után már viszonylag békésen folytatódik történetük…

A képek forrása

http://hu.wikipedia.org/
http://www.eso-garden.com/images/uploads_bilder/norse_mythology_1.jpg

Forrás: D.A.K.L.E. - Debreczeni Arany-Keresztes Lovagok Egyesülete