Pilinszky János: Két szonett

I


Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
körülkerít a farkasok hada,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.

Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
a végítélet nektek: harsona
örök pokolra ébresztő szava,

- az ördög fújja, lelketek felett!

Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
és eltaszítva tudni: el nem éri
a bűvös szférát az, ki kárhozott.

És bár lehettél volna, mint az angyal,
időtlen malmot nyomni lesz sorod,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

II


De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
a csábító, - te megcsalt, árva testvér!

Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:

Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
de tartsatok ki, átölelve tartva
a koldusabbat, azt, ki összetépte
az életét, - mert ez segít a partra,
és ez tanít a drága szóra: béke.


Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

WEÖRES SÁNDOR: HÁROM IKER-SZONETT

Motto:

Aki a saját sorsát nézi, az így szól: "Meg fokok halni, tulajdonképpen nincs értelme semminek." Aki az életet szemléli, az így szól: "Semmi se tart örökké, minden hiábavaló." Aki az élet mélyéig vizsgálódik, az így szól: "Ami ma van, tegnap még nem volt; ami tegnap volt, annak esszenciája a maiban benn-foglaltatik: egyre gyarapszik a világ, ki tudja, milyen teljesség felé. Boldog vagyok, hogy az én munkám is gyarapította, akár sokkal, akár kevéssel." (Meng-Hao-Jan.)

MAI KÖLTŐRE

Mennyi ajvé és személyi panasz!
jóság kell, pénz kell, meg ez, meg amaz;
meggyőzőn nyarvog a boldogtalan,
mint a mopszli, ha csikarása van.

Az ő számára annyi a világ,
amennyi kellemest ád, vagy nem ád.
S mert ez a kor a tyukszemére lép,
a huszadik század se-jó se-szép.

Ládd, nékem a jelenkor jó rokon:
embert nevel s nem langyos-vízbe nyom!
Mit bánom én, ha szív, agy és tüdő

ronccsá lesz bennem és végét kiáltja?
sorsomat lelkem csak messziről látja,
mint rongyos viskóját a repülő.

A HÍRNÉV MULANDÓSÁGA

No nézd, hogy illeg-billeg a poéta,
mint púderos-pamaccsal a kisasszony:
az öröklétnek míly arcot mutasson,
ez nagy gond ám, bizony! fele se tréfa.

Az utókor kap rajta, mint a potyka:
hogy tellt az élete, mi az iránya,
ki volt a felesége és cicája
- évezredig dicsőn ragyog a pletyka.

S árján a rabojló évezredeknek
előbb-utóbb mindenkit elfelednek.
Mondd, költőm: fájó ez a ravatal?

hát oly édesség, oly nagy diadal,
ha a feledtség szentsége helyett
minden ganajban úszik a neved?

AZ ÉRTÉK HALHATATLANSÁGA

Pár ézredév s a művész híre elhuny
s ki őrzi nevét, művét? a halál.
Él mégis: minden új kor rajta áll,
mert ő a láthatatlan fundamentum.

Nem nől babér a rég-feledt nagyoknak,
nyomtalan ősidő sok művesének -
mégis, a megjegyzettnél jobban élnek:
lángunkban az ő lángjaik lobognak.

A kincset az idő nem őrzi - nem:
szétrágja, mint a kócjancsit a gyermek.
A kincsek másképp élnek, jeltelen:

a lélek benső templomán szögellnek,
mint ezer pillér, kos-szarv és perem.
A halhatatlan mű időtelen.

Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 4. szám · / · WEÖRES SÁNDOR: HÁROM IKER-SZONETT

JOHN KEATS - SZONETT A SZABADBAN

Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s odalehel egy imát,
hol telt mosollyal kékszinű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mintha hullámzó réteket talált
s olvas gyepágyon nyújtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét. Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.


Fordította Vas István

Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb ... Százhúsz vers a szerelemről Kossuth Könyvkiadó 1982 (168. oldal)

SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 12.

106. William Shakespeare: CVl. szonett

Ha nézem a múlt krónikáiban
Drága hősök s holt dámák képeit
S hogy a szép, ó rím szépségittasan
Gyönyörű lényükkel hogy kérkedik:
Az édes szépség, kéz, láb, fej, szem, arc
E dús tárlata mind arra mutat,
Hogy antik toll oly szépet akart
Festeni, mint amilyen ma te vagy.
Korunkról jósolt tehát toll s ecset
S rólad, te, előzetes látomás,
És mert csak sejtő szem idézhetett,
Dicsőítésed nem teljes varázs.
És mi, kiknek megadatott élni?
Szemünk ámul, és nincs nyelvünk dicsérni.


107. William Shakespeare: CVlI. szonett

Se saját rémem, sem a nagy világ
Jós lelke, mely a jövőt kémleli,
Nem jelzi szerelmem lejáratát,
Mint büntetést, mit törvény szabna ki.
A földi Hold megélte elfogyását,
S nevetnek már a búsult augurok;
Mi kétes volt, erői koronázzák,
S a béke örök pálmaként ragyog.
Most, hogy balzsamot permetez a kor,
Frissül szerelmem, s hátrál a Halál:
Bamba s néma hordákra rátipor,
De szegény rímem győzve ellenáll,
S akkor is őrzi emléked, mikor
Érc-sír s zsarnok-sisakdísz puszta por.


108. William Shakespeare: CVlII. szonett

Van új az agyban, amit toll leírhat
S mintádra nem formált hű szellemem?
Van új szó, új tétel, mutatni, mily nagy
Benned a kincs s bennem a szerelem?
Nincs, édes fiú; ahogy a pap misézik,
Mondom mégis az örök szöveget:
Én s te: nem látom réginek a régit:
Mint először volt, oly szent szép neved.
Friss díszében az örök szerelem
Nem méri az évek súlyát, porát,
Nem hisz az arc sorsos redőiben
S ifjú apródnak tudja vén korát.
Mert vágya rügyét látja ma is ott,
Hol idő s külszín csak romot hagyott.


109. William Shakespeare: CIX. szonett

Ó, ne mondd szívem hamisnak, barátom,
Bár - távol - hűlni látszott a tüzem!
Olyan könnyű magamtól volna válnom,
Mint lelkemtől, mely kebledben pihen:
Szerelmem fészkében; megyek, búcsúzom,
S mint az utazó, megint megjövök,
Kellő időre, nem változva, s úgy, hogy
Foltjaimra magam hozok vizet.
Ne hidd, legyek bár hódolt terepe
Minden bűnnek, amely vívja a vért,
Ne higgy olyan őrültnek, hogy a te
Kincsözönöd eldobom semmiért;
Semmi nélküled e nagy egyetem,
Rózsám; s ha benne: te vagy mindenem.


