A kelet orvostudománya
Az orvostudománynak az a rendszere, amely a régi Kínában alakult ki, gyakorlatilag változatlanul él napjainkban is. Ez a rendszer nagymértékben különbözik a többi ősi keleti kultúra tudományától, amelyek első állomásai a mai modern nyugati orvostudománynak.
Az ősi Kína
Kínában nagyjából az időszámítás előtti 400. évig a vallás és a mágia az orvostudománytól szétvált, és az orvoslás olyanok kezébe került, akik azt hivatásszerűen művelték. Az orvosok államilag szervezett rendszerben és tevékenységüktől függő besorolásban dolgoztak.
A legalacsonyabb fokozatba a sebészek tartoztak, akik kis csoportot alkottak a kínaiak által "harmadrendű képzettségű"-nek minősítettek között.
A kínai orvos úgy próbálta gyógyítani a betegséget, hogy helyre akarta állítani a harmóniát és az egyensúlyt egyrészt az öt alapelem - a föld, a víz, a tűz, a fa és a fém - között, amelyekről azt hitték, hogy azok építenek fel mindent, másrészt a két szembenálló, de egymást kiegészítő erő a jin és jang között. A jin a sötét, nedves, női jellegnek, a jang a fényes, száraz, férfiúi tulajdonságoknak felel meg. A kínaiaknak az a felfogása, hogy ezek egyike a másik nélkül nem létezhet, kitűnik a két szó eredeti jelentéséből is: a jin a domb árnyékos oldalt, a jang a napos oldalát jelenti.
A kínai orvoslásról való tudomásunk nagy része a Nej-csingben található, amely szabadon "A fizika kézikönyvé"-nek fordítható, és feltételezhetően i.e. 479 és 300 között állítottak össze. A munka az arany császár, Huang-Ti, és miniszterelnöke, Csi-Po beszélgetését tartalmazza, és csaknem kizárólag akupunktúrával foglalkozik. Ez a kezelési módszer a kínai felfogás szerint lehetővé teszi, hogy az energia (csi) behatoljon a szervezetbe vagy elhagyja azt annak a 365 - más orvosi iskolák szerint 600 - pontnak az egyikén, amelyekbe a meridiánok lefutásának megfelelően, finom tűket szúrtak be. A meridiánok függőlegesen elhelyezkedő utak, amelyeken keresztül a csi áramlik, és közülük minden egyes kapcsolatban van valamelyik más szervvel. Nem azonosak az idegek lefutásával. A régi Kínában szigorúan tiltották a boncolást, így az orvosnak meglepően csekély volt az anatómiai tudásuk, de úgy tűnik, hogy némelyik a tovavezetett fájdalom lefutásának megfelelően halad. Például a jobb lapockába sugárzó epekőfájdalom.
A Nej-csing leírja, azt a 12 pulzusformát is, amelyet az orvosnak ki kell tapintania, hatot-hatot egy-egy csuklón. A sokféle észlelhető pulzusminőségre meglehetősen költői leírásokat találunk, pl. "sima, mint az elfolyó patak"; "halott, mint a szikla" ; olyan, mint ?a tetőről csepegő esővíz"; "könnyű, mint a bőrt érintő pehely"- és a vizsgálat több órát is igénybe vehetett.
A kínai orvos moxibustio alkalmazásával is kezelte betegeit. Ilyenkor egy moxa-kúpot (fekete üröm porrá tört leveleiből álló kis halmocskát) gyújtottak meg az előírásnak megfelelő akupunktúrás ponton. A hő és a következményeként kialakuló égési hólyag feltételezésük szerint a jang befolyását növelte, az újabb fájdalom nyilvánvalóan háttérbe szorította a betegség okozta eredeti panaszt.
Óriási mennyiségű gyógyszert használtak. Hozzávetőleg 2000 alapanyagból és 16000 gyógyszerből választhattak. Nem mind volt növényi eredetű, és közülük sokat - nyugati szemmel nézve - furcsának vagy undorítónak találunk. Porított tengeri csikót adtak pl. golyva ellen, Kígyóhúrt egyes szembetegségre, polip (szépia) festékanyagát ecettel keverve szívbetegség ellen és elefántbőrt a nehezen gyógyuló fekélyre.
Kínában a hagyományok szerint már 300 körül Krisztus előtt politikai alkotmányra, tudományokra és iparra találunk.
