DEVECSERI GÁBOR

DEVECSERI GÁBOR
(1917-1971)

Aligha lehetett szebb, daliásabb férfit elképzelni, mint a harmincöt-harminchat éves Devecseri Gábort alezredesi egyenruhában, ahogy ott áll akár a katonai főiskola katedráján, akár az Írószövetség elnöki asztalánál, homlokába hulló fekete hajfürtjét hátrasimítva tanít vagy magyaráz vagy cseveg akár görög mondai hősökről, akár szovjet költőtársakról, akár kultúrpolitikai napi feladatokról, ide-oda csapongva latin közmondások, a marxizmus klasszikusaiból vett idézetek és felettébb erotikus hasonlatok között. A nők - minden korosztályból - elragadtatottan lelkesedtek érte, és ő tréfát és áhítatot vegyítve lelkesedett minden nőért. A férfi barátok szívük mélyéig szerették, akkor is, amikor éppen mérgesek voltak rá, akár éppen "túlvonalassága" vagy éppen minden komoly dolgot gúnyoló cinizmusa miatt. Soha életében egy cigarettát el nem szívott, szeszes italba ugyan társaság kedvéért olykor belekortyolt, de nem ízlett neki se bor, se rövid ital, még a feketekávét is csak baráti körben éppen hogy megitta, ha elébe adták (akkor is rengeteg cukorral, hogy elvegye az ízét) - mégis mindig úgy tetszett, hogy mámoros állapotban van: szerelemtől, költészettől, egy sajátos nyelvtani igealaktól vagy éppen egy izgalmas pletykától. Egyformán izgatta és késztette klasszikus formájú versre vagy elsuttogott indiszkrécióra is, hogy Odüsszeusz mikor melyik mondabeli nővel feküdt le, vagy a baráti körben melyik nőnek melyik férfival van éppen viszonya. És ha igazi lendületben volt, akkor az antik vagy a napi pletykaanyagot görög vagy latin és angol versben fogalmazta meg olyan versformában, ahogy éppen kívánták. Igazán nagy tudós, művész-bűvész verselő, mindig segítőkész jó barát és soha fel nem serdülő kamasz egyszeri, sosem volt, utánozhatatlan egysége vált valóra ebben a tüneményes emberi jelenségben, akit a tanítványai is Gabinak neveztek.

Magánéletében meg tudta valósítani a legmeghittebb, mély érzelmekkel teljes hitvestársi szerelmet - amelyben a feleség igazi élettárs, munkatárs, múlhatatlan múzsa - és a legszabadosabb csapongást, a szakadatlan lángolást az egész női nemért, az olykor egy napon belül is váltogatott szerelem férfidiadalát.

Mint költő a Nyugat "harmadik nemzedékének" egyik kitűnősége volt; mint tudós a magyar klasszika-filológia nemzetközi tekintélyű kiválósága; mint műfordító, mint az antik kultúra tolmácsa versenytárs nélkül első az évszázadok magyar irodalmában.

Afféle csodagyermeknek indult. Tizenöt éves korában már tökéletes formabiztonságú versei jelennek meg, húszéves kora előtt már rendszeresen közli a Nyugat a költeményeit. A kamaszkor és az éppen felserdülés életigényét, életszeretetét, mindenre szomjúságát fejezi ki olyan csengő-bongó ritmus- és rímbiztonsággal, hogy a sokkal idősebb kortársak is az egyenrangúaknak kijáró elismeréssel fogadják maguk közé. És a gyors sikertől sem "bízza el magát". Folyton többet akar tudni. De nagyon szerencsés az indulása. Apja rendkívül nagy műveltségű magántisztviselő, amolyan elszürkült egykori zsenijelölt, aki többek közt kitűnően tud görögül, és életének fő vágya, hogy hamar tehetségesnek bizonyuló fia az ókori ismeretek tudósa legyen. Anyai nagyapja, Guti Soma, valamikor közismert, igen művelt újságíró, egyidőben népszerű - bár jelentéktelen - regényíró és drámaíró. Anyja, Guti Erzsébet a legjobb angol regényfordítók egyike, a pesti társaságok híresen szellemes asszonya. A szülők legjobb barátai közé tartozik Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és Somlyó Zoltán. Ezek szinte saját szellemi gyermeküknek érzik a serdülő Devecserit, ő pedig egyszerre talál eszményt Kosztolányi formatudásában és Somlyó Zoltán bohéman romantikus csapongásában. Igazában Somlyó az, aki már a gyermek Devecseriben felfedezi a költőt, ő ír majd előszót elsőnek megjelenő versei elé is.

Az érettségizett, de máris ismert fiatal költő úgy indul el az egyetem latin-görög szakán, hogy latinul és angolul már jól tud, görögül már olvas. Egyetemista korában pedig összebarátkozik Kerényi Károllyal, a mitológia világhírű magyar tudósával (aki később mint egy svájci egyetem nemzetközi tekintélyű professzora halt meg). A kapcsolat nem olyan, mint professzoré és diáké, hanem mint idősebb és ifjabb szakemberé. Kerényi ösztönzésére fordítja le Devecseri még a háború előtt a nálunk addig merőben ismeretlen Homéroszi himnuszokat. Ezzel már doktorátusa előtt nemcsak mint kitűnő műfordító, hanem mint számottevő ókortudós is kivívja az általános elismerést. Azután a felszabadulást követő első években tanársegéd az egyetem Görög Intézetében. És habár a legelső pillanatokban még a Nyugat viszonylag politikamentes humanista költészetét folytatja, hamarosan bekövetkezik a hirtelen fordulat: elragadja a marxizmus, a kommunisták új arculatú, hazát építő lendülete, a szocialista jövő kilátása. Egy délelőtt a belvárosi Aero eszpresszóban baráti ösztönzésre bravúros kis verset ír Terv címen a tervgazdálkodás lelki élményéről. A tizenhat soros költemény néhány nap múlva megjelenik a Magyar Kommunista Párt lapjában, a Szabad Népben (a rovatvezető Keszi Imre örömmel adja le, mintegy bizonyságául annak, hogy a széplélek, a nyugatos Devecseri is íme hozzánk tartozik). Ez a vers az egész irodalmi életben feltűnést kelt, sokan meghökkenve állapítják meg, hogy Devecseri kommunista lett. Ez a meghökkenés jobban tetszik neki, mint az elragadtatás másfelől. Most már ezt az utat akarja járni, és hamarosan belép a kommunista pártba, és egyszerre egyik vezéralakja lesz az új költészetnek. 1948-ban a Katonai Akadémia meghívja irodalomtanárának: ez előbb őrnagyi, majd alezredesi rangot jelent. Ő pedig egy kamasz fiú játékosságával örül a szép tiszti egyenruhának, amely alighanem senkin nem mutat olyan jól, mint rajta. Nemsokára az Írószövetség főtitkára. Egyszerre játékosan és áhítatosan örül a szerepnek, lelkesedik mindenért, ami van. Pedig ez a személyi kultusz kora. De ez a személyi kultusz tette őt alezredessé, főtitkárrá, ez ad Kossuth-díjat neki (ámbár kissé bosszantja, hogy nem mint költő, hanem mint műfordító kapta a magas kitüntetést). És bár életének egyik felét leköti a nagy feladat: a teljes Homéroszt megszólaltatni magyarul, élete másik felét betölti nem is a szocializmus, hanem a Rákosi-kurzus elragadtatott szolgálata. Politikai közhelyeket, bálványimádó tiszteletet, közvéleményre kényszerített hazugságokat versel meg bravúros formacsillogással (ezeknek egy részét már néhány év múlva szégyellte és megtagadta, de amikor írta - valóban hitt bennük, ahogy hitt azoknak a fellobbanó szerelmeknek az örökkévalóságában is, amelyeket már másnap tökéletesen elfelejtett). A különös és jellemző, hogy mindeközben tudtommal nem haragudott igazán senki se rá: Devecserit nem lehetett nem szeretni. És mindeközben szívós munkával elkészítette a teljes magyar Homéroszt; nemcsak az Iliászt és Odüsszeiát, nemcsak a Homéroszi himnuszokat, hanem a homéroszi kor valamennyi fennmaradt emlékét. Ez a gyűjtemény a magyar műfordítás-irodalomnak talán legnagyobb eddigi teljesítménye, amelyet nyelvileg is, formailag is a tökéletesség fokán valósított meg. Emellett azonban igen jelentékeny az a műfordítói tevékenység is, amellyel nagy kötetre való verset a világirodalom különböző tájairól, nem utolsósorban a szovjet irodalmak világából tolmácsolt magyarra forma- és tartalomhíven.

1956 lelki válsága után egyszerre mindenestül hátat fordított minden közéleti szerepnek. Költészete is inkább a magánélet élményeit, hangulatképeit tükrözi. És előtérbe lép az értekező próza. Műhelytanulmányai, útirajzai, sőt önéletrajzi jellegű írásai is sajátosan vegyítik a szakmának is újat jelentő ókortudományt a tudósélet lírájával. Drámát is ír Odüsszeuszról (egyébként már korábban is kísérletezett színpadi művekkel). De a drámában is lírikus marad. A fővonal azonban a műfordítás. Homérosz után számos görög és latin klasszikust fordít. Catullus kora ifjúságától izgatja. Végül kikerekedett a teljes Catullus is. A mai olvasó az európai ókor klasszikusainak java részét Devecseritől ismeri. De jó időt szán Firdauszíra is, és a Sáhnáme kedvéért megtanul perzsául. És azután egyszerre ráront a betegség. Nem közlik ugyan vele, hogy rák..., de hamarosan jól tudja, hogy menthetetlenül közeledik a halál. Talán még soha senki nem viselkedett így a bizonyos elmúlás tudatában. Vagy egy évet tölt kórházi ágyon, és többet dolgozik, mint valaha. Költészete felmagasodik: az életet, az élet szépségét ünnepli; csak úgy ontja a vallomásos prózát, terveket fogalmaz, folytatásos cikksorozatokat ír, mintha egyenest szemébe nevetne a halálnak. A szerelem és a költészet részegsége után új bódulatként ébred benne a halállal kacérkodás, a halálmegvetés mámora. Félelmetes és felemelő ez a mámoros lélekkel haldoklás. Itt érte el végérvényesen antik eszményeit, a spártaiak halál előtti gőgjét és a római férfiak, a Petroniusok és Senecák szellemes halálvárását. Az antik héroszokért lelkesedő budapesti kamasz úgy halt meg az antik héroszok férfiasságával, mintha mulatságos kamaszcsínyt követne el. Olyan elegánsan, mint egykor alezredesi egyenruhájában, lépett Kháron alvilágba vivő csónakjába.

Forrás: MEK (A magyar irodalom arcképcsarnoka)