2009. december 31., csütörtök

Gustave Courbet




E napon halt meg Gustave Courbet festőművész
(1877)


Gustave Courbet életrajz




„Festőművész ideálok és vallás nélkül.”


Francia festő, a modern festészet úttörője. Realista felfogása egyszerre támadta a klasszicista akadémizmust és a romantikát. Vaskos, anyagszerű ábrázolásmódja, őszinte szókimondása, festői ereje a kritikai realisták előfutárává tette. Szenvedélyes kritikai állásfoglalása, témaválasztásának plebejus jellege nagy hatással volt a közép-európai realistákra, így Munkácsyra is.
A XIX. századi festészet egyik legnagyobb jelentőségű és legnagyobb hatású alakja, aki nemcsak mint művész volt igen kiváló, hanem bátor és eleven harcos is abban a küzdelemben, amely a festészet felszabadításáért és megújításáért folyt.

Élete Franciaország történetének kivételesen viharos időszakára esett – a Bourbonok visszatérése a trónra Napóleon megbuktatása után, a júliusi forradalom (1830), a februári forradalom (1848), a II. Köztársaság, a II. Császárság, a Párizsi Kommün és végül a III. Köztársaság idejére.
Republikánus meggyőződése ellenére Courbet nem kötődött különösebben a XIX. századi Franciaország egyetlen rendszeréhez sem, a „szabadság rendszeréhez” maradt hű.

Erős, magas, fürge, hosszú fényes fekete haj és szakáll – ha hinni lehet kortársai tanúskodásának, különleges küllemmel volt megáldva. Mindenki hangsúlyozta mindenekelőtt erejét, ami hihetetlen atléta teljesítményekre tette képessé. Egyik korabeli kritikus írta róla: „Rekordokat döntő a természete – körülötte van a legnagyobb zaj, ő issza meg a legtöbb korsó italt, ő ejti el a legnagyobb vadat, ő fest meg nem egész két óra alatt egy tájképet.” A festő azonban visszaélt ezzel a kivételes fizikai erővel.

Jean Désiré Gustave Courbet 1819. június 10-én született Franciaországban, Ornans-ban, egy, a France-Comté régióban fekvő faluban, a Jura hegység lábánál, a svájci határ közelében. A festő egész életében kötődött a környék hegyi tájaihoz. Gyakran visszatért ide, a táj komor jellegzetessége, komor parasztjai, földhözragadt plebejus alakjai művészetének mindvégig fő ihletői maradtak.

A család erősen republikánus szellemű volt, egyik nagyapja részt vett a nagy francia forradalomban. A Courbet család a kispolgári réteghez tartozott. A művész apja, Régis Courbet feltörő földbirtokos volt, rendszeresen fizetett járadékot fiának a megélhetésre. Gustave erősen kötődött nagyapjához, Jean-Antonie Oudot-hoz. Ő oltotta be a művészetbe a republikánus eszméket.
Gustave a legidősebb gyermek, és egyben az egyedüli fiú volt a családban. Négy lánytestvére volt: Clarisse (13 éves korában, 1834-ben meghalt), Zoé (1824-1905), Zélie (1828-1875) és Juliette (1831-1915). Clarisse kivételével mindegyiküket megtaláljuk képein, gyakran álltak modellt a festőnek.

Nem lehet pontosan tudni, hogy a fiatal Courbet hogyan ismerkedett meg a festészettel. Csak annyit tudunk, hogy 12 éves korában az Ornans-i kis szemináriumba járt, ahol rajztechnikát tanult Jean Antonie Gros (1771-1835) volt tanítványánál. Hat évvel később a Besancon-i Királyi Kollégiumban festészetet tanult egy helyi művész foglalkozásain. A kollégiumi növendékek forradalmár csoportjának egyik vezetője lett.

Lehetséges, hogy amikor Courbet 1839 végén Párizsba érkezett, nem sokat tudott a festészet történetéről. Párizsi tartózkodásának legelején csalódott a francia művészetben. Azt mondta, ha ez a festészet, ő soha nem lesz festő. Amikor azonban megismert olyan művészeket, mint Delacroix (1789-1863), vagy Ingres (1780-1867), megváltozott a véleménye. Kezdett érdeklődni Céricault (1791-1824) munkássága iránt is. Gyorsan meghozta a visszavonhatatlan döntést: festő lesz! És senki, semmi nem lesz képes elhatározását megváltoztatni.

Annak ellenére, hogy jogot kellett volna tanulnia – hiszen szülei azért küldték Párizsba – 1840-től kezdve minden idejét festészeti tanulmányainak szentelte. Beiratkozott Géricault egykori barátjának, Charles Steuben akadémikus festőnek a tanfolyamára. Látogatott néhány úgynevezett független akadémiát is, hogy modell után dolgozhasson.
Ezen kívül csodálattal tanulmányozta a spanyol, a velencei és a holland festészet mestereit is. Courbet viselkedése ekkor már nagy önbizalomról tanúskodott. Mindenkitől tanult, de senkinek sem volt tanítványa. Maga akarta saját munkájával kialakítani önmagát, elkerülve a különböző hatásokat.
Később számtalanszor hangsúlyozta, hogy mindig mester nélkül tanult. Ez nem jelenti azt, hogy lenézte volna a nagy elődöket, sőt ellenkezőleg. Festészeti ízlése már kialakult.

1842-ben Spanyolországba ment tanulmányútra, s egyformán csodálta Ribera és Zubarán plasztikus-tónusos realizmusát, Velázquez festőiségét.

Courbet gyorsan megértette, hogy ha ismertté akar válni, ki kell állítania a Szalonban, az évenkénti hivatalos párizsi kiállításon. Első alkalommal 1841-ben ajánlotta fel műveit, ám várnia kellett, hogy első képeit bemutassák: a Courbet fekete kutyával (Önarckép fekete kutyával) című képét (1842-1844) a zsűri csak 1844-ben fogadta el. Ezután minden évben rendszeresen megküldte képeit a Szalonba.

„Az életben számos önarcképet készítettem, igyekezve megragadni azokat a változásokat, amelyek bennem végbementek; egyszóval – megírtam az életemet.” – nyilatkozott a festő.

Egész életében festette önarcképeit. Itt nem maga a mennyiség a fontos, hanem az a tény, hogy önmaga festése fokozatosan munkásságának egyik központi témája lett. Az általa festett önarcképeket kivételes változatosság jellemzi.
A művész nemcsak életének különböző szakaszaiban festette meg magát, hanem – úgy tűnik – nagy örömet okozott neki önmaga bemutatása mindig más összefüggésben. Különböző szerepekben jelenik meg: fiatal dandy kihívó pillantással (Courbet fekete kutyával), fiatal ábrándozó művészként (Bőröves ember), szenvedélyes szerelmesként (Szerelmesek falun), zenészként, Krisztusként, az őrület határán lévő emberként, párbajban megsebesültként és még sok más alakban.

Courbet-nek csaknem minden képe – nemcsak az önarcképek – kifejez valamit gazdag egyéniségéből. Ő maga mondta: „Nem fontos, hogy mit festek, de az a tény, hogy abba, amit festek, beleviszem önmagam egy kis részét”.
1844-ben festette a Szerelmesek falun című képét, amely Courbet-t ábrázolja Virginie Binet-vel. Szintén 1844-ben készült a Juliette Courbet című, a festő nővérét ábrázoló festmény. Courbet nagyon erősen kötődött Juliette-hez, a művész halála után ő lett végrendeletének végrehajtója.
Ugyancsak ebben az évben alkotta Függőágy című festményét. Ez a kép bizonyíték arra, hogy Courbet jól ismerte Ingres és Tiziano festészetét.

1845-46-ban készült a Bőröves ember című képe. 1845-ben és 1846-ban a zsűri jóindulatú volt Courbet képeivel szemben – bemutathatott egy-egy képet –, de 1847-ben küldött képeit mind elutasították. A sikertelenséget ellensúlyozták az ekkoriban megkötött és a későbbiekben számára fontos ismeretségek. Ebben az időszakban találkozott a filozófus-szocialista Proudhonnal (1809-1865), a költő Baudelaire-rel (1821-1867), az író Champfleury-vel (1821-1889), a művészetben és az irodalomban realizmusnak nevezett új irányzat teoretikusával. Ő nevezte Courbet-t a festészet ezen irányzata legkitűnőbb képviselőjének.
1847-ben, megismerkedésük után nem sokkal készítette Baudelaire című, a kötőt ábrázoló képét.

Csodálta a hollandokat – Rembrandtot (1606-1669) és Frans Hals-t (1580-1666), 1847-ben pedig még Hollandiába is elutazott, hogy jobban megismerje festészetüket. Hága és Amszterdam múzeumait látogatta, Rembrandt (1606-1669) és Hals (1580-1666) műveit tanulmányozta. Lelkesedett Zurbarán (1598-1664), Ribera (1591-1652), Tiziano (1488-1576) és Caravaggio (1571-1610) festészetéért is.
A mestereknek a megtekintett és emlékezetében megőrzött képei a festőnek számos másolat elkészítéséhez szolgáltak alapul. Ezekből azonban nem sok maradt fenn, Courbet többségüket ismét felhasználta saját kompozícióinak a festésére.

1847-ben fia született modelljétől, Virginie Binet-től, aki 25 évet élt. Courbet magánéletéről nem sokat tudunk. A nőcsábász festőnek sok rövid életű kalandja volt. Egyszer kötelezte el magát hosszabb időre, jó tíz évre Virginie Binet-tel. A festő túl sokra értékelte szabadságát és munkáját ahhoz, hogy hosszabb időre lekösse magát.
Maga állapította meg: „A szerelem azért van, hogy vándoroljunk a világban, és nem azért, hogy bezárkózzunk a házasságba, mint egy vénember a házába, gyapjú hálósapkával a fején”.

Szerelmei közül ismert még Joanna Hiffermann, Whistler volt szeretője, aki modellt feküdt az Álom és A világ kezdete című képeihez. Az Álom című képet eredetileg magánrendelésre készítette, de sokszor támadták leplezetlen erotikája miatt.

Courbet az 1848-as februári forradalom híve volt, de nem vett részt benne túl aktívan. Csak arra szorítkozott, hogy pastiche-t (más művész stílusában készült, az eredeti látszatát keltő hamisítvány) készített Délacroix „A szabadság a barikádra vezeti a népet” (1830) című művéről Champfleury és Baudelaire napilapja, a Le Salut Public számára.
Kihasználta azonban az alkalmat, hogy 1848-ban megszüntették az elfogadó bizottságot a Szalonban, és több, mint tíz képet állított ki.

1849-ben alkotta az Ember pipával (Pipás férfi) című önarcképét, melyben a romantika szenvedélyessége a zabolátlan életörömnek adja át a helyét. E művét nemcsak elismerés, hanem felháborodás is fogadta. A konzervatív ízlésű kritikusok „parasztian durvának”, faragatlannak tartották.

1849-ben a festő első igazi sikerét aratta a Szalonban, amikor az újra felállított zsűri hét beküldött munkáját fogadta el. A francia állam megvásárolta a Délután Ornans-ban (Ebéd után Ornans-ban) című, első nagy sikert aratott képét, és Courbet-t aranyéremmel tüntették ki.
Ez jogot biztosított számára, hogy ezután kiállíthat a Szalonban anélkül, hogy bemutatná a képeket a válogató bizottságnak. A tömör, egyszerű eszközökkel felidézett családi jelenet, amelyben a kompozíció, a forma az elemző megfigyelésre támaszkodva új jelentést, szinte méltóságot nyer, valóban Courbet egyik fő művévé avatja a képet, amely Cézanne-ra is nagy hatást gyakorolt.

1849 őszét és telét Ornans-ban töltötte, ahol hatalmas realista kompozícióján, az Ornans-i temetésen dolgozott, amelyet az egy évvel korábban elhunyt nagyapja emlékének szentelt. A Szalonban 1850-ben kiállított kép több okból is botrányt keltett.
Mindenekelőtt azért, mert miközben egy kis falu életéből vett eseményt mutat be, a festő olyan formátumot választott, amely a nagy történelmi kompozíciók számára volt addig fenntartva. Azonkívül Ornans egyszerű lakói álltak neki pózt, amit a cím is hangsúlyoz. A kép eredeti címe: „Emberi figurák képe, egy ornans-i temetés leírása”.

Courbet tehát egy egyszerű jelenetet a történelmi kép rangjára emelt. Miközben bemutatta saját nagyapja temetését, eltörölte azt a határt, amely addig élesen megkülönböztette a hivatalos festészetet a személyes elemeket tartalmazó festészettől. Kortársait határozottan sokkolta a művészet hagyományos elemeinek szembeállítása olyan festői motívumokkal, amelyek idáig teljesen idegenek voltak.
Az utolsó hiba pedig a közönség és a kritika szemében az volt, hogy Courbet nem idealizálta témáját, sőt ellenkezőleg, a temetési jelenetet a lehető legegyszerűbben mutatta be. Az a tény, hogy semmit sem szépített meg, azt a vádat vontja maga után, hogy alakjait szándékosan mutatta csúnyának és mindent „lapos szentségtörő karikatúrává” egyszerűsített.
A bemutatott figurák hitelességére való tekintettel, valamint a hely és a cselekmény realista ábrázolási módja miatt ez a kép a realizmus tipikus példája lett a festészetben.

Courbet-t a csúfságot kedvelő szocialista festőnek kiáltották ki. A művész egyetértett ezzel a váddal, csak a meghatározást kívánta pontosítani: „Nemcsak szocialista vagyok, hanem demokrata és republikánus is, egyszóval minden forradalom híve, de mindenekelőtt realista …, ami azt jelenti, hogy a valódi igazság őszinte barátja.”
A festő viselkedése állandó beszédtéma lett a művészvilágban.

1850 és 1855 között alkotta a Flagey-i parasztok hazafelé mennek a vásárból című festményét. A képen cilinderben ábrázolt apja mindig rábeszélte fiát a festésre.



1853-ban a kritika támadásainak célpontja Courbet egy másik képe, a Fürdőzők (Fürdő nők) lett, amelyet szintén bemutattak a Szalonban. Megjelent azonban egy fiatal műgyűjtő és bankár, Alfred Bruyas, aki lelkesen fedezte fel Courbet vásznait és elhatározta, hogy megvásárolja azokat.
A Fürdőzők a Szajna-parti kisasszonyokhoz hasonlóan két nőt mutat be a szabadban. Delacroix írta róla „Napló”-jában, hogy a táj rendkívüli ereje ellenére Courbet-nek nem sikerült a figurákat környezetükbe beilleszteni. E kép legnagyobb hibája szerinte azonban a „formák durvasága”, amit „utálatos”-nak tart.
Mindkét képet élesen támadták még Courbet hívei is. 1853-ban maga a császár, III. Napóleon botránkozott meg a Fürdőzők vaskos paraszti természetességén, s lovaglóostorával végigvágott a képen.

1853-ban festette a Birkózók című képet, mely jellegzetes példája a művész realizmusának. A művész egy 1848-ban készült többalakos képet festett át a kép megalkotásához.
A Champs-Élysées lóversenyterén játszódó jelenethez az alakokat műteremben rögzítette. A háttértől való éles elkülönülésüket fokozza a két térréteg szembetűnően eltérő festésmódbeli felfogása. A képen felfedezhető Céricault és Caravaggio hatása.
Courbet realizmusa szembeszegül mindenekelőtt a klasszicista iskolával és az akadémizmussal. Azt mondta: „A realizmus az ideál tagadása.” A realizmus az életet egyszerűen és tárgyilagosan, mindenki számára érthetően kívánja bemutatni.

1854 májusából szeptemberéig a festő eltöltött néhány hónapot Bruyas-nál, Montpellier-ben, itt festette meg a Találkozást (Jó napot Courbet úr!), amely a festő találkozását mutatja be mecénásával, aki szolgájával és kutyájával fogadja az érkező művészt. Az úr elegáns, előkelő, testtartása kicsit merev. Ő teszi szertartássá a fogadást.
Kísérője inasa, aki tisztelettudóan fejet hajt, igyekszik a háttérben maradni. A kép legszabadabb, legmerészebben egyéniséggé formált alakja maga a festő. Öltözködése, tartása, hajviselete, vidám és fesztelen viselkedése mind olyan emberre vallanak, aki felül akar emelkedni a társadalmi konvenciókon.
Ezt a mondanivalót érezték meg azok, akik egy időben azt a címet adták a képnek: „A vagyon köszönti a zsenit”. A mű sikeres ötvözete két festészeti műfajnak is, a figuratív- és a tájképfestészetnek.

Ekkoriban utazott el a Földközi-tenger melletti Palavas-ba, ahol néhány tengeri témájú képet festett. Az 1854-ben készült Palavas-i tengerpart Courbet tengerrel való találkozásának eredménye.
Saját figurája beleolvad a hatalmas égbe és tengerbe. Ez a pici figura azonban nem kelt olyan benyomást, mintha uralkodna fölötte az őt körülvevő végtelenség. Éppen ellenkezőleg. Örömmel áll ki vele szemben, sőt, mintha kihívná azt, mintha meg akarna vele mérkőzni.

A festő érzékisége azokon a képein is megmutatkozik, amelyeknek témája nem erotikus. Ennek bizonyítékai két falusi témájú képén figyelhetők meg – az Alvó fonólányon és a Búzát rostáló nőkön. Mindkét kép bemutatásra került a Szalonban, az első 1853-ban, a második 1855-ben.

Az 1853-ban keletkezett Alvó fonólány Courbet alvó nőket ábrázoló művei közül a legszebb. A képen látható guzsaly és rokka még plusz erotikus szimbolikát hoz a képbe. A kép érzékisége mindenekelőtt témájából adódik, ez az álomba merült női test. A művész képein gyakran kapcsolja össze az álmot és az érzékiséget, van, amikor teljesen gátlástalanul, mint például az Álom esetében.

Az 1855-ben festett Búzát rostáló nők (Gabonaszitáló) Millet néhány képét idézi, de végső hatása mégis teljesen más. Azonkívül Courbet képein nincs meg Millet patetizmusa. Éppen ellenkezőleg, vidám rendetlenség, sugárzó szépség, gazdag fények és nyugodt érzékiség figyelhető meg rajta.
Cézanne, Courbet tisztelője lelkesen hangsúlyozza a „mindent elárasztó sárga színt, a vöröses nagy lepedőt, a búzával felszálló port, a lány nyakába csúszó kontyát, mint Veronese legszebb képein, a tejszínű vállakat a napon, a parasztlány kinyújtott karjait, amelyek simák, mint a tengerparti kavics… Hiszen nővére volt a modell… Mennyi élet van benne! Ez igen!”

Ez a festmény különleges helyet foglal el mind Courbet művészetében, mind a XIX. század festészetének történetében. A művész teljesen lemondott a perspektíváról, ily módon a jelenetnek nincs mélysége. Minden figura mintegy lapított, és ugyanabba a képsíkba van irányítva.
Ez a kép méltó párja Courbet első munkaábrázolásának, az 1945-ben Drezdában elégett Kőtörőknek, amelyen erősen megmutatkozik a szabad fény forma- és színbontó hatása, és éppen ezek következményeképpen sok impresszionisztikus elem.

Amikor a művész 1855-ben befejezte a Műterem festését, levelet írt a képpel kapcsolatos terveiről író barátjának, Champfleury-nek. Többek között ezt írta: „…azoknak az embereknek, akiknek az a szenvedélyük, hogy ítéletet mondjanak, lesz bőven elfoglaltságuk: mindig találnak valamit maguknak, mivel ők olyan emberek, akik éjszaka kiabálva ébrednek: ítélkezni akarok! Muszáj ítéletet mondanom!”

Nem tévedett. A Műterem (alcíme: Reális allegória, amely művészi pályám hét éves szakaszát határozza meg) kimeríthetetlen forrásul szolgált a művészetkritikusoknak. Maga a cím és az alcím titokzatos jellege is felkeltette a kommentátorok figyelmét, a téma és a kép kompozíciója számos értelmezésre adott okot, mint – ezoterikus, szabadkőműves, szimbolikus, realista, politikus, szociológiai.

Ha hihetünk a festő szavainak, a Műterem eredeti módon kell visszaadja saját egyéniségét és a társadalmat, amelyben élnie kellett. A festő alakja a kép központi helyén látható – a festőállvány mögött ül.
A felemelt ecset és a művész gesztusa emlékeztet Michelangelo Ádám temetésében Isten kezének elhelyezésére. A művész szinte teljesen függetlenül fest mindattól, ami körülötte történik. A műteremben a festő eddigi munkásságának hét esztendejét szimbolizáló alakok jelennek meg.

A figurák két csoportjának a művész két oldalára helyezése viszont emlékeztet az Utolsó ítélet jellegzetes kompozíciójára. Jobb oldalon barátait helyezi el, és azokat, akik támogatják őt: az első képsíkban az olvasmányához az asztal fölé hajolva Baudelaire (1821-1867) látható, a költészet szimbólumaként.
Az író Champfleury nem messze tőle, egy kis széken ül. A színes, mintás kendőjű nő a világi élet, a gazdagság jelképe. A háttérben egy öttagú csoport, közöttük van Proudhon és Bruyas, műgyűjtő. Bal oldalon Courbet a szegény embereket helyezte el.

A Műterem mondanivalója sokkal erősebb, mint az Ornans-i temetésé. Courbet monumentálisan ábrázolja műtermének „szellemi és fizikai történetét”, azaz egy nagyon személyes témát dolgoz fel. Végeredményben allegorikus méreteket és jelentőséget ad saját művészi életrajzának.
Proudhon így kritizálja művészetét: „Festészetében a legelítélendőbb az, hogy a nyilvánosság színe elé viszi saját egyéniségét, úgy, mint a Műterem-ben…”



1855-ben Courbet a Világkiállításon tizenegy képét mutatta be a Franciaországot képviselő festők csoportjában. Az Ornans-i temetést és a Műtermet azonban nem fogadta el a zsűri. Bruyas anyagi segítségével Courbet a kiállítás közelében felépíttette saját pavilonját, melynek neve: „Le Réalisme” lett, és mintegy negyven képet állított ki benne. A közönség mérsékelt lelkesedéssel fogadta, viszont a művészvilágban a függetlenségnek ez az aktusa nagy visszhangot keltett.
Sem Delacroix, sem Ingres nem titkolta lelkesedését mindaz iránt, amit felfedeztek Courbet pavilonjában. Úgy érezte, hogy regenerálódnia kell és kedvet érzett a holland mesterek műveinek megtekintéséhez is (számára ezek igen fontosak), ezért Courbet 1856-ban belgiumi és hollandiai utazásra indult.

1857-ben a Szalon újabb küzdelem színtere lett. Keményen megtámadták a Szajna-parti kisasszonyokat, mely 1856-ban készült. Még Champfleury is a realizmustól való eltávolodással vádolja Courbet-t.
A festő korábbi védelmezője, a szocialista Proudhon reagálása is indulatos: „Ösztönös félelmet érez az ember ezektől a hol koncentrált, hol féktelen, soha ki nem elégített szenvedélyű lényektől… Van bennük valami a vámpírból, a saját vérük árán szeretnék eloltani az őket emésztő tüzet”.

Néhány évvel később Cézanne már minden félelem nélkül állapítja meg: „Ó, ezek a kisasszonyok! Lendület, szabadság, kellemes bágyadtság, könnyed testtartás, amit Manet-nek nem sikerült visszaadnia a Reggeli-ben… Ujjatlan női kesztyűk, csipkék, a szoknya hullámokkal megtört selyme, a vörös színek árnyalatai… Gömbölyded válluk, teltkarcsú testük. A természet mostohán bánt velük… Izzadtságuk forró gyöngyözése… És milyen remekül van ábrázolva!” Ez a kép az impresszionizmus előfutára.

Ugyanebben az időben a festő igen meleg fogadtatásban részesült Németországban. Néhány hónapot Frankfurtban töltött, ahol nagy vadászatokon vett részt, és festett néhány képet, amelyek fontosak lettek életművében. Egyik barátjának írta: idegen országokban csavargok, hogy visszanyerjem gondolataim függetlenségét, ami nélkül képtelen vagyok élni.

A művész számos kiállításon vett részt Franciaországban és külföldön, mindenekelőtt Belgiumban, Hollandiában és Németországban. Korának legismertebb és legellentmondásosabb festője lett.

1859-ben festette a Menyasszony öltöztetése című képet, melynek Munkácsyra való hatása is kimutatható. A festmény szerepelt az 1867-ben rendezett kiállításon.

Courbet még 1841-ben „fedezte fel” a tengert, amikor Le Havre-ban tartózkodott. Később sokszor visszatért még a normandiai partokra. Látogatásai közül háromnak volt különleges jelentősége karrierjében:
1859-ben Honfleurben megismerkedett Eugéne Boudin (1824-1898) festővel, valamint a fiatal Claude Monet-val (1840-1926), akinek egy napon azt mondta: „Ön szeráf angyal, csak ön ismeri az eget”.
1861-ben így vélekedett: „Szerintem a festészet rendkívül konkrét művészet, és kizárólag a reális és létező dolgok bemutatására kell támaszkodnia.”
1865-ben barátságot kötött Whistlerrel (1834-1903), és barátnőjével, Joanna Hifermannal. A hölgy néhány képének modellje lett, így többek között az ez évben alkotott Jo, az ír lány (A szép ír lány) címűnek is.

1861 végén néhány fiatal művész kérésére Courbet megnyitotta műterme ajtaját több mint harminc festő előtt. Művészi életrajzában ez egy rövid, alig néhány hónapos epizód, de már az első kurzustól kezdve nagy visszhangot váltott ki, amikor az ilyen esetekben pózoló modell helyett egy bika jelent meg!
Ekkor a művész adott néhány tanácsot tanítványainak. Többek között azt mondta nekik: „A művészet individuális jelenség, és minden művész esetében úgy nyilvánul meg, mint tehetség, amely saját inspirációinak és a hagyományok tanulmányozásának az eredője”.
Hozzátette még: „1) Ne tegyétek azt, amit én teszek. 2) Ne tegyétek azt, amit mások tesznek. 3) Ha azt tennéd, amit egykor Raffaello tett, saját művészetedet áldoznád fel, ami egyenlő az öngyilkossággal. 4) Csináld azt, amit látsz és amit érzel.”

Courbet elsősorban emberi alakok, vadászjelenetek és tengeri témájú képek festőjeként ismert. De ugyancsak érdekesek csendéletei: virágok, pisztrángok, őzek, gyümölcsök – a festő mindent megpróbált. Megkísérelt olyan merész összeállítás is, mint az 1862-ben készült Lugas című képén, a virágzuhataggal a háttérben még egy női figurát is elhelyezett. Virágmintás ruhája mozgása, gesztusai segítségével tökéletesen beolvad a kompozícióba, maga is bizonyos értelemen virággá válik, „virágzó” fiatal lány.

1863-ban Courbet egy időre elutazott Saintes-be, ahol találkozott Corot-val (1769-1875), aki ugyancsak arra a vidékre ment dolgozni. Courbet nagyon sokféle témát festett: portrékat, tájakat, virágokat.
1865-ben festette az az évben elhunyt barátja emlékére a Pierre Joseph Proudhon 1853-ban című képet, melyhez egy 1853-ban készült fényképet vett alapul.

Courbet számos képét az erőteljes érzékiség szövi át, még akkor is, amikor maga a téma nagyon távol áll bármiféle erotikától. Elég, ha az Alvó fonólányra, gondolunk. Az egyértelműen erotikus képek viszont, mint az 1866-ban készült Álom (Lustaság és bujaság), vagy A világ kezdete (1866) sokkal távolabbi célokat tűznek ki maguk elé, mint egyszerűen sokkoló erotikus jelenetek bemutatását.
Mert függetlenül attól, hogy Courbet virágokat, tájképet, vagy aktot festet, mindig kizárólag csak… a festészetről van szó! Ehhez fűződik egy anekdota: egy nagyvilági hölgy, meglátva A világ kezdete című képet, felkiált: - „Ez meg micsoda?” Erre a mellette álló fiatalember végigtapogatva ujjával a vásznat, válaszol – „Tisztelt hölgyem, úgy gondolom, hogy ez egy kép!”

Courbet az Álom című képet festve tudatosan, vagy tudat alatt idézi Caravaggio (1571-1610) Bűnbánó Magdolnáját. Az olasz mestertől kölcsönzi a lemondás általános benyomását, az átlátszó parfümös üveget és az elszakadt gyöngyfűzért (a lelkiismeret-furdalás és a bűnbocsánat jelképe). Könnyebb megérteni egy ilyen képnek a merészségét, ha elhelyezzük abba a hagyományrendszerbe, amelyhez tartozik.

1866-ban, Ornans-ban született Courbet egyik tájképe, az Őzek kertje. Magukat az őzeket később festette hozzá a képhez párizsi műtermében. Ebből adódhat az a benyomás, mintha nem tartoznának hozzá az egészhez. Mindenesetre ez a kép tanúskodik lírai hajlamáról és humorérzékéről.
Annak ellenére, hogy a kép a négy őzet és a fák, sziklák között húzódó patakmedret ábrázolja, itt még valami mást is megfigyelhetünk, amiről egyébként maga a művész is ír egyik levelében: „Ezen a télen őzeket béreltem, és menedéket készíttettem nekik, középen ül egy kis őzike, aki fogad, mint egy szalonban. Mellette áll a hím, elbűvölő, ezek az állatok oly tökéletesek, mint a gyémánt…”
Senki nem tudta Courbet-hez hasonlóan érzékeltetni az erdőt, a burjánzó növényzetet és az őzek selymes bundáját.

1867-ben került sor az új Világkiállításra. A festő még egyszer segítségért fordult Bruyas-hoz, hogy saját kiállítást szervezhessen. Itt 133 festményt, 3 rajzot és 2 szobrot mutatott be. Később ezt mondta: „Katedrálist építtettem Európa legszebb helyén, az Alma hídnál … Meghökkentettem az egész világot.”

Courbet mindig kerülte, hogy bezárkózzon egyfajta festészet keretei közé. Az volt az ambíciója, hogy tehetségének széles skáláját bizonyítsa, és sokkoljon azzal a könnyedséggel, ahogy egyik területről a másikra vált.
Courbet mindenekelőtt emberi figurákat fest, de kitűnő az állatok, a hó, a természet ábrázolásában is. Cézanne különösen érzékeny volt zseniális elődjének erre a képességére: „Az volt a nagy érdeme, hogy bevitte a XIX. századi festészetbe a természet líraiságát, a nedves levelek, a mohával benőtt fatörzsek illatát, az eső neszezését és a fák koronáján bujkáló napsugarak árnyékait.”

A Szarvasvadászat 1867-ben került először közönség elé, Courbet magánkiállításán, amelyet a Világkiállítással egy időben rendezett. A kép elsősorban brutalitásával és merészségével hökkent meg.
Azt a módszert, ahogy a festő megfestette az öltözékeket, a kutyákat, a havat, a szolga alakját, Cézanne „méltóságteljes és hősies módszerként, a mesterek technikájaként” határozta meg.

Ma a kép főleg imponáló méreteivel – több, mint 3x5 méter – hívja fel magára a figyelmet. Ez a festő utolsó nagyméretű kompozíciója. A figurák, a szarvas, a kutyafalka és a fák ugyanazon a képsíkon való elhelyezése freskó-jelleget ad a képnek.
Ez a festmény alkalmat ad a hóval borított téli táj minden finom részletének a bemutatására, amin Courbet a következő években még néhányszor dolgozott.

1868-ban készült a Nő a hullámok között című alkotása, mely hatással volt az impresszionisták egész nemzedékére. Ugyanebben az évben alkotta meg a Meztelen nő kutyával című képet is, amely jellegzetes példája Courbet női aktjainak. A modell a festő egyik barátnője volt, akivel később összeveszett.

Courbet gazdag életművében számos tengeri témájú képet is találunk. Sok későbbi festő utal Courbet „tengeri” képeire. Cézanne szerint: „… habzó sörénye, az őskezdet mélyéből érkező dagálya, az egész foszlányokból összeálló égbolt és sápadt érdessége. Ez a tenger mellett döngető. Az egész teremben érezzük a szétfröccsenő cseppeket…”

A Hullám és a Tengerpart Étretat-ban, vihar után egyaránt 1869-ben, Normandiában, Étretat-ban készült. Courbet-nak a tengert ábrázoló képei közül vitathatatlanul az ebben a korszakban készült alkotásai a legjobbak.
E két festmény a téma kontrasztos bemutatása és az azonos méretei miatt diptychonnak is tekinthető. 1870-ben, a Szalonban történt bemutatásukon rendkívül kedvezően fogadták. Számos ok miatt fontosak ezek Courbet munkásságában csakúgy, mint a korszak festészete számára.

A művész immár számos alkalommal áthágta a festészet íratlan szabályait: korábban a tengeri témájú képeket kis formátumban festették meg, ő viszont nagy méretet választott. Azonkívül Courbet-nál a tengeri téma nem ürügy és nem egyszerű háttér. Sőt ellenkezőleg, ezek a képek meg vannak fosztva az ember jelenlététől, a tenger az egyetlen téma.
A meglehetősen tekintélyes méretei ellenére a Földközi-tengeri látkép Maguelone-nál, Montpellier közelében egy kicsit kisebb, mint a két korábban említett mű.

1869-ben készült A tenger című festménye. A zöld tenger messzeségbe vesző végtelensége eleven, erőtől duzzadó energiaként jelenik meg a képen. Az ég csak szelíden-egyenletesen felhős, de a lassan hullámzó víztömeg magában hordozza a legnagyobb vihar lehetőségét is.
A kép gazdag, sok színárnyalattal vibráló felülete ennél a minden irodalmiság nélküli témánál is érezteti Courbet művészetének erejét, sokrétűségét, érzelmi telítettségét.

1869-ben Münchenben mutatta be műveit. Kiállítása felszabadító hatással volt W. Leibl és Szinyei Merse Pál művészetére.

1870-ben a poroszok legyőzték Franciaországot és III. Napóleon börtönbe került – ez a II. Császárság végét jelentette. Néhány hónappal később, március 18-án a Párizsi Kommün forradalmi kormánya kezdett el működni, ami 1871. május 27-ig tartott. A Kommün bukása után szigorú megtorlásra került sor.
Ebben a viharos időszakban, 1870 szeptemberében Courbet-t megválasztották a Művészek Szövetsége elnökévé. Az ő feladatköre Párizs múzeumügye és a műemlékvédelem lett. A Kommün idején megválasztották népképviselőnek is. A kommünárok éppen akkor rombolták le a Vendom oszlopot, amely szemükben a bonapartizmus szimbóluma volt.
1871-en A Vendom oszlop ledöntése 1871-ben című képén megörökítette az oszlop lerombolását.

A művész nagyra értékelte a francia fővárosban uralkodó szabadság atmoszféráját: „Párizs ma igazi paradicsom: nem látni sem rendőröket, sem a legkisebb butaságot a polgárok viselkedésében, semmi uzsorát, semmi veszekedést. … Így kellene mindörökre maradni.”

A paradicsom után eljött a pokol. A Kommünt véresen elfojtották. Courbet börtönbe került. Mindenekelőtt azzal vádolták, hogy ő kezdeményezte a császárság jelképe, a Vendom diadaloszlop lerombolását. Hat hónap börtönbüntetésre ítélték a Kommünben való részvételért és „műemlék lerombolásban való közreműködéséért”.

A kommün bukása után sok csendéletet festett. Ekkor keletkezett számos képe, amelyek gyümölcsöket ábrázolnak, mint például 1871-72-ben az Almák és gránátalmák kehelyben. A cellában nem dolgozhatott modellel, tehát almák „álltak modellt” neki. Ez volt az a korszak, amikor a festés kivételesen nem volt számára létkérdés, hanem inkább annak a manifesztálása, hogy nem lehet őt könnyen megtörni.

Ezért is írta talán pisztráng sorozatára az 1871-es dátumot, bár egészen biztos, hogy később festette azokat. Nem festhetett ugyanis a börtönben olyan csendéleteket, amelyek frissen fogott halat ábrázolnak!
Szándékosan akarta a pisztrángot a börtönnel asszociálni. Művét visszadátumozva azt akarta, hogy a Pisztrángot sorsának allegóriájaként értelmezzék. A kép a fogoly művész szimbolikus ábrázolása – vérző, szélesre tárt szájú, fuldokló hal.

1872. március 2-án szabadult a börtönből, és azonnal elutazott Ornans-ba. 1873-ban készítette az Önarckép a Saint-Pélagie börtönben című képet. Szintén 1873-ban alkotta az Almafák Courbet apjának Ornans-i kertjében című festményt. A művész rendkívüli módon kötődött a családi tájhoz. Gyakran látogatott Ornans-ba és festett tájképeket.

1873-ban a Nemzetgyűlés elhatározta, hogy újraépítik a Vendom oszlopot, és kötelezték a festőt, hogy fedezze az akció költségeit. Lefoglalták a művész javait, köztük néhány képét is.
Courbet Svájcba emigrált, a Genfi-tó melletti La Tour-de-Peilz-be, mert félt, hogy újból bebörtönzik. Többé nem tért vissza Franciaországba.

Így kezdődött négyéves küzdelme, amelynek során a művész – ügyvédje támogatásával – igyekezett kikerülni a hatalmas jogi gépezet lehengerlő erejét. Eredménytelenül próbálta megmenteni javait és képeit, amelyek fokozatosan szétszóródtak, elkótyavetyélték őket. Ennek ellenére továbbra is festett, zömében csendéleteket.
Munkatársai segítségével sok tájképet is festett, amelyek eladásából kívánták fedezni a Vendom oszlop helyreállítását. Paradox dolog, hogy az a rendszer (a köztársaság) okozta neki a legtöbb bonyodalmat, amely legszimpatikusabb volt számára.

1877 során romlott Courbet egészségi állapota. December 31-én halt meg a svájci La Tour-de-Peilz-ben, ahol száműzetésben élt 1873 óta. Halálát vízkór (szív- és májbetegség) okozta, amit a mértéktelen ivás és evés idézett elő.

Courbet egykor azt mondta: „Ha meghalok, azt kell mondani: ez itt soha nem tartozott egyetlen festői iskolához sem, egyetlen egyházhoz sem, intézményhez, semmiféle akadémiához, de mindenekelőtt nem volt híve egyetlen politikai rendszernek sem, kivéve a szabadság rendszerét.”

Összeállította: Bankos Szilvia

Forrás: Bankos Szilvia - Ekultúra

Ábrányi Emil emlékére




.



E napon született Ábrányi Emil költő, újságíró, műfordító (1850)

Ifjabb Ábrányi Emil (Pest 1850. december 31. – Szentendre 1920. május 20.) költő, műfordító, újságíró; id. Ábrányi Kornél zeneszerző fia, ifjabb Ábrányi Kornél öccse és id. Ábrányi Emil író unokaöccse. Felesége Wein Margit operaénekesnő, akitől legifjabb Ábrányi Emil zeneszerző fia született.



- 1889. -


Ha rám tekintesz és azt kérdezed:
"Szeretsz-e még?" Én megfogom kezed,
És ajkamat ajkadra téve:
Egy néma csók ékes beszéde
Elmondja mindazt, amit érezek.

Elmondja üdvöm szép történetét,
Hogy életem zavart volt és setét,
Egy céltalan, homályos álom.
Akkor te jöttél, napsugárom,
S fényes, derűlt hajnalra ébredék!

Te hoztad el jobb létem hajnalát,
A biztos révet, a fészek dalát.
Meleg mosollyal, játszi kedvvel
Te száritottad könnyemet fel,
S most csak gyönyörtől permetez le rád!



II.


Idővel fonnyad sok, sok szerelem,
A magamét virágzásban lelem,
S úgy érzem én: egy örök élet
Sem volna hosszú, hogyha véled
Lehetnék mindig és te én velem!

Nem rémit az, ami megírva áll
Rejtett jövőnkben. Mert ha nincs halál,
Ha mindig új föltámadás van:
El nem fogyó szerelmi vágyban
Lelkünk csillagról csillagokra száll.

S ha elenyészünk végkép odalenn:
Melletted nyugszik hamvadó fejem,
A néma éjben átkarollak,
Porló szivem szivedbe olvad,
Együtt leszünk, míg tart a végtelen!






TÍZ ÉV.

- 1891. -


Tíz hosszu év! Nekem mint rövid álom
Hajnal felé, úgy lebegett tova.
Szerelmemet nem érte hervadás, sőt
Nagyobbra nőtt, mint fejlő rózsa-fa.

Nem tudva semmit gyászos fonnyadásról,
Bimbó fakad minden galyán, bogán,
S bokrába rejtve most is ott dalolgat
A boldogság, e ritka csalogány.

Sok bánat ért, de mindent elviseltem,
Melletted élve, téged fogva át,
Mint a madár, mely párjához simúlva
Könnyebben tűri erdők viharát.

Bántott az ember és megmart a végzet,
De nem tudott megölni a csapás,
Mert csókjaidtól elvesztette mérgét,
Mint bűvös írtól kígyó-harapás.

Csalódtam sokszor másokban, magamban,
De benned mindazt megtaláltam én,
Amit merész és ragyogó szinekkel
Fest nemesebb vágy és magas remény.

Akkor leltem rád, amikor barátság,
Hit, életkedv, mind sorban hagytak el!
Hajótört voltam, aki partra lépve
Váratlanúl mesés kincsekre lel.

S most, gazdagságom édes tudatában,
Nyugodtan nézek a jövőbe már.
Van egy oáz, mely mondhatatlanúl szép,
Kietlen síkság környékezze bár.

Ha lelkem csügged és elszállni vágyik
E földről, hol nem szívesen marad:
Szerelmed az, mely vissza-vissza térit,
Mint a tavasz a vándor-madarat.






MARGIT.

- 1892. -



I.


Könnyü annak dalra kelni,
Hűségéről énekelni,
Aki téged foghat át,
Mert annak nem lánc a hűség,
Hanem édes gyönyörűség,
Mely mindig több üdvöt ád.

Könnyű annak írni hévvel,
Síkra szállni Margit-névvel
Jó poéták versenyén,
Aki ott él közeledben,
Ott pihenhet szép öledben
S azt mondhatja rád: Enyém!

Könnyen írom e poémát,
Mert imádom ezt a témát,
Bár adnák föl mindig ezt!
Halljátok? Rím rímre csattan
Mint a bimbó ha kipattan
Vagy madár ha dalba kezd.



II.


Mint a forrás, felszökellő,
Este támadt gyönge szellő,
Rózsán bolygó fuvalom,
Halk fohász mely égre lendűl:
Úgy ömlik ki a szivembűl
Minden rólad írt dalom.



III.


Hány ember tör hatalomra,
Hányat űz a dicsvágy szomja,
Rang- s pénzvágytól hány beteg!
Nem dicsekvés, hogyha mondom:
Kacagok e sok bolondon,
Míg szemedbe nézhetek!

Ők nem tudják, mi a béke,
Mi az összhang üdvössége,
Édes álom, hosszu csók...
Mi a fészek, hol kettecskén
Élhetünk, csicsergő fecském,
S oldalunknál a fiók.

Nagyszerű a végtelenség,
Csupa nagyság, csupa fenség,
Míg az ember semmi, por.
De világok milliója
Azt a szívet nem pótolja,
Mely híven szivünkre forr!



IV.


Nem tudom, mit cselekedtem,
Hogy te rád méltóvá lettem,
Tán az Isten szeretett...
De míg élek e világon,
Azt a percet áldom, áldom,
Mely téged szivemre tett!

Majd ha zörren sírom zára,
Tört szememnek végsugára
Hűséget fog vetni rád
Földi üdvöm drága képe -
S az öröklét gyönyörébe
Észrevétlen megyek át!






A LEGKEDVESEBBNEK.

- 1893. -


Annyi szirma nincsen a virágnak,
Annyi gyöngye nincsen a világnak,
Mint ahányszor nevedet megáldom,
Viruló virágom,
Édes birodalmam, ragyogó világom!

Emberek közt elhagyatva álltam,
Egy nyájas szót, annyit sem találtam;
Kezet akkor nyujtottál te nékem,
Drága kedvességem,
Szép, magányos csillag gyászos, komor égen!

És azóta hű társam te voltál,
Dús lelkeddel én hozzám hajoltál,
Életemnek hajnalává lettél;
Szépet szebbé tettél,
Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél.

Csak nálad van hűség, állandóság,
Te nemes szív, te igazi jóság!
Ó de könnyü irgalmasnak lenned,
Mást is jóvá tenned,
Hiszen egy őrangyal lakozik te benned!

Szíved csak az én szivemre vágyott,
És az volt az összes hiuságod,
Hogy megőrizd boldog pillantásom, -
Hogy a mindig máson
Rágódó irigység: mosolyogni lásson!

Nem tudnálak meghálálni téged,
Hogyha folyvást áldanám hűséged,
Hogyha versem csak terólad szólna,
Csak téged dalolna,
Minden kicsi percem egy imádság volna!




Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár / OSzK

2009. december 29., kedd

Szimonidesz Lajos: Mi a vallás?




A vallás az emberiségnek az az örökké megújuló törekvése, hogy e világ anyaga és kézzelfogható valóságai között megismerje az örökkévaló lényeget, hogy rövid arasznyira terjedő élete alatt megtudja: honnan jött, miért él, hová megy és van-e az életnek a mulandóságnál maradandóbb alapja?! ...
A végtelen világ, amelynek kezdetei belenyúlnak abba a homályba, amelyből az emberiség fejlődésnek indult s hosszú évezredek múltán mai fejlődési fokára eljutott. A vége pedig szintén ködbe vész, mert ki tudná megmondani: mi lesz a vége a hitnek, lesz-e idő, amikor az emberek szíve nem lesz üres áhítat és szeretet nélkül?! ...

A ködbe vesző múlt és az előttünk levő két végtelenbe futó jövendő két végtelenbe futó vonala közt a vallás egyike az emberi szellem leghatalmasabb megnyilvánulásainak. Hatalmas folyam, amely rengeteg eret, patakot és folyót magába vesz, de mondhatjuk nyugodtan azt is, hogy a végtelen óceán még hatalmasabb áramlata, amelynek hatása kiterjedt a múltban és jelenben a földnek majdnem valamennyi népére.

Ha talán nem áll is feltétlenül az, hogy minden embernek van vallása, mert az emberi fejlődés legalacsonyabb fokán lehetnek olyan emberek, akik nem jutottak el a világ valósága mögött lehetséges magasabb rendű világ tudatára, s akikben nem született meg az áhítat borzongása, a modern modern kultúra pedig egész bizonyosan kinevelte azt az embertípust, amelynek nincsenek metafizikai szükségletei, __ az azonban kétségbevonhatatlan, hogy kinevelte azt az embertípust, amelynek nincsenek metafizikai szükségletei, __ az azonban kétségbevonhatatlan, hogy a vallás vallás világa egyike a leghatalmasabb és kiterjedésű világ úgy meg tudja fogni és úgy el tudja tölteni. hogy igazságaiért mindent készek feláldozni. A legnagyobbak közé pedig azért sorozható azért sorakoztató, mer míg legnagyobb ú. n. világbirodalmak is megelégedtek azzal, hogy egy pár nép vagy ha nagyon sok: a világ harmadának vagy felének az urai legyenek, addig a vallás megtöltötte az emberek szívét a trópusoktól a sarkokig, ura tudatlanoknak és bölcseknek, szegényeknek és gazdagoknak, érzései és kifejezési formái nem ismerik nyelvek, fajok, országok és birodalmak határait, hanem a földöntúli hatalmak imádatában, az előttük való megalázkodásban, az istenség nagysága előtt leboruló áhítatban éppúgy az egész emberiséget átfogó kapcsot teremtett, mint ahogy az erkölcsi belátás meggyökerezteti az egész emberiség testvériségének az eszméjét.

De ez az imádat és áhítat nem egységes. Lehet ugyan, hogy azonos forrásból fakad. A fölöttünk levő csillagos ég végtelene körülveszi egész földünket, a bennünk levő erkölcsi törvény sejtése, a lelkiismeret, Sokrates daimonjának a szava megszólaltat minden kebelben -- a kettő minden idők minden emberéből kiválthatta a vallásosság érzését. A régi teológusok még egyszerűbben azt tanították, hogy a világot teremtő isten egyformán megismertette magát a mai emberiség őseivel. Az azonban egészen bizonyos, hogy a történet folyamán létezett és ma is élő vallások az imádat és a hit majdnem minden lehetséges változatát változatát képviselik. A legnagyobb ellentéteket találjuk bennük. Amit az egyik hisz, azt a másik tagadja, amit egyik imád, azt a másik lábbal tiporja s ha a végtelen áhítatának ugyanabból a szükségszerűségéből fakadtak is, nagyon sokszor állnak ellenségekként egymással szemben.

A vallások világának ezt a páratlan változatosságát ugyan nagyon nehéz, szinte lehetetlen néhány száz lapra összeszorítani, ez a könyv mégis megpróbálja, hogy ebből a hatalmas folyamból kimerített cseppekkel az egésznek az ízéről fogalmat alkothasson.

Leírások és népek vonulnak el az olvasó szemei előtt ...,

Mind csak apró részei a vallás hatalmas valóságának ... Egyes kövek az egész földön szétszórt templomok épületeiből, kiszakított gondolatok a vallási eszmék végtelen világából ...

Legnagyobb részük holt anyag, mellyel a vallásos érzés és élet valóságát megközelítően sem lehet érzékeltetni, mivel azonban más nincs a tudomány és az érdeklődők is kénytelenek ezekkel a töredékekkel beérni. A vallások nagy része ásatag emlék, amelynek csak a monumentális alkotásai maradtak ránk. Üres kagylóhéjak, szent szövegekké merevedett gondolatok, szertatásokká lecsapódott érzések, eredetüktől messze kígyózó erek, amelyekből hol az élet duzzadó formái, hol az élmény melege, hol az érzések hevülete hiányzik. A vallástörténet birodalmának nagy része gazdagon faragott romokkal van borítva, melyek közé romantikus képzelettel kell életet varázsolni, más területe érthetetlen szövegek érthetetlen lelőhelye; ha e szövegek betűit olvasni is tudjuk is, ha a szavaikat értjük is, soha nem értjük meg egészen őket, mert a világ, amelynek részeként fennmaradtak, elsüllyedt körülöttünk.

A munka csak azért nem egészen reménytelen, mert a sok törött és halott emlék közt akadnak apró képek s tükördarabok is, amelyeknek kis darabja is éppúgy visszatükrözi a világot, míg a tükör egészben megvolt. Egy ilyen emlékem, egy-egy felvillanó és távlatokat nyújtó gondolaton át egyszerre fel-feltárulnak előttünk rég letűnt világok perspektívái, halott hitek mélységei és magasságai is.