110. William Shakespeare: CX. szonett

Ó, jaj, igaz: sokfele kóboroltam,
Játszottam rongy bohóc-szerepemet,
Elmém mocskoltam, kincsem tékozoltam,
Ütöttem új vággyal vén sebeket.
Nagyon igaz: félve s morogva néztem
Az igazságra; de, egy a hitem,
Szívem megifjult a sok tévedésben,
S csapdáim mondják, mily kincs vagy nekem.
Mindez múlt már. S örökre esküszöm:
Régi barátot próbálni soha
Étvágyam új próbákra nem űzöm,
Terád vágyom csak, szerelem ura.
Üdvözülj hát, Isten után egem,
Legtisztább, legszeretőbb kebleden.


Forrás: Gondolkodó

Sík Sándor verseiből ...

Szonett egy palack forrásvízre

Egy tört fenyőág és egy kis üveg,
És benne víz van, színtelen és szürke:
Egy kéz a forrást e palackba szűrte!
Üzent a forrás és a nagy hegyek.

Ó bús vendég, ki némán őrized
Élő források messze muzsikáját:
Holt mélyeden a múltak álma fáj át:
Hegyekből omló zengő mélyvizek.

Míg alvó, bús tengerszemedbe nézek,
Tengerre lát riadt tekintetem:
Mélységek gyöngye, mélyeim idézed.

S rám néz - szivárvány szürke fellegen -
Egy vízcseppből a messze vízesések,
Egy emlékből az életem.

Csendes tavaszi dal

Gyöngyvirágos szép tavasznap,
Testvérül ma elfogadj,
Kisgyereknek, szép-igaznak,
Önmagamnak visszaadj.
Fürge szellő, lég suhanca,
Légy te most a mesterem.
Míg szökellve szétsuhansz a
Friss füvön, jer, játssz velem!
Új tavasz, legyünk ma egyek!
Add, ma mindent elfeledjek,
Ami nem dal, nem derű,
Nem győzelmes-egyszerű.

Félre tőlem, téli rontás,
Zúzmarázó kételyek,
Sziromrázó részrebontás,
Gondok, árnyak, éjjelek.
Drága köntös, egyszerűség,
Tiszta tóga, légy ruhám;
Kék-fehér tükröd, derűs ég,
Arcom nézze vissza rám.
Zaj ha bennem, elcsituljon,
Csendnek ujja rám simuljon.
Angyalujjú rejtelem,
Tiszta béke, légy velem!

Március

Nézd: földben, szélben, erekben
Hogy lüktet a tavaszi láz!
A mélység ritmusa rebben,
Szíven, rügyön az furulyáz.
Friss szélben, bíboros érben
Megzendül a tártölű távol,
A lélek lobban a vérben,
És szállani, szállani vágyol.

Szökelleni, szállani vágyom
A szűz föld szíve felett,
Én, én a gyerek-rügy az ágon,
Én, én a kelő kikelet.
Mosolyomtól serken a pázsit,
És rezzen a tavalyi dudva
S búvó pici szarvacskáit
Félénken a napra kidugja.

Rám nyisson most, aki kóró,
Rám nézzen most, aki vak:
Énbennem az életszóró,
Ibolyáslehű tavaszi Nap.
Bontsátok mind meg a kelyhet
Szürcsölni a jó melegecskét,
Holtszirmú, télbeli lelkek,
Testvérek, árva rügyecskék.

Forrás: SzePi

1904 Július 12. (105 éve történt)
Megszületett Pablo Neruda Nobel-díjas chilei költő.

Pablo Neruda
(1904 – 1973)

Eredeti neve: Neftali Ricardo Reyes Basoalto. Számos országban dolgozott, mint konzul. 1945-ben kommunista párti szenátor, majd 1948-ban a jobboldal hatalomra kerülése után külföldre menekült. 1952-ben tért haza, támogatta a Népi Egység kormányát. Költészetének első szakaszát pesszimista életérzés hatja át, ebben az időszakban a szürrealizmus képviselője volt. A spanyol polgárháború és Garcia Lorca költészetének hatására érlelődött forradalmárrá. Költeményeiből, melyeket merész képek és asszociációk, szabadon szárnyaló kötetlen forma jellemez, a dél-amerikai népek szabadság szeretete, békevágya, a népek közötti barátság szelleme hatja át, belőle a latin-amerikai föld, a szabadság, és a nép szeretete árad.

Részletek pablo neruda műveiből

nincs feledés (Szonáta - részlet) ............................ Nem emlékek azok, mik itt megestek, nem sárgálló galamb, mely a feledésben alszik, hanem könnyekkel teli arcok, torkokra forrott ujjak, és az, ami a lombokból aláhull: egy gyorsan elillanó nap homálya, egy napé, mely a mi szegény vérünkön élt. Itt vannak az ibolyák is, a fecskék, minden, ami csak kedves nekünk s a hosszúkás bájos kártyákon látható, ahol kedvére sétál az idő és a szépség. De tovább e fogakkal már nem hatolhatunk, nem marhatjuk a héjat, melyet a csönd megérlel, mert nem mondhatok mást, csak ezt: annyi halott van, s annyi kőgát, melyet kettéoszt a vörös nap, és annyi fej, amit csapkodnak a hajók, és annyi kéz, amely csókokat zár magába s annyi minden, amit szeretnék elfeledni. 100 szerelmes szonett: 44. Tudd meg hogy nem szeretlek és szeretlek, mivelhogy ilyen kettős ez az élet, a szó csupán egyik szárnya a csöndnek, a tűzben mindig ott egy rész hidegség. Szeretlek, hogy kezdhesselek szeretni, hogy a végtelent mindig újrakezdjem, s hogy soha meg ne szűnjelek szeretni, azért van az, hogy néha nem szeretlek. Szeretlek s nem szeretlek, mintha mindig a boldogság kulcsát s egy ismeretlen balsors esélyét tartanám kezemben. Szeretlek hát kétéltű szerelemmel, ezért szeretlek, mikor nem szeretlek, s ezért szeretlek, amikor szeretlek. 100 szerelmes szonett: 66. Nemcsak azért kívánlak, mert kívánlak, s kívánva, nem - kívánni lenne kedvem, de ha nem várlak is annyira várlak, hogy fagy és hőség váltva dúl szívemben. Azért kívánlak csak, mivel kívánlak, gyűlöllek, s akkor is kegyed esengem, vakon járni és bámulni utánad, nem, nem ilyen mértékkel mér szerelmem. Féktelen fény-özöne januárnak elemészteni tán szívemre támad s nyugalmam kulcsát elveszi kegyetlen. E történekben énrám vár halál csak, belehalok abba, hogy úgy kívánlak, mert tűzzel-vérrel kívánlak, szerelmem. Somlyó György fordításai

Forrás: verlista.hu Kapcsolódó írás: Lighthouse

SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 11.

