SZTOIKUS BÖLCSEK (dióhéjban)

Seneca élete

Seneca Lucius Annaeus (i.e. 5 - i.sz. 65) a hispániai Cordobában született; római sztoikus. Életútja szélsőségekkel tarkított: Caligula császár uralkodása alatt filozófusnak és szónoknak szóló, korántsem veszélytelen bőséges uralkodói kegy volt osztályrésze, míg később, Claudius császár ideje alatt száműzetésbe kényszerül (41-49 között) Korzika szigetére. Később Néró császár tanítómestere, majd bizalmasa. Idősebb korában kegyvesztett lett, és előrelátóan visszavonult a császári udvarból. Erősen hatottak rá Khrüszipposz, Panaitiosz és Poszedioniosz írásai és Cato eszméi. Seneca műveinek mind gondolatilag, mind kifejezésében különleges zamata van. Seneca jelentékeny formálója volt a sztoicizmusnak azáltal, hogy intellektualitásába bevonta az akarat római felfogását, és irányát is módosította, amennyiben individualista filozófiáját átplántálta a Római Birodalom kormányzásának területére. Méltán tartjuk a legnagyobb hatású, legművészibb prózai alkotásának az Epistulae morales (Erkölcsi levelek) címet viselő levélgyűjteményét. Ennek címzettje egy barátja, Lucilius, aki Campaniában, Nápolyban vagy Pompejiben született, és a levelek megírása idején Szicília procuratora volt. A címzett maga is vonzódott a tudományokhoz, különösen a filozófia és a földrajz érdekelte.

Seneca levelei különleges műfajt képviselnek. Ellentétben például Cicero levelezésével – amelyek barátokhoz, családtagokhoz szóltak, és valóban misszilis levelek –, Seneca hasonló jellegű írásai általános érvényűek, témaválasztásuk örök aktualitást biztosít nekik, vagyis mindenkihez szólnak. Valamennyi kor számára hordoznak időszerű mondanivalót, legyen szó akár tudományról, természetről, vagy erkölcsről...

{Forrás: Barcs, Lehmann, Szőke: Filozófia}


Marcus Aurelius élete

Marcus Aurelius (teljes nevén: Marcus Aurelius Annius Verus Antonius) született i.sz. 121-ben és meghalt i.sz. 180-ban. Római császár volt, és emellett sztoikus filozófus. Idős korában - magányra kárhoztató hivatalos kötelességek terhei közepette - személyes indíttatásból írta meg az Eisz heauton (Elmélkedések) c. művét. Sztoicizmusa Epiktétosz filozófiájában gyökeredzett, de Marcus Aurelius a többi sztoikusnál mélyebb vallásos hevülettel fordult a világmindenség organikus egységében jelen levő ember természetes közössége felé. Egy mindenre kiterjedően jótékony gondviselés az emberbe isteni irányítást helyezett: az értelmet, tehát az emberek megtehetik, hogy azonosuljanak az univerzum racionális céljával. Ez az embernek, mint Isten Állama polgárának cselekvő kötelessége önmagával szemben. De Marcus Aurelius, a római császár, ugyanolyan fontosnak tartotta embertársaival és rokonaival szembeni kötelességeit is. Mindazonáltal az emberiség iránti szeretete nem tette vakká az emberi gonoszság iránt és - mivel meg volt győződve az evilági dolgok múlandóságáról - sztoikus elveiben nem talált ösztönző erőt egy ideális állam létrehozására. Számára a sztoicizmus csupán azt a sürgető szükséget közvetítette, hogy az Isten által neki kijelölt helyen megtegye amire képes. A filozófus-uralkodó képe nem politikai, hanem erkölcsi ideál maradt. Marcus Aurelius alapvetően saját erkölcsi jellemével foglalkozott, amely másokhoz való kapcsolatában vált valóságossá...

Csupán érdekességként jegyzem meg, hogy a 2000-ben bemutatott Gladiátor c. amerikai, történelmi kalandfilmben az öreg császár Marcus Aurelius. Talán kevesen figyeltünk fel rá, mert szerepe rövid, hisz fia meggyilkolja őt a film elején, de eszmei mondanivalójával mégis jelen van az egész filmben, t.i. a teljes műalkotás szellemi mondanivalója az ő gondolatrendszerére épül.

{Forrás: Barcs, Lehmann, Szőke: Filozófia}


Epiktétosz élete

Epiktétosz (i.sz. 55-135) sztoikus filozófus. A phrügiai Hierapoliszban született, rabszolgája volt Néró császár egyik titkárának, aki felszabadította. A sztoikus Musonius tanítványa lett, majd miután 89-ben Domitiánus császár rendeletileg kitiltotta a filozófusokat Rómából, iskolát nyitott Nikopoliszban. Sztoicizmusa a szabadság, a gondviselés, a gyakorlatiasság, az emberiesség gondolatát hangsúlyozza. Választanunk kell a külső dolgok rabszolgasága, és a sérthetetlen erkölcsi szándék szabadsága között: csak ez utóbbi áll teljes mértékben hatalmunkban, csak ez az, amit külső támadás nem kezdhet ki. Más nem árthat nekünk, csak magunknak okozhatunk kárt. Mert az ember irányító elve nem más, mint erkölcsi akarata, ezért egyetlen valódi kötelessége ennek az akaratnak a helyes gyakorlása, valamint elismerni a természet létezésének prioritását az ember felett, amelynek az ember is (csak) szerves része. Elégedetlen lévén az akadémikus teoretizálással, Epiktétosz a gyakorlati etikára összpontosított, amelyeket mindennapi példákkal világított meg. Példaképei Szókratész és Diogenész. Sok sztoikussal ellentétben tanításával nem a társadalom, vagy a kormányzat intellektuális elitjéhez fordult, hanem az átlagemberek közösségéhez. Tanainak emberiessége és nemessége kitűnik Kézikönyvecskéjéből, melyet a sztoikus bölcselet breviáriumának is hívnak...

{Forrás: Barcs, Lehmann, Szőke: Filozófia}

SZTOIKUS FILOZÓFIA

1. Mi az a sztoicizmus? Mi a "bölcsesség csarnoka"?

- az alapfogalom meghatározása A sztoicizmus egy filozófiai irányzat, mely a hétköznapi ember számára is érthető, de mégis mély gondolatokat közöl:
- a létről, és az elmúlásról,
- a boldogságról, és szenvedésről,
- a jóságról és gonoszságról,
- erényről és hitványságról
- szerencséről, és balsorsról,
- gazdagságról, és szegénységről,
- az életről és a halálról.

A "sztoikus", a görög stoa szóból származik, mely csarnokot jelent. Ennek azért van köze az irányzathoz, mert első követői az athéni Tarka Csarnokban jöttek össze időszámításunk előtt...

Ha a sztoicizmust egyetlen szóval kellene jellemezni, azt mondanám: az erény filozófiája.

{Forrás: zsolo}


2. A sztoicizmus eredete

A sztoicizmus a hellenisztikus és római kor egyik uralkodó filozófiája.
A kitioni Zénon (i.e. 335-263) alapította, az i.e. 4. században Athénban. Nevét, az iskola színhelyéről a Tarka Csarnokról ("Stoa Poikilé") kapta.
Az összes alapvető tanítást neki tulajdonítják, de a rendszert, a következő században Khrüszipposz (i.e. 280-207) öntötte határozott formába, művek hosszú sorában.

Az i.e. 2. és 1. században Panaitiosz és Poszeidóniosz tett néhány hangsúlybeli változtatást a tanításban.

A sztoicizmus legjelentősebb képviselői: Epiktétosz, Seneca és Marcus Aurelius voltak.

Az irányzat, az i.sz. 3. században tűnt el, de morális eszméi napjainkig jelen van a művelt gondolkodó elit rétegeiben...

A történelem folyamán a sztoicizmusban, olyan kimagasló szellemek bukkantak éltető, lendületadó, és oltalmazó támaszra, mint Leibniz, Descartes, Spinoza, Gothe, Nagy Frigyes, és még sokan mások....

{Forrás: Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése}



3. A sztoicizmus lényege

A sztoikusok Hérakleitosz és Szókratész szellemi leszármazottainak tartották magukat.

A sztoikus tanrendszer lényege az, hogy az ember összhangban éljen a természettel, és a körülötte élő emberekkel.
Ehhez szükséges, hogy ne törekedjen olyanra, ami nincs hatalmában.
A csarnoki bölcselet szerint a sok boldogtalanság és bizonytalanság azért van életünkben, mert olyasmire törekszünk, ami nem áll hatalmunkban.

Az egészség megromolhat, a szerencse megfordulhat, a hírnév elveszhet, s mindez külső okok miatt, ezért a fizikai, vagy külsődleges "jó", nem lehet a végső jó. Az egyetlen, ami tökéletesen tőlünk függ, az elme helyes morális beállítottsága, ami az erény lényege

Erről többet nem is írok, hanem ez után olvasd el Epiktétosz, Seneca és Marcus Aurelius gondolatait, ott mind erről bőven tudomást szerezhetsz...

{Forrás: Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése}