Nyelvek közt létezni

B.I.J.

Érik-e a fordítót meglepetések? Milyen kihívások érdeklik, avagy vannak-e fordítói „szerepálmok”? Mit jelent nyelvek között létezni, és otthon lehet-e lenni valamelyikben? Van-e átjárás a fordítás és a szépírói munka között? Mitől rossz egy fordítás? Mitől jó? Milyen a magyar fordításkultúra általában?

Ha valakit a fentiekhez hasonló kérdések foglalkoztatnak (és ha valakit érdekel a műfordítás, valószínűleg ezek a kérdések is érdeklik), érdemes visszakeresnie a Litera.hu márciusi-májusi cikkeit: egy sorozatként megjelent ankétban fiatalabb és idősebb mű-fordítók gondolják át ezeket a problémákat. Visszafelé haladva az időben Dunajcsik Mátyás, Kőrös László, Olchváry Pál, Lackfi János, Bozai Ágota, Mesterházi Mónika, Mihálycsa Erika, Okszana Jakimenko, Pávai Patak Márta, Vjacseszlav Szereda, Nádori Lídia, Mesterházi Márton, Jurij Pavlovics Guszev, Karácsonyi Zsolt, Vallasek Júlia, Selyem Zsuzsa, Dányi Dániel, Márton László, Orcsik Roland, Radics Viktória válaszolnak ugyanazokra a kérdésekre – nem csupán azok tehát, akik különböző kultúrák könyveit fordították le magyarra, hanem olyan fordítók is, akik magyar köteteket fordítanak idegen nyelvekre.

A válaszok alapján körvonalazódik egy olyan fiatal műfordítói generáció csoportképe, amelyik egyre fontosabb feladatokat kap – és a feladat komolyságát, mint kiderül, egyszerre határozza meg a lefordítandó mű és a kiadó elismertsége, profizmusa. Ami a „saját” kul-túrában egyértelmű értéknek számít, nem vihető át problémátlanul egy másikba. A fordító ebben az értelemben nincs egyedül a lefordítandó művel. Okszana Jakimenko például a fordítások oroszországi piacáról is beszél, mikor munkájáról kérdezik: „Mi zavar? A sorbanállás. Pl. kolléganőmmel három éve lefordítottuk a Jadviga párnája c. regényt, de »sorban állunk« a kiadónál... Magyar könyvvel nem nagyon mehet be a fordító egy kiadóhoz, nehéz rábeszélni. És ritkán kaphat egy magyar könyvet fordítani – ezen az igazán nagy kiadókat értem, nem a kis »art-house« típusú kiadókat.” A magyar közegről alkotható kép is felemás természetesen: egymás mellett léteznek a szakszerű munkát végző, minőség iránt elkötelezett műhelyek és alkotók, de az „olcsó” megoldások is: „Nagyon örülök, hogy a fiatalabb író-költőnemzedék művelt européerekből áll, sokuk fordít, világirodalmi esszét ír, keményen dolgozik szélesebb horizontunk kimunkálásán. Dühít a fordítók gyakori kizsákmányolása, pária-számba véte-le, a kiadói kontrollszerkesztés és magyar nyelvi lektorálás sokszori elmaradása. És persze a végeredmény: a rengeteg slendrián, minőségen aluli szöveg publikálása. Mindig felvillanyoz azonban, ha kitűnő kollégák munkáját olvasom, és úgy lubickolhatok benne, mint az eredetiben” – mondja erről a kétarcúságról Lackfi János.

És fel-felbukkan a válaszokban az a kultúraköziség-élmény is, természetesen, amelynek előképei bizonyára léteztek már az „utazgató írók” több évszázados történetében. Csak valahogy másképpen merül fel abban a világban, amelyikben a rögzített identitások, az egynyelvű országok képe legfeljebb a fejekben létezik már, a valóságban nem (lásd Olchváry Pál leírását az angol fordításban megjelenő szépirodalom közönségéről). Mihálycsa Erika szerint az irodalom maga is a köztességben létezik: „Megkockáztatom: az ideális írás keresztül-kasul szeli a nyelveket, különböző nyelvek szólnak bele, különböző nyelveken szólal meg.” Kockázatos megállapítás, valóban: de a kockázatnak helye van az irodalomban – és az irodalomról való beszédben is. (www.litera.hu – Műfordítói körkérdés)

Korunk 2008 Augusztus