Hagyományos alak őstörténetükben Fuh-hu, aki kultúrájukat alapozza meg. King-nong császár hagyta ránk az első gyógyszerkönyvet és növénytant (Pen-csao). Huang-Ti császár az akkori orvosi ismereteket foglalja rendszerbe. Öt elemet ír le: víz, tűz, fa, fém és föld. Tőle ered az aktív és a passzív, a hím és nő elve, mely a Nai-Kiyo nevű orvosi értekezés élettani részében nagy szerepet játszik.
Az orvostudomány a Krisztus előtti XI. században lesz önálló. Ekkor épülnek az első kínai orvosi iskolák.
A kínai Hippokrates csak a Krisztus utáni 220. év táján születok meg, Ko-Kin-kei a neve. Művei közül ránk maradt egy a lázas és egy a láztalan megbetegedésekről. 290 körül egyik császári orvos, Vamg-Su-he ír tízkötetes pulzustant. A XIII. században King-Cse-ming női betegségekről értekezik 24 kötetben.
Bonctani és élettani nézeteik összefüggenek kozmológiájukkal. Világnézetük analitikus: aktív erőt (le), és passzív anyagot (ke) képzelnek. Az anyag öt elemből áll. Az anyagban kétféle tulajdonság rejlik: pozitív férfias (jang), és negatív nőies (jin). Az orvos kötelessége, hogy betegében az uralkodó tulajdonságot felismerje.
A test főszervei a szív, tüdő, máj, vese és bél, melyek különböző színt produkálnak: vöröset, fehéret, kéket, feketét és sárgát. Belőlük ismerhető fel a betegség székhelye. A szervek egymással összeköttetésben állnak. A szervek táplálója a vér, mely a vénákon át szállítja a pozitív és negatív tulajdonságokat. A pulzus oka a meleg, s mivel minden testterületen más- -más a melegmennyisége, a pulzus is ennek megfelelően változik.
A betegségek okai külsők és belsők. Külső okok a szél, a hőmérsékletváltozások, a nedvességi viszonyok, a táplálékhibák, fáradtság, mérgek, rovarok és csúszómászók; az emberben létező okok a szenvedélyek, a gond, a félelem, érzelemhullámzás. A diagnózis sok nehézséggel jár, mert az orvos figyelmének sok mindenre ki kell terjednie. A kopogtatás és hallgatózás ismeretlenek, a vizsgálat fő pontja a pulzustapintás, mely órákig is eltarthat. Anatómiai és kórbonctani ismereteik híján a máj, lép, tüdő, szív és vese bajait felismerni nem tudják.
Gyógyszertáruk fő részét növényi drogok képezik. Hosszú recepteket írnak, a komponensek hatását nem kutatják. Minden főszerv olyan színű orvossággal kúrálható, amilyen színűvé a szerv a bőrt festeni tudja. Leghíresebb növényi gyógyszerük, melyet a gazdagok naponta isszák, a gin-seng gyökér (zsen-sen). Alkalmazták TBC, vérszegénység, lázas betegség esetén. Használták a citrust, kámforfát, rebarbarát, indiai kendert, fiatal bambuszhajtásokat, teát, hagymát, bürköt, a fák gyantáit, stb.
Az állati eredetű gyógyszerek közül ismeretesek voltak a foltos szarvas még bőrrel borított agancsa, a mosusz, az állati máj és velő, de különösen nagyra becsülték a tigris belsőségeit és vérét, a tigrisfogat, a hosszú élet elérésére pedig macskaagyvelőt chrysanthém virággal, az örökélet jelképével. Vérköpés esetén csontenyvet adtak.
Patikájukban értékes a vas, az arzén, melyet golyva, köszvény, malária esetében adagolnak, valamint a syphilis ellen a higany. Ezen kívül ásványi gyógyszerként antimont, ként és magnéziát is használtak. Bőrbajokban kénes fürdőket rendelnek. Receptre gyógyszerhasználati utasítást nem írnak. Elvük, a természet mindenkinek megmutatja, hogy meddig szedje az orvosságot. A kúrába bevonnak még varázslást, talizmánokat is.
A bonctan elhanyagolása kihat a kínai sebészetre is. Tulajdonképpen nincs is a kínai orvostudománynak ilyen ága. Nagyobb, véres műtétektől a törvények tiltanak. Az orvost a büntetéstől való félelem is visszatartja a sebészi beavatkozástól. Ami sebészetet folytatnak, az a fürdősök és borbélyok kezében van. Tudnak vérzést csillapítani, ficamodott vagy törött tagot helyre tenni. Ilyenkor bambusznádból kis síneket kötöznek a törött végtaghoz. Sebészeti gyógyeljárásaik a gyapottal való égetés, a tűszúrás (akupunktúra), a massage és az ojtás.
