Rajnai Lencsés Zsolt: A szerelem egyenlő a "tartós nemi vággyal"?

- populáris szövegecske, elejtett, kis igazságmaggal


A minap érdekes vitába keveredtem egy úriemberrel: a téma a szerelem volt. Valaminek kapcsán feltette nekem a kérdést: "Zsolt, te hogyan definiálnád a szerelmet?" Minthogy erről már írtam 2001. november 20-án (a "szerelem művészetében") emlékezetemben igyekeztem felidézni a két éve végig gondoltakat. Valami ilyesmit mondtam: "A szerelem, a szerelem tárgyának irányában kiteljesedő, az ember mentális területeinek összességére kiterjedő globális vonzalom." Nagyjából jól idéztem önmagamat, mert két éve ezt írtam: "A szerelem egy összetett érzés, a másik ember egész lényére irányuló komplex vonzalom. A másik ember egész lénye alatt értem a szellemi, lelki, és testi területek vonzalmát, mely a külső megjelenéstől, a lelki közösség harmóniáján át, a nemi vágyakozásig bezárólag, - mindent magába foglal. A szerelem, jellegénél fogva sóvárog "szerelme tárgyára", a másik emberre, és ezért szinte fáj jelenlétének hiánya. Ennél fogva a szerelem a legboldogítóbb érzés lehet, ha beteljesedik, és a legkínzóbb, ha viszonzás nélkül marad. Ez lehet talán a definíció, és a rövid jellemzés. Az illető velem szemben azon az állásponton volt, hogy "a szerelem egyenlő a nemi vággyal." A vita hamar kiterebélyesedett, s a legkülönfélébb morálfilozófiai és metafizikai mellékágakon szaladt tovább. De most nem erről szeretnék beszélni, inkább arról gondolkodom, hogy vajon fenntartható-e vitapartnerem álláspontja. Akár igen, akár nem, arra már rögtön az elején felfigyelek, hogy nagyon radikális álláspontot képvisel partnerem, aki azt állítja, hogy a "szerelem egyenlő a nemi vággyal." Az is nyilvánvaló, hogy az emberiség zöme nem ért egyet mindezzel, hiszen a nők javarészt biztosan nem, és a férfiak jelentékeny része is vitatná ezt a radikális redukciót. Ez azonban - önmagában véve - semmit nem jelent, hiszen az emberiség zöme nem gondolkodik ezekről a mély-mentális relációkról módszeresen és szisztematikusan, épp ezért - önmagában véve - az emberiségre hivatkozni kevés, hiszen ettől még nem lesz igazam, és vitapartnerem tévedése nem lesz nyilvánvaló. Ugyanakkor mégis elgondolkoztató a következő: hogyha "a szerelem egyenlő a nemi vággyal", akkor ez a tétel felírható így: a = b. Ha az egyenlet mindkét oldalán azonos reális érték szerepel, akkor, de csakis akkor beszélhetünk egyenlőségről. Ez annyit jelent, hogy a szerelem se több, se kevesebb nem lehet a nemi vágynál, ugyanis csak így és ekkor áll meg az egyenlőség. Amennyiben elfogadom a definíciót "szerelem egyenlő a nemi vággyal", úgy első megközelítésben azt kérdezem: miért használunk két fogalmat ugyanarra a dologra? Ha a szerelem pusztán nemi vágy lenne és semmi több, akkor mért van erre valami olyan fogalmunk, ami képes jelentősen többet magában foglalni, mint amennyit a nemi vágy kifejez? Persze erre még mindig elmondható az, hogy: vannak rokonfogalmaink (pl. futás és szaladás stb.) és a szerelem éppen így rokon fogalom a nemi vággyal, csakhogy akkor mért vagyok képes az előbbiben valami többet elgondolni, mint az utóbbiban? Sőt: mint ismeretes, megvan a nemi vágy rokon fogalma, de ez nem hordoz semmi pluszt a szinonimához képest. Ilyen például a "szexuális kívánság." A "szexuális kívánság" valóban egyenértékű lehet a nemi vággyal, de a szerelemre nem így gondolunk, abban valami többet képzelünk el. Az első észrevétel tehát ez: ha a szerelem egyenlő a nemi vággyal, akkor - miután nyilvánvalóvá tettük azt, hogy a két fogalom nem szinonimája egymásnak -, miért van két külön fogalmunk, valami olyan, ami nem fedi le teljesen egymást, hanem amiben az egyikben többet gondolunk el, mint a másikban? A második észrevételem ez lehet: ha a szerelem azonos a nemi vággyal, akkor kérdezem én: mindig szerelmes leszek akkor, amikor egy nőt megkívánok? Erre a válasz nyilvánvalóan: nem. Ez az érv döntő jelentőségű, ami vitapartneremet fontos kiegészítésre kényszerítette, ezért a meghatározás így módosult: "A szerelem egyenlő a tartós nemi vággyal." A meghatározás védelmezője ezalatt azt értette, hogy azt ugyan nem nevezhetjük szerelemnek, hogy egy férfi napjában több idegen nőt is megkívánhat, de azt már igen, ha valakit tartósan képes kívánni. A definíció, így, egy nagyon fontos kiegészítéssel bővült, a "tartós" fogalmával: valami akkor nevezhető szerelemnek, ha az adott illetőben lévő nemi vágyakozás "tartós". De nézzük a problémákat: Még ha figyelmen kívül is hagyom a definíció azon gyöngeségét, hogy az, aki ezzel a meghatározással él, sohasem fogja tudni definiálni azt, hogy mi számít tartósnak, és mi nem-tartósnak, még ezt figyelmen kívül hagyva is súlyos problémák merülnek fel. Ezt mutatom be példákon keresztül: Ha például tartósan együtt utazok egy miniszoknyás nővel (pl. 12 órát repülők vele együtt egy repülőgépen, ahol mellettem ül) s ez idő alatt végig kívánom, akkor már szerelmes vagyok bele? Nem gondolom. Egyszerűen csak kívántam. De erre talán azt mondhatná beszélgetőtársam, hogy "ez még nem elég tartós" kívánság. Nézzünk más példát: Ha egy munkahelyem egy kávézóra néz, ahol egy extra csinos bombázónő a felszolgáló, és mindennap, amikor csak kinézek az ablakomon, és meglátom feszes combjait és megkívánom, akkor attól függetlenül, hogy soha egyetlen szót sem beszéltem vele, már okvetlenül szerelmes is vagyok bele? Nem gondolom. Felállok, hazamegyek, és már el is felejtettem, hogy kívántam. Sőt, ha ezen a munkahelyen még három nőt kívánok állandóan (mert mondjuk csupa csinos nő vesz körül), de mindhárom olyan undok és buta, hogy egy értelmes mondatot sem tudok váltani velük, de ettől még képes vagyok tartósan kívánni (minden nap, amikor csak meglátom őket, mert pl. ilyen "bővérű fiúcska" vagyok) akkor mindhárom nőbe és szemben (a kávézó pincérnőjébe is) egyszerre és egyidőben szerelmes lehetek? Nem gondolom. A szerelemben érzek valami fontos "egyszemély-iránti" elkötelezettséget és kizárólagosságot. (Ez nem csak morális elkötelezettség, hanem egyfajta "személyiség odatapadás" is egy ember iránt.) De a probléma még itt sem áll meg: Az a kamasz fiú, aki képes minden nőt tartósan kívánni, nem lehet egyszerre mindbe szerelmes is, mert pl. van egy lány akibe ténylegesen szerelmes, csak az nem viszonozza. Példáimat olvasván esetleg valaki úgy gondolhatná, hogy "kimagyarázom", "kiokoskodom" vitapartnerem definícióját, de nem erről van szó. Azt kell megérteni, hogy (1) valami akkor igaz, ha minden körülmények között igaz és azt, hogy (2) valami akkor egyenlő valamivel, ha teljesen, hiánytalanul lefedi egymást a két fogalom (Pl. a 2+2 fogalomegysége teljesen lefedi a 4 fogalmát; vagy a futás fogalma teljesen egyenértékű a szaladás fogalmával.). Ha tehát valaki azt állítja, hogy a "szerelem egyenlő a tartós nemi vággyal", az az ember, ezzel azt is mondja, hogy a szerelem se több, se kevesebb, mint a tartós szexuális vágy. Ez viszont nyilvánvalóan nem igaz, hiszen millió olyan példát találunk, ahol tartós szexuális vágy jelentkezik, de szerelemről mégsem beszélhetünk. Egyik legnyilvánvalóbb példa lehet az, hogy egy házaspár 20 év házasság után is képes tartósan kívánni egymást, lehet remek szexuális életük és mégsem szerelmesek egymásba. Azt gondolom, hogy 20 év állandó szexuális kívánság, már nevezhető "tartós" nemi vágynak, de mégsem szükségszerű, hogy szerelmesek is legyenek egymásba. A definíció tehát - mely azt állítja "szerelem = tartós nemi vágy" -, hibás. Én úgy gondolom, belátható, hogy a szerelem sokkal több, mint a tartós nemi vágy. Elég bizonyíték lehet erre a fenti példasorozat, amely azt igyekezett szemléltetni, hogy nem vagyunk képesek ellentmondás és abszurditás nélkül fenntartani a fenti, hibás definíciót. Sőt megtörténhet a következő: egy férfi, aki friss szerelmi kapcsolatban aznap ötször elégült ki szerelmével és épp szexuális csömöre van, a szívében, a szerelem érzése nem függesztődik fel! Lehet benne "pillanatnyi nemi csömör", de még ekkor, ebben a helyzetben sem jelenik meg szívében (egyetlen pillanatra sem!) semmilyenfajta "szerelmi csömör". Ez tehát lényegileg, logikai szükségszerűséggel választja el egymástól a szerelmet a nemi vágytól. Úgy gondolom, a szerelem egyfajta mély, sóvárgó, "fájdalommal", féltéssel, keveredett eufórikus boldogság, valami "föld felett lebegés", amitől természetesen nem választható el a nemi vágyakozás sem (sőt nagyon is fontos része!), de nem merül ki abban, hanem a szerelem valamiféle, "a személyiségek eggyé-olvadása" minden tekintetben. Amikor szerelmem nincs mellettem, de épp nem gyötör a szexuális sóvárgás irányában (mert pl. most váltunk el, és "pillanatnyi csömört" kaptam a szextől, vagy hulla fáradt vagyok), akkor is tud fájni a hiánya, akkor is sóvároghatom a pillantását, akkor is hiányozhat a hangja, a szavai, a személyisége. S jól lehet mindez meglehet egy baráttal is, anélkül, hogy vele szexuális kívánság gazdagítaná kapcsolatunkat, mégsem a nemi vágy a lényege a szerelemnek, hanem a kizárólagosság, a kisajátítás, a "csak te meg én, és senki más", a "csak mi ketten mindenben és minden területen és senki más", a külvilág kirekeszteni akarása (és nem csak azért, hogy nemileg közösüljünk, hanem azért, hogy "egy egész embert" birtokoljunk testestől, lelkestől). Természetesen minden dologra igaz, hogy mindenki csak úgy és olyan szemszögből képes értelmezni (és magyarázni) a környező valóságot, ahogyan megéli, és ezért bármilyen világosan érveljek is, még mindig lehetséges az, hogy én, zsolo, álomvilágban élek, és a szerelem fogalmába igyekszek "belelátni" és "beletuszkolni" olyan attribútumokat, amelyek valójában nincsenek benne, de az is megtörténhet, hogy vitapartnerem gondolja el hiányosan, felszínesen, esetleg túlságosan az ösztön és nem a lélek primátusából létjogosultnak a szerelmet, - de ez az ellentét már egy másik, és sokkal nehezebb filozófiai problémába torkollik...


Forrás: Gondolkodó