Ezekért a távlatokért meg kell bocsátani a leíró vallástudománynak azt, hogy szinte káosszá tornyosuló adathalmazát nyújtja a vallásosság emlékeinek, melyeknek sűrű bozótján nem könnyű dolog átverekedni.
Akiben nincs elegendő kitartás és céltudatosság, az hamar kész megalkotni azt a lesújtó véleményt, hogy ez a vallás világának számtalan változatát és formáját feltáró tudomány tulajdonképpen az emberi butaság történetének leggrandiózusabb tárháza s hogy okos ember legjobban teszi, ha távol tartja magát tőle.

De aki hisz abban és fáradtságot vesz magának ahhoz, hogy a sok anyagból értéket is kihalásszon, az, ezeket a megcsillanó drágaköveket és fel-felcsillanó távlatokat látva , rájön arra, hogy a vallások különböző formáiban és azok történetében rájön arra, hogy a vallások különböző formáiban és azok történetében a magát homályból és sötétségből felküzdő emberiség útjának és magasbajut átásának egyes lépcsőfokai állnak előtte.

A természeti állapotból, a kőkorszakból kiemelkedő ember különböző kultúrfokara jutásával párhuzamosan változtatja vallási nézeteit is. A primitív népek apró vallásait is nagyobb népegységekké tömörült népek váltják föl, a természeti vallások elmosódó polidémoizmusa nemzeti politeizmusoknak adja át a helyét, a növekvő kultúra elhomályosítja az istenek élesen kirajzolt egyéni alakjait s vagy vagy panteizmusban vagy monoteisztikus spekulációban süllyeszti el őket.

A kultúrák és vallások közt kölcsönhatás van.
Bármennyire meg legyen is a szenteknek és érinthetetleneknek tartott hiteknek az állandóságuk, bármily erős legyen is a vallásokban a konzervatív elem, minden kultúrtípusnak megvan a maga vallása. Ezt a törvényszerű jelenséget csak nagy egyéniségek, nagy vallásalapítók törik át, akik megelőzik korukat, magasabb rendű vallásosság előhírnökei és alapjainak lefektetői. Ezek közé tartoznak a nagyszerű fejedelmek, IV. Amenhotep, Julianus és Abulfath Dselaleddin Mohamed, akik a politeizmus káoszát akarták a népvallás ésszerűségére leegyszerűsíteni. És jóval mélyebbre markoltak az emberi lélekbe azok a világvallás alapítók, akik a megváltás (Buddha) és testvéri szeretet (Jézus) evangéliumával jöttek segítségére a reménytelen életet élő emberiségnek.

Ezeken a pontokon jutott a vallásos gondolkodás a legmagasabbra.

A legújabb korban előtörő egyéni vallásosság és valláskritika a vallás hanyatlási tünete. A természettudományos és filozófiai gondolkozás távlatai oly óriási arányúakká nőttek, hogy mellettük a vallásoknak a maguk idején végtelennek látszott perspektívái kicsinyesekké váltak. A vallást háttérbe szorítja a tudomány és sok ember lelkében betölti a vallás helyét is.

A vallás világával ezért a perspektíváért is érdemes foglalkozni.
A jelenért élő ember számára ez a perspektíva önmagában nem sokat jelent, azonban egyszerre jelentőssé és fontossá válik, mihelyt számot ad magának róla, hogy ezt a fejlődést, ennek a fejlődésnek egyes fokait jóformán minden ember megteszi saját életében, mikor gondolkozása gyermeki tökéletlenségéből feltisztul és eljut a szellemi érettség, a vallásos igazság vagy felvilágosodás magasabb fokaira.

Az emberiség és az egyes ember fejlődésének ez a párhuzamossága teszi páratlan érdekűvé és mindig aktuális jelentőségűvé a vallástörténetet.

Ahogy az emberiség és az egyes ember fejlődésének ez a párhuzamossága teszi páratlan érdekűvé és mindig aktuális jelentőségűvé a vallástörténetet.
Ahogy az emberiség a természeti állapot primitívségéről magasabb kultúrfokra küzdötte fel magát, úgy kell ezt a fejlődési folyamatot minden embernek saját életében is megtennie a csecsemőkortól kezdve, az ifjúságon és az érettségen keresztül, míg egyéni élete a sírba nem torkollik.
A fétisek, hazajáró lelkek, eksztatikus élmények világa a legmodernebb ember fejlődésében is szerepet játszik, az áhítat és a jövendő bizonytalanságától velőkig ható félelem forrása a legmodernebb ember lelkében sincsen bedugulva, gyermekeinkre és utódaik első fejlődési fokaira ismerünk rá akkor, amikor midőn a vallások eme rég megtagadott és meghaladott elemeit a magok természetes helyén és természetes összefüggéseiben ismerjük,

A régmúlt hitek maradványai is élnek köztünk babonák formájában, sőt egyesek kísértetetekként is feltámadnak: mint pl. a spiritizmus, amelynek gyökerei a primitív animizmusba és samanizmusba nyúlnak és egyből a két vallási formából táplálkoznak.

Ezenfelül még egy szempont van, mely a vallás világával való foglalkozást mindennél inkább szükségessé teszi.

A vallás világa az emberiség érzéseinek és éltének legünnepibb s legtisztábban összesűrített foglalata.

Az ember isteneit válogatott ajándékokkal halmozza el, szertartásaiban, imádságaiban és hitvallásában legáhítatosabb érzéseit juttatja kifejezésre és ha templomokat épít, azok dómokká magasulnak apró lakásai közül. Egyiptom kultúrájából templomok és vallásos vonatkozású halotti emlékek maradtak ránk, Indiának alig van más története a régmúltból, mint amit nagyszerű templomai tartalmaznak, az indek, perzsák szentírásai a bibliával együtt e népek régi irodalmának majdnem kizárólagos emlékei. Az első költők az istenek dicséretét zengik, az első zenészek az ünnepek áhítatát emelik s a szent táncok ritmusát festik alá, a legnagyobb művészek vallások zsoldjában alkotják legszebb remekeiket. Párnás kezű apró gyermekek kezéből hullanak virágok az oltárok elé és az áldozatok füstjével száll megtörött aggok imája is az egek felé. Testben-lélekben tisztán, ünneplő köntösbe öltözve járulnak az emberek isteneikhez s lelkük is telve van a tőlük legmagasztosabb érzésekkel.

Az embert akkor látni, mikor tehetetlenségének érzésében minden jóért isteneit kéri, mikor porig pedig alázkodva esdi kegyelmüket vagy mikor meghallgattatva új erővel, bizakodó reménységgel hagyja el istenei templomát, talán a legmélyebb bepillantást engedi az emberi lélekbe. De a vallástudomány kiforgatja ennek a léleknek az emberi redőit is és ha úgy jön, megmutatja azt a maga legkendőzetlenebb valóságában.

A vallás még legprimitívebb formáiban is rendkívül sokat jelent híveinek.

A kutatónak világnézet és megnyugvás. A bajban levőnek isteni erő és vigasztalás. Az elveszettel csodákat tesz. A szegényt megelégedettséggel tölti el, a gazdagot megalázza. Vigasztal és fenyeget az isteni igazsággal. A zörgető előtt zárt ajtókat nyit meg, az életből távozó haldokló előtt az üdvösség kapuit tárja fel. Csekesetekre készt és végtelen boldogsággal tölt el. Alázatot, odaadást, szeretetet, megnyugvást és izzó reményeket vált ki híveiben.

Hallatlan értékek ezek! A történet azonban nem mindig éri el őket.
A nehézség a dolgok természetében rejlik.

A külsőségekhez, a vallás merevebb kérgéhez előbb hozzájut s sokszor tartja ezt a merev kérget a vallás lényegének.

A lélek mélységei rejtett mélységek, melyek csak szavakba és cselekedetekbe vetítve, tehát nyilván más síkba áttéve lesznek érzékelhetők.

A vallástudomány elsősorban az intézményekké kivetítődött vallást tudja megfogni, leírni és vizsgálatának tárgyává tenni. Ez a materializált vallás már nem az, ami a vallás önmagában. Innen van az, hogy a vallástudomány általában durvább képet nyújt a vallásról, mint amilyennek az önmagát látni szeretné. A vallás önmagát csupa fennkölt érzésnek tartja s tökéletességének tudatában izzó meggyőződéssel helyezi magát minden érzés, a lelki élet minden más megnyilvánulása fölé, a tudomány ellenben a legtöbbször a hideg lélekkel turkál szentélyei között s bizonyos kedvteléssel emeli ki "menschlich __ allzumenschlich"jellemvonásait is.


A hívő és romantikus szépítés és a cinikus hitetlenség két véglete közt az igazi vallástudomány mindig tudatában van gyengéinek és a kor látszatának. Tudja azt, hogy materializálja a vallást, de e beismerésével meg is korrigálja önmagát, mikor rámutat arra, hogy a hideg burok alatt meleg szív dobog s hogy a vallás szimbólumainak a teljes megértéséhez több is kell, mint hideg értelem. De ha ezt tudja és vallja is, azért a rideg szemlélődés útjairól még sem szabad letérnie. Ha csakugyan mindent megértene, ha csakugyan minden vallásos gondolatba beleélné magát, ha soha kritikáját egy árnyalással el nem árulná, és kifejezésre nem juttatná, akkor ez a megértés a vallás magasabb fejlődési fokainak, a fejlődési fokainak, a fejlődöttebb vallási gondolatok a vallás magasabb fejlődési fokainak, a fejlődöttebb vallási gondolatok értékelésének a rovására menne.

A vallástudomány sem egészen öncélú tudomány. Hivatásának igazi magaslatán áll, mikor nevel is. A múlt és a jelenvallásos alakulatainak az ismertetésével gondolatokat és kritikát is kell ébresztenie. A tudás arra való, hogy óvjon és hogy irányt mutasson. Az örökké változó formák szédítő tömkelegében nem szabad szem elől tévesztenie s erre rá kell mutatnia.



Forrás:Szimonidesz Lajos: A világ vallásai I. (7-11. oldal) Dante Kiadás Budapest (ISBN 963 7455 93 0)

Folytatása következik: A vallás megnyilatkozási formái, Istenek, Hitregék

Gyergyai Albert: Carl Spitteler




E napon halt meg Carl Spitteler Nobel-díjas költő és író
(1924)

Luzernben, a regés tó partján, tropikus zsúfoltságú kertjében, derűs és majdnem polgári jólétben, s inkább kora közönyébe, mint hívei tömjénezésébe fáradottan, most ünnepli 75. születésnapját a megaggult Európának tán utolsó töretlen aggastyánja az irodalomban. Nem tartozott s nem tartozik semmiféle «áramlathoz», «iskolához», vagy «divathoz». Távol a haldokló naturalizmustól, amely pedig, épp az ő ifjúságában, oly megvesztegetően kínálta kiapadhatatlannak tetsző kincseit, s túl az agyoncsigázott izmusokon, amelyeknek kürtölése egy fáradt és vérszegény kor búfelejtője volt csupán, Spitteler magánosan járt az útján, s magányából merítette minden monumentális nagyságát s minden gótikus fonákságát. Nem hisszük, hogy a mi századunkból való. Utolsó mohikánja ő talán annak a heroikus falanksznak, amely a tiszta és transzcendens germánságnak sajátos, fényes erőpróbája volt, s amelynek mély humusza Hammerfesttől Luzernig, a fjordoktól a vierwaldstätti tóig húzódik. Hebbel és Ibsen, Wagner és Nietzsche, Böcklin és Spitteler, mindegyikük a maga módján, s minden erejük latbavetésével, szívós és szinte reménytelen harcot vívtak emberségük és művészetük teljes és korlátlan kiéléséért, bensőjük és környezetük harmonikus egységéért, a művészi alkotás s az egyéni életforma gyönyörű gyökerességéért és termőségéért, s mindezt egy iparos és üzletes világ közepette, amelynek hervadt és hitetlen józansága görcsösen magyarázgatja mindmáig, mire «való» a művészet, s mit is «fejez ki» az irodalom.

Spitteler - még inkább, mint társai - időtől s tértől független alkotó. Romantikus, abból a fajtából, amely ifjan világhódításra indul, s aztán, belső megbicsaklások és hírtelen összeomlások után, egy-tűzhelyre tereli minden megtisztult lángját, s művészetté magasítja minden tépett becsvágyát. Csoda-e hát, ha ily módon patetikussá feszül a forma s hogy minden ily műalkotás örökösen magán hordja «az elföldelt álmok halottas-ingét?» Akinek, mint a fiatal Spittelernek, eget vívó álmai voltak a hős-életről, és epikus ábrándjai János papról és Saulról, Theseusról és Heraklesről, s aki, bár csak fejében forrongtak, jobban hitt bennük, mint minden valóságban, s bennük élte ki fiatal erejét és kedvét, annak, akár Hamletnek, örökké szűk lesz a szürke világ, s nem marad más életformája, csak a heroikus művészet. Ennek a kohójába vetette hát minden fölhalmozott életkincsét, s tizenöt évi vajúdás után, harmincöt esztendős korában kiadta első és legsajátosabb művét: Prometheus und Epimetheus-t. E profétás prózában írt s ragyogó mitológiájú eposz gőgös és tiszta himnusza marad mindazoknak, akik, mint Prometheusz-Spitteler, dacosan kitartanak enlelkük mellett, és viharzó romantikájuk fiatal és szépséges töretlenségével gyűlölik a földhöztapadtságot és a megalkuvást. A magában mindenekkel dacoló és a maga osztatlanságáért mindenekkel harcba szálló életstílusnak első és tán legteljesebb fölcsendülése ez Spittelernél. Nemcsak az ember heroizmusa ez, a korlátos életpályát és a tökéletlen Kozmoszt feszegető emberéé, hanem az alkotó művészé is, aki megvetve minden kész formát, s minden zsibbasztó irodalmi babonát, eposzt ír, prózai eposzt, a század végén, eposz tele forró lírával és fülledt és újjászült mitológiával. Nem tudjuk, hogy Prometheus tökéletes-e műalkotásnak. Mintha a férfiúvá érett s mégis egyre tusakodó művész mindenét bele akarná gyömöszölni, kábítóan gazdag és fárasztó e mű, amelynek belső zenéje és gondolatköre Nietzsche Zarathustrájára emlékeztet, bár ettől egészen függetlenül s három évvel korábban íródott. A kísérlet mindenesetre új és férfias, aminthogy friss és vakmerő erőpróba minden egyes műve Spittelernek. - Lírájában - amelyet kissé tartózkodva élvezünk - hol törékeny lepkeszárnyakra köti könnyebb vagy súlyosabb ábrándjait (Schmetterlinge), hol pedig zengő harangokkal zúgatja el gyermekkorán s szűkebb hazáján mulató örömét (Glockenlieder). - Regényei közül Conrad der Leutnant, amelyet az óvatosak «legolvashatóbb» művének tartanak, brutális és biztos kezű tömörítése egy naturalista témának, az egésznek cselekvénye egyetlenegy vasárnap, egyetlenegy kocsmában s egyetlenegy hős körül perdül le. - A Mädchenfeinde tiszta muzsika, négy kézre komponált zongoraszonáta, két fiúnak s egy kis leánynak két napos, kalandos kóborlása, erdőn által, folyó mellett, ismerős tanyákon keresztül, napfényben, lombzúgás és rigófütty között, és ebbe az ujjongó és játékos hangtornába bele-bele rivall olykor a nagyobbak sorsának komor és éles diszharmóniája. - Gustav, amelyet idillnek nevez, fölfrissíti s fölrobbantja az édeskés német falusi históriát - s hőse a bukott élhetetlen diák, aki vad csikó módjára garázdálkodik a falujában s ezer homályos ösztöntől hajtva már-már fölemészti önmagát - Gustav első, kissé kaotikus vázlata Victornak, az Imago káprázatos poétájának. Imago, akár Don Quichotte, a való és képzelt világnak állandó s mindig megújuló egybeolvasztása, egy éretten s fájón szerelmes, végső válaszútjára érkezett s a kisváros «kedélyes poklába» szaladt modern Prometheusznak sorsában. A humornak és az epének, a legtisztább érzelmességnek és a leglávásabb pátosznak, a kínosan pontos emberi megfigyeléseknek s minden irodalmasság arculütésének gazdagon termő Kánaánja e regény, legegészebb, bár legszemélyesebb munkája Spittelernek. - Fő műve, az Olympischer Frühling, kísérletnek súlyosabb, erősebb és merészebb, de azt hisszük, szervetlenebb, mint független alkotás. «Das Epos - vallja Spitteler, tanárának, Burckhardtnak szavaival - das Epos ist das königliche Vorrecht alles in lebendiges Geschehen zu verwandeln; s e királyi szabadalmával Spitteler pazarul visszaél. E sajátos német jambusú, s majdnem nibelungi ritmus, s a hellasi istenvilág kissé hűvösen hat ránk előszörre; s hogyha beljebb hatolunk szédítő távlatú labirintusába, ez az idegenkedés csak lassan enged; meghitt svájci tájképek nevetnek felénk, mint Umbria ege Rafael szentképein, s Ariosto szeszélye táncol a még ifjú istenek lábainál. És csak egyes pihenőknél, ahonnan végiglátunk az egész alkotáson, olyankor érezzük csupán, miben van részünk: eposzt élünk, a mi eposzunkat, bár a legszebb nép legszebb mezében, s kiszakadottan mindenből, nyűgös életünkből és szokványos irodalmunkból, szédülve eszmélünk egy magános lélek makacs és el nem nyugvó viaskodására. Ez állandó viaskodás olyasmit sejtet Spittelernél, mintha sosem adná meg azt, amit joggal megadhatna, mintha rabja maradna előre megépített elméleteinek, s mintha csak márványtorzókat faragott volna, amelyeknek befejezetlensége, igaz, élményesebb és izgatóbb ezer sima kis remekműnél. - Legfrissebb munkájáról alig szólhatunk; kötött formájú mása ez legelső művének, Prometheusnak, s csak kéziratból és töredékesen ismerjük. Lutry-ben, a Léman partján, hallottuk először a Pandora-éneket, s idehaza, Budapesten, olvastuk ez ének egyik fragmentumát: himnikus látomásai ezek egy mindenen túl magasodó agg vatesnek, aki immár szelíden járkál maga-emelte Olimposzán.

Mindenütt, fülledt eposzaiban éppúgy, mint «nevető igazságokba» s «irodalmi parabolákba» szorított elméleteiben; ott dübörög, állandó zenekari kíséretként, az örök és reménytelen romantikus monomániája, a romantikusé, kinek kicsi e sáros Kozmosz, aki a meglévő világban megcsalódón, új világot teremt magának, s magányában csak magát látja, időtelenül és tértelenül, minden kis sebével, s minden mérték nélkül. Ezért a sok torzult és tetszelgő mosoly, a rakétás paradoxonok, a fárasztó izomfeszülések; de ez is a forrása annak a forró és zengő lírának, amely ott sír minden írásában, szétfeszít olykor minden szervességet, s a művészetnek ritkult éterébe ijesztő elevenséggel vetíti be az emberség testszagú árnyékát. Ugyancsak ez a titka az örökös erőpróbáknak: az elfojtott hódítónak sóvár és kínos vágyakozása, a későn és szenvedéssel ért művésznek súlyos és sziporkázó bizonykodása: idenézz, Európa, pirulj és csodálj.

Ma már minden seb csak emlék, s hetvenöt évvel a vállán, e Jókai-szemű és -kezű aggastyán, akinek teremtőkedve és ereje ma is teljes hevével buzog, epétlenül és higgadtan nézhet hátra és előre. Igaz, hogy az eliparosodott Németországban, a Georgék és a Mannok kissé pállott szférájában, több rajongója akadt, mint olvasója; az is igaz, hogy a franciák inkább a belga semlegesség szószólóját, mint a tiszta epikust ünneplik Carl Spittelerben; de hívei tábora egyre erősebb és elszántabb. Költészetét, költői elméleteit Svájc akárhány egyetemén nyilvános kollégiumok méltatják; világnézetéről már disszertációkat írnak. Haemmerli-Marti asszony és leányai, a Spitteler-oltár e lelkes papnői, városszerte szavalják verseit, ünnepeken vagy hangversenyeken, olykor egy kertben, vagy napos réten, s nem ritkán egy iskolának szomjas fiatalsága előtt, s buzgalmukat egyaránt fűti a költő iránt vallott szeretet, szűkebb hazájuk dicsősége s a tiszta költészet ereje. - A magyar literátor pedig, aki ma százszorosan messze sodródott a maradék Európának minden vigaszos és eleven tüzétől, s aki korához és köréhez kötve, szinte reménytelenül sóvárog a teljes és mindent magához ölelő művészet után, a magyar literátor szivárványos szemmel néz ez agg felé, aki múmiás mitológiák helyett magából fakasztott új mitológiát, aki, monumentális kor híján, önmagát művelte monumentálissá, s aki előtt hódolva lengeti meg fakó és szakadozott zászlaját.

(Budapest, 1920. május.)


Forrás: Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 9-10. szám · / · Figyelő

Illusztráció: Carl Spitteler arcképe

2009. december 26., szombat

Wass Albert: Karácsony igaz története





Boldog Karácsonyi Ünnepeket és Békés Új Esztendőt kívánva szeretnénk megosztani barátainkkal a Karácsony igaz történeté-t, melyet Czegei Wass Albert írt 1969 Karácsonyára, és amit felesége, Elizabeth olvasott fel családi körben, miután elénekelték a nagyon szeretett karácsonyi énekeket és körülülték a csillogó karácsonyfát. Czegei Wass Albert, Elizabeth és a család


Most, hogy elcsendesült körülöttünk a világ és ragyog a betlehemi csillag, hadd mondom el nektek az én történetemet. A nagy titok történetét. Lehet, hogy utoljára vagyunk így együtt a karácsonyi csillag alatt. Ezért hát nagyon is ideje, hogy továbbadjam nektek ezt
a históriát. A karácsony igaz történetét. Nem a Mikulás és a vörösorrú rénszarvas agyoncsépelt meséjét akarom elmondani. Még csak nem is a pásztorokról és a kisded Jézusról szólót. Ennek a történetnek a kezdete mindezeknél messzebbre nyúlik vissza. Visszanyúlik abba a korba, amikor Isten megteremtette a világot, és látta, hogy "nagyon jó minden, amit alkotott". Isten megformálta az embert, belehelyezte őt ebbe a jó világba, és mindeneket az ő gondjaira bízott. És az ember boldog volt. Szíve csordultig megtelt örömmel, mert szerette a
világot, amit Isten teremtett. Aztán valami történt. A Biblia szerint az Éden kertjében elbújva volt valahol egy kígyó. És volt egy bizonyos
tiltott gyümölcs is, amely nemcsak a jónak, de a gonosznak tudását is őrizte. Az embernek, aki ezt a sok ezer éves múltba tűnő bibliai történetet leírta, lehetett valami fogalma a történtekről, csakhogy szavakkal nem tudta jól kifejezni, ezért allegória segítségével írta le. Az ember mindig allegóriát használ, mikor képtelen valamit rendesen megfogalmazni. A jelképes ábrázolás pedig gyakran félrevezető tud lenni.
Egy biztos: beszélő kígyó nem volt, mivel Isten nem teremtett ilyesmit. És nem volt semmiféle titokzatos alma sem, melyben elrejtezhetett a gonosznak tudása, mivelhogy Isten nem teremtett gonoszt. Valójában az történt, hogy az embernek voltak bizonyos elgondolásai önmagáról, melyek távol álltak Istentől és távol álltak a számára teremtett világtól. Ezek az elképzelések aztán rendre kiterebélyesedtek benne, s ezekből, az ő bensőjében, épített magának egy különálló és láthatatlan világot. Álmok és ábrándok világát. Egy világot, amely már kezdett hihetőbb lenni számára, mint az a másik, melyet Isten teremtett. Hogy haragvó angyal űzte ki lángpallosával az embert a Paradicsomkertből, az csak mese volt, amit lelki szükségből, a maga igazolására talált ki. Az ember saját akaratából került ki onnan. Ha az allegóriák útját akarjuk járni, azt mondhatjuk: Isten világából az első emberi találmány, egy sokfokú létra segítségével került ki, melyet a maga világában együtt kalapált össze embertársaival, álmokból és ábrándokból. Kikerült hát a hajdani Édenből, és a visszavezető utat azóta sem képes megtalálni. Káin és Ábel álmodta a föld színére az első versengést, és ez a verseny irigységet, gyűlölködést és gyilkosságot szült. És attól az időtől fogva az ember nem tudta jónak és szépnek látni a világot. Gonosznak és veszélyesnek látta. És minél inkább elhitte, hogy gonosz és veszélyes, annál veszélyesebb és gonoszabb lett körülötte a világ. Azután, az idő múltával, már képtelen volt meglátni Isten alkotását. Csak a maga világát látta, amely telve volt gyűlölettel és szenvedéssel, igazságtalansággal, betegséggel és mindannak a hiányával, amire pedig oly nagyon vágyott. Reménytelennek tűnő lelkiállapotában fegyvereket talált fel, amelyek egyre hatékonyabban tudtak ölni. Betegségeket, melyek meg tudták hosszabbítani a szenvedést. Oltalmazó pajzsokat talált ki a maga kiagyalta fegyverek ellenében és gyógyszereket a maga előidézte betegségek kezelésére, és az ember ezt a gonosz tudást továbbadta, nemzedékről nemzedékre. Minden nemzedék hozzátett valamit ehhez a "tudományhoz", mígnem abból a gonosznak olyan hatalmas és olyan bonyolult birodalma alakult ki — körbezárva az emberiséget minden irányból — , hogy a nagyon is létező Isten már nem látszott többnek, mint álomnak, távoli és valószínűtlen álomnak. Csak valahol az ember lelkének legmélyén volt még egy gyönge kis pislákoló fény. Mint távoli emléke valami tisztának, valami magasztosnak, valami szépnek. Valami szomorú vágyódás az elvesztett Éden után, tétova reménye a rég elfeledett, meleg és tiszta fény visszatértének. A fénynek, amelyben úgy láthatná a dolgokat, amilyenek azok valójában, és nem kéne tapogatózva keresgéljen a sötét homályában, hogy megragadjon valamit, ami nem is létezik. Itt és amott, jéghideg téli éjszakákon nehány ember fáklyákat gyújtott és a csillagvilágos szabad ég alatt fenyőfákhoz kötözte azokat, figyelve a feltörő lángokat. És azokból a lángokból ábránd született, új vágyálom. Kevéske remény volt rá, hogy ez az álom valósággá váljon, mégis sokat jelentett, csak rágondolni is. Az emberek kezdték ezt az álmot megünnepelni. A sötétségen aratott győzelem vágyálmát. A meleg felülkerekedését a hideg fölött. A tavasz diadalát a tél fölött. És nemcsak a természet önmagán vett győzelmét, hanem az ember diadalát is, amit a maga szívén belül vívott ki, abban a kegyetlen és sötét világban, amit maga-magának fölépített. Ez volt valójában karácsony kibimbózása. Isten könyörületet érzett az ember iránt, aki elveszett a maga gyűlöletre és rútságra épített világában és képtelen volt visszatalálni abba a világba, amit Ő teremtett számára. Isten azért elhatározta, hogy küld az embernek valami nyomravezető jelet. Olyan üzenetet, amit megérthet. Jelet, amit követhet. Jelzést, ami visszavezetheti őt a jóság és szépség világába. Az üzenetet Jézus hozta el, vagyis a Messiás, vagy amilyen emberi néven csak nevezni akarod Isten hírnökét, akit küldött az embereknek, ember képében. Innentől fogva már ismerheted jól a történetet. A kisded Jézus megérkezését a földre Isten új gondolatának fényes csillaga hirdette meg, és a Gondviselés angyalai, akik eljöttek a csöndes pusztába az egyszerű pásztorokhoz. Hogy miért éppen a pásztorokhoz jött az üzenet? Mert ők a természet ölén éltek, Isten teremtett világában. A pusztában, ahol több idejük volt gondolkodni, mint azoknak, akiket városok kőfalai közé zárva lefoglalt a maguk alakította földi élet sok hiábavaló küzdelme. "NAGY ÖRÖM JÓ HÍRÉT HOZZUK NÉKTEK! — mondták Isten angyalai a pásztoroknak. A pásztorok pedig fölnéztek az égre, látták odafönn ragyogni az új csillagot és megérezték az üzenet jelentését. Tudták, hogy azon az éjszakán fölöttébb nagy valaki született. Valaki, akinek küldetése a világ megmentése kell legyen. A pásztorok, izgatottságukban és örömükben, megjövendölt Üdvözítőjüknek a legpompásabb nevet adták, ami csak szegényes szókincsükből futotta: "ÚJSZÜLÖTT KIRÁLY" -nak nevezték Őt. Nehányan, bölcsek, ugyancsak fölismerték a csillagot és beszámoltak róla uralkodójuknak. Elmagyarázták, hogy a különös csillag megjelenése jel, amely valakinek a születését jelzi. Valakiét, aki minden eddigi uralkodónál nagyobb lesz a földön. Nevet is adtak az ismeretlennek a maguk tudása szerint, mondván: Ő lesz a "KIRÁLYOK KIRÁLYA". A karácsonyi történet további részleteit mindenki ismeri. A pásztorok követték a csillagot és megtalálták a kisded Jézust egy jászolban. Megcsodálták Őt. A történetnek erre a részére vonatkozólag írásos bizonyítékaink vannak. Nincs viszont bizonyítékunk sem a három királyok és a bölcsek megjelenésére, sem az ajándékokra, amiket feltehetően hoztak. Úgy tűnik, hogy ezekkel a részletekkel később kerekítette ki a történetet rajongó emberek túlfűtött képzelete. Az egyetlen uralkodói tett, amiről tényleges bizonyítékunk van, a zsidók királyáé, aki akkoriban a Római Birodalom vazallusa volt, és aki megparancsolta, hogy az ország minden újszülött kisdedét meg kell ölni. Ebből is világosan kitűnik, hogy bár szóbeszéd tárgya volt uralkodó politikai körökben, valójában senki sem tudta a helyet, ahol a KIRÁLYOK KIRÁLYA megszületett. Senki emberfia, kivéve a pásztorokat. József és Mária elmenekültek Egyiptomba és nyolc évig éltek ott száműzetésben. Majd, amikor visszatértek a szülőföldjükre, félrevonult zárkózottságban élték az életüket, kerülve, hogy a világ figyelmét kicsit is magukra vonják. A karácsonyi üzenet emléke azonban még akkor is tovább élt. Az emberek még mindig suttogtak az Üdvözítőről, aki azon az éjszakán megszületett nékik, és aki egy napon majd megszabadítja őket elnyomóiktól. Vágyaikban úgy jelent meg ez az új Üdvözítő, mint egy új Sámson, vagy egy új Dávid, ki a rendíthetetlen harcos erejével és rátermettségével jön majd, és kiverve az ellenséget felszabadítja az országot a római iga alól. Később aztán, mikor Jézust szemtől szembe láthatták és megtudták, hogy Ő azért jött, hogy békességet hozzon a földre, nem pedig háborúságot,
tanácstalanok és csalódottak voltak. A tömegek nem akarták Őt azzal az Üdvözítővel azonosítani, akiről a próféták beszéltek. Azok, akik látták Őt beteget gyógyítani, varázslónak mondták, azok pedig, akik hallották szólni, Keresztelő Jánosnak vagy valami hajdani prófétának gondolták. Csak igen-igen kevesek voltak, akik felismerték benne azt, aki Ő valójában volt. Az egyházi vezetők szembefordultak vele, mert az Ő tanításai ellentmondásban voltak vallásuk elfogadott tantételeivel. A társadalom politikai vezetői ellene fordultak, mert Ő elvetette a lázadás kirobbantásának gondolatát. Végül megölték, mert Ő nem az volt, akit vártak. Megölték Jézust, az embert, testében, de a Megváltót, az isteni üzenetet, melyet Jézus hozott, mégsem tudták megölni. Itt maradt az üzenet, bár csak nagyon kevesen értették meg és kevesek tudtak róla. Ezeket a keveseket hívták apostoloknak és tanítványoknak, akik szétszéledtek a világban és kezdték magyarázni az örömhírt a népeknek, mindnek a maga nyelvén. De csak az egyszerű emberek értették meg, a tanulatlan, természettel együtt élő emberek. A többiek, akik városokban laktak és álbölcsességek elméleteihez kötötték magukat, az üzenetben próbáltak olyan bonyolult valamit találni, ami egyszerűen nem volt benne. Az új vallás, amely Jézus élete és tanításai nyomán felépült, a kereszténység nevet kapta, és követői a szegények és elnyomottak voltak. Ez szította föl Rómában a zendülést, mely a birodalom összeomlásához vezetett. Ez szolgált alapul új birodalmak építéséhez. Ahogy az idő múlt, tanult emberek, akik a tanítást mégsem értették egészen, Jézus emlékezete nyomán felállítottak egy teljes, új tantétel-gyűjteményt. Az évszázadok során ezer és ezer embert sanyargattak, kínoztak és öltek meg Jézus nevében, úgymond "a kereszténység javára". A Jézus nevével alapított új egyház nem értette meg az örömhírt sem. Az ember túlságosan mélyre süllyedt a maga téveszméinek tengerében, és ezek a téveszmék idővel a világot egyre-egyre rútabbá tették. A zavaros eszméken kitenyészett a gyűlölet, és a gyűlölettől elburjánzott a csúfság. Ezek a téveszmék egyre több betegséget, egyre több nyomort, egyre több bűnt eredményeztek. A bűn, nyomorúság és betegség pedig a föld arcát megint tovább csúfította. Az emberiség ördögi körbe keveredett. Alulról, az összezavart, emberalkotta elméletek mélyéből csak nagy néha ragyogott föl egy gyönge kis fénysugár a világosságból, mit Jézus hozott el közénk, hogy meglelhessük a visszavezető utat Isten igazi világába. Ezek a feltünedező, egymástól távoli kicsi fények aztán, ha halványan is, de mégiscsak kirajzolták az embercsinálta sötétségen átvezető ösvényt. "SZERESD FELEBARÁTODAT S MÉG AKI ÁTKOZ, AZT IS ÁLDJAD!"
Csak kicsike fénysugár ez. Alig elegendő, hogy az emberiséget előbbre mozdítsa kétezer éven át, bár nehány hüvelyknyit. Isten valódi üzenete eltemetődött sötét és bonyolult elméletek, üres formaságok alá, az álműveltség kitaposott útja alá. És bár az üzenet igen egyszerű, talán legtöbbünknek túlságosan is könnyen érthető, mivel elménket hozzászoktattuk, hogy csak bonyolult feladatokkal foglalkozzon, az üzenetet általában a gyermekek értik meg, amíg csak gyermekek maradnak. Mint ahogy, lelkük mélyén, gyermekek voltak a pásztorok is. Isten világa csodálatos, és csodálatos az ember is. Ez minden, amiről az üzenet szól. Vedd le a színezett szemüveget, azt a hamis szemüveget, melyet az úgynevezett műveltség rakott a szemed elé. A félelmek, kétségek, téves hiedelmek, tanok és szokások színezte szemüveget. Vedd csak le, és mindjárt eléd tárul a világ, ahogy azt Isten megteremtette. Amilyen az valójában. Hányd le öntudatodról az ember-képzelte tudás ábrándját, a betegségek találmányát, a szenvedés és gyűlölködés csinálmányát. Isten soha nem teremtett ilyeneket. Ezek csak az ember maga alkotta világában fordulnak elő, ami nem az igazi világ. Ez csak a színezett szemüveg világa. Ám a karácsonyi üzenet legnagyobb titka ezeknél mélyebben rejtezik. A lét alapvető törvényében. A szeretet törvényében. Mint ahogy a természet világában minden, amit látunk vagy tapintunk nem egyéb, mint a ható erő különféle formája, azonképpen a lélek világában az egyetlen létező elem a szeretet. A világot szeretet hozta létre, szeretettel és a szeretet kedvéért. Így hát a szeretet az egyetlen indíték, az egyedüli erő, ami képes előbbre vinni a világot. Mondhatnánk, a szeretet hiánya olyan, mintha fény nélkül járnánk a köd homályában, melyben elvész az ösvény, mely démoni árnyakat sejtet és ami a semmibe visz. Ha van okunk, hogy a karácsonyfa gyertyáit meggyújtsuk, az csak az lehet, hogy emlékeztessük magunkat a szeretet fontosságára az emberi létben. A szeretetre, ami ragyogó fényként munkál a bennünket körülvevő sötétben, ahol ez a mi világunk telve van az ember kitalálta rémek ijesztő árnyaival, melyek a gyűlölködés és a szenvedés egyazon tengelye körül forognak. Ezek a karácsonyi fények kell emlékeztessenek bennünket, legalább egyszer az évben, hogy nincs más kiút ebből a végzetes örvényből, mint a szeretet. Ez a család, kedveseim, kicsi homokszem csak a világban. De ha ti fel tudjátok fogni a karácsonyi örömhír valódi jelentését, és annak tanítását a magatok kis bűvkörében mind elkezditek működtetni, úgy ez a kicsi homokszem ragyogni fog, mint gyertya a sötétben, és segít majd másokat, hogy ők is megleljék a maguk útját. A világ szép és jó. Csillagok, virágok, fák, kék egek és esős éjszakák, a mosoly embertársunk arcán, a gondolat, mi örömöt és boldogságot fogan — mindez így együtt a világ. Mikor az útját járjátok, emlékezzetek rá: nincs semmi egyéb körülöttetek, mint Isten, meg amit belőle visszatükröztök. Ha olykor-olykor úgy érzitek, hogy sötét árnyak vesznek körül, jusson eszetekbe, hogy csak a magatok árnyékát látjátok, és a sötétség abban nem egyéb, mint a fény hiánya. Munkálkodjatok ezeken a magatokban rejlő sötét foltokon, és akkor megszabadultok a gonoszság, a betegség, a szomorúság árnyától, és minden egyébtől, ami megrémíthet. Legyen menedéktek a szeretet, és jobb lesz a világ, amelyben éltek. Ez, szeretett gyermekeim és unokáim, az én nektek írt karácsonyi történetem. Emlékezzetek rá, ha majd az éjszaka sötétje rátok szakad. Mikor majd úgy látjátok, hogy a világ elmerül a ködben, és én többé már nem leszek itt, hogy kinyújtsam felétek a kezem. Veletek leszek mindig ennek a karácsonynak az emlékezetében.


