Bejegyzések
A kálvinizmus fogalma nem a teológiához kötődik, hanem az általános kultúrtörténethez és a szociológiához. A bochumi teológiai professzor, Dr. Christian Link azt vázolja fel, milyen mértékben befolyásolta a kálvini örökség a nyugat-európai társadalmat, kultúrát, gazdaságot és politikát.
Egy évszázaddal ezelőtt, Kálvin János születésének 400. évfordulóján egy Breslauban tartott ünnepi beszédben ezt a meglepő fogalmazást lehetett hallani, majd olvasni: "Kálvini talajon született meg ez a szólás-mondás: A hit hegyeket mozgat, de közben ásóval és kapával dolgozik… Kálvin mindegyik reformátornál erőteljesebben hangsúlyozta azt, hogy mi teszi eredményessé, produktívvá a munkát. Nem egyedül a fizikai vagy a szellemi befektetés, hanem mindenek előtt a morális erő… Az objektív érték, amit a munka létrehoz, a gazdasági eredmény nem annyira a pillanatnyi nyereségben áll, hanem egyes egyedül abban, ahogyan ténylegesen dolgozik az ember. Ez bizony hihetetlenül nagy horderejű mondat! Ezt a horderőt azért is fedezhetjük fel meglehetősen könnyen, mert legalább annyira magától értetődő, mint amennyire egyszerű is."
Nos, milyen talajon állunk itt valójában? Itt a világformálás, a világátalakítás problémája áll előttünk, ami először a genfi reformációban, és a hozzá kapcsolódó sürgetéssel lép elénk. Azzal, ahogyan Kálvin ezen a területen körültekintően, de kompromisszumok nélkül szólt, sokkal nagyobb mértékben tette a reformációt történelemképessé és világhatásúvá, mint a lutheránusság. Az, hogy az idézett mondat értelmében ez megtörtént vagy megtörténhetett, egy másik, máig vitatott kérdés.
Az idézet az ún. "kálvinizmusról" szól, arról a nagy befolyású áramlatról, ami Nyugat-Európában igen is a kálvini teológia örökségeként a társadalom, a kultúra, a gazdaság és a politika területén hallatlanul nagy hatásfokkal lépett fel és hatotta át ezeket a területeket. Éspedig azért, mert a történelem az a mező, terület, amelyen a keresztyénségnek élnie kell, amelyen meglepetéseket ugyanúgy okozhat, mint kompromittálhatja is magát. Így tehát a kálvinizmus fogalma nem annyira a teológiai fogalomtárhoz tartozik, hanem inkább az általános kultúrtörténethez és a szociológiához. Max Weber szociológus (1864-1920) és a másik heidelbergi, a protestáns teológus Ernst Troeltsch (1865-1923) a kálvinizmust valóságos vezérfogalommá stilizálták, aminek a segítségével az európai modernség kialakulását próbálták megfejteni.
Max Weber
"A politikai és gazdasági viszonyok aktív és hatékony formálása”
Ennek a klasszikus szociológiai tételnek az igazságtartalmát és egyúttal azt a jelenséget, amiről itt szó van, a református teológus és Kálvin-fordító Otto Weber (1902-1966) később így interpretálta: "Ami a kálvinizmus képviselőit mozgatta, az a kiválasztás bizonyosságából fakadó erőteljes ösztönzés volt, hogy Isten dicsőségére kell fellépni a történelemben és az egyházban is, és Isten iránti hálánkat kell így megmutatni, ami egyedül Őt illeti. Így tehát a világformálás, az átalakítás lenne a leginkább szakszerű kifejezés arra, ami a kálvinizmusból fakadt… Az ilyen igénnyel fellépő mozgalom nem maradhatott meg a teológia keretein belül”. Az itt használt kifejezések, mint pl. a kiválasztás – az Isten dicsősége – a hála –, nem csak arra alkalmasak, hogy az embernek az Isten előtti létezését értelmezzük velük, hanem egyúttal azt a motivációt is kifejezik, ami a kálvinista gyülekezeteket a maguk rendkívüli aktivitásában és hatékony fellépésében a politikai és a gazdasági viszonyok megváltoztatásáért valójában belülről képessé is tette.