101. William Shakespeare: CI. szonett

Renyhe Múzsa, hogy pótlod a mulasztást, Fested-e már az Igazat a Szépben? Kedvesemé a Szépség s az Igazság; Ahogy te is: rangodra ez az érdem. Felelj, Múzsa! Vagy - mondod - színigaznak Nem kell színezés, mert színével egy? A szép nem ón műve, de igaz alkat, S legjobb a legjobb, ha nem kevered? Mert nem szorul rád, maradj néma? - Ne Mentsd így csönded; hisz neked van erőd, Hogy aranyos sírt túléless vele És őt ragyogtasd minden kor előtt! Múzsa, tedd tiszted: megtanít e penna, Hogy úgy fesd s úgy őrizd meg, amilyen ma.

102. William Shakespeare: CII. szonett

Szerelmem, bár gyengült látszatra, nőtt; Csak modora változott, ő soha; Árú az érzés, melynek nagy becsét Folyton zengi tulajdonosa. Új volt szerelmünk, s még csak tavaszán, Hogy annyit köszöntötte a dalom: Így csattog nyárelőn a csalogány S elhallgat az érettebb napokon; Nem mintha nem volna oly szép a nyár, Mint mikor a gyászdalt leste az éj, De vad zenéje kertünk terhe már S mézét veszti a túlgyakori kéj. Kihagyok hát, mint a fülemile: Fél dalom, hogy fárasztalak vele.

103. William Shakespeare: CIII. szonett

Ah! be hitvány, amit Múzsám elér, Hogy, mikor ily cél hívja rímeit, A puszta tárgy magában többet ér, Mint ha dicséretembe öltözik! Ne szidj, hogy a toll áll költőd kezében! Nézz tükrödbe, s amely megjelenik, Az arc legyőzi lankadt leleményem S fakó versemmel csak megszégyenít. Nem volna bűn, emelni vágyva, csak Rontani szépségét a tartalomnak? Hisz kimeríti minden vágyamat, Hogy, szépség, s szellem, neked udvaroljanak, S versemnél mégis sokkal többet érsz el, Kedves, ha pusztán a tükrödbe nézel.

104. William Shakespeare: CIV. szonett

Nem öregedsz szememben, szép barátom: Amilyennek először láttalak, Ma is oly szép vagy: fagyával a fákról Három tél szórt le három dús nyarat, Három szép tavaszt kevert sárga őszbe A gyors idő, balzsamos április, Háromszor lett vad, júniusi hő, s te Ma is az vagy, mi akkor, üde-friss. Pedig suhan a szépség, észrevétlen, Ahogy óralapon a mutató: Arcod színe is, mely látszatra tétlen, Illan, s talán az én szemem csaló. Ezt félve, halld, jövendő távola: Előtted meghalt a szépség nyara!

105. William Shakespeare: CV. szonett

Ne mondd, hogy szerelmem bálványozás S ne mutasd bálványnak kedvesemet, Noha dalom s himnuszom sose más: Róla, neki, mindig s örökre egy. Jó ma szerelmem, holnap újra jó, Állhatatosság, csodásan szilárd; Ez versem korlátja is, ez a szó: Egyet fejez ki s minden mást kizár. Szép, jó s igaz: én csak ezt tudom, érzem, Szép, jó s igaz: ezer a változat; Szócserékben merül ki leleményem, Három tárgy egyben: be szent cél, be nagy! Szép, jó s igaz élt, már, külön, gyakorta; Soha, mint most, hármasban egybeforrva.

Forrás: Gondolkodó

SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 10.

96. William Shakespeare: XCVI szonett

Ez szid: Kár, hogy ifjú s könnyelmű vagy! Az véd: Kecsed a könnyed ifjúság! De, bájt s hibát, csak szeret kicsi, nagy: Báj lesz a hiba, ha a te hibád. Mint trónoló királynő ujjain Hitvány kövek is gyémántként igéznek, Amit szem benned rossznak látna, szín- Igazként igazolhat az ítélet. A bősz farkas hány bárányt csalna meg, Ha bárányként forgathatná szemét, Hány imádó követne tégedet, Ha erőd s pompád mind kifejtenéd! Nem, nem, ne tedd, mert szívem úgy szeret, Hogy, mint magad, enyém a jóhíred.


97. William Shakespeare: XCVII. szonet

De komor tél volt tőled távol élnem,
Ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
A vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez az eltolt idő:
A terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
Özvegye méhe a holt férj magzatát:
E dús özön mégis szinte apátlan
Gyümölcs és csak árvák reménnye volt,
Hisz minden csak veled örül a nyárban,
S ahol nem vagy, ott a madár se szól;
Vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
Sápad, telet sejt és borzongva bólong.


98. William Shakespeare: XCVIII. szonett

Távol telt tőled tavaszom, midőn A pettyekkel tündöklő Április Ifjúságot lehelt szét a mezőn, Hogy táncolt még a vén Szaturnusz is. De sem a víg madárfütty, sem a tarka És jószagú ezerféle virág Nem vett bizony rá semmi nyári dalra S szedetlen maradt a sok büszke ág. Nem csodáltam a hó-liliomot Drágák voltak, édesek, gazdagok, Örök mintád utánzatai mind. Nélküled mégis tél volt mindenütt: Mint árnyaddal játszottam velük.


99. William Shakespeare: XCIX. szonett

Így szidtam a túlbuzgó ibolyát: Édes tolvaj, hol csented illatod?
Az Ő ajkáról! Büszke bíborát
Lágy arcod színe az Ő ellopott
Véréből, de túlmohón itta át!... Kezed zsákmánya volt a liliomnak, Hajad a majorán bimbaja lett; A riadt rózsák tüskéken szorongtak, Ez szégyenpír, az fehér rémület: Egy harmadik, se piros, se fehér, Kettős rabló volt, s leheletedé, De, büntetésül, bármilyen kevély, Hernyótól lankad most sírja felé. Más virágot is láttam, volt elég: Mind tőled lopta mézét vagy színét!


100. William Shakespeare: C. szonett

Hol vagy, Múzsám, hogy dalod oly soká Felejti azt, aki minden erőd? Szent dühöd méltatlanra száll alá, S te fakulsz, hogy a hitvány fénybe sződd? Térj vissza, feledékeny Múzsa, hogy Zengj, és pótold sok mulasztásodat, Zengj a fülnek, mely becsüli dalod S tolladnak tárgyat és szellemet ad. Föl, rest Múzsa, légy a szép arc bírája: Látsz kedvesemén akár egy redőt? S ha látsz, légy a hanyatlás szatírája S gúnyolj mindenütt roncsot és Időt. Tedd híressé őt, mielőtt levágja Az idő görbe kése és kaszája.


Forrás: Gondolkodó

SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 9.

90. William Shakespeare: XV. szonett

Gyűlölj, ha akarsz, ha valaha most;
Most, hogy a világ a munkámba köt;
Balsors cinkosa, fejem ma taposd,
S ne jövendő hóhéraim között:
Lebírt fájdalom hátvédje, az élre
Ne akkor törj, ha már győzöm a gyászt;
Ne hozz esős reggelt viharos éjre,
Halasztva a tervelt megrohanást.
Ha el akarsz, hagyj, de ne majd, mikor
Már végzett a sok kis keserűség;
Rohammal jöjj; hadd igyam, bár forr,
A balszerencse legvadabb dühét;
És sok más kín, mely ma vigasztalannak,
Vesztésed mellett majd nem látszik annak.


91. William Shakespeare: XCI szonett

Ennek gőgje a rang, annak az ész,
Soknak erős teste, vagy birtoka,
Vagy cifra köntös, korcs divatmű és
S minden szeszély azt a kéjt hozza,
melyben Másoknak agár, sólyom, paripa;
A lélek legjobban gyönyörködik;
De nem ilyet mér az én mérlegem, nem:
Mindent egyetlen fő-jóvá javít:
Szerelmed jobb nekem, mint ősi vér,
Ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb,
Sólymoknál és lovaknál többet ér:
Veled mindenkinél büszkébb vagyok;
Csak egyben koldus: mindent elvehetsz,
S ezzel a legkoldusabbá tehetsz.


92. William Shakespeare: XCII szonett

De csak tedd, ami kínok kínja, hagyj itt:
Míg élek, biztos birtokom maradsz;
Szerelmeddel életem is kialszik,
Hisz szerelmednek ez függvénye csak.
Így aztán nem ijeszt a legnagyobb rossz,
Hisz végez velem bármelyik kicsi.
Úgy látom, új helyzetem több mosolyt hoz,
Mint szeszélyed rabja, az eddigi:
Nem gyötörhetsz, ingatag tünemény,
Dacod ellen gyilkos gyógyírt találtam;
Ó, mily boldog jövő tárul elém:
Boldog teveled, boldog a halálban!
De mi oly szent-szép, hogy foltot ne félne?
Megcsalhatsz úgy is, hogy nem veszem észre.


93. William Shakespeare: XCIII. szonett

Úgy fogok élni, hűnek tartva téged,
Mint rászedett férj: így szerelmes arcod,
Noha változtál, megjátssza hűséged:
Szemed rajtam csügg, míg szíved csatangol.
Tekintetedbe nem fér gyűlölet,
Így abból nem tudom meg árulásod;
Sok szem körül elmondják a szívek
Álnokságát a mord vagy sunyi ráncok:
De te úgy gyúrattál, hogy arcodat
Ne lakja más, csak édes szerelem,
S bármit tesz benned szív vagy gondolat,
Szemed szava csak édesség legyen.
Éva almája leszel. Gyönyörűség,
Ha külsőd nem tölti mézízű hűség.


94. William Shakespeare: XCIV. szonett

Ki nem árt, bár van benne rá erő,
Ki nem teszi, mit legjobban mutat,
Ki mást megindít, s maga, mint a kő,
Kísérhetetlen és lassú marad,
Méltán örökli az az Ég kegyét
S a föld kincseit joggal rendezi,
Arcán hordja a gazda s úr jegyét,
S a többi mind csak kasznára neki.
A nyár virágát szereti a nyár,
Bár csak magáért van, ha él, ha hal,
De érje csak fertőzés és ragály,
Szebb lesz nála a legrosszabb paraj:
Édes mézet ecetté ront a kontár;
Rothadt liliom büdösebb a gyomnál.


95. William Shakespeare: XCV szonett

Mily édes báj a szégyen, ha tiéd,
Mely, mint illatos rózsát az üszök,
Szennyezi bimbós neved gyönyörét!
Ó, milyen mézbe mártod a bűnöd!
A locska nyelv, mely mindenütt kísér
(S pajzánkodik mulatságaidon),
Csak úgy gyalázhat, hogy közben dicsér:
Nevedtől szentség lesz a rágalom.
Ó, micsoda boldog székhelyre lelt
A bűn, amely épp tebenned lakik,
Hol minden foltot szépség fátyla rejt.
S mind, mit szem láthat, szépül s elvakít!
Vigyázz (drága szív), félj e nagy sikertől,
Csorbul rossz a legélesebb tőr.

Forrás: gondolkodó

SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 8.

86. William Shakespeare: LXXXVI. szonett

Az ő vitorlaröptű tette,
Mely a te (túl-nagy) kincsedért suhant,
Hogy ért eszmémnek, agyamba temetve,
Sírja lett az öl, amelyben fogant?
Szellem némít, melynek szellemek
Súgtak emberfelettit írni? Nem,
Sem ő, sem a cinkos éji sereg
Nem döbbentette vissza énekem:
Sem ő, sem a nyájas, baráti szellem,
mely éjjel ál-tudással csalja meg,
Nem kérkedhet, hogy túlzengte a lelkem,
Nem tőlük félve lettem én beteg:
Hogy verse oly visszhangot vert szívedben,
Az halkított, az némított el engem.


87. William Shakespeare: LXXXVII. szonett
Ég veled, te, túl drága, hogy enyém légy,
Eléggé tudod magad is, mit érsz;
Kincslajstromod bontja lelkünk kötését,
Ami jogom volt rád, mind véget ért.
Mert hogy voltál enyém? Nem adományképp;
S mi érdemem mérte föl szíved árát?
Nem ok szülötte volt e szép ajándék,
És így hitellevelem visszaszáll rád.
Te adtad, de még nem tudtad, mit érsz; és
Akinek engem, rosszul -- túl! -- becsültél:
Juttatásod -- alapja félreértés! -
Újra tied, most, hogy jobban ítéltél.
Éltem birtokod bűvölő hitében,
Király álmomban, sehogysem az ébren.


88. William Shakespeare: LXXXVIII. szonett
Ha kedved jön lenézni, s megvetés
Szeme elé hurcolod érdemem,
Melletted küzdök, magam ellen, és
Vallom, hogy hű vagy, pedig becstelen:
Én ismerem legfőbb gyöngéimet
S egész sor mesét, titkolt bűnt kitárok,
Hogy foltjaim is téged mentsenek
S engem vesztve csak nyerjen ragyogásod.
S jól járok e döntéssel, mert feléd
Hajlítva teljes, szerelmes szívem,
Vállalt gyalázatom kész nyereség:
Úgy szeretek, úgy csak javadra élek,
Hogy minden rosszat elvállalok érted.


89. William Shakespeare: LXXXIX. szonett

Mondd, hogy azért hagytál el, mert hibáztam,
S a sértés rögtön menti rab eszem;
Mondd: sánta vagyok, s már biceg a lábam;
Érveid ellen nem védekezem.
Hogy sújtasz rám, félannyira se bánt
A változás ürügye (kedvesem),
Mint ahogy én sújtom magam! Kívánd,
S nem ismerlek meg, s leszek idegen:
Nem kísérem útjaid, ajakam
Édes neved magába temeti,
Hogy meg ne bántson (túlprofán) szavam
S régi vonzalmunk ne fecsegje ki.
Harcot fogadok érted magam ellen,
Akit te gyűlölsz, nem szabad szeretnem.

90. William Shakespeare: XC. szonett
Gyűlölj, ha akarsz, ha valaha most;
Most, hogy a világ a munkámba köt;
Balsors cinkosa, fejem ma taposd,
S ne jövendő hóhéraim között:
Lebírt fájdalom hátvédje, az élre
Ne akkor törj, ha már győzöm a gyászt;
Ne hozz esős reggelt viharos éjre,
Halasztva a tervelt megrohanást.
Ha el akarsz, hagyj, de ne majd, mikor
Már végzett a sok kis keserűség;
Rohammal jöjj; hadd igyam, bár forr,
A balszerencse legvadabb dühét;
És sok más kín, mely ma vigasztalannak,
Vesztésed mellett majd nem látszik annak.

Forrás

SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 7.

81. William Shakespeare: LXXXI. szonett

Akár én írom fejfádat, akár Te élsz túl, s a föld férge rám sereglik, Emléked innen nem vész soha már, Bár nekem minden ízem elfelejtik. Neved mostantól örökéletű, De ha én halok, végleg meghalok; A sír, mely nekem juthat, egyszerű: Tied emberi szemekben ragyog. Szerető versem lesz emlékműved: Folyton olvas a jövendő szeme S jövő nyelvek ismétlik létedet, Ha elhalt már a ma lélegzete. Emberek ajkán élsz majd (tollam éltet), Ott, ahol legjobban él s lehet az élet.

82. William Shakespeare: LXXXII. szonett

Úgy van, nem vagy Múzsám arája: olvasd Hát bátran az ajánló szavakat, Melyekkel a költőid udvarolnak, Szép tárgy, ki minden könyv áldása vagy. Tudásban szép, akár arc- színre - ha Dicséretnek az én szómat kevesled, Friss veretül magadra ebben a Haladó korban új díszt kell keresned. Keress is, drágám. De ha gyönyörű Stíljük túlélés fényét veti rád, Igaz-szép, lásd meg, igaz-egyszerű Szóval mit tudott az igaz barát; S hogy dús ecsetük nem illik, csak a Vértelen archoz; tenálad: hiba.


83. William Shakespeare: LXXXIII. szonett

Sohase láttam, hogy festékre van Szükséged, s így nem is festettelek; Úgy tudtam (véltem tudni), magasan Állsz egy költő szűk adója felett: Bóbiskoltam hát a dicséretedben, Hogy, amíg élsz, te mutasd meg, magad, Tollával mily gyönge a mai szellem, Ha oly kincsről szól, amilyen te vagy. Te bűnömül vetted, hogy nem beszélek, Pedig épp e csönd lesz fő-glóriám, Mert mások, éltetve, ölték a szépet, Mikor én, tétlen, hallgattam csupán. Több élet él szép szemed fél egében, Mint amennyi két költőd énekében.


84. William Shakespeare: LXXXIV. szonett

Mondjon legtöbbet, ki mond többet annál A gazdag bóknál, hogy te csak te vagy? Annyi kincsre hol és kiben akadnál, Hogy versenyre hívd benne másodat? Kór ínség lakja a pennát, amely Semmi dicsfénnyel nem emeli tárgyát, De aki rólad csak azt mondja el, Hogy te, te vagy, már örök glóriát ád. Másolja csak, mi beléd íratott, S ne rontsa meg természetes derűd: Szellemét oly képmás hirdeti, hogy Ámulat lesz stílusa mindenütt. Te szép áldásod átokkal tetézed: Dicsvágy, dicsfényed rontja a dicséret!


85. William Shakespeare: LXXXV. szonett

Múzsám némultan vonul vissza, míg Magasztalásod, gazdag hódolat, Arany tollal tárolja betűit: Kilenc Múzsa csiszolja szavukat. Más jó szókat ír, én jót gondolok, S -- bamba sekrestyés -- Ámen-t zendítek Minden himnusznál, mellyel hivatott Elmék műgondja áldja nevedet. Úgy van, igaz, mondom, ha már dicsér, S szívem minden ünneplést megtetőz, De csak lelkemben, amely érted él S (bár szóban lassú) mindenkit előz. Másnak, hogy kedveld, zengő szava érdem, Nekem igaz, gondolat halk beszédem.

Forrás

SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 6.rész

76. Shakespeare: LXXVI. szonett

Új dísztől dalom mért oly tar? Dicső
Hangszerelés mért nincs, s gyors csere, benne?
Mér nem sandítok, ahogy az idő,
Új módszerekre, ritka ötvözetre?
S ötletem mindig a tegnapival
Födve, miért ismétlek egyre csak,
Hisz minden szó szinte nevemre vall,
Mutatva, honnan s hogy jött, az utat?
Ó, drágám, én mindig rólad írok,
Versem ti vagytok, te s a szerelem;
Még jó, ha vén szókra új mezt húzok,
A már adottat adva szüntelen:
Mert ahogy a nap régi s új naponta,
Szerelmem, amit mondott újra mondja.


77. Shakespeare: LXXVII. szonett

A tükör int: szépséged színe vesz,
Az óra: drága perced elsuhan,
De e fehér könyv elméd őre lesz
S lapjaidnak ily tanulsága van:
A tükör sok mély ráncában szemed
Ásító sírok seregére lát
S órád árny-keze jelzi, hogy siet
A tolvaj perc az öröklétbe át.
Amit nem tud megőrizni agyad,
Bízd ez üres lapokra s egykor itt
Úgy látod viszont a fiaidat,
Mint szellemed új ismerőseit.
Tégy így, és ha felütöd lapjait,
Nyersz vele és könyved gazdagodik.


78. Shakespeare: LXXVIII. szonett

Múzsámul annyit invokáltalak
És erőd oly szépen megsegített,
Hogy utánoznak, s védelmed alatt
Más pennák is ontják verseiket.
Szemed, melytől a néma dalra kap
S égbe röppen a tunya butaság,
A tanult szárnynak újabb tollakat
S a bájnak kétszeres fenséget ád.
De legbüszkébb az én munkámra légy,
Mert te nemzetted s tőled születik;
Stílusban javítod csak más művét
És éked művészetet ékesít.
Míg nekem mim vagy? Művészetem álma,
Nehéz agyam égjáró tudománya.


79. William Shakespeare: LXXIX szonett

Míg más, hogy segítsd, nem fordult feléd,
Verseimé volt minden gráciád,
De romlik édes zeném, s most helyét
Beteg múzsám másnak engedi át.
Tudom, szívem méltóbb munkára vár
S tollra édes tartalmad; de mikor
Költőd rólad valamit kitalál,
Csak rád költi, amit tőled rabol.
Erényt említ; s honnan lopta szavát?
Magatartásodtól! Szépséget ad;
S arcodon lelte: bármit mond reád,
A dicséret élő lelke te vagy.
Ne köszöngesd hát, amit emleget,
Hisz bármit nyújt, te magad fizeted.


80. William Shakespeare: LXXX szonett

Hogy lankaszt tudni, ha rólad írok,
Hogy egy jobb szellem használja neved
S úgy magasztal teljes hatalma, hogy
Glóriáddal elnémít engemet:
De mert értéked (roppant óceán)
Hord vitorlát, sok délceget s kicsit,
Friss sajkám, bár az övéhez silány,
Ím nyílt tengeredre merészkedik.
Legcsekélyebb segítség fölkap engem,
Míg hangtalan mélységed szántja ő;
Vagy (zátonyon) mint csónak roncsa fekszem,
S ő büszke alkotmány, nagy és dicső.
Így, ha győz, s engem szirtek összetörnek,
Legjobban az fáj, hogy szerelmem öl meg.

Forrás

SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 5.

71. William Shakespeare: LXXI szonett

Hogyha meghalok, ne tovább, ne gyászolj,
Csak míg hallod a zord harang szavát,
Mely széthírleli, hogy e rút világból
Legrútabb férgek közé szöktem át;
Sőt, ha versem olvasod, ne idézd
Írója kezét: szívem úgy szeret,
Hogy édes agyadnak a feledést
Kívánja sajgó emlékem helyett.
Vagy ha (mégis) látod írásomat,
Mikor engem a föld már elkever,
Ne mond ki szegény nevemet se: hadd
Haljon szerelmed halálommal el;
Mert a bölcs világ átlát szíveden,
S bár meghaltam, gúnyolni fog velem.


72. William Shakespeare: LXXII szonett

Hogy a világ ne kérdje szüntelen:
Mi érdemem volt arra, hogy szeress
Még holtan is, felejts el, kedvesem,
Hisz úgy sincs bennem semmi érdemes.
Hogy kegyes hazugsággal valamit
Emelj, azt kéne, hogy tetézve rakd
Rám, halottra, a kevés díszt, amit
A fukar igazság önként megad.
Hogy ne lássék hamisnak hű szíved
Amiatt, hogy szeretve túldicsér,
Földeljék el velem a nevemet,
S akkor szégyen egyikünket sem ér.
Mert szégyen rám, amit versbe szedek,
S rád, hogy silány művemet is szereted.


73. William Shakespeare: LXXIII szonett

Nézd, életem az az évszak, amelyben
Pár rőt-levél (vagy az se) leng, a tar
Fák ágai reszketnek a hidegben:
Dúlt kórusukban nem zeng drága dal.
Bennem már csak az a homály dereng,
Mely alkony után sápad nyugaton
S amelyet lassan, feketén beleng
Az éj, a fél-halál, a nyugalom.
Bennem már csak az a kis láng lidérclik,
Mely ifjúsága hamván haldokol,
Mint ravatalon, amelyen kivégzik:
Amiből kelt, vissza abba omol.
Ezt látva, csak erősödik szerelmed,
Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy


74. William Shakespeare: LXXIV szonett

De légy nyugodt: ha az a zord parancs
Engem könyörtelenül sírba ránt,
Ebben a könyvben lesz még némi rang,
És veled marad emlékem gyanánt.
Ha ezt átnézed, leglelkemet, a
Neked szenteld szentelt részemet nézed át.
A por csak a port kapja (hisz joga);
Jobb része szellem s az tiéd tovább:
Így hát, ha testem vész, te csak nyüvek
Koncát veszted, az élet seprűjét,
Egy cenk tőr gyáva prédáját -- minek
Emlékeznél rá? --: túl hitvány szemét!
A mű kincse: amit tartalma ad,
És az ez itt, s ez teveled marad.

75. William Shakespeare: LXXV szonett

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Forrás

SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 4.

66. William Shakespeare: LXVI szonett

Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet
És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a jó.
Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

67. William Shakespeare: LXVII szonett

Ah, mért most él ő, e ragályban, itt,
Létével mentve a gazt, a pogányt,
Míg általa a bűn emelkedik
S társaságával díszíti magát?!
Tolvaj ecsetnek adjanak csinált
Látszatot arca élő színei?
Szegény szépség mit keres imitált
Árny-rózsát, ha az övé igazi?
Mért most? Itt a természet csődje: fürge
Erein nem süt át, hisz pang, a vér;
Egész kincstára ő: sokakra büszke,
De ma csak az ő betétjein él.
Őrzi is! Kincsként mutogatja őt:
Mily dús volt e nyomorult vég előtt!

68. William Shakespeare: LXVIII szonett

Így arca tűnt napok rajza, mikor
Úgy élt és halt a szép, mint a virág;
Mikor fattyú dísz még nem volt sehol,
Vagy nem lakhatta élők homlokát;
Mikor halottak arany fürtjeit,
Sírok jogát, kéz nem gyapjazta le,
Hogy második főn éljék második
Életüket, mint mások öröme.
Benne ama szent antik kor virul,
Mely cicomátlan volt, igazi, hű,
Mely nyárért más zöldjéhez sose nyúlt,
S nem régi dísztől új és gyönyörű;
Őrzi is a természet, mintaképp:
"Nézd, Korcs Művészet, mi a régi Szép!"

69. William Shakespeare: LXIX. szonett

Azon, mit rajtad földi szem elér,
Nem javíthat szívbeli gondolat;
A nyelv (a lelkek hangja) csak dicsér,
Mondván, bár ellenség, színigazgat.
A külső dics külsődre korona;
De mind, aki így elismert, szavát
Másképp forgatva, elferdíti, ha
Beléd a szemeknél mélyebbre lát:
Lelked szépségét lesi, s ahogy a
Tettek mérlegén szállsz alább s alább,
Szeme nyájas bár, rút gondolata
Buja gyom-szaggal övez, szép virág:
S hogy színre s illatra egy nem lehetsz,
Azért van, mert elközönségesedsz.

70.. William Shakespeare: LXX. szonett

Hogy ócsárolnak, ne bántson soha,
A vád mindig a nemest kezdi ki;
Gyanú a szépség ornámense, a
Varjú, mely az ég fényét keresi.
Légy jó, s ha a kor körülhízeleg,
A rágalom is csak emelni fog;
Mert az üszök bűn szűzbimbót szeret
És folttalan derű a tavaszod.
Túl vagy az ifjúság csapdáin: a
Harc elkerült, vagy győzted rohamát,
Dicsfényed mégsem dicsfény annyira,
Hogy az irigység ne nőjön tovább:
Ne érne vád, egymagad már szívek
Országait szerezted volna meg.

Forrás: Gondolkodó

SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 3.

61. William Shakespeare: LXI szonett

Te akarod, hogy képed nyitva tartsa
A fáradt éjszakán nehéz szemem?
Te kívánod, hogy szenderem rabolva,
Gúnyos árnyaid játszanak velem?
Szellemed küldöd messziről utánam,
Hogy tetteimet fürkészd és elég
Züllést és szégyent találj a barátban,
Féltékenységed célját s jogcímét?
Ó, nem; szeretsz, de annyira nem; álom
Csak a saját szívem miatt kerül;
Saját hű szívem zaklat: érte játszom
Virrasztót, őt téve meg őrödül.
Álmom én itt, te máshol veszted el,
Tőlem messze, másokhoz túl közel.

62. William Shakespeare: LXII szonett

Az önzés bűne szállta meg szemem,
Testem-lelkem az járja át meg át,
S erre a bűnre gyógyszer nem terem,
Úgy a szívembe vette már magát.
Nincs termet és arc ily szép, így beszélek,
És nincs hűség igazabb és nagyobb;
Saját bírám, én döntöm el, mit érek:
Mindenkinél mindenben több vagyok.
De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt
Arcomba ráncot vénség sava rág,
Egész másra tanít az önimádat,
De így csak bűn volna a butaság.
Te vagy az Énem, téged magasztallak,
A te tavaszod fest csak fiatalnak.

63. William Shakespeare: LXIII. szonett

Az lesz majd szerelmem, ami ma én,
Irigy idő roncsa, nyűtt szemete,
Ha vére szárad, s arcára kemény
Ránc-sort gyűjt sok év; ha friss reggele
Elérte már a Kor meredek éjét,
S mind a báj, amin ma uralkodik,
Tűnő vagy eltűnt pompa lesz, a szépség,
Tovalopva tavasza kincseit.
Fegyverkezem e Kor ellen, kaszája
Élét csorbítva, hogy valamiképp
Szerelmem szép varázsát ki ne vágja
Az emlékből, ha már az életét,
Szépségét őrzik e sötét betűk,
S ő megosztja örökzöld életük.

64. William Shakespeare: LXIV. szonett

Látván az Idő, zord kéz, hogy töröl
S temet múlt kort s dús-büszke díszt, mely élt;
S dicső tornyokat néha hogy letör,
S hogy percnyi düh rabja az örök érc;
Látván, az éhes óceán hogy önt
Végig a parti királyságokon,
S szilárd föld hogy nyom vissza vízözönt,
Mert rommal nő a tár s tárral a rom;
Látván a lét cseretüneteit,
Vagy magát a dúlt létet romlani,
Rájöttem, e sok roncs mire tanít:
Jön az Idő s szerelmem elviszi.
Fél-halál ez a gondolat, s a kincset
Siratja: hogy birtokol, de veszíthet!

65. William Shakespeare: LXV. szonett

Ha bronz, kő s a föld s a nagy tengerek
Hatalmát is bús romlás töri le,
Ily dühvel hogyan birkózhatna meg
A szépség halk, sziromnyi ereje?
Ó, hogy állja az Idő a napok
Zord ostromát a mézillatú nyár,
Ha érvkapuk gőgje is összerogy
S mállik a zúzhatatlan sziklaszál?
Szörnyű gondolat! Mi mentheti meg
Az Idő kincsét az Idő elől?
S ha a szépséget meglopni siet,
Gyors lábait mely vaskéz tartja föl?
Egy se!... vagy csoda lesz, s a fekete
Tinta neved fénnyel ragyogja be.

SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 2.

55. William Shakespeare: LV. szonett

Márvány s királyi arany oszlopok Nem élik túl hatalmas versemet; Tündöklőbb őreid e verssorok, Mint vénségmarta, mosatlan kövek. S bár zord háború szobrokat tipor És gyökerestől szaggat házakat S Mars kardja sújt s gyors tüze ránk omol: Emléked örök híradás marad. Büszkén haladsz át halálon, irigy Feledésen; babérod üdezöld: Rajtad minden jövendők szeme, míg Végítéletre nem kopik a Föld. Míg a harsonás angyal föl nem ébreszt, Versem és a szeretők szeme éltet.


56. William Shakespeare: LVI. szonett

Újítsd erődet, édes szerelem; Ne mondják: élet tompább, mint az éhség, Melynek, bár ma torkig lakva pihen, Étvágya holnap újra feni kését. Tégy így te is; és ha éhes szemed Ma gyönyörök el is nehezítették, Holnap nézz újra: így nem öli meg Szellemed az örök túltelítettség. E bús időköz legyen óceán két Part közt, ahová folyton kiszalad Két szerető, s a másik visszatértét Látva mindegyik egyre boldogabb. Vagy mondjuk télnek: épp, mert oly sivár, Háromszor oly szép utána a nyár.