( Wass Albert 1969 karácsonyára külön kis füzetben megjelentetett angol nyelvű írása, a "the True Story of Christmas" első ízben olvasható magyarul. Fordította: Simó József )

Ady Endre karácsonyi verseiből ...




Karácsony – Ma tán a béke...

Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén' a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma úgy kén', hogy egymást öleljék
Szívükre mind az emberek –
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg…

Kihült a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté…
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét –
Beteg a világ, nagy beteg…

Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve…
Oh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!…
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!…

1899

Békesség ünnepén


Békesség most tinéktek, emberek.
Övendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák.
Kicsi gyertyák, lobogjatok föl,
Bóduljunk tömjénnek szagán!…
Szép dolog ez!… Így kell csinálni
Minden karácsony-éjszakán…
Hejh, szép az istenes legenda,
A csillag, a jászol, az élet,
Ki lehetne még vele húzni
Talán még néhány ezer évet…
Békesség hát néktek, emberek,
Örvendezzék a vak, a béna:
A jászol benne van a legendában
S a jászolban benne a széna…
Különben is az élet csupa vígság,
Útvesztőkből csillag vezet ki,
A pásztorok és bölcs királyok
Szinte futnak - egymást szeretni
S a betlehemi félhivatalosban
Miként egykor meg vala írva:
Mindenkit jászolánál várja
Az arany, a tömjén, a mirrha…
Örvendezzél, derék világ,
Harsogjatok, jó, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.
Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat
Ennyi kis fény tán a világnak.
Odakint szörnyű nagy a kétség,
Odakint szörnyű a sötétség.
Odakint szörnyű vaksötétben
Sirály sikoltoz, vércse vijjog,
Bagoly huhog, kóbor eb szűköl…
Odakint valami nagy titkot
Rejteget a sötét világ,
Jó lesz mormolni szaporábban
A szent zsolozsmát, bibliát.
A föld könnyektől terhesült meg
S a terhesült föld ing, remeg,
A vajudó kínnak gyümölcse
Nem lehet más, csak szörnyeteg…
Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt
És rettentett a földgolyón,
Vad orkánban kitörni készül,
Világot törve, rombolón,
Évezredes tragédiának
Bosszuló vége fenyeget,
Vad-éhesen, vad harcra készen
Állnak iszonyú seregek…
A Messiást nem várják immár,
Nem kell többé a Messiás,
Hazug a megváltás meséje,
Szentségtelen a szentirás,
Hazug minden, amit az ember
Évezredekkel istenné tett,
Csak egy igazság - közös jussú
S egyenlő végű - ez az: élet…
Ám ne nézz ki az éjszakába,
Örvendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák,
Ne halljátok a föld-dübörgést,
Menjen tovább a szürke élet,
Közelg a földi végitélet…
Addig lobogj csak, kicsi gyertya,
Harsogjatok csak, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.


Ének karácsony ünnepén


Ma a bilincses millióknak
Éhnyavalyás, kínos élete gyászol
S újra megátkoz téged,
Csalárd legenda, betlehemi jászol,
Hazug fölkentség, ál szeretet.

Ma sem hiszünk a pásztoroknak,
Sem a prémbundás, víg örvendezőknek,
Sem a vezér-csillagnak,
Csupán mi saját, szomorú erőnknek,
Mely megfeszíttetett igazán.

Ma a sírokat bontogatjuk
S minden léptünknél átok-sírok nyílnak,
Melyekbe, hajh, becsalta
Hazug fénnyel a betlehemi csillag
A Szeretet hiszékenyeit.

Ma hóhéraink Jézusához
Hallelujázni nem vihetnek minket,
Megmutatjuk egymásnak
Gyűlölet-szító, nehéz sebeinket
S bosszura hívjuk a szíveink.

Ma bús fejünk álomra hajtván,
Enyhet álmodunk: piros bosszú népe
Kél iszonyú rajban
S lép a Krisztus-hydra ezer fejére,
Megfizetni vad századokért.

Ma is Gyülöletet ünneplünk,
Miként tegnap, holnap és újra-újra,
Gyülöletet és Harcot,
Míg új Karácsony jelét ki nem gyujtja
Az egész Földön a mi szivünk.



Forrás: Polczer-Porta - A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
a magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza.


Ahol mindig ünnep van



Séta az esztergomi Keresztény Múzeumban


A Nibelung-énekben is szereplő, kelta és római alapokra épült, immár ezerharminc éves magyar történelmi múltra visszatekintő Esztergom (Solva, Etzelburg, Gran) számtalan látnivalója közül kiemelkedik a Keresztény Múzeum, mely gazdag és értékes műtárgyállományát tekintve egyike Európa jelentős gyűjteményeinek. Cséfalvay Pál kanonok, a múzeum igazgatója a százhuszonhét éves intézményről, és karácsony közeledtével néhány Jézus születését feldolgozó alkotásról mesélt.
Múzeum - műgyűjtő szenvedélyből
A képtárat létrehozó Simor János bíboros, esztergomi érsek egyszerű családból származott, de szorgalmának, tehetségének köszönhetően sikeres egyházi pályát futott be. Az osztrák fővárosban tanulva hamarosan bejáratos lett a főúri körökbe, ami nagyban befolyásolta művészi érzékét és a műtárgyak iránti szeretetét. Simor Bécsben ismerte meg a Szent István-dóm renoválásában közreműködő mérnököt, Lippert Józsefet, aki később állandó tanácsadója lett a műtárgyvásárlásoknál. Amikor 1867-ben kinevezték esztergomi érseknek, már több mint háromszáz képből álló gyűjteménnyel érkezett a városba, ahol azután intenzív vásárlásba kezdett. Számos európai nagyvárosban megbízottak segítették az értékek felkutatásában. Egyik legnagyobb "fogása" Rómában a Bertinelli-gyűjtemény megvásárlása volt. Simor elsősorban az érett reneszánsz műveket, Raffaello és Leonardo kortársainak munkáit kedvelte. (Abban az időben a barokkot kevésbé becsülték, a reneszánsz előtti alkotásokat pedig túl naivnak tartották.) Az érseki gyűjteményt 1875. október 12-én a Főszékesegyházi Könyvtár (a mai Bibliothéka) első emeletén nyitották meg, háromszázharminchárom képpel, Simor-múzeum néven.

Giovanni de Paolo: Jézus születése (1460 körül)
Az intézmény szellemiségének kialakításában nagy szerepe volt a művészettörténetben jártas Ipolyi Arnold püspöknek. Ő biztatta az érseket, hogy kezdje el a régi magyar emlékek gyűjtését is, hogy ezekkel kiegészítve létrehozzanak egy - az újabb művészgeneráció nevelését szolgáló - átfogó képet adó, keresztény értékekre összpontosító múzeumot. A magyar emlékek zömét Simor a Felvidékről szerezte be. (A Felvidék nyugati része akkoriban az Esztergomi Egyházmegye része volt.) A műtárgyakat nem önkényesen hozatta el, hanem ajándék, vétel vagy csere révén jutott hozzájuk. Az 1878-ban megnyílt Keresztény Múzeumban, bár elsősorban a "templomi művészet" értékeit gyűjtötték össze, mégsem kizárólag vallásos témájú tárgyakat állítottak ki. Simor érsek Lippert Józseffel alakíttatta át a korábbi jezsuita kolostort prímási palotává, ahol 1882-ben végleges helyet kapott a gyűjtemény. Az 1920-as években jelentősen bővült az anyag, a San Marco család értékes hagyatékával. A második világháborús károk felszámolását követően "civil művészettörténészek" kezdeményezésére nyílt meg újra a múzeum. Az 1969-73 közötti nagyobb felújítás eredményeként klímaberendezés beszerelésével biztosították a tárgyak védelmét, és elkezdődött az alkotások tudományos feldolgozása is.

Mária-oltár Felkáról (1480 körül)
A teljes anyag bemutatására a jelenleginél kétszer nagyobb alapterületű kiállítóhely sem lenne elegendő, ezért tárgyalások indultak arról, miszerint a felújítás alatt álló nagyszeminárium épületébe kerülne a gyűjtemény barokktól napjainkig tartó része. A képeken, ikonokon, gobelineken kívül kerámiákat, üvegeket, porcelánokat, kelyheket, szelencéket, órákat, érmeket, valamint egyházi személyekhez fűződő emlékeket, sőt, vallásos néprajzi tárgyakat is őriznek a raktárak. Rendkívül értékes - az ugyancsak Simor alapította - tízezer darabos metszetgyűjtemény, melyben a teljes Albrecht Dürer-sorozatok (Nagy passió, Kis passió, Mária élete, Apokalipszis) mellett az ifjabb Hans Holbein és Lucas Cranach munkái is megtalálhatók.
Egy kiállítás képei
A festmények többsége Jézus életének eseményeit örökíti meg, köztük pedig sok a születéstörténetet. A kelet és nyugat "képírása" sokban különbözik, elég csak az ikonok "speciális" világára gondolni. Az ortodoxiában nem történt meg az, ami a reneszánsz hajnalán Európának ezen a felén, nevezetesen, hogy a kép műtárgy lett. Az ikon - mind a mai napig - használatban lévő kultusztárgy maradt. A kultúrkörök különbözősége a képek tartalmában is megmutatkozik, ami a teológiai felfogás kettősségét mutatja. Az ikonok Jézus születésének jelenetével azt közvetítik, hogy Mária "átszenvedte" a szülés fájdalmait, a barlangnál a pólyába takart kis Jézus előtt ugyanis a földön fekvő, fáradt Szűzanyát látni. Szent Józsefet legtöbbször a kép sarkára festették, háttérbe húzódásával jelezve "másodlagos" szerepét. A nyugati festményeken ezzel szemben a fájdalommentes szülés örömét fedezhetjük fel, mivel a latin egyházban a misztikusok és a kolduló barátok prédikációinak hatására a XII-XIII. században a csodás szülés gondolata vált általánossá. A képeken angyalokkal körülvéve az imádkozó, térdelő Máriát és Szent Józsefet ábrázolták. A bepólyált vagy pucér Kisjézus a földön fekszik, sokszor Mária köntösének a szélén. A reneszánsz közepétől vált általánossá, hogy a Kisded testéből az istálló homályát megtörő fénysugarak ragyognak fel. A késő reneszánsz idején előtérbe került a jászolban fekvő Gyermek képe. Ez a motívum aztán a barokktól napjainkig meghatározza a művészek látásmódját. Az érkező pásztorok ajándékokkal lepik meg Máriát, többek között tyúkot, sajtot, bárányt visznek neki. Lassan rögzült a "nyugati Betlehem-szemlélet", melyhez hozzátartozik az angyal, a csillag, az imádkozó Mária és a fényes, mosolygó tekintetű kisgyermek. Nagy vonalakban - persze több kitérővel és "hullámzással" - ez volt a kereszténység egyik legbensőségesebb, leghangulatosabb ünnepének szellemi képábrázolási vonulata. A népi áhítat korunkban is visszavetődik az ábrázolás ezen formájára, hiszen az ember ezt várja a karácsony ünnepétől, szemben a misztériumábrázolások szakralitásával.

Pietro Paolo Agabiti: Jézus születése (1534)
A "karácsonyi ciklus" - az Angyali üdvözlet, Mária és Erzsébet találkozása, Jézus születése és a királyok imádása - a művészettörténet leggyakoribb témái közé tartozik. Érdekes, hogy ezen belül a királyok imádása jelenet volt a legkedveltebb a művészek körében. A középkorban az istenség megnyilvánulása különösen a szigorú tanító és az ítélő Krisztus alakjában összpontosult, aki imádat tárgya, aki előtt az emberiség hódol. A pásztorok ezt a hódolatot nem tudták kellőképpen kifejezni, ezért a XIII. században kialakult a három király "formula". Ez a "csoportosítás" alkalmas volt arra, hogy egy kompozíción megjelenhessen a fiatal, a középkorú és az idős ember Krisztus iránti tiszteletén túl, Európa, Ázsia és Afrika népeinek hódoló gesztusa is. Szűz Mária boldogan mutatja ölében az Istengyermeket, az emberiség és a világ megváltóját.
Minthogy a középkorban a hívők sokasága nem tudott olvasni, a művészek egy-egy képbe sok mindent belesűrítettek. A Krisztus misztériumát közvetítő festmények, szobrok, és különösen a szárnyas oltárok sora így lett a "szegények bibliája".

Pallós Tamás - Új Ember Magazin (2002. dec.-jan. III. évf. 12-1. szám