Röviden Pál apostol, A szeretet himnusza írásáról

Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból. A szeretet hosszútűrő, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy (... ) Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet. _______________________________________ Néhány gondolat: A szeretet himnusza Pál apostol korinthusiakhoz írott első levelében található, a 13. fejezetben. Mint ilyen, a Biblia része, s ezért a Biblia önvallomása alapján a valódi szerző nem Pál apostol, hanem maga Isten. A Szentírás önmagára nézve ezt állítja: "A teljes Írás Istentől ihletett". (2Tim 3,16) és még ezt is: A Bibliában "egyetlen szó sem támadt saját magyarázatból, hanem Isten Lelke által ihletve szóltak Isten emberei" (2Pét 1,20-21.) Ennek alapján átláthatjuk, hogy a Biblia állítása szerint a Szeretet Himnuszát Isten "írta" az embereknek, Ő volt az, aki ezt a páratlan szépségű tömör gondolatsort Pál apostol által a világnak adta. A Szeretet Himnusza három részre bontható. Az első részben arról van szó, hogy szeretet nélkül az ember semmi. Más szóval a szeretet a valami, a szeretet a minden, s enélkül minden más csak semmi. Ha az ember szépen tud beszélni, nagy hite van, sőt minden vagyonát a szegényekkel "éteti fel", vagyis eledelre, ruhákra (stb.) költi, egyszóval ha minden vagyonát a szegényeknek és a rászorulóknak adja, de szeretet nincs benne, az ember semmi. Nyilvánvaló, ha ez a nagy dolog is (hogy valaki mindenét másnak adja) is semmi (ha nem szeretetből teszi), akkor az ennél kisebb dolgok pláne értéktelenek, ha szeretet nélkül teszi az ember. A második szakaszban arról van szó, hogy milyen az igazi szeretet. Ennek felsorolásából látjuk, hogy a szeretet mindig igazságos, és a másik emberért cselekvő, tevékeny szeretet. Enélkül nem beszélhetünk szeretetről, a szeretet ugyanis nem érzelem, hanem életforma. Végül a gondolatsor azzal zárul, hogy a szeretetnek nincs felső határa: soha el nem fogy. A valódi szeretet nem is fogyhat el, hiszen nem függ semmitől, csakis saját magától. Ez mindennek alapja.

{Forrás: zsolo} Kapcsolódó cikk: Dr. Sarkadi Nagy Pál: A szeretet himnusza (Első rész)

A Huszita Biblia

A Huszita Biblia

Első magyar bibliafordításunk a Huszita Biblia. Ez a huszita mozgalom egyetlen magyar nyelvű terméke. A Bibliát (vagy legalábbis annak legnagyobb részét) két szerémségi világi pap: Pécsi Tamás kamonci oltáros pap és Újlaki Bálint mester belcsényi plébános fordította le. Mind a ketten a prágai egyetemen tanultak 1399-1411 között, és ott megismerkedve Husz János tanaival, maguk is huszitává lettek. A bibliafordítást 1416 körül kezdhették meg és 1441 előtt fejezhették be. Husz tanaival együtt a mellékjeleket használó huszita helyesírást is átvették és fordításukban alkalmazták.

A fordítást a katolikus tanítástól eltérő szellemben készítették. Ennek jellegzetes példája, hogy a spiritus sanctus 'Szentlélek' kifejezést az eretneknek tartott szent szellet szókapcsolattal fordították le. Az eretnekségük miatt őket üldöző ferences inkvizítorok elől Tamás pap 1439-ben sok hívével együtt Moldvába menekült, de üldözőik ott is utolérték és a bibliafordítást elkobozták. Az elkobzott fordítást azonban - szerencsére - nem semmisítették meg, hanem később maguk is felhasználták. Az eredeti fordítás a 15. század folyamán mégis elpusztult, szövege csak másolatokban őrződött meg. A Huszita Biblia szövegét őrző kódexek a következők:

A bibliafordítás legrégebben másolt kódexe a Bécsi-kódex, amely 1450 körül készülhetett az eredetiről. Az Ószövetség egyes kisebb könyveit tartalmazza: Rut, Judit, Eszter, a Makkabeusok, Báruk, Dániel és a tizenkét kisebb próféta könyvét. Az egyes könyvek sorrendje nem követi a Vulgata sorrendjét. A kódex három kéz írása. Legnagyobb része a második kéztől származik. A másolók sok íráshibát vétenek, de híven követik a huszita helyesírás jelöléseit. A nyílt és zárt e hang jelölése ebben a kódexben a legkövetkezetesebb.

Az időrendben másodikként másolt kézirat a Müncheni-kódex. Tartalma az Újszövetség négy evangéliuma. Az evangéliumok elé kötött hártyaíven egy tizenkét lapos magyar kalendárium van, az ünnepek és a szentek nevével és egy naptárkerékkel. Ennek segítségével minden évre meg lehetett szerkeszteni az az évi naptárt. A kódex naptárkereke az 1416 és 1435 közötti évsorra érvényes; ez mutatja, hogy a bibliafordítást 1416 után kezdhették el.

A Müncheni-kódexet három kéz másolta. A másolás nem olyan következetes a helyesírásban (különösen az e hangok jelölésében), mint a Bécsi-kódex. A legnagyobb rész másolója János evangéliumának befejező mondata után odaírta nevét és a másolás befejezésének helyét és idejét. Eszerint a másoló Henzsel Imre fia, Németi György volt; munkáját a moldvai Tatros városában fejezte be 1466-ban. Neve, a Németi, arra utalhat, hogy szász nemzetiségű családból származhatott.

Az Apor-kódex több különböző eredetű és tartalmú kéziratból állt össze. Lehet, hogy többszöri másolás eredménye, erre mutat számos betűhibája és szótévesztése. Másolói valószínűleg már katolikus szerzetesek voltak. Csak az ószövetségi zsoltárokat tartalmazó, 1490 körül készült része származik a Huszita Bibliából. Ez a rész két kéz munkája. A többi részt négy kéz másolta. Ezek már a 16. századból valók, s katolikus szellemű fordításokat tartalmaznak. 1500 körül készülhetett az úgynevezett "három jeles szolgáltatás", amely három Mária-ünnep szertartásrendjét mondja el. Az 1510 körül keletkezett részben középkori himnuszok, ószövetségi imádságok vannak. 1515 körül másolhatták a Jézus kínszenvedését leíró részletet.

A Huszita Biblia három kódexét tartalma és nyelve, kifejezésmódja is szorosan összefűzi. A bibliafordítás eredeti nyelvállapotát a Bécsi-kódex őrizhette meg, a másik két kódexbe a másolók belevitték saját nyelvjárásukat. A fordítóknak számos nehézséggel kellett megküzdeniük, hogy a Biblia kultúrájának gazdagságát magyar nyelven kifejezésről-kifejezésre visszaadhassák. Munkájuk során elsősorban a hazai kereszténység gyakorlatában már használt bibliai, egyházi nyelvi elemek, a misékből ismert magyar nyelvű szemelvények lehettek segítségükre, de sokat merítettek a népi nyelvkincsből is. Ismerhették a német és cseh bibliafordításokat, s szóhasználatukra ezek is hatással lehettek.

Szóképzés, összetétel, régi szavak felújítása révén több mint kétszáz új szót is alkottak. Sok különleges, azóta elavult szavuk van, pl. álnalkodat 'csel', címerlet 'cím', ragadozat 'préda', villamodat 'hajnal', levált 'farizeus', hirvadat 'halványság', monnó 'mindkettő', holval 'reggel'. Nyelvükre jellemzők a határozószók és névmások nyomósított formái; pl. míglen, mikoron, netalántál 'talán', önnön bennük, minenmagunk. Ugyanígy jellemző egyes sajátos kötőszavaik következetes használata; pl. monnal 'mint', és úgy 'tehát', mint, miként, miképpen.

Mondataikban feltűnően gyakran fordulnak elő egyes, később elavuló igealakok, mint pl. az -nd jeles jövő idő (látand, üldözend, meghaland). Mondataik felépítése, az igemódok és igeidők egyeztetése sokszor mutat latin hatást. A nyelvi darabosságok, latinosságok ellenére mégis elmondható, hogy a Huszita Biblia fordítói megteremtették a 15. század irodalmi nyelvét.

Forrás:

LOVAGKIRÁLYOK

AZ ANJOU- ÉS ZSIGMOND-KOR MAGYARORSZÁGON (1301-1437)

Encyclopaedia Humana Hungarica 03.

Ördög kiűzése a zárai Szent Simeon-ereklyetartóról
Ivo Petricioli: St Simeon's shrine in Zadar. Zagreb, 1983, 39. tábla.
Fotó: Mladen Grcevic, Milan Babic

SZENT MÁRIA MAGDOLNA

Nagy Szent Gergely kora elmúltával a latin egyház hagyományában a liturgiában, a legendákban, a művészetben és a népi ájtatosságokban Mária Magdolna alakja egybeolvadt Betániai Máriáéval, Márta és Lázár húgáéval, valamint a névtelen ,,rossz hírű nő''-ével (Lk 7,36). S bár az újszövetségi kutatások már elég régen igazolták a keleti egyházat, ahol megkülönböztetik a három nőt, és Betániai Máriát, valamint Mária Magdolnát külön-külön tisztelik, ezt misekönyveink még mindig nem tükrözik. Vajon meddig tartható fenn ez a téves azonosítás? Nem volna- e helyénvaló, hogy amint az idők folyamán bemázolt régi, értékes képeket megszabadítjuk a rákerült festékrétegtől, úgy Mária Magdolnát is megszabadítsuk a hozzátapadt két másik újszövetségi nőalaktól?

Mária Magdolna hiteles alakját a róla kialakult népies kép eléggé eltorzította, de talán nem annyira, hogy meg ne kísérelhetnénk újra megrajzolni. Kettős neve igazában annyi jelent: Magdalai Mária. Magdala sózott haláról híres halászati központ volt a Genezáreti tó nyugati partján.

Nem tudjuk, hogy Jézus, aki az északi parton, kedves városában, Kafarnaumban szeretett tartózkodni, járt-e valamikor Mária városában, Magdalában. Az evangéliumok az ördögűzések és gyógyítások leírása során nem tudósítanak róla, hogy ez a nehéz sorsú magdalai asszony miként találkozott a Názáreti Jézussal. Csak Lukács egy rövid utalásából (8,2 skk.) és Márk egy megjegyzéséből (16,9) tudjuk, hogy Jézus ,,hét ördögöt'' űzött ki belőle. A Biblia nyelvében a hét (vö. Lk 11,26; Mt 12,45) meghatározatlan, de mindenképp nagy számra utal, s legtöbbször a teljességet, a totalitást érzékelteti. Mária Magdolna tehát -- ez a rövid utalásnak a ,,hírértéke'' -- egészen ,,megszállott'' volt, mindenestül a ,,démonok'' hatalmában állt, teljesen eluralkodott rajta a gonoszság, a sötétség. De Jézus tanítása szerint a gonoszságért és a sötétségért nem lehet egyszerűen csak a Sátánt felelőssé tenni: ,,A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás'' (Mt 15,19). Az ember felelősséggel tartozik tetteiért, bűneiért, nem teheti meg csak a Sátánt bűnbaknak. Önmagának kell felrónia bűnül, hogy a Sátán hatalmