Bejegyzések
Vámbéry Ármin Ázsiában
Moszlim néptípusok
Ha több fővárosnak róják fel hibául, hogy nem nyújtja hű képét népe erkölcsi és társadalmi sajátságainak, e szemrehányás sehol sem indokoltabb mint Konstantinápolyban, a nyugati török-világ e székhelyén és fénypontján. Valamint a "sztambuli" nevezetű tájszólás, a hangok lágysága, a tömegesen kölcsönvett idegen nyelvfoszlányok s mesterkélt, csinált szójárások használata a törökök egyszerű, velős nyelvezetétől elüt,
Megengedjük, hogy az ó-ázsiai példabeszéd: "El arab serifetun; el adsen zarifetun w' et turk kesifetun," – az
arab nemes, a perzsa gyöngéd, a török esetlen – sok jogosultsággal bír; azonban ezen esetlenségben jó adag becsületesség és egyenesség rejlik, melyeket mindig bámulni valék kénytelen, valahányszor alkalmam volt Anatólia török földmívelőjével érintkezni. Szegény árnyai egy óriás léptekkel hanyatlásnak indult népnek! Remegő áldozatai egy ügyelten hivatalnok-osztály lelkiismeretlenségének; sajnálatraméltó példái egy ritka szelídség és engedékenységnek! Vajon ki maradhatnak közönyös, ha Szivászban, Enguruban vagy Kharputban valamely török földmívelő udvarába lép? Akit most bemutatok neked nyájas olvasóm, ama bátor hősök ivadéka, kik a távol Keletről jöttek ide, hogy a byzanti-keresztény garázda-uralom romjain birodalmat alapítsanak maguknak. Körülötte és rajta mindene elszegényedett, ruházata, lábbelije, mindene rongyos, s csak a szem és fejhordozás emlékeztetnek még távolról az egykori úrra és parancsolóra. Háza omladékos, földje parlagon hever, kertje elhanyagolt, kardja rozsdás, lovagolható és vontatómarhája elsoványodott. Ha e nyomorúság okát kutatjuk, eleinte azt feleli, "Kiszmet! Naszib (fátum,) s csak huzamosabb faggatás után fogja bevallani, hogy a konstantinápolyi urak rossz gazdálkodása e bajoknak kútfeje. Nehéz volna kerek e világon a török nép egy ily tagjánál kínzottabb, nyomorultabb lényt képzelni, melyet azonban az európai közvélemény, végzetesen összetévesztve őt Konstantinápoly elvetemült efendi-világával, mint a zsarnokság eszközeit, a keresztényeken elkövetett égbekiáltó igazságtalanságok főtényezőit állít pellengérre. A szegény török akár paraszt, mesterember vagy földbirtokos, igen ritkán oka a nevében elkövetett brutalitásoknak, sőt mi több, legtöbbet szenved általuk maga, s ha Ázsia kerületeit a statisztika meggyőző világával lehetne bevilágítani, a török nép óriási hanyatlásának ijesztő képét látnók magunk előtt. Eltekintve a gyakori háborúktól, a sok járvány, és a tisztviselők lelkiismeretlensége és velük született lomhasága következtében nagy mérvben előmozdított elhanyagoltság, irtóztató módon pusztítottak a török lakosság között. Egész vidékek, egész területek, melyek e század elején még virágzó állapotban s népesítve valának, ma kihaltak, elhagyatva állnak s végelpusztulásnak néznek elébe; még egy félszázad, s a végromlásnak indult török világ Anatóliában megszűnt létezni. Az orosz hatalom emelkedése a Kaukázus déli részében, ugyan sok oly turkomán törzset küldött, mely a Araxes és Kur partjain nem folytathatván nomád életüket és rablási hajlamaiknak nem engedhetvén át magukat, a félhold oltalma alatt óhajtották folytatni ó-ázsiai életmódjukat. Anatólia e népszaporodása azonban véleményem szerint inkább a viszonyok hátrányára, mintsem előnyös fejlődésére fog szolgálni.
S valóban igen sajnálatra méltó dolog, hogy nem lehet a bajnak elejét venni. Az oszmán, régi hazájában amint azt kimutatni szerencsénk volt, egy-egy jelleges hibája dacára, még mindig szép jelenség az ó-világ népterületén. Nemes-lelkű, őszinte, tiszta patriarchális érzésektől van áthatva és mindig vendégszerető. Hányszor, ha betértem nyomorult födele alá, juttatá eszembe egyszerű becsületessége a boldog homéroszi korszakot. "Honnan jössz – mi vagy? " ezt csak búcsúzáskor kérdik. Legjobb szobáját, legjobb falatját osztja meg vendégével s komolyan megvan sértve, ha távozáskor pénzt kínálnak neki az élvezetekért. Azon esték, hol a szurokfényű forgács világánál gazdáim nagy gyönyörűségére felolvasásokat tartottam egy piszkos, rongyos könyvből, feledhetetlenek maradnak előttem. Apraja-nagyja, feleség és gyermekek, úr és szolga festői összevisszaságban vettek körül; feszült figyelemmel hallgattak reám s még a legszegényebb is ezen élvezet kedvéért szívesen eltartott volna napokig lovammal együtt. Valóban, igen fájdalmas látványt nyújt a nehéz nyomás alatt sínylő, török földmíves, mely kormánya és saját természetének hanyagsága következtében jutott ily állapotra.
Valamivel jobban áll az arabok, a Porta muszlim alattvalói e második osztályának sorsa. Az arab a törökök minden szenvedésében osztozik, de eddig a nyomor még nem törte meg végképpen. Nemzeti egyéniségének egy-némely tulajdonai arra képesítik, hogy fejét magasabban hordhassa, tekintetét merészebben szegezze egy jobb jövőre. Ha az arab városi lakót, az ipar emberét elszámítjuk, rögtön észrevesszük, hogy az ismert mondat: "Nuhefai Arab," azaz, a sovány szikár arabok, nemcsak néprajzi jelszó, de valósággal testi tulajdonokon alapul. A török tréfál ha azt mondja: "Az arab és lándzsája közt az aba képezi az egyetlen különbséget." Azonban, valamint az elsőnél a testesség az ész nehézkességével jár karonfogva, úgy az arab – a sivatag lakóját értem – az alak szikárságával szellemi mozgékonyságot és fékezetlen szabadságvágyat párosít. Azon felül az arab mérsékelt, ritka nemzeti büszkeséggel megáldott s a törököt, ámbár az évszázadok óta ura és zsarnoka, mégis mélyen alatta álló lénynek tekinti, oly barbárnak, kit még az Iszlám nemessége sem képes megjavítani. Ha tehát az arabnak jobb jövőt jósolunk mint a töröknek, ez nemzeti tulajdonainak kellő méltánylása folytán történik, azon nemes önérzete következtében, mely által túlmagaslik a Porta többi moszlim alattvalóin: Jelenleg csak a vezércsillagot nélkülözi; de ha valamikor eseménydús forradalmak e népet előtérbe szorítják, nem kétkedhetünk benne, hogy szellemének ritka ruganyossága s a Nyugattal való nagyobb azonosítási képesség folytán, Kelet arab vezénylet alatt, ha nem is képesítenék teljes újjászületésre, de mindenesetre inkább felelhetne meg az új kor eszményeinek, mint most, az oszmánok alatt.
Hazája természetes torlaszai által védve, az arab nép aránylag sokkal kevesebbet érintkezett a Nyugattal a mozlim-világ még legtávolabb eső lakóinál is. A nagy félszigetnek csak külső határai voltak hozzáférhetők az európai befolyásra nézve, de belső magva, melyről csak egyes utazók hoztak koronként kósza híreket, a letűnt századok állapotában maradt meg. Még az európai kereskedők is, Nyugat e merész előharcosai sem találtak utat arrafelé. Ki sejthetné tehát előre, miként alakulnak a viszonyok azon esetre, ha egykor az óriás közlekedési tervek valósulása Ázsiában, hosszas álmából felfogja zaklatni azt a sok millió arabot, kiknek ősei tetterejük oly nagyszerű emlékeit hagyták hátra?
De hová jutottam? Nem történelmi elmélkedésekbe akartam én bocsátkozni, de néptípusok festése lenne feladatom e helyen. Így hát hátrahagyják az arabokat beláthatatlan sivatag-hazájukban s körülnézünk oly népelemek után, melyek a régi fő utakon Ázsia belsejétől kezdve a fekete és közép tenger keletibb partjai felé évszázadok, sőt évezredek óta sürgölődtek és mai napság is még félnomád életet folytatnak. Kétségtelenül legérdekesebb a hosszú lánc, melyet a török nép a Léna fagyos partjaitól az Adriáig képez, melynek egyes láncszemei még ma is egy ősrégi múlt alakjában tűnnek fel, s úgy szólván a történelmi sorozat fejezetei gyanánt kapcsolódnak egymáshoz.
Az idegen elemek által gyakran keresztezett, anyagilag úgyszólván már félig töröktelenített oszmánokhoz, Keleten az iráni törökök csatlakoznak. Derék emberfaj, mely a perszákkal, több mint hatszázados benső viszony dacára, mégis nem egy jellemző vonást őrzött meg az ős eredi török típusból. A mai Perzsia csaknem egész északi szélét ők lakják, Transkaukáziának nagy része szinte általuk foglaltatik el, s már első látásra feltűnően elütnek a perzsáktól, úgy hatalmas testalkatuk, széles arcvonásaik, valamint bizonyos nehézkesség által beszédben és gondolkozásban. A sok századokig tartó, intim összeköttetés dacára, melyben e nép Perzsia simulékony, szellemes és eleven fiaival állt, ez iráni török még sem bírt egészen perzsává változni. Ugyan szintúgy hazudik és csal, mint a déli nap gyermeke, de hazugsága és csalása esetlenebb, átlátszóbb. Test és szellem kevésbé hajlékony nála, de annál képesebb az ellenállásra s ennélfogva birtokában maradt mindazon tulajdonoknak, melyek kiszámíthatatlan idők óta biztosították neki a harcos és uralkodó szerepét. Szívós kitartással csüng ősrégi szokásain hajlamain és erkölcsein, melyeket ősei még a közép ázsiai sivatagokból hoztak el magukkal. Nász- és panaszdalai ugyanazok mint a sivatag fiainál, mulatságai is megőrizték ősi jellegüket s ahol megakarták akadályozni nemzeti szenvedélyeit, ott elhagyá az országot s inkább a kivándorlást választá, semhogy alávetette volna magát a kényszernek. – Mindezt tanúsítják a század eleje óta orosz hatalom alá került Transkaukázia és a Kaszpi tenger nyugati partja. A Terekmék, Karakalpak-ok, Sahszewend-ek és más félnomád törökök száma az orosz lefoglalás óta legalább egyharmaddal fogytak meg. Inkább a szunnita szultán gyűlölt területére költöztek, inkább a kurdokkali örök ellenségeskedést választják, semhogy alárendelték volna magukat a "nacsalnyik" (orosz tisztviselő) parancsainak. Igaz, hogy a törökök Iránt egyrészt megvédték külső támadások ellen, azonban egyúttal új hazájuk szellemi fejlődésének is gátul szolgáltak.
Az iráninak gyakran említett szép tehetségei tekintetéből ez igen sajnos körülmény. A régi persa nép alig három milliónyi utódai, ha arabok és törökök által le nem nyűgöztetnek, kétségtelenül nagyon átalakították volna az ó-világ sorsát. Oly emberfaj ez, mely minden tekintetben érdemes teljes figyelmünkre. Külső megjelenésében csak igen keveset különbözik őseinek azon képmásaitól, melyeket a Perszerpolisz, Naksi-Rusztem és más helyeken látható ezredéves monumentális emlékeken bámulunk; másrészt alig lehetne eleget mondani e népecske tevékenysége, ravaszsága és körmönfontságáról. A perzsának hosszúdad arca, finom orra, szép formájú homloka s egész kifejezése már felismertetik benne a szellemi tehetségű embert. Öltözete, élelmezése, házának felszerelése, minden ízlésről és szépészeti hajlamról tanúskodik. Még a perzsa öszvérhajcsár is elevenebb, hajlékonyabb szellemű, a török ex offo irodalomi lángésznél. De mit használhat neki mindez, ha évszázadokig tartó zsarnoki kény őt a hazugság, álszinűség és csalás jelképévé változtatták, ha eszének csak rossz úton veheti hasznát s ennek következtében egy egész nemzet szédelgőkké nőtte ki magát? E szomorú jellemrajz még csapodárság és állhatatlansággal is megtoldandó. A perzsa szellemdús gyermek, mely soha sem érlelődik szellemdús férfiúvá. Lelkes lendületre képes, hogy nagyot vigyen véghez, de annak kiviteléhez erő és kitartást nélkülöz.
Az oszmán népelemtől keletre, az iránitól nyugatra, és az arabtól északra a kurdok vannak beékelve Észak-Mezopotámia hegyi vidékeibe. Kiszámíthatatlan idők óta itt lakik e nép, s minthogy hegylakók mindenütt, nem csak idegen vándorra, de idegen kultúr-befolyásokra nézve is kevésbé megközelíthetők a nyitott, szabad rónákban élőknél, alig tudunk különbséget találni a jó öreg Kardukhói, Herodot jellemzése és a mai kurdok között. Tény, hogy a kurd nép valósággal meglepő, s a maga nemében egyetlen; a letűnt idők romantikájával, egy kezdetleges társas élet erényei és bűneivel s azon sajátságokkal van eltelve, melyek minden éghajlat, s minden korszak hegyi lakóit első látásra jellemzik. Ha te, nyájas olvasóm, a kurd különc alakjáról korrekt képet óhajtasz, képzelj magadnak egy napbarnított arcú férfiút, erélyes vonásokkal, merész szemekkel, finom sasorral s szállongó holló-feketeségű hajzattal, kinek tejét tarka kendőkből csavart hegyes turbán repdesi körül, kinek vállairól dús redőzetű, rikító színű aba (köpeny) hull alá, ki hosszú, zászlós lándzsát, paizsot és kardot, olykor újkori lőfegyvereket is nélkülözhetetlen, személyes necessaire-jéhez számít. Amily ellentétben áll bibliai fegyverzete a belga munkájú lőfegyverrel, szintúgy elüt az ember durva, harcos kinézése köpenyének szövetétől. Minden rajta ijesztő hatásra látszik számítva lenni, s ha a kurd, gazdagon felkantározott s felsallangozott lován, vad harci-kiáltással valamely hegytorkolatból előrohan, s a mit sem sejtő, békés utazóra tör, csaknem mindig biztos zsákmányra számíthat. "Vetkőződjél, s meg se' moccanj!" kurdul annyit jelent, mint jó napot kívánni. Az embernek mindenét nyugodtan oda kell raknia a kurd elé, s örülnie ha sértetlenül menekülhet.
Lakhelye, életmódja, vendéglátása szinte ezredéves szokások jellegét hordja magán. A visszaemlékezés oly esetekre, melyeket kurdok közt, – hol ember és állat együtt tanyáz, – néha negyven bivaly társaságában töltöttem, minden inkább, csak nem elragadó. Födél alatt természetesen csak télen laknak. Olykor ötven bivaly kigőzölgése tölti el az egész helyet, mert a kis nyílás a tűzhely fölött, mely egyidejűleg kürtő és szelelőlyuk is, oly pici, hogy éppen semmi észrevehető levegőt sem bocsát be. De a jó Kurdnak az ily existencia a földi comfort nonplus ultrájának látszik, s ha esetleg azt beszélnék neki, hogy Frankhonban az állatok istállókban s az emberek háló kamrákban hálnak, bizonyára nagy megindulással és sajnálkozva mondaná: "szegény frenkek!" Élelmezése szinte megfelel e kezdetleges életmódnak. Tej és árpakenyér, árpakenyér és tej folytonosan fedezik szükségeit, s csak koronként váltatnak fel sajttal és füstölt hússal. Hagyma és fokhagyma nyalánkságul szolgálnak neki, de a pecsenye, dacára annak, hogy ex proffessó marhatenyésztő, a ritkaságokhoz tartozik. A kurd egy szép vonása, mely a szomszéd emberiségre nézve nagy szerencse, a vendégszeretet. Habár ezen erény nem is tűnik fel nála oly erélyesen mint a távol Ázsiában, mégis csekélyebb mértéke is elegendő arra, hogy a közlekedést vele s a területén való utazást, lényegesen megkönnyítse.
Épp oly nehezen, mint minden más kultúrbefolyás, épp oly nehézségekkel tudott az Iszlám, Ázsia ezen őseredeti hite benyomulni a kurd hazájának szűk hegyszorosaiba, hogy ottan meggyökerezzék. A kurdok moszlim vallásossága t. i. igen rossz lábon áll. Csak opportunizmusból mohamedánok, harag és keserűség nélkül közlekednek keresztényekkel és ördög-imádókkal, s a felekezeti színezet, ámbár síitákba és szunnitákba osztatnak fel, egyedül csak fékezetlen zsiványkodási vágyuknak szolgál ürügyül. S e nép, különc szokásaival, durva erkölcseivel az Irán család egy ága, testvérgyermeke a perzsáknak, kiknek nyelvétől az övé csak tájszólásilag különbözik, s kikkel szellemi tehetség tekintetében szinte igen sok rokon vonással bír. Ez főképp török körökben válik érezhetővé s az oszmanlik nem egy híres tudósa vagy államférfiúja tartozik eredetileg a kurdokhoz. Az iszlámvilág kozmopolitizmusában az ily esetek észrevétlenül mosódnak el, azonban a népismeret terén búvárkodóknak figyelmét, fontos útmutató létükre ki nem kerülhetik.
Mielőtt felvennők ismét az Irán északi szélén elejtett török népleírási fonalat, egy pillantást akarunk vetni az afgánokra, kiknek hegyvidéki hazája Irán keleti táján fekszik. – Az afgánokat egy időben zsidóknak tartották, sőt a biblia tudósai, s Izrael rafongóbb gyermekei bennük akarták feltalálni az elveszett tíz törzset. Mindenesetre sajátságos kitüntetés, melyhez az afgánok maguk nem kevéssel járultak hozzá, amennyiben ők családfájukat egyenesen Szaul királytól származtatják. Ami e furcsa rokonság népismei bizonyítékait illeti, a legfőbb súlyt az éles és gyakori torokhangokra fektették, melyekben az afgán nyelv különösen gazdag, nem kevésbé azonban a nagy, hajlott orra is, mely őket kiválóan megkülönbözteti valamennyi más ázsiai fajtól. Az említett nyelvészeti-elmélet nem szorult komoly ellenvetésre, ugyanebből az afgánok ind-ázsiai származására is teljes biztonsággal lehet következtetni. Még kevésbé szolgálhat bizonyítékul az orr corpus delicti-je, mert annak magas, sasorrszerű alakzata tökéletesen illik a nép merész, határozott külsejéhez, s teljes összhangzatban áll annak harcias jellemével – mit aligha lehet mondani a zsidókról – s fékezetlen szabadságvágyával. A férfias szépséget nem lehet eltagadni az afgántól. Akár a pásztor egyszerű redőzetes vászonruhájában, akár a római szokás szerint a vállon tóga-szerűleg átvetett lepedőben, akár egy szerdár (főnök) harci díszében áll előttünk – az afgán mindig magára fogja vonni figyelmünket és mint az ázsiai harcos valóságos eszményképe, bámulatra fog ragadni. Született harcosok. A pásztor a furulya helyett, hosszú csövű puskát akaszt vállára, a földmíves karddal az oldalán lépdel ekéje mögött, a kereskedő egész kis fegyvertárt hord magánál – hát még a harcos! Újkori és régi vágó-szúró és döfő-fegyverekkel annyira el van borítva, hogy azoknak nagy részétől még álmában sem válik meg. A kiválóan harcias jellem, az afgán népnél részint hegyes hazájuk természetéből eredt, részint vallásából, miután a Gazneaidák óta, India határvidéki bráhmai lakóival mindig harckészen kelle szemben állniuk, mi ma ugyan már nem szükséges, minthogy a Visnu-imádók helyére az angolok s Északon az oroszok léptek, s az angolok és oroszok többsége és hadi tudományok ellen, az afgánok nem képesek fellépni. A harc- és zsiványkodási vágyon kívül az afghán az ázsiai harcos többi fény, és árnyoldalában is osztozik; durva és nyers, babonás, olykor vendégszerető, s bizonyos becsületességgel bíró, s minthogy a magasabb szellemi tulajdonokat nélkülözi, adandó alkalommal és viszonyok közt egyszersmind oly árulkodó és bosszúálló is, mint alig egy más nép a világon. Amint látjuk, az afgánt különösen jellemzi az erények és vétkek egész vegyüléke. Ma még szabadon emelheti ég felé pajzsát, még szabadon hódolhat korlátlansági hajlamának, – de amint a viszonyok alakulnak, már alig fog meghagyatni néhány évtizedik eddigi kiváltságainak élvezetében.
S most hát térjünk vissza a törökökhöz, a katexochen törökökhöz; mert Közép-Ázsia turáni népességét azoknak kell neveznünk, habár ott is a városi lakosság természetesen erős kisebbségben, az iráni ős népséggeli keresztezés következtében sokat vesztett ős-eredeti török típusából. Közép-Ázsia népei kétségtelenül külön típust, valamint külön jellemet is tüntetnek fel, s úgyszólván elszigetelt helyzetükben, járatlan sivatagok egész koszorújával körülvéve, mindkettőt sokkal könnyebben őrizhették meg. Valódi szigeten találták magukat a szárazföld közepette s ha onnan időnként előtörtek vagy rövid rablási kirándulásokat tettek, melyekből rövid vártatva, kincsekkel megrakva tértek haza; vagy pedig rendszeres, valóságos kivándorlást szerveztek, s Ázsia nyugati vagy déli része felé vonultak, ott új hazát alapítandók. Közép-Ázsia mai néprajzi viszonyai szerint, két fő-csoporttal kell foglalkoznunk; először a megtelepedett törökökkel, kiket: Özbeg, Szárt, vagy Kurama név alatt ismerünk; másodszor a sivatag-lakókkal, melyek bármi néven nevezendők is, jelenleg a rokonság szoros kapcsolatában állnak egymással. A városi lakó, vagy a földmíveléssel foglalkozó török, kezdetleges nemzetiségének csak igen kevés nyomával bír. Feje és tagjai alakítása, orra, homloka és álla ugyan a törökök széles formáit tüntetik fel, azonban járásában, egész életmódjában és jellemében, a röghöz való csatlakozása folytán, sokkal törökösebb, mint sivatagbeli testvére. Erkölcsei és szokásainak képe, az idegen moszlim vegyülék által szinte már nagyon elfajult, míg másrészt mindennapi élete, s még szellemi iránya is, az általa lenyűgözött nép iráni kultúrája által, erősen megváltozott. Az őzbég, akár Khivában, Bokharában, Khokandban, úgy Kelet-Turkesztánban, becsületes lélek, oly ember, mely saját hazája szokott zsarnoki kormányzata következtében, még a keresztény hódítónak, legyen az orosz vagy angol -sem fog soha ellenállni. Meg van ugyan benne is az ázsiai megátalkodottság és felfogási makacsság, azonban engedékeny és megadásteli, ha hatalmas körülmények arra kényszerítik, és a Cár uralma alatt már néhány évtized lefolyása után azzá fog válni, amivé lettek a Nogai-tatárok Kazanban, és a Krímben, t. i. Oroszország békés és szorgalmas alattvalóivá.
A nomádokkal egészen másképp áll a dolog. Itt a fékevesztett szabadság-vágy, az örökös vándor-élet szellemével találkozunk, egyesülve a legkezdetlegesebb életmóddal, mely Ázsia magas északi részétől kezdve egész Irán széléig mindenkor jellemzé a sivatag lakóját. E szellem észrevehető jelleg-különbsége többnyire a sivatag egyes részeinek terjedésén, a föld alkatásán s az égaljon, nem különben a történelmi zendüléseken alapul, melyeknek olykor színhelye volt a sivatag. Így pl. a turkomán, – kit nyájas olvasóm utazási könyveimből bizonyára már kimerítőleg megismert – leghívebb tükre sivatag-hazája borzadályos képének, fagyasztó hidegével, perzselő napjával, feneketlen homokjával s a keserű savforrásokkal. Az Oxus posványos deltáit lakó karakalpak, ki marhatenyésztéssel foglalkozik, olykor földmíves, külső megjelenésében, egész lényében, modorában, cselekedeteiben oly élettelen és elnyomott, oly nehézkes és esetlen, oly szín- és szellemtelen, amilyen emberi lény egyáltalán lehet, mely posványos vidékek mérges bűzei közt, tizenkét láb magasságú nád és sás közt kénytelen életét áttengetni. A karakalpak mindig csak akarata ellenére volt nomád, kit a sors a Volgától a Jaxartes torkolatához, s innen ismét jelenlegi hazájába hurcolt.
Turkesztán északi részén elterülő végtelen sivatagok további szemléleténél, a kazak – hibásan kirgiznek nevezett, – mint földjének hű ábrázolója lép elénk, mely földön ősei talán már évezredek óta laktak. E sivatagon, mely távolról sem oly borzasztó, mint a hirkániai, savas, posványok tiszta tavakkal, homok-tengerek kövér legelőkkel, tamariszkok csipkebokrokkal sűrűn váltakoznak; innen magyarázható meg, a kazaknak csak félig vad természete, ki már sokkal békésebb, vidámabb hangulatú, a turkomannál is és a baranták (zsiványkodások) iránti ismert szenvedélye dacára sohasem volt oly javíthatatlan, hit- és becsület nélküli emberrabló, mint a Jomut, Csaudor és Tekke.
Szint ez áll a kipcsákokról és Kara-kirgizekről is Kookandban, kik a Tiensan-hegység nyugati kiágazásainak völgyeiben, a hófödte Alaj torkolataiban, és a "Világ födelén" (a Pamir-i fennsík) vándorolnak helyről-helyre; nem csoda tehát, ha a hegyi lakó és sivatag gyermekének sajátságait egyesítik s a vad természetben feltűnőbb, kirívóbb mértékben őrizték meg jellemük durva vonásait. Ezeknél a törökösséget leghamisítatlanabb kezdetlegességében találjuk. Fajuk anyagi jellegeiben erősen a kalmuk-okhoz és mongolokhoz szíttatnak: erkölcseik és szokásaik a valói török világ keleti határát, utolsó stációját képezik, mert innen távozva, már a buddhista-kinai befolyás tartományába lépünk s Kelet-Turkesztán lakosai közé jutunk, kik Uigur származásuk dacára, az ó-törökségnek mégis kevesebb nyomait bírják felmutatni, mint a Kara-kirgizek és Kipcsakok.szintúgy különbözik a sztambuli török anatóliai törzstársától. A ruha csinálja az embert, s ennél fogva csakugyan a fez vagy turbán, a hosszú dsübbe és a bőrredőzetű nadrág az, mely a Boszporus-parti százszorosan keresztezett faj-vegyülékben felismerteti a törököt. Felbodrozott haj, kikeményített gallér, frakk és glaszékesztyű, elegendő arra, hogy a turistáink által bámult keleti emberfaj eszményképét rendszeres európaivá változtassa Konstantinápoly törökje fajsajátságainak egyetlen egy vonását, egyetlen gyönge nyomát sem bírja felmutatni; sem arcéle, sem szem-, homlok- vagy áll alakzata nem árulják el benne a turánit. Éppen így, s tán még feltűnőbben áll a dolog lelki tulajdonaira nézve. A mai efendi-világ hanyatlása, laza erkölcsei, s a nemes érzület és hazaszeretet teljes hiánya, e helyen nem említetek először s nem is először kárhoztatnak. Szomorú, hogy a valóság még sokkal rosszabb mindannál, mit az eddig ismeretessé vált képből következtetni lehet. Ez egy zsarnok kényuralom által felnevelt emberi osztály, mely egy régi világrészlet erkölcsi fogalmaitól elidegeníttetve az elvesztettekért minden szellemi kárpótlást nélkülözve, csak fékevesztett élvezet-vágya által tűnik ki, mely a tivornyának, zajos évnek hódol, csak kincseket igyekszik gyűjteni, hogy legyen mit eltékozolnia – igen, oly emberi osztály, mely előtt semmi sem szent; sem vallás, sem erkölcsi-törvény, s a nyugati kultúra fénymázát fitogtatva, felszabadulva a keleti despotizmus Drákói törvényei alól, aljas szenvedélyeknek tud már csak hódolni. Ezen ítélet tán szigorúnak látszik, azonban teljesen igazságos s már azért sem hallgatható el, mert az efendik ellenszenves torzképével akarják gyakran azonosítani és összetéveszteni az általános török-világot. Ez égbe kiáltó igazságtalanság!
Forrás: terebess.hu/keletkultinfo/eletkepek3.html#mosz Illusztráció:Korán-idézetek, festett török porcelántányér
_kicsi.JPG)
