ATRHUR RIMBAUD verseiből ...

KOMÉDIA
HÁROM CSÓKBAN

A fotelben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
egész közel a szemüket.

Félmeztelen helyezkedett el
s összekulcsolta a kezét.
Kis lába fázós élvezettel
nyúlt a földre, s szép volt, de szép.

Néztem, hogy röpdös a hajában
egy kis sárga sugár vidám
pillangóként s a mosolyában
s a keblén: légy a rózsafán.

Megcsókoltam finom bokáit.
Ő fölényesen kacagott;
hangja úgy trillázott, sokáig,
mint eltört üvegdarabok.

A kis láb ijedten húzódott
az ing alá: "No, ne bomolj!"
Ha megbocsátotta a csókot,
a gúnykacaj se volt komoly.

Szeme hogy dobogott szegényke,
amikor lezárta a szám!
Ő kényeskedve húzta félre
a fejét: "Ez sok, igazán!

Ugy látszik, jó lesz tudnod, úrfi..."
De csók következett megint,
s ő nem bírt többé haragudni,
s nevetett, most már szív szerint...

Fotelemben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
közelre sóvár szemüket.

(Szabó Lőrinc)

TÉRZENE

A térre, mely fakó pázsit-lapokra metszve,
korrekt virágzatú, szabatos bokrú park,
az asztmás burzsoá, kit kánikula hajt,
felhordja tökfejét minden csütörtök este.

Katonabanda áll a bokrok közepett,
csákója ring, ha dől a valcer a fagottból,
elől, körül nehány piperkőc feszeleg, -
a közjegyző betűs fityegőire gondol.

Gixert vadásznak a csiptetős rentier-k,
dagadt direktorok cipelnek lomha donnát,
köröttük tarka nők, ügybuzgó vezetők,
reklámos fodrukat suhogva-lengve vonják.

Pár nyugdijas szatócs a fűzöld padokon,
míg gombos botja lenn turkál a gyér homokba,
egy szerződést vitat, átszámít, összevon,
és irtó komolyan taksálja: "Egybefogva..."

Amott egy bugris ül, flamandi potrohán
feszül a cifra gomb, nagy combja reng a lócán.
Pipáján édeleg, - no persze szűzdohány! -
Átszúr a kupakon a vastagabb bagó-szál.

A gyep szegélyein vigyori lebzselők.
A trombitás zene hő vágyakat mereszt fel
a szivaros bakaszívén, - egy csecsemőt
ajnároz szorgosan, a pesztrát főzi ezzel.

- És itt kujtorgok én, rendetlen, nyűtt diák,
mert a zöld gesztenyék közt kószál pár kamaszlány.
Már tudnak rólam, és a szemük sugarát
egy kandi és kacér mosoly röpíti hozzám.

Egyet se szólok én, de szemem átmered:
nyakuk fehér húsán bolondos tincsek állnak,
törékeny derekuk csipkék között remeg,
a hátuk isteni, s hajlása lágy a vállnak.

S lent, lejjebb - vizslatom a formás félcipőt,
képzelgek testükön, a kéj szép láza persen.
Sugdosnak s remekül mulatnak rajtam ők,
míg vágyam ajkukat cibálja-marja nyersen.

(Kardos László)

OFÉLIA

1

A hűs, sötét habon, hol csillag alszik este,
fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,
lassan leng tova, bő fátylai közt lebegve.
S hallalik zengenek a messzi csaliton.

Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt
árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.
Ím ezredéve már, hogy szelíd tébolyának
borzong románcain az esti fuvalom.

Mellére szél simúl hűs csókkal és kibontja,
mint pártát, habokon hintázó fátyolát.
Vállára fűz borúl borzongva és zokogva,
s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.

Körötte suttogón a vízirózsa rebben.
Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb
ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.
S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.

2

Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,
meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.
Mert füledbe a szél, amint betört a norvég
hegyek felől, a vad szabadságról dalolt.

Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,
merengő lelkeden furcsa zsivajjal át,
hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára
meghallotta szived a természet szavát.

Mert megtörte dühös hörgésével a tenger
oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,
s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel
némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.

Szabadság, vágy, egek: szegény őrült, mily álom!
Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.
Elfulladt a szavad a roppant látomáson.
- S a szörnyű Végtelen megölte kék szemed.

3

S a költő szól: bolyongsz, csillagsugárban, este,
keresve, hol van a hajdan szedett virág;
s ő látta a vizen, fátylai közt lebegve,
mint nagy liliomot, fehér Oféliát.

(Rónay György)