Teológiailag tekintve ezek a tiszta úrvacsorázó gyülekezetek jeleit hordozzák, s ez azt jelenti, hogy a tan reformjának az élet talpra állításában/helyreállításában kellet folytatódnia. Így például az Isten szuverenitásának és tiszteletének erőteljes hangsúlyozása – hogy csak a legfontosabbat említsük – alapvető kritikai magatartást alakított ki a kálvinistákban az abszolutista világi felsőbbség mindenféle formájával szemben; a templomokban a képtilalom indította el a holland profán festészet példa nélküli kialakulását és felvirágozását, a teremtésben felismert istenismeret valósága pedig megnyitotta az utat a természet intenzív tudományos megismerése előtt. A törvénynek, mint a keresztyén élet zsinórmértékének a hangsúlyozása pedig – sajnálatosan a Kálvin számára olyan fontos ígéretek dimenziója nélkül! – szó szerint rajta hagyta lenyomatát a közmondásosan kálvinista munkaethoszon, de persze a törvényeskedést is magával hozta. A presbiter-zsinati egyházalkotmány pedig joggal tekinthető a nyugat-európai demokrácia keletkezési gyökerének, amelynél nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ezt a gyökérzetet és fogalmat aztán meglehetősen befolyásolta a terror élménye, elsősorban „a dicsőséges angliai forradalomban” és az amerikai telepes kolóniák egy részében megvalósított igen durva és erőteljes intoleranciában.
Utcai prédikátor a 16. században
Rendteremtő erjesztés
Mindehhez hozzátartozik még az is, hogy a kálvinizmus mindazon a területen és vidéken, ahol megjelent, nem csak Genfben, hatalmas szociális válságot talált maga előtt, amibe úgy hatolt bele, mint rendteremtő erjedést kiváltó erő. Az evangélium nem csak olyan erőnek bizonyult, ami „boldoggá tette mindazokat, akik hittek benne”, hanem olyan gyógyszernek minősült, ami a társadalom nyilvános és közkárait hivatott helyrehozni, azaz a megtisztulás és a megújulás jelentős eszközévé vált.
A kálvini tanításnak történelmileg leghatékonyabb formája, ami a hitnek tisztán gyakorlati próbáját, megmérettetését jelentette, a puritanizmus volt, ami Angliából és Amerikából kiindulva átjött a kontinensünkre is és Richard Baxter és John Bunyan építő írásain keresztül – a Zarándokút (1678) című írása a Biblia után a legelterjedtebb könyv lett a világon – ez a mozgalom alig elképzelhető befolyásra tett szert. Az elnevezés kissé módosult, hiszen már pietizmusról volt szó, ami August Hermann Francke révén ismert sajátossággá tette a bűn elleni harcot az élet következetesen előrehaladó megszentelése céljából. Házi áhítatok, pontos ifjúsági munka és hitoktatás, kifejezett egyszerűség a ruházatban és az életvezetésben azok az ismertető jegyek, amik a puritánokról kialakított képhez kapcsolódnak.
Max Weber tétele, miszerint a predestináció tana a Kálvintól kidolgozott kettős alakjában (azaz az emberek eleve elrendelése életre vagy halálra, üdvösségre vagy kárhozatra) meghatározó volt ebben a mozgalomban és kiváltképpen az újkori kapitalizmus szellemét befolyásolta, ám aztán annyi megkötözés tapadt hozzá, hogy ez később a mozgalom kárára vált. Mégis: az az elgondolás, hogy az emberek kiválasztottságukat az Istennek tetsző élet (akár anyagi természetű) gyümölcseiben bizonyítsák be, s így egyben maguk is bizonyosakká váljanak e gyümölcsök révén kiválasztottságuk felől, kétségtelenül igen fontos motívuma volt a legszélesebb rétegekben bekövetkező fellendülésnek. Így tehát a Weber által alkalmazott "evilági aszkézis" fogalma valójában ennek a sajátságos és öntörvényű kálvinizmusnak a legjellegzetesebb vonásává vált.
A törvényes uralomnak a közjót kell előmozdítania
A politika területén kiváltképpen a szövetség gondolata vált eredményessé: a kormánynak és a népnek olyan kapcsolatban, viszonyban kell állnia egymással, aminek ősképe az a kapcsolat, ami Isten és választott népe között állt fenn. Itt a kölcsönös elkötelezettség (mutua obligatio) fogalma határozza meg a játékszabályokat és mozgásirányokat. A legitim uralomnak ebből következőleg a közjót kell előmozdítania (bien commun). Ez Kálvinnál szervesen kapcsolódik össze azzal a megbízatással, hogy a hatalomnak vagy a kormányzásnak a szabadságért és az igazságosságért kell fellépnie, és ezt a magisztrátus számon kérhető kötelezettségévé tette. A néphez való fellebbezés (crie au peuple) Kálvinnál és követőinél minden nehéz kérdésben ultima ratio, amivel éltek is.
A Bartholomeus-éjszaka borzalmai (1572) a fejlődést kissé más irányban befolyásolták. Theodor Béza (1519-1605), Kálvin leghűségesebb tanítványa és a genfi Akadémia rektora a francia államhatalom terrorja láttán az alattvalói engedelmességről szóló elvet alapvetően feladta és az ilyen esetekre a népakaratot tette a legvégső fórummá: "A népek régebbiek, mint hivatalnokaik, következésképpen egyetlen nép sem a magisztrátusért van, hanem a magisztrátus van a népért!” – ez bizony a 16. században meglehetősen egyedülálló mondat!
Szent Bertalan napi mészárlás (1572)
Ez először is abban a követelményben jutott kifejeződésre, ami miatt Kálvin és Béza is a természetjogra hivatkozott: akinek joga van királyt állítani, annak joga van elmozdítani is őt a hatalomból, s ezt a jogot akkor lehet gyakorolni, ha a jog szerinti uralkodó visszaél a polgártársai (citoyens!) feletti hatalmával vagy befolyásával. Ezzel megszületett – legalábbis elméletileg – az ellenállás joga. Jóllehet az ilyen mondatokat még bizonyos megszorításokkal egészítették ki, de ezzel ténylegesen megteremtődtek a feltételek az új lehetőséghez: így a népszuverénitáshoz, az alkotmánytanhoz, az uralkodókra vonatkozó törvényi kötelmekhez, ami a szabados önkényt korlátozta – itt tehát mindez már alapvetésében megvolt, s csak az kellett, hogy hozzáértő jogtudósok, mint például Johann Althusius (1563-1638) és Hugo Grotius (1583-1645) mindezt teológiai nyelvezetéből kiemeljék és világtörténelmi érvényesüléshez segítsék.
A modern gazdasági formák felépítése
Még nyilvánvalóbb a nagyfokú hatás szempontjából a kálvinizmusnak az a hozadéka, ami a gazdasági fejlődés területén nyilvánult meg. A porosz királyok jól tudták, mit tesznek, amikor a hazájukból elüldözött hugenották előtt megnyitották országuk és városaik kapuit. A brandenburg-porosz települések pénzügyi jelentései sokkal egyértelműbben bizonyítják, mint a klasszikus társadalomtudományi elméletek azt, hogy a kálvinizmusnak alig túlbecsülhető jelentősége és befolyása volt a modern gazdasági formák megjelenésére és megszilárdulására. A francia bevándorlók új ismereteket és készségeket hoztak magukkal a poroszok közé, új és kipróbált termelési és kereskedelmi formákat, és külföldi utakra mentek, hogy a legújabb technikákat elsajátítsák.
A fáradhatatlan világi hivatás új vallási értékelése, felfogása az, ami a hatalmas eredményeket lehetővé tette. A munkában és az iparűzésben tanúsított kötelességtudat Istenre irányult, és így az ember csak sáfára az Isten kegyelme által rábízott javaknak. Nem azért szerez meg valamit, hogy azt élvezze, hanem hogy felebarátja javára visszaforgassa azt az üzemben, az alapítványokban vagy az iskolákban. Az is igaz, hogy az ilyen munkaethosz önmagában még soha sem idézett volna elő ekkora gazdasági fellendülést, ha ezzel egyidejűleg nem ment volna végbe a változás a gazdasági alapokban is.
Ami igaz a gazdaság tekintetében, az még nagyobb mértékben igaz a kultúra vonatkozásában, kiváltképpen áll ez a tudományra. Ezeken a területeken is a modern kor úttörőjének bizonyult a kálvinizmus. A 17. században a hugenotta és a puritán kutatók részesedése a természettudományok fejlesztésében és elterjesztésében (főként Angliában és Hollandiában) szembetűnően erőteljes volt.
A kritikus, és a valóságorientált kutatás új szellemisége azzal a képességgel párosulva, hogy a hagyományos gondolkodásmódot a megfigyelés, a kísérletezés és az új elméletkészítés eszközeivel áttörje, áthatott szinte mindent, a teológiától és az írásmagyarázat elveitől kezdve el egészen a természet könyve területéig. Ahol Luther Márton Erasmusszal ellentétben felszámolta kora leginkább figyelemre méltó kulturális jelenségével, az európai humanizmussal kapcsolatait, pontosan ott és akkortájt (kifejezetten a nem szabad akaratról szóló fejtegetéseivel összefüggésben) Kálvin meglepő magasztalásába kezdett a „pogány” művészeteknek és a tudományoknak.
A „pogány” művészetek és a tudományok
Kifejezett teológiai hídépítést volt az, ami aztán az univerzalista támpontot is előtérbe helyezte, s amivel a kálvinizmus a kultúra témáját is behelyezte a maga világképében: nevezetesen az, hogy megfogalmazta és vallotta, Isten Lelke nem csak a kegyesekben, a hívőkben munkálkodik, hanem a szkeptikusokban és a hitetlenekben is, és ezért a Lélek motorja, hajtóereje a szekuláris természet-, és jogtudománynak is. Ahol az orvosi találékonyság a beteggé vált életet elviselhetőbbé teszi, ahol a matematika hozzásegít a természet törvényeinek megismeréséhez és megfogalmazásához, ott Isten Lelke munkálkodik, aki az Igazság Lelke. Így a kultúra is Isten világkormányzásának az eszköze, mivel Isten nem csak egyházához, hanem az Általa teremtett világhoz és emberiséghez is hűséges.
Kálvin tételei kifejezetten maradandó nyomokat hagytak a nyugat-európai kultúrtörténeten. Olyan személyiség például, mint a holland Abraham Kuyper (1837-1920), aki teológusként és miniszterelnökként talán a legaktívabban képviselte a társadalom „szentségének” az eszméjét, és Hollandiában a szociális nyomor legyőzéséért olyannyit tett, mint senki más. Ezt az ideált aztán Kuyper az általános kegyelem tanává építette ki, ami aztán ugródeszkájává vált egy nagyon tágszívű természetteológiának is. Innen kiindulva azután a holland dogmatikus, Hermann Bavinck (1854-1921) vagy a francia Kálvin-kutató Emile Doumergue (1844-1937) egy nagyon erőteljes vonulatra mentek rá, ahol a kultúra témája csaknem az önálló dogma rangját érte el. Kuyper mellett meg kell feltétlenül említeni a presbiteriánus lelkészfiú és későbbi amerikai elnök, Woodrow Wilson (1856-1924) nevét is, aki a Népszövetség előharcosaként minden tőle telhetőt megtett az isteni szövetség földi szövetségre történő leképzéséért és megvalósításáért, s ennek a Népszövetségnek ő javasolta világközpontjául Kálvin Genfjét.
Abraham Kuyper
Annak, amit Kálvin akart és gondolt, a legvilágosabb megvalósítása a svájci teológus, Leonhard Ragaz (1868-1945) életművében szemlélhető. Ő azzal próbálkozott, hogy létrehozza a társadalomnak demokratikus-társulásos rendszerét, s a nemzetközi békemozgalomnak egyik szóvivőjeként azt demonstrálta, hogy a kultúra nem maradhat öncél. A kultúra a keresztyének vándorútjához kapcsolódik, s már csak ezért is szétfeszíti a nemzeti kereteket. Innen nézve nem véletlen, hogy Ragaz a kialakuló szociáldemokrata mozgalmat a megígért Isten Országa világi jelének tekintette.
A világformálás feladata
Ebben a három személyiségben (Kuyper, Wilson, Ragaz) a kálvinizmus egységes jellegzetessége bontakozott ki. Nevezetesen az, hogy az egyház a világformálás nagy feladata elől nem térhet ki soha!
Ebből következően a kultúra, ha hű marad kálvini megbízatásához – akkor is, ha laboratóriumról van szó, vagy műteremről vagy parlamentről, mint speciális formákról, soha sem tekinthető az emberi tevékenység, az alkotás autonóm területének, hanem minden körülmények között Isten dicsőségének szolgálatában áll. Éppen ezt lehet Kuypertől megtanulni, aki a református kultúratudat csúcspontján ennek igazi motívumát így írta le: „Kultúrájával együtt zarándok marad az ember a földön, de nem úgy, hogy érzéketlenül átvonul a világon, mintha semmi köze sem lenne hozzá, hanem abban az értelemben, hogy hosszú zarándokútja során is számol azzal az Istennel, aki az út végén vár reá!”.
(Németből fordította Dr. PhD Békefy Lajos)
Forrás: Kálvin emlékévek 2009-2014
Nos, milyen talajon állunk itt valójában? Itt a világformálás, a világátalakítás problémája áll előttünk, ami először a genfi reformációban, és a hozzá kapcsolódó sürgetéssel lép elénk. Azzal, ahogyan Kálvin ezen a területen körültekintően, de kompromisszumok nélkül szólt, sokkal nagyobb mértékben tette a reformációt történelemképessé és világhatásúvá, mint a lutheránusság. Az, hogy az idézett mondat értelmében ez megtörtént vagy megtörténhetett, egy másik, máig vitatott kérdés.
Az idézet az ún. "kálvinizmusról" szól, arról a nagy befolyású áramlatról, ami Nyugat-Európában igen is a kálvini teológia örökségeként a társadalom, a kultúra, a gazdaság és a politika területén hallatlanul nagy hatásfokkal lépett fel és hatotta át ezeket a területeket. Éspedig azért, mert a történelem az a mező, terület, amelyen a keresztyénségnek élnie kell, amelyen meglepetéseket ugyanúgy okozhat, mint kompromittálhatja is magát. Így tehát a kálvinizmus fogalma nem annyira a teológiai fogalomtárhoz tartozik, hanem inkább az általános kultúrtörténethez és a szociológiához. Max Weber szociológus (1864-1920) és a másik heidelbergi, a protestáns teológus Ernst Troeltsch (1865-1923) a kálvinizmust valóságos vezérfogalommá stilizálták, aminek a segítségével az európai modernség kialakulását próbálták megfejteni.
Max Weber
"A politikai és gazdasági viszonyok aktív és hatékony formálása”
Ennek a klasszikus szociológiai tételnek az igazságtartalmát és egyúttal azt a jelenséget, amiről itt szó van, a református teológus és Kálvin-fordító Otto Weber (1902-1966) később így interpretálta: "Ami a kálvinizmus képviselőit mozgatta, az a kiválasztás bizonyosságából fakadó erőteljes ösztönzés volt, hogy Isten dicsőségére kell fellépni a történelemben és az egyházban is, és Isten iránti hálánkat kell így megmutatni, ami egyedül Őt illeti. Így tehát a világformálás, az átalakítás lenne a leginkább szakszerű kifejezés arra, ami a kálvinizmusból fakadt… Az ilyen igénnyel fellépő mozgalom nem maradhatott meg a teológia keretein belül”. Az itt használt kifejezések, mint pl. a kiválasztás – az Isten dicsősége – a hála –, nem csak arra alkalmasak, hogy az embernek az Isten előtti létezését értelmezzük velük, hanem egyúttal azt a motivációt is kifejezik, ami a kálvinista gyülekezeteket a maguk rendkívüli aktivitásában és hatékony fellépésében a politikai és a gazdasági viszonyok megváltoztatásáért valójában belülről képessé is tette.
Teológiailag tekintve ezek a tiszta úrvacsorázó gyülekezetek jeleit hordozzák, s ez azt jelenti, hogy a tan reformjának az élet talpra állításában/helyreállításában kellet folytatódnia. Így például az Isten szuverenitásának és tiszteletének erőteljes hangsúlyozása – hogy csak a legfontosabbat említsük – alapvető kritikai magatartást alakított ki a kálvinistákban az abszolutista világi felsőbbség mindenféle formájával szemben; a templomokban a képtilalom indította el a holland profán festészet példa nélküli kialakulását és felvirágozását, a teremtésben felismert istenismeret valósága pedig megnyitotta az utat a természet intenzív tudományos megismerése előtt. A törvénynek, mint a keresztyén élet zsinórmértékének a hangsúlyozása pedig – sajnálatosan a Kálvin számára olyan fontos ígéretek dimenziója nélkül! – szó szerint rajta hagyta lenyomatát a közmondásosan kálvinista munkaethoszon, de persze a törvényeskedést is magával hozta. A presbiter-zsinati egyházalkotmány pedig joggal tekinthető a nyugat-európai demokrácia keletkezési gyökerének, amelynél nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ezt a gyökérzetet és fogalmat aztán meglehetősen befolyásolta a terror élménye, elsősorban „a dicsőséges angliai forradalomban” és az amerikai telepes kolóniák egy részében megvalósított igen durva és erőteljes intoleranciában.
Utcai prédikátor a 16. században
Rendteremtő erjesztés
Mindehhez hozzátartozik még az is, hogy a kálvinizmus mindazon a területen és vidéken, ahol megjelent, nem csak Genfben, hatalmas szociális válságot talált maga előtt, amibe úgy hatolt bele, mint rendteremtő erjedést kiváltó erő. Az evangélium nem csak olyan erőnek bizonyult, ami „boldoggá tette mindazokat, akik hittek benne”, hanem olyan gyógyszernek minősült, ami a társadalom nyilvános és közkárait hivatott helyrehozni, azaz a megtisztulás és a megújulás jelentős eszközévé vált.
A kálvini tanításnak történelmileg leghatékonyabb formája, ami a hitnek tisztán gyakorlati próbáját, megmérettetését jelentette, a puritanizmus volt, ami Angliából és Amerikából kiindulva átjött a kontinensünkre is és Richard Baxter és John Bunyan építő írásain keresztül – a Zarándokút (1678) című írása a Biblia után a legelterjedtebb könyv lett a világon – ez a mozgalom alig elképzelhető befolyásra tett szert. Az elnevezés kissé módosult, hiszen már pietizmusról volt szó, ami August Hermann Francke révén ismert sajátossággá tette a bűn elleni harcot az élet következetesen előrehaladó megszentelése céljából. Házi áhítatok, pontos ifjúsági munka és hitoktatás, kifejezett egyszerűség a ruházatban és az életvezetésben azok az ismertető jegyek, amik a puritánokról kialakított képhez kapcsolódnak.
Max Weber tétele, miszerint a predestináció tana a Kálvintól kidolgozott kettős alakjában (azaz az emberek eleve elrendelése életre vagy halálra, üdvösségre vagy kárhozatra) meghatározó volt ebben a mozgalomban és kiváltképpen az újkori kapitalizmus szellemét befolyásolta, ám aztán annyi megkötözés tapadt hozzá, hogy ez később a mozgalom kárára vált. Mégis: az az elgondolás, hogy az emberek kiválasztottságukat az Istennek tetsző élet (akár anyagi természetű) gyümölcseiben bizonyítsák be, s így egyben maguk is bizonyosakká váljanak e gyümölcsök révén kiválasztottságuk felől, kétségtelenül igen fontos motívuma volt a legszélesebb rétegekben bekövetkező fellendülésnek. Így tehát a Weber által alkalmazott "evilági aszkézis" fogalma valójában ennek a sajátságos és öntörvényű kálvinizmusnak a legjellegzetesebb vonásává vált.
A törvényes uralomnak a közjót kell előmozdítania
A politika területén kiváltképpen a szövetség gondolata vált eredményessé: a kormánynak és a népnek olyan kapcsolatban, viszonyban kell állnia egymással, aminek ősképe az a kapcsolat, ami Isten és választott népe között állt fenn. Itt a kölcsönös elkötelezettség (mutua obligatio) fogalma határozza meg a játékszabályokat és mozgásirányokat. A legitim uralomnak ebből következőleg a közjót kell előmozdítania (bien commun). Ez Kálvinnál szervesen kapcsolódik össze azzal a megbízatással, hogy a hatalomnak vagy a kormányzásnak a szabadságért és az igazságosságért kell fellépnie, és ezt a magisztrátus számon kérhető kötelezettségévé tette. A néphez való fellebbezés (crie au peuple) Kálvinnál és követőinél minden nehéz kérdésben ultima ratio, amivel éltek is.