57. William Shakespeare: LVII. szonett

Rabod lévén, más dolgom mi legyen, Mint várni vágyad percét, hogy hivatsz? Életem üres, vesztegethetem, Célom sincs semmi, míg csak te nem adsz. A világhosszú időt se szidom, Fenség, folyton az órát lesve érted, S felejtem, bár keserű volt nagyon, Hogy szolgád egykor távozásra kérted. Kérdezni sem merem féltékenyen: Hol jársz s miért? Semmit se gondolok, Legfeljebb sóhajt rabszolga szívem, Hogy akikkel vagy, milyen boldogok. Oly bolond ez a szív, hogy bár teszel Egyet-mást, rólad rosszat nem hisz el.

58. William Shakespeare: LVIII. szonett

Ments Isten, ki raboddá tett, hogy én Gyönyöreid ellenőre legyek, Vagy csak féke óráiknak: szegény Vazallus, tisztelem önkényedet! Ó (azt lesve csak, hogy ints), hadd viseljem Szabadságod börtönös távolát; Mindent tűr kínhoz idomult türelmem: Sérelmeimért nem ér semmi vád. Légy, ahol tetszik; pátensed szilárd Joga, hogy te oszd be napjaidat; Tégy, amit akarsz, hatalmadban áll, Hogy magadnak ártva, fölmentsd magad. Nekem várnom kell, bár pokol kínoz, S nem kéjed feddeni, ha jó, ha rossz.

59. William Shakespeare: LVIX. szonett

Ha nincsen új s mind volt már, ami van De rászedi agyunk a képzelet, Mely folyton újra tör, hogy kínosan Megszülje a már megszült gyermeket! Ó, forgathatnák csak vissza előttem A Nap körútját ötszázszor az évek, Hogy viszontlássalak egy régi könyvben, Melyben először lett betű a lélek! Csak látnám, hogy állt tűnt korok előtt Szép alakod csodás épülete; Hogy mi vagyunk-e a jobbak, vagy ők; S a körforgás mindig ugyanaz-e! Ó, az biztos: aki akkor írt igaz dalt, Himnuszával csak gyarlóbbat magasztalt.

60. William Shakespeare: LX. szonett

Mint a kavicsos part felé a hullám, Úgy futnak a halálba perceink, És előde helyére benyomulván Küzdelmes láncban mind előre ring. Az élő mag fürdik a fényözönben Nő, megérik, de alig volt dicső, Sanda sötét tör glóriája ellen S amit adott, megrontja az Idő: Lemarja friss hamvadat, ifjúság, S ráncokat vés a szépség homlokára, Habzsolja létünk kincsét, legjavát, S nincs amire le ne csapna kaszája. De bárhogy dúl is vérengző keze, Dalomban te mindig dacolsz vele.

SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 1. rész

49. William Shakespeare: XLlX. szonett

A jövő ellen, ha jön oly jövő, Hogy hibáimtól arcod elkomorul, S szerelmed, fukarkodva, kitűnő Szempontok szerint számolni tanul; A jövő ellen, ha mégy, idegen, S szemed, e nap, nem néz rám, vagy alig, S hagyva múltját, benned a szerelem Érett kimértséggé komolyodik; E jövő ellen sáncot verek és Értékem tudatába költözöm, S magam fogok magamra kezet és A te jogaidat védi majd pöröm: Szigorú jog, koldust, elhagynod engem, Fogalmam sincs, mit tudj szeretni bennem.


50. William Shakespeare: L. szonett

De nehezen haladok utamon, Tudva, hogy a célban, ha ott leszek, Gúnyosan mondja majd a nyugalom: "Ennyi mérföldre van a kedvesed!" Csügged kínomtól és csak vánszorog Az állat, mely visz; a bú nagy teher! Szegény, tán az ösztöne súgja, hogy Nem siet ura, hisz tőled megy el. Sarkantyút mérgem hasztalan merít Oldalába, hogy kibuggyan a vér, Válasza engem, ha nyög s fölnyerít, Jobban sért, mint őt az éles acél; Mert hangjára folyton agyamba döbben: Elől bánatom van, s üdvöm mögöttem.


51. William Shakespeare: LI. szonett

Így mentheti szívem rossz lovamat Lassú bűnéért, ha tőled igyekszem: Mért száguldjon onnan, ahol te vagy: Majd visszafelé! addig mért siessen? De, ó, mi menti akkor majd szegényt, ha Kellő gyorsan semmi iram se száll, Ha sarkantyúznám a szelet is, és a Szárnyas viharra azt mondom, hogy áll? Vágyammal nem lesz versenyezni ló: A vágy, a legteljesebb szerelem Nyerít majd, nem rest hús, de vágtató: S a paripát így menti a szívem: Minthogy tőled kelletlen baktatott csak, Száguldok majd én feléd -- ő kocoghat.


52. William Shakespeare: LII. szonett

Úgy vagyok, mint gazdag, aki, bár Van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe Örvendezni túlgyakran mégse jár, Hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle. Az ünnepnap azért kápráztat el, Mert szürke napokból ragyog elő, Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel Itt-ott egy-egy igazi drágakő. Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt És őriz, mint ruhát a ruhatár, S kivételes üdv a kivételes perc, Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár. Boldog szépséged mindennel felér: Aki lát, ujjong, s aki nem, remél.


53. William Shakespeare: LIII. szonett

Mily lényeg formált, hogy oly árnytömeg, Millió idegen kép vesz körül? Mindennek van, mindennek, árnya, egy, S te kölcsönként szállsz, mindbe, egyedül. Írd le Adonist, s ha a kép remek, Koldus másod születik meg vele; Rakd Helénára száz varázs-szered, S téged fest újjá Graecie dísze; Dicsérd a tavaszt, s kincstárát az évnek, Ez szépségedet mutatja nekünk, Az mint gazdag jóságod jelenik meg, S mindenben áldott mintádra ismerünk. Társ vagy valahogy minden testi szépben, De senkivel, senki veled, hűségben.



54. William Shakespeare: LIV. szonett


Ó, mennyire megszépíti a szépet Az édes dísz, hogy nemes, igazi! A rózsa szép, de szebb, még szebb az édes Illattól, amely körüllebegi. A vadrózsa épp oly mély tűzben izzik, Mint a fajrózsák párfőmös zománca, S nyáron, ha a bimbók álarca nyílik, Épp oly tüskén épp oly kacér a tánca. De mert kincse csak tűnő tarkaság, Csak él, s hervad, nem nézi senki sem, S magába hal. Más az édes virág: Édes párlatba hal át édesen: S így illatozik majd, gyönyörű gyermek, Ha elhervadsz, dalomban hű szerelmed.

{Forrás: Shakespeare: Szonettek}