Vér Andor: Tisztaság

Kiestem az esztelen vágyak vágtató lángszekéréből
s ég és föld közé cövekelt a megállt pillanat.

Szememben hirtelen kialudtak a messze esengő tüzek,
bénító csöndbe zuhant a tájak riadt dobolása
s szent-meztelenül a lelkembe ossant
eleddig hasztalan hajszolt két bús testvérem:
az élet és halál.

Oh tiszta vagyok most, szép és istenes!

(Mi hozzám a patakvájta kő
az irtatlan őserdők néma magánya,
mi hozzám a csecsemők első sikolya
s a pusztában lévők vonagló szűzessége?)

Vérem távoli medrekbe húzodva kushad
s nem renget víg hajókat,
asszonyölek kikötője felé,
mert minden asszonyaim bujtogató arca egy-anyaarccá szelidült.

És homlokomról is leszakadott a keresés kiáltó bélyege,
elébem alázatosodott minden:
a nappallá fényesedett éj,
az üveghangon hárfázó szelek
s az elszintelenült dolgok megfagyott tánca.

Mintha az emlékek irtózata nélkül
egy más bolygón feküdnék:

szívemre tett kezeim összefonódnak - elalélt liliomok -
és ajkaim, csukott ajkaim
a tisztaság szomorú-víg zsoltárait szűrik.

Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám

A tisztesség nem ismer alkut - 104 éves lenne Rejtő Jenő

Nagy fordulatszámon emberi


"A tisztesség olyan, mint egy igazi úri szabó. Nem ismer alkut." - 1905. március 29-én, száznégy esztendővel ezelőtt született Rejtő Jenő.

Reich (Rejtő) Jenő 1905. március 29-én, egy pesti polgári családban született. Az édesapa, Reich Lipót nyomdai tisztviselő volt, s kezdetben elég jól keresett. Felesége a három gyerek nevelésével foglalkozott. Lajos 1902-ben, Gyula 1903-ban, Jenő 1905. március 29-én

született. (Lajos később Egri, Gyula Révai, Jenő Rejtő névre magyarosított.)

Utazás

Élete valóban egy P.Howard regény. Czupy György ekként írja le:

„19 éves korában - Heltai Jenő és Márton Miksa ajánlásával - néhány fillérrel a zsebében Berlinbe utazott, ahol Reinhardt, Piscator, Charell, Jesner színházaiban megtanulta a színdarabírás fortélyait - mint fizetés nélküli tanuló (…)

Majd egy magyar zsoké jóvoltából lovakat csutakolt egy versenypályán. Mikor Berlinben elfogyott a pénze, Hamburg egyik külvárosában, Altonában, a "Rakéta" nevű mulatóban parkett-táncos volt. Egy verekedésben összeszurkálták.

Egyesek állítása szerint Hamburgban illatszerekkel ügynökösködött - majd dokkmunkás lett.

Svédországból - ahol a heringhalászok közé állt - a hatóságok Franciaországba toloncolták, ahol édességet árult, a Montparnasse-on, majd mosogató lett a Hotel Montalamberban, s végül kikerült a Poissy cementgyárba, ahol géppel bánni tudó napszámos lett magasabb bérrel. Innen Lyonba csavargott, ahol a Fourvier-ban, a világ legszebb templomában lakott két napig, majd a Hagenbeck cirkusszal ment tovább, mint napszámos. Traktorral utazott Avignonig, innen gyalog ment Marseille-be, ahol dokkon dolgozott és menhelyen lakott. Mint hajómunkás bejárta a Földközi-tenger medencéjét, a spanyol partokat. Ajaccióban állapodott meg hosszabb időre, ahol a Societo Theg írás nélkül felvette a paratai sziklákon folyó erődítési munkákhoz, ott naponta sérültek meg, haltak meg a robbantások következtében. Innen a nagy sztrájk miatt ment el ismét Marseille-be, ősszel munka nélkül, éhesen, kimerülten csavargott. Ekkor jelentkezett a légióba. A Fort Saint-Jeanba került, lenyírták a haját, rizst és feketekávét adtak neki, majd hatvanad magával elindultak Dakar felé. A koszt elég jó volt, a bánásmód sem volt tűrhetetlen annak, ki betartotta a vasfegyelmet. A klíma, a gyakorlatok nehezek voltak: 6-8 órát meneteltek naponta. Itt sem maradt meg Rejtő: egy ezredorvos jóvoltából, fél darab szappan megevésével leszereltették, s félig ébren, félig halva vánszorgott Észak-Afrika felé trópusi lázzal. Djebelben foszfátbányában dolgozott, s néhány hét múlva elérte Európát Nizzában. Itt mint autómosó került egy garázsba, ahonnan beteg lábait maga után húzva gyalog ment Genuába. Genuában befogadták, s néhány hétig a kikötőben hányódott. Este, egy orvos jóakaratából egy vaspadon alhatott, mert nem volt 2 lírája sem, amiért ágyban fekhetett volna.

Milánóban a konzul felhívta Budapestet, jó tanáccsal, néhány lírával ellátva útnak bocsátotta, de elfogták és kitoloncolták Klagenfurtba, ahol kettő hetet töltött a toloncházban, aztán visszaszökött Olaszországba. Következett Verona, Padua, Velence. Velencében - hogy vasútjegyhez jusson - bolondnak tette magát: eljátszotta a paranoia összes tünetét.

Triesztben a zsidó emigránsok tanyájára került, mint egy palesztinai mészárlásokból megmenekült, jobb napokat látott haifai kereskedő. Majd hazajött Budapestre, s egyévi itthon tartózkodás után ismét útra kelt, de Bécsből visszajött halála hírére. Nagylelkű pártfogója és mestere, Karinthy Frigyes szép, meleghangú cikket írt róla a Pesti Naplóban. Így aztán nyomban hazatért, hogy megcáfolja halálhírét. Vitorlavászon kabátban, zsakettnadrágban szállt le a vonatról a Keleti pályaudvaron, s úgy nézett ki, mint egy későbbi regényhőse.”

Színház

Rejtő hazatérése után Nagykörút címmel lapot szeretett volna indítani. Az első számon kívül több azonban nem jelent meg, mert Rejtő a második szám költségeit nem tudta fedezni. Más területeken nagyobb sikerrel járt. A Gondviselés váratlanul sietett segítségére. Ismét Czupy Györgyöt idézzük:

„Gyermekkori barátja Nádasi László ismert kabarérendező volt, aki mindig a New York kávéház Dohány utcai frontján dolgozott, ahonnan láthatta az utcát. Egy februári nap délelőttjén megpillantotta a járda szélén álldogáló Jenőt, a 25 fokos hidegben, gumiköpenyben, fehér tornacipőben. Nádasi elvitte a Guttmann áruházba, ahol tetőtől talpig felöltöztette 48 pengőért (nagy lába miatt extra cipőt kellett vásárolni). Ezután Nádasi felkérte, hogy írjon egy bohózatot saját ötlete alapján. Másnap Rejtő szó nélkül letette a kéziratot Nádasi asztalára a New York kávéházban. Nádasi elolvasta a kéziratot, és el volt ragadtatva. Amikor a bohózat végleg színpadképes lett egy-két csiszolás után, bevitték a Komédia Orfeumba, ahol Nádasi már háziszerzőnek számított. Somogyi Kálmán igazgató éppen próbát tartott, de azonnal szünetet rendelt el, s belemélyedt a hatperces bohózat olvasásába. A Rejtő-Nádasi szerzőpár "Gengszteridill"-je, Rejtő 1932. október 5-én bemutatott első színpadi műve nagy sikert aratott, később "Al Capone otthon" címmel többször felújították.

A Rejtő-Nádasi szerzőpár rendkívül termékeny és eredményes volt. Legtöbbet a zseniális Salamon Bélának, a Teréz körúti Színpad és a Komédia Orfeum sztárjának dolgoztak. Rengeteg megrendelést kaptak. Rejtőt már divatos színpadi szerzőnek tartották, csaknem sorba álltak munkáiért: mindenütt ment valamelyik darabja, sok helyről kapott jogdíjat. Havi 2000 pengőt keresett, de Rejtő egész életében nem volt takarékos. Szeretett römizni, de mindig veszített, ami sohasem érdekelte.”

Ponyvaregény
1936. november 13-án Szegeden, a Városi Színházban Rejtő-Harmath-Buttola "Gróf Figaró" című operettjét játszották, melyben Rejtő ragyogó szituációkat és szerepeket írt. Több nagysikerű operettszövegkönyvet írt, nevezetesen az "Aki mer, az nyer"-t 150-szer játszották Honthy Anna és Törzs Jenő főszereplésével, de sikeres volt az "Egy görbe éjszaka", a "Gróf Figaró", az "Úrilány szobát keres", ez utóbbiban Zilahy Irén alakította a főszerepet.

Aztán Rejtő a ponyvaregény felé fordult. Pengős regényeket szeretett volna írni a légióról, de ennek megírásához mások tanácsára íróiálnevet választott: P. Howard (ejtsd pé hovárd). Ezután felkérték cowboy regény írására, de most maga kérte a P. Howard név megváltoztatását Gibson Lavery névre. Írt detektívregényeket is.

Munkatempójára jellemző, hogy egy éjszaka készült el "Az elveszett cirkáló" kézzel írt példánya. Rejtőnek kedvenc helye volt a Japán kávéház, ahol "saját" márványasztalánál írt, s nem zavarta a körülötte folyó diskurzus - hírekkel, pletykákkal megtűzdelve. (Ide járt egyébként többek között József Attila, és a két Latabár is.) Szemközt volt a főleg ponyvaregényekkel üzletelő Nova Könyvkiadó, amely soronként fizette az írót. Ha Rejtő a kávéházban ivott egy feketét, akkor az elkészült szövegből letépett három-négy sort, ebben már benne volt a borravaló is. A főpincér pedig átment a Novához, és beváltotta. A kiadó a teleírt papírfecnit hozzáragasztotta az addig küldött anyaghoz. Ha az író ruhát csináltatott, akkor a szabónak három-négy elkészült oldallal fizetett, és akkor a szabó ment el a Novához, ahol megkapta munkadíját.

Tébolyda

1937 februárjában kötött házasságot, gépírónőjével Magdával (aki később maga is a holocaust áldozata lett). Rejtő érezte, hogy kezdenek az idegei "elkopni", már több nyugalomra volt szüksége. 1939-ben két hónapot töltött idegszanatóriumban, idegkimerültség, álmatlanság, a túlfeszített munka következményeként. Egyre rosszabb szellemi, fizikai állapotba került, ennek ellenére folytatta munkáját. Továbbra sem kímélte egészségét: munka közben rengeteg kávét ivott, lefekvés előtt altatókat szedett. Zárkózottá vált, az ellenszenves embereket hamar lerázta. Barátja kevés volt, de értük tűzbe ment volna. Megjárta a Magyar Királyi Tébolydát is a Lipótmezőn. Súlyos idegbetegség miatt lakott ott, de napközben kiengedték, mert nem volt ön- és közveszélyes.

Ő maga mesélt egy igazi rejtői anekdotát erről. Egy este későn érkezett, már zárva volt a kapu, s hogy bejusson, dörömbölni kezdett. A portás megkérdezte, mit keres.
- A hálószobámat - válaszolta.
- Megőrült?! - kiáltott rá a kapus.
- Igen, azért van itt a hálószobám!

Munkaszolgálat

Aztán jött a háború, jöttek a zsidótörvények. Rövidesen már saját nevén sem dolgozhatott, nem írhatott, ezért név nélkül, más írók műveibe „segített be”. Így például Szilágyi László "Tokaji aszú" című operettjének dialógusait Rejtő írta.

Az első munkaszolgálatos behívások után írta meg a "Csontbrigád" című munkáját, melyben hátborzongató víziót festett a jövőről. Az "Egyedül vagyunk" című nyilas lap 1942. október 9-én, "Bemutatjuk a Piszkos Fred szerzőjét" főcímmel és "Mr. Howard-Rejtő-Reich, a nagy terézvárosi ponyvakirály és rémregénygyáros rövid idegkúra után visszatért a Japánba" alcímmel cikket jelentetett meg. A cikk vádként írta, hogy Rejtő Jenő zsidó, és még itt ül a Japánban. Hogy e cikknek köszönhetően vagy sem, nem tudni. Mindenesetre meg is kapta munkaszolgálatos behívóját.

Indulása előtt letérdepelt beteg édesanyja ágya mellé és elbúcsúzott. A törékeny testalkatú, beteges Rejtő nem bírta a 40-50 fokos hideget, az éhezést, az embertelen bánásmódot. Egy Jevdokovo nevű „világvárosban” halt meg a Don-kanyarban: 1943. január 1-én., 38 éves korában, flekktífuszban.

Rontja a bizniszt

A világháború után 10 évig nem jelenhetett meg könyve, mert a szocialista erkölccsel nem fértek össze ponyvái. Eközben a feketepiacon nagy pénzt zsebeltek be régi, használt könyveiért. 1956 után kezdték újra kiadni könyveit, melyek százezres példányszámban fogytak el. A legenda szerint a Láthatatlan légió – az első után nyomott könyv – megjelenésekor az alvilág üzent a kiadó vezetőjének, hogy a következő könyv után kivégzik, mert rontja a „bizniszt”.

Több kísérletet tett a hazai filmipar rejtő filmre vitelével. Ezek közül a legsikeresebb talán a „Vesztegzár a Grand Hotelben” nyomán 1963-ban készült „A meztelen diplomata”, Rajz Jánossal, Márkus Lászlóval, Kibédi Ervinnel.

Sír (a) felirat



Miért szeretjük Rejtőt? Mert emberi, végtelenül emberi, nagy fordulatszámon emberi. Rejtő irodalom a javából. Egy abszurd világ tökéletes keresztmetszete. Rejtő ugyanakkor ponyva, ha tetszik, szappanopera. Olyan ponyva, amely örök értékeket hordoz, sőt forgalmaz: mindig győz a jó, a tisztesség és a becsület, és mindaz, aki megérdemli a boldogságot, az végül el is nyeri. Rejtő olvasása legyen kötelező iskolai tananyag Jókai Móricz és Verne Gyula mellett!

Végezetül álljon itt egyik utolsó verse:

"Sír (a) felirat"

Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt 36 évig, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány napot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csíra
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hantjaira!
Ámen.

(forrás: hetedhethatar.hu) / Gondola

Cserebere, fogadom...

Az egyszer volt gyermekkor örömöket csokrozó, önfeledt játékainak emléke kísért olykor-olykor.

Nincs semmilyen nosztalgia ebben a kísértésben, van viszont egyfajta ráérzés, pontosabban: vissza-visszanézve kezdem csak érteni igazán, hogy mennyi lelemény, mennyi jellemet próbáló pillanatai voltak ezeknek a játékoknak. Mert teszem azt, ha megunt dolgainkat cseréltük egymással, mondani kezdtük nyomban a mindenki által ismert versikét arról, hogy a cserélt tárgyakat, játékokat visszakérni nem szabad, mert aki visszakéri, az... és megmondtuk, hogy milyen az. Tekintélye kopott, becsülete lett szélvert, s már abban a korban nehéz volt visszaszerezni az elherdált tisztességet. Helyesebben: az eljátszadozott becsületet.

Szóval: cserebere, fogadom, többet vissza nem adom, mondom olykor-olykor magamban, s látni vélem egykori magunkat, amint kiadósakat parolázva ígérgettük a legkomolyabban, nagy-nagy becsület-emlegetésektől kísérten, hogy nincs aztán szánom-bánom, visszakönyörgés, siránkozó nyavalygás.

Elment már mellettünk régen a gyermekkor, maradt utána az emlék, az emlékben a figyelmeztetés: illô meggondolni, hogy kivel, kikkel cserélek, kivel, kikkel parolázok.

Kiszédelegtünk, ahogy már mondtam, a régen volt gyermekkorból, de Közép-Kelet-Európa felcseperedett nemzedékének mintha nem nőtt volna be még a feje lágya, mintha játszadozni kezdtek volna újból, de ezúttal nem jelentéktelen, megunt, elhasznált, kopottra viselt tárgyakkal; ígéreteket, fogadkozásokat, javaslatokat, jónak hazudott szándékokat cserélgetnek, nagyokat parolázva, akárcsak mi annak idején. Csakhogy a mi parolázásunkba nem sántult bele senkinek a lelke, a mi parolázásunknak nem látta sem kárát, sem hasznát egy kisebb vagy nagyobb emberi közösség; az újfajta parolázásokba azonban már belemondatik egyik-másik nációnak a neve is. Így a mi nevünk is, olyan formán, hogy elhangzik egy-két fogadkozás erejéig a saját jövőnk, létbiztonságunk, nyelvünk, lelkiismeretünk szabadságának a fogalma, kultúránk tiszteletének a kérdése is. És elhangzik, ha átírva, másképp fogalmazva is a versike, azzal a módosítással, hogy ezúttal nem esik szó egyhangú politikusaink közt a soha-vissza-nem-adásról; ellenkezőleg: elvárná egyik is, másik is, hogy márpedig adassék vissza a tisztelet a tiszteletért, a megbecsülés a megbecsülésért, mert csak így van, így lehet okos, bizalmat, hitet építgető értelme a parolázásnak. Azt hiszem, hogy felesleges külön szavakat citálgatni annak igazolására, hogy hányan igyekeznek, hányan törik magukat a mi tájainkon azért, hogy adós fizess alapon értelmet nyerjen a magasabb körökben megejtett parolázás. Ezért merem vallani, hogy sokkal nagyobb volt a mi ártatlan csereberénkben hajdanán a tisztesség, az emberi tisztaság, mint a mai felnőttekében. Mintha az idő nem építené; szétszedné a felnőtt köré ácsolt állványokat, melyekről fel lehetne húzni-építeni a becsület, a bizalom, az emberi tisztesség tartós falát, úgy, hogy arra ne szórjon senki egyetlen kanálnyi vakolatot sem hazugságból, nemzeti gyűlöletből. Mondjuk tehát most már úgy a versikét, kissé korszerűsítve, romlandó erkölcsünkhöz igazítva, ahogy kell: Cserebere, fogadom, amit kaptam, azt visszaadom...