A Bartholomeus-éjszaka borzalmai (1572) a fejlődést kissé más irányban befolyásolták. Theodor Béza (1519-1605), Kálvin leghűségesebb tanítványa és a genfi Akadémia rektora a francia államhatalom terrorja láttán az alattvalói engedelmességről szóló elvet alapvetően feladta és az ilyen esetekre a népakaratot tette a legvégső fórummá: "A népek régebbiek, mint hivatalnokaik, következésképpen egyetlen nép sem a magisztrátusért van, hanem a magisztrátus van a népért!” – ez bizony a 16. században meglehetősen egyedülálló mondat!
Szent Bertalan napi mészárlás (1572)
Ez először is abban a követelményben jutott kifejeződésre, ami miatt Kálvin és Béza is a természetjogra hivatkozott: akinek joga van királyt állítani, annak joga van elmozdítani is őt a hatalomból, s ezt a jogot akkor lehet gyakorolni, ha a jog szerinti uralkodó visszaél a polgártársai (citoyens!) feletti hatalmával vagy befolyásával. Ezzel megszületett – legalábbis elméletileg – az ellenállás joga. Jóllehet az ilyen mondatokat még bizonyos megszorításokkal egészítették ki, de ezzel ténylegesen megteremtődtek a feltételek az új lehetőséghez: így a népszuverénitáshoz, az alkotmánytanhoz, az uralkodókra vonatkozó törvényi kötelmekhez, ami a szabados önkényt korlátozta – itt tehát mindez már alapvetésében megvolt, s csak az kellett, hogy hozzáértő jogtudósok, mint például Johann Althusius (1563-1638) és Hugo Grotius (1583-1645) mindezt teológiai nyelvezetéből kiemeljék és világtörténelmi érvényesüléshez segítsék.
A modern gazdasági formák felépítése
Még nyilvánvalóbb a nagyfokú hatás szempontjából a kálvinizmusnak az a hozadéka, ami a gazdasági fejlődés területén nyilvánult meg. A porosz királyok jól tudták, mit tesznek, amikor a hazájukból elüldözött hugenották előtt megnyitották országuk és városaik kapuit. A brandenburg-porosz települések pénzügyi jelentései sokkal egyértelműbben bizonyítják, mint a klasszikus társadalomtudományi elméletek azt, hogy a kálvinizmusnak alig túlbecsülhető jelentősége és befolyása volt a modern gazdasági formák megjelenésére és megszilárdulására. A francia bevándorlók új ismereteket és készségeket hoztak magukkal a poroszok közé, új és kipróbált termelési és kereskedelmi formákat, és külföldi utakra mentek, hogy a legújabb technikákat elsajátítsák.
A fáradhatatlan világi hivatás új vallási értékelése, felfogása az, ami a hatalmas eredményeket lehetővé tette. A munkában és az iparűzésben tanúsított kötelességtudat Istenre irányult, és így az ember csak sáfára az Isten kegyelme által rábízott javaknak. Nem azért szerez meg valamit, hogy azt élvezze, hanem hogy felebarátja javára visszaforgassa azt az üzemben, az alapítványokban vagy az iskolákban. Az is igaz, hogy az ilyen munkaethosz önmagában még soha sem idézett volna elő ekkora gazdasági fellendülést, ha ezzel egyidejűleg nem ment volna végbe a változás a gazdasági alapokban is.
Ami igaz a gazdaság tekintetében, az még nagyobb mértékben igaz a kultúra vonatkozásában, kiváltképpen áll ez a tudományra. Ezeken a területeken is a modern kor úttörőjének bizonyult a kálvinizmus. A 17. században a hugenotta és a puritán kutatók részesedése a természettudományok fejlesztésében és elterjesztésében (főként Angliában és Hollandiában) szembetűnően erőteljes volt.
A kritikus, és a valóságorientált kutatás új szellemisége azzal a képességgel párosulva, hogy a hagyományos gondolkodásmódot a megfigyelés, a kísérletezés és az új elméletkészítés eszközeivel áttörje, áthatott szinte mindent, a teológiától és az írásmagyarázat elveitől kezdve el egészen a természet könyve területéig. Ahol Luther Márton Erasmusszal ellentétben felszámolta kora leginkább figyelemre méltó kulturális jelenségével, az európai humanizmussal kapcsolatait, pontosan ott és akkortájt (kifejezetten a nem szabad akaratról szóló fejtegetéseivel összefüggésben) Kálvin meglepő magasztalásába kezdett a „pogány” művészeteknek és a tudományoknak.