A kínai gyógyászat sajátos és mindenre használt gyógyító eljárása az akupunktúra. Ezt hosszú fém, esetleg csonttűvel végezték, olykor egész mélyen szúrták a testbe. A kínai orvos szerint az akupunktúra ismét helyreállítja a szervezet megzavart vér-és nedvkeringését. Minden betegségnek megvan a pontos akupunktúrás helye (körülbelül 400) pont. Rendkívüli ügyességet és gyakorlatot igényel. Főleg idegzsábák és rheumatismus eseteiben alkalmazzák, sokszor sikerrel.
Másik hasonló és jellegzetesen kínai gyógymód a moxa vagy moxibustio, az égetéses gyógymód. Szárított ürömből készített golyócskát meggyújtanak és azt a bőr bizonyos pontjaira nyomják, így égési sebeket ejtenek a bőrön, melynek szintén gyógyító hatást tulajdonítanak.
Az ojtást himlő ellen végzik. Vagy a beteg ingét adták el, vagy a himlőhólyagocskák tartalmával közvetlenül ojtottak. Ilyenkor a himlős beteg himlőhólyag-váladékával oltják be az egészséges embert. Ezáltal enyhébb lefolyású himlőben betegszik meg az adott személy, s utána egész életére védettséget szerzett. A beoltás úgy történt, hogy a himlőhólyag beszáradt váladékát az egészséges ember orrnyálkahártyájába dörzsölték be.
A szülészet beláthatatlan idők óta a bábák foglalkozása Kínában, alacsony színvonalú. Orvos segítségét nem igényelt a kínai nő. A jósló fájások idején ágyba fekszik, időnként kis sétát tesz a szobában, hogy a gyermek fejjel lefelé forduljon, mert azt hiszik, hogy a magzat a szülést megelőző utolsó órákban fordul fejre. A torzszüléseket különös mesékkel magyarázzák.
A kínai orvoslás nagy súlyt helyezett a betegségek megelőzésére, a tanácsok általában a helyes életmódról szóltak. A táplálkozásnak különleges figyelmet szenteltek, mert ?a betegség a szájon keresztül hatol be".
A kínai gyógyászat arra törekedett, hogy az egész szervezetet erősítse. Ezért diétát, masszázst, napfürdőt, vízgyógyászatot és gyógytornát alkalmaztak.
A kínai birodalom virágzásának szakaszában állami egészségügyi szolgálat is működött, fő feladata a császári udvar egészségügye fölötti őrködés volt. Az állami egészségügyi szolgálat irányításával dolgoztak az udvari és tartományi orvosok.
A kínai orvosok gyógyszerkincse igen gazdag , sok növényi, állati és ásványi anyagból állt.
A régi kínai orvoslás érzéstelenítő, kábító szereket is használt: mandragórát, ópiumot, hasist, stb. Olykor műtéteket, még mellkasi és hasi műtéteket is végeztek az elkábított betegen. Később azonban a kínai sebészet a vallás tilalma miatt abbamaradt, visszafejlődött.
A vallás szigorúan tiltotta a test megcsonkítását. Ha elkerülhetetlen volt az amputáció, a levágott végtagot gondosan meg kellett őrizni és a beteg halála után vele együtt eltemetni. A vallás a boncolást is tiltotta, mely megakadályozta az anatómia fejlődését.
A kínaiak képzeletében az emberi szervezet a világ kicsinyített másaként élt. Úgy képzelték, hogy az emberi szervezetben lejátszódó folyamatok a világot alkotó elemek változásaival kapcsolatosak. Az embert nem választották el a természettől.
A szervezetben is ellentétes erők harca folyik, ezek ingadozása, kimenetele határozza meg az egészséget illetve a betegséget. A két fő erő a jang ( aktív, meleg, száraz, férfias) és a jin (passzív, hideg, nedves, nőies). Egyensúlyuk biztosítja az egészséget.
A diagnosztikában nagy jelentőséget tulajdonítottak a pulzus vizsgálatának. A kínai orvos kifinomult tapintásával több, mint 100 féle érverést különböztetett meg.
További diagnosztikus következtetéseket vontak le a nyelv, valamint a testnyílások vizsgálatából. Vizsgálták a szájat, szemet, fület, orrnyílásokat, végbélnyílást és az ürüléket (székletet, vizeletet). A vizelet ízéből (édeskés, savanykás, stb.) következtettek bizonyos betegségekre.
A gyógyítás fő módszerei ?az ellentét elvén" alapultak. Az egyes betegségek gyógyítására sokféle tapasztalati gyógyszert használtak, például a vérbajt higannyal, a rühösödést kénes kenőccsel kezelték. A fertőző betegeket elkülönítették. Gyógykezelésre alkalmazták a masszázst is. A rabszolgatársadalom és a vallás megerősödésével a vezető szerep a papok kezébe került. Az orvosi tevékenység a templomokban és kolostorokban központosult.
A feudális társadalmakban egyre jobban teret hódított a templomi és kolostori gyógyászat.
A hivatalos vallások által fémjelzett feudalizmus évszázadai megakadályozták az orvostudomány fejlődését. Ezekben a századokban visszafejlődött a sebészet, szülészet, és általában a műszeres beavatkozásokon alapuló orvoslás. Csak a fogászat fejlődött tovább. A fogászok az ujjaikkal tudtak fogat húzni, a lyukas fogak betömésére amalgámot használtak.
A kínaiak a jin és jang kiegyensúlyozására törekszenek
Krisztus előtt II.század. Elkészül a kínai orvoslás első nagy tankönyve, a "Huang-Ti nei-csing", azaz "A Sárga császár klasszikus belgyógyászata". E munka korának anatómiai, élettani és kórtani elképzeléseit éppúgy tárgyalja, mint a diagnosztikai és terápiás módszereket. Leírja az analógiás medicina alapjait, ahol is az emberi szervezet működési területeit összehasonlítja a természeti jelenségekkel, és a társadalom életével.
Három természetfilozófiai koncepció alkotja a nei-csing klasszikus orvoslásának alapját: a jin és jang ellentétes princípiumainak tétele, a mindent átható életleheletbe (csi) vetett hit, valamint az öt elem tana. A könyv az ősök kultuszából származó korábbi hagyományokat is őriz a démonűzés és a varázslás köréből.
A jin és jang kiegészítő rendszere végső soron a filozófus Kung Fu-ce (Konfuciusz) társadalompolitikai elképzeléséből vezethető le. Tanait Cson-Jen filozófus fejlesztette ki teljesen a Krisztus előtt 300 körüli időkben a jin és a jang típusú erők és jelenségek átfogó elméletével. Minden természeti jelenséget két ellentétes és mégis egymást kiegészítő lételem kifejeződéseként értelmezett; ez a jin és a jang. A jin eredetileg egy domb árnyékos, a jang pedig a napsütötte oldalát jelentette. Alapjában véve a jin a test anyagának jelképe, a jang a funkcionális tevékenységé. A természetben minden test vagy jelenség a jinhez (például föld, nőiesség, eltűrés) vagy a janghoz (ég, férfiasság, cselekvés) kapcsolódik. A két véglet harmonikus egyensúlya jelenti az egészséget. Az egyik oldal túlsúlya (si) vagy csökevényes volta (hszü) betegséghez vezet. A testrészeknek és szerveknek is betegségeik lehetőségével megvan a jin és vagy a jang jellege. A klasszikus kínai medicinában a jin és a jang rendszerét a csiről az életlehetelről szóló tanítás egészíti ki. Ennek alaptétele szerint mind az élettelen, mind az élő természet áthatja egy mindenben megnyilvánuló erő. Ez a "csin", amely a széllel, a felhővel vagy a lehelettel asszociálódik - az emberi testben lévő vezetékrendszeren átkering.
A hibás életvezetés következtében zavar léphet fel a jin és jang egyensúlyában. Ennek a helyreállítása akupunktúra vagy moxibuszció (gyógyfüvek beleégetése a bőrbe) segítségével történhet.
Az analógiás orvoslás duális, kéttagú jellege a jin-jang tan mellett a Krisztus előtti III. században kibontakozott egyfajta ötös tan is, az öt elemé és azok változásaié, mely szerint minden természeti folyamat ezekre az átalakulásokra vezethető vissza. Az "öt átalakulási fázis" középpontjában e különböző elemek átalakulása, illetve egymásból való kialakulása és "legyőzése" áll. Az öt elem: a tűz, a víz, a föld, a fém és a fa. A fából tűz lesz, a tűzből hamu stb., a víz pedig eloltja a tüzet. Ez az átalakulás és megszüntetés áll az "öt átalakulási fokozat" elméletének középpontjában.
A belső szervek osztályozásának is a párhuzamok keresése az alapja. Az államszervezet részeinek megfelelően öt ?magtárszerv" van (máj, szív, lép, tüdő és vese), továbbá hat palotaszerv" (epehólyag, vékonybél, gyomor, vastagbél, hólyag és szívburok), melyeket vízszintes és függőleges (meridionális) csatornák kötnek össze.
A gyógyítás feladata abban áll, hogy valamely szervnél levezesse a túlsúlyt, és eltakarítsa az útból az akadályokat.
Égetés és szúrás, mint gyógymód
Krisztus előtt II. század. A kínai orvosok gyógyító módszerei az akupunktúra és a moxibuszció. Ezekkel a technikai eljárásokkal igyekszik az orvos a "csi"-t csökkenteni, vagy növelni a meleg életerejét, amely a meridiánokon, testen belül ez függőleges pályán át áramlik.
E gyógyító eljárások során a test bizonyos pontjait (apró nyílásait, a forameneket) tűszúrásokkal (akupunktúra) vagy ürömfűlabdacsok beégetésével (moxibuszció) ingerlik.
Az eljárások szétszóró illetve kiegészítő hatása, amelynek a jin és a jang analógiarendszer megbillent egyensúlyának a helyreállítására kell irányítania, számos tényezőtől függ: például az akupunktúra alá vetett testrésztől , az akupunktúrás tű anyagától (hogy ezüstből vagy más fémből van-e), a tű forgatásának irányától (tehát a "csi"-életerő folyásiránya szerint vagy annak ellenében). A vezetékek egyes szakaszai összefüggnek az emberi test öt szervének tevékenységi területeivel, a májjal, a szívvel, a léppel, a tüdővel és a vesével, a belső jinnek és a külső jangnak megfelelően.
A "Huang-ti nei-csing" című tankönyvében az akupunktúrát (a latin acus=tű és pungere=szúrni szóból) és a moxibuszció (a japán mogusa=meggyújtott növénykoszorú szóból) a kínaiak egységes kifejezésbe foglalták össze, ez a dzsencsin (a dzsen=tű és csin=égetni kínai szavakból). Az akupunktúra módszerét, amelyet ?aku-moxi terápiá"-nak fordíthatunk le, Kínában feltehetően már a démonűző gyógyászat korában (Krisztus előtt I. évezred) is ismerték. Alighanem a tű döfésének kellett kiűznie a démont a páciens testéből. A gyógyszerrel társulva a tűszúrás és a fűlabdacségetés a klasszikus kínai medicina támasza, s alapköve lett. Az akupunktúra fogalmát a XVII. századi európai Kína-utazók tették ismertté.
A bizonyos betegségek gyógyításához szükséges szúráspontokat az évszázadok során pontosan meghatározták. A XVII. században már eljutottak a ma is érvényesnek tekintett 361 pont pontos helyének meghatározásáig. Anatómiailag, fiziológiailag és biokémiailag még nem sikerült teljesen tisztázni, hogy mi is a "csi"-pályáknak az egyes szervekkel való összefüggési rendszere.
A fülakupunktúra vagy a narkózist helyettesítő éa az operációknál éppenséggel a mai Kínában használatos akupunktúra viszont valószínűleg európai vagy arab eredetű. Ugyanis a kínai tradíciókkal semmilyen történeti összefüggésben nem állnak, és a klasszikus kínai medicinából sem ismertek.
Kínai ujjhegytapintásos diagnosztika
300. körül. A kínai diagnosztikai gyakorlatban egyre inkább elterjedt a Vang Su-ho ?Mo-zsing" című művében leírt érveréstan.
A kínaiak olyannak tekintették az emberi szervezeten belül az érverést, mint a hárfaszerű hangszer rezgő húrját.
Ezeknek a "húrok"-nak a kitapintásából a kínai orvos a test harmódiájáról, illetve annak megbomlásáról kapott információkat. Az ütőeret mutató-, középső és gyűrűsujjával érintette a csukló fölött. A három legfontosabb tapintási pont mindkét kézen a hüvelykujj oldalán, a kéztőcsonton (radialis) egymás mellett helyezkedett el.
Ez az összesen hat pont a különböző szervrendszereknek felelt meg, amelyek közül az öt legfontosabb a szív, a máj, a vese, a tüdő és a lép voltak. Az alsó, a hüvelykujjhoz legközelebb eső pont a rekeszizom felett elhelyezkedő szerveknek felel meg, ezt kínaiul cunnak hívják. A középső érintési pont a mellkasi, a felső pont az alhasi részek egészségi állapotát tükrözik.
A tartam, a kiterjedés és a mélység a pulzus három fő tulajdonsága. A klasszikus kínai orvoslás 28 különböző pulzusjelleget különböztet meg. A feszült pulzushoz például egy megfeszített zsinór képe társul. Ekkor a "hideg" jelét állapíthatják meg, ez pedig belek pangására utal. A pulzusvizsgálat azonban csak egyike az ősi kínai diagnosztika gyakorlati módszereinek. Csupán része a palpációnak, tapintásnak (kínaiul csu-csen, an-csen), amelybe a has megnyomkodása (hasdiagnosztika) is beletartozott. A palpáción kívül még három diagnosztikai alapelv volt: a páciens külsejének szemügyre vétele (latinul inspekció, kínaiul vang-csen) , ebben nagy szerep jut a nyelv vizsgálatának; hallgatózás és szaglászás ( azaz auszkultáció és olfakció, kínaiul vén-csen), ami elsősorban a lélegzés hangjait és a szájszagot vizsgálta, és végül a diagnosztikai célú kikérdezés ( interrogáció, kínaiul ven-csen). A klasszikus pulzusdiagnosztikát egyszerűsített formájában ma is oktatják Kínában. Alkalmazásához alapos képzettségre és állandó gyakorlatra van szükség.
Akupunktúra az egyetemi orvosképzésben
Az akupunktúra is hatékony módszere a fájdalomcsillapításnak, illetve érzéstelenítésnek. 1958-ban Kínában a sebészet területén kezdik alkalmazni az akupunktúrát. Először műtét utáni fájdalmakat enyhítenek vele, de az akupunktúra hamarosan sok kórházban a hagyományos gyógyszeres anesztézia helyébe lép, például mandula- és vakbélműtéteknél. Az viszont tapasztalati tény, hogy az úgynevezett akupunktúrás analgéziával (fájdalomérzés kiiktatása) nem érhető el általánosan, vagyis minden páciensnél a szükséges és megfelelő hatás.
Az NSZK-ban at akupunktúra az ötvenes években csak szórványosan kap helyet az orvosi gyakorlatban, de miután a hetvenes évek elején Kína felveszi a diplomáciai kapcsolatot a Nyugattal, az akupunktúra az orvostudomány szemében mindenütt felértékelődik, még ha ennek nincsenek is különösebben nagy gyakorlati eredményei.
Kínai akupunktúrás kezelés a fájdalom csillapítására
Az akupunktúra része a hagyományos kínai orvoslásnak; évezredes múltja van a gyógynövénykúrának, a masszázs (akupresszúra), a moxibiszció (égetéses kezelés gyógynövényekkel) és meditációs gyakorlatok mellett.
Az eljárás azon a megállapításon alapul, hogy tűk behelyezése a bőr megfelelő pontjaiban (amelyek az úgynevezett meridiánokon helyezkednek el, és meghatározott szervekkel állnak funkcionális kapcsolatban) a szervek felduzzadt energiaáramlását normalizálja, s a kiürülés és feltöltődés újra kiegyenlíti egymást.
Az akupunktúra az elváltozásokat fenomenológiai kritériumok szerint osztályozza a beteget külső jegyeinek , tüneteinek és panaszainak gondos megfigyelése alapján látja el.
A nyugati medicinában az akupunktúrát leginkább fájdalom csillapítására használják: migrén és más fejfájások, a hát és mozgásszervek fájdalmai esetén, reumatikus kórképekben, neuralgiáknál és különböző vegetatív zavaroknál.
Használatos továbbá a légzés és az emésztés funkcionális zavarainak kezelésére.
Az akupunktúra alkalmazása előtt nélkülözhetetlen a panaszok igen alapos klinikai kivizsgálása és a kórkép meghatározása, mert a fájdalomnak mint tünetnek a csökkentése gyorsan megnehezíti egy adott kórkép diagnosztizálását.
Az akupunktúra rejtélye
Két évtized kölcsönös ellenségeskedés után a hatvanas évek vége felé javulni kezdtek a politikai kapcsolatok az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság között. Az új korszakot látványosan fémjelezte Richard Nixon amerikai elnöknek 1972-ben Kínában látogatása. Az esemény többek közt a nyugati országoknak a kínai dolgok iránti érdeklődését erősen megnövelte, természetesen az ősrégi gyógymód, az akupunktúra iránt is; Mao Kínájában egyébként több, mint egymillió orvos művelte az akupunktúrát.
A Nixon látogatás nyomán számtalan küldöttség utazott Kínába, mindre nagy benyomást tett az ott elterjedt módszer: ezüst ötvözetből, rozsdamentes acélból vagy egyéb fémből készített finom tűket szúrnak be a beteg bőrének legalább 365 nevezetes pontja közül gondosan, pontosan kiválasztott pontokba. A kínai orvosi tanítás szerint a tű a csinek nevezett energiát közvetíti, bocsátja a szervezetbe, vagy engedi ki belőle, ez állítja helyre vagy őrzi meg az egészséget vagy csillapítja a fájdalmat.
Az akupunktúrát és a vele rokon japán siacut a nyugati orvosok szűk, beavatott köre már rég ismeri. Az akupunktúra divatba jötte mégis nagy vitát váltott ki, nemcsak erről a gyógymódról, hanem a többi kiegészítő eljárásról, kutatás és kísérletezés is indult a gyógymód hatásmechanizmusának tisztázására.
Az igények megrostálása
A hetvenes évek elején a legvadabb igényekkel léptek fel az akupunktúrával szemben, ezeknek a javallatoknak a nagy részét hamarosan megalapozatlannak kellett nyílvánítani. Még legnevesebb szószólói is hamar elismerték, hogy számos betegségcsoportban semmilyen vagy csak nagyon szerény hatása van: ilyenek a csonttörések, a különféle rákok, a szívelégtelenség , a mozgató idegsejtek megbetegedései, az izomsorvadások.
Azt is be kellett látni, hogy bizonyos betegeken alkalmazhatatlan a módszer, ilyenek a kisgyermekek és a nagyon idős emberek, legalábbis tűvel nem lehet őket kezelni, legfeljebb ujjnyomással.
De azért még elég sok betegség maradt az akupunktúrás kezelésre alkalmasak listáján, számos testi és lelki baj, a szorongástól az aranyérig igen széles a skála. 1973-ban az angol Királyi Orvostársaság 642 akupunktúrával gyógyított beteg történetének elemzését tette közzé, a betegeket kilenc kategóriába osztották. Összességében 37%-ban észleltek gyógyulást vagy jelentékeny javulást a gyógyeljárás következtében, a többiben nem következett be kedvező változás.
A legjobb gyógyulási arányt migrénben észlelték, valamint asztmában és fájdalmas menstruációban (ezekben az állapotokban az 50%-ot is meghaladta a gyógyultak arányszáma).
A legrosszabb gyógyulási arányt (ha a betegek több, mint egyharmadában semmi javulást nem tapasztaltak) ismét csak fájdalmas menstruációban, gyomorfekélyben, rossz emésztésben, általános lelki zavarokban, impotenciában és frigiditásban találták.
Némi javulást tapasztaltak az izomfájdalmakkal küszködő betegek 9/10-ében a szénanáthában szenvedők 4/5-ödében és a különböző izületi betegségek által súlytottak ľ-ében.
Ez és az ehhez hasonló vizsgálatok az akupunktúrának a nyugati orvostudomány szigorú standardjai szerint kismértékű hatékonyságát mutatták.
Ennek ellenére növekedni kezdett azoknak a hagyományos gyakorló orvosoknak az aránya, akik az addigi kezelésmódok mellett betegeiknek az akupunktúrát is felajánlották. 1980-ban több száz ilyen orvos volt az Egyesült Államokban, Európában pedig több ezer.
A módszer sokkal gyorsabban hódított tért olyan országokban, amelyekben az akupunktúrához hasonló gyógymódok már korábban elterjedtek voltak, így Indiában és Srí Lankán, érdekes módon ez az eljárás a Szovjetúnióban is rendkívüli népszerűségre tett szert.
Az akupunktúrával foglalkozó nyugati kutatás előterében a gyógymód fájdalomcsillapító hatása állott, de azért más tulajdonságaival is foglalkoztak, így nagyon elterjedt a fülcimpába helyezett apró tű vagy kengyel a nikotintól vagy valamely gyógyszertől való függés leküzdésére; az eredmények meglehetősen vegyesnek bizonyultak.
Lassanként több elgondolás is keletkezett az akupunktúra hatásmódját illetően.
Hogyan hat az akupunktúra?
A hagyományos kínai elképzelés szerint az akupunktúra hatása azon alapszik, hogy a csi energia a meridiánnak (délkörnek) nevezett számos vonal mentén terjed a szervezetben, így jut el az egyik életfontos szervből a másikba. A legmegfelelőbb akupunktúrás pontok ott helyezkednek el, ahol ezek a meridiánok a bőrfelszínhez legközelebb futnak, itt a megfelelően képzett és kellően könnyű kezű szakember a tű beszúrásával helyreállítja, vagy a megfelelő szintre hozza az energiaáramlás intenzitását.
A meridiánok létezését azonban eddig még nem sikerült kimutatni, nincs bennük olyan közös vonás, ami a nyugati tudományos szemlélet igényeit kielégítően tudná megmagyarázni s kiválasztásukat.
A nyugati kutatók az akupunktúra hatását annak tulajdonították, hogy valójában az eljárás folyamán hipnózis vagy szuggeszció érvényesül.
Sok adat szól emellett a feltételezés mellett. Az akupunktúrában jártas személyek elismerik, hogy egyesek - a hozzájuk forduló betegek mintegy Ľ-e - nem alkalmasak e gyógymód befogadására. Még inkább bizonyítja ennek a magyarázatnak a helyességét az a körülmény, hogy szigorú megfigyeléssel jóval nagyobb hatékonyságot lehetett megállapítani Kínában, mint a nyugati országokban, ez tulajdonítható talán annak, hogy a kínaiak neveltetésük és meggyőződésük révén jobban hisznek a gyógymód hatékonyságában.
Mindezzel szemben az akupunktúra hívei azt állítják, hogy a módszert állatkísérletekben is eredményesnek találták, ahol pedig nem várható a szuggerálás hatékonysága. Azt is hangoztatják, hogy Kínában a gyógymódot egyéb gyógyító beavatkozásokkal, valamint diétával, testgyakorlással együtt alkalmazzák; mindezek a jin és jang energia egyensúlyban tartását célozzák; a nyugati világban viszont az akupunktúrát az ottani észjárásnak megfelelő izolált formában használják.
A hatvanas évek derekán az akupunktúra fájdalomcsillapító hatásának magyarázatára pontosabban megfogalmazott elmélet látott napvilágot, érdekes módon még a gyógymód széleskörű elterjedése előtt. Ronald Melzack a Patrick Wall kapuellenőrzési teóriája értelmében az akupunktúra vagy a siacu gátolhatja a gerincvelőbe befutó fájdalomingerület továbbhaladását.
Ez persze nem magyarázza meg teljesen az idült fájdalom kezelésében, például izületi gyulladásban mutatott hatékonyságát, de hozzájárulhat a hatásmód megértéséhez.
Az akupunktúrás pontok közelebbi vizsgálata azt is kimutatta, hogy a legtöbbjük olyan helyen van, ahol ideg a mélyből a bőr közelébe érkezik vagy ahol egy mozgatóideg az általa ellátott izomba hatol.
Az is kiderült, hogy a nevezetes pontok 71%-a az úgynevezett kiváltó - (trigger) pontokkal azonos - ezek azok a területek, amelyek belső szervek betegsége esetén a bőrfelületen fájdalmassá válnak, például a májbetegség fájdalma különös módon a jobb vállba sugárzik.
A hetvenes években a központi idegrendszer működését tanulmányozó kutatók egy másik magyarázat lehetőségét vetették fel.
Kiderítették, hogy a morfin és származékai, így a heroin is kábító hatásukat az agyvelő és a gerincvelő erre specifikus receptoraira hatva fejtik ki. Logikusan úgy vélték, hogy a szervezetben nem létezhetnének ilyen receptorok, ha benne nem keletkeznének rajtuk hatni képes anyagok, olyanok, amelyek természetes körülmények között a fájdalmat csillapítják és az egészséges ember jó közérzetét hozzák létre. 1973-ban meg is találták a szervezetnek ezeket a termékeit, és endorfinoknak nevezték el őket.
Ma azt véljük, hogy az endorfinok felelősek azért a késedelemért, amelyet a baleseti áldozatok fájdalomélményének kifejeződésében már régóta ismerünk.
A futó feldobottságát is ezek okozzák a fizikai kimerülés kínjának fennállása ellenére. Némelyek úgy vélik, hogy az akupunktúra és a hozzá hasonló gyógymódok endorfinok vagy egyéb kémiai átvivőanyagok termelésének fokozása révén hatnak. Ez a feltevés még egyáltalán nem tekinthető bizonyítottnak, a kutatás azonban ma is folyik, hiszen a ma még hiányzó biztonságos, rászokás veszélyével nem járó természetes fájdalomcsillapító felfedezésével kecsegtet.
Forrás
Bejegyzések
_kicsi.JPG)