A „pogány” művészetek és a tudományok
Kifejezett teológiai hídépítést volt az, ami aztán az univerzalista támpontot is előtérbe helyezte, s amivel a kálvinizmus a kultúra témáját is behelyezte a maga világképében: nevezetesen az, hogy megfogalmazta és vallotta, Isten Lelke nem csak a kegyesekben, a hívőkben munkálkodik, hanem a szkeptikusokban és a hitetlenekben is, és ezért a Lélek motorja, hajtóereje a szekuláris természet-, és jogtudománynak is. Ahol az orvosi találékonyság a beteggé vált életet elviselhetőbbé teszi, ahol a matematika hozzásegít a természet törvényeinek megismeréséhez és megfogalmazásához, ott Isten Lelke munkálkodik, aki az Igazság Lelke. Így a kultúra is Isten világkormányzásának az eszköze, mivel Isten nem csak egyházához, hanem az Általa teremtett világhoz és emberiséghez is hűséges.
Kálvin tételei kifejezetten maradandó nyomokat hagytak a nyugat-európai kultúrtörténeten. Olyan személyiség például, mint a holland Abraham Kuyper (1837-1920), aki teológusként és miniszterelnökként talán a legaktívabban képviselte a társadalom „szentségének” az eszméjét, és Hollandiában a szociális nyomor legyőzéséért olyannyit tett, mint senki más. Ezt az ideált aztán Kuyper az általános kegyelem tanává építette ki, ami aztán ugródeszkájává vált egy nagyon tágszívű természetteológiának is. Innen kiindulva azután a holland dogmatikus, Hermann Bavinck (1854-1921) vagy a francia Kálvin-kutató Emile Doumergue (1844-1937) egy nagyon erőteljes vonulatra mentek rá, ahol a kultúra témája csaknem az önálló dogma rangját érte el. Kuyper mellett meg kell feltétlenül említeni a presbiteriánus lelkészfiú és későbbi amerikai elnök, Woodrow Wilson (1856-1924) nevét is, aki a Népszövetség előharcosaként minden tőle telhetőt megtett az isteni szövetség földi szövetségre történő leképzéséért és megvalósításáért, s ennek a Népszövetségnek ő javasolta világközpontjául Kálvin Genfjét.
Abraham Kuyper
Annak, amit Kálvin akart és gondolt, a legvilágosabb megvalósítása a svájci teológus, Leonhard Ragaz (1868-1945) életművében szemlélhető. Ő azzal próbálkozott, hogy létrehozza a társadalomnak demokratikus-társulásos rendszerét, s a nemzetközi békemozgalomnak egyik szóvivőjeként azt demonstrálta, hogy a kultúra nem maradhat öncél. A kultúra a keresztyének vándorútjához kapcsolódik, s már csak ezért is szétfeszíti a nemzeti kereteket. Innen nézve nem véletlen, hogy Ragaz a kialakuló szociáldemokrata mozgalmat a megígért Isten Országa világi jelének tekintette.
A világformálás feladata
Ebben a három személyiségben (Kuyper, Wilson, Ragaz) a kálvinizmus egységes jellegzetessége bontakozott ki. Nevezetesen az, hogy az egyház a világformálás nagy feladata elől nem térhet ki soha!
Ebből következően a kultúra, ha hű marad kálvini megbízatásához – akkor is, ha laboratóriumról van szó, vagy műteremről vagy parlamentről, mint speciális formákról, soha sem tekinthető az emberi tevékenység, az alkotás autonóm területének, hanem minden körülmények között Isten dicsőségének szolgálatában áll. Éppen ezt lehet Kuypertől megtanulni, aki a református kultúratudat csúcspontján ennek igazi motívumát így írta le: „Kultúrájával együtt zarándok marad az ember a földön, de nem úgy, hogy érzéketlenül átvonul a világon, mintha semmi köze sem lenne hozzá, hanem abban az értelemben, hogy hosszú zarándokútja során is számol azzal az Istennel, aki az út végén vár reá!”.
(Németből fordította Dr. PhD Békefy Lajos)
Forrás: Kálvin emlékévek 2009-2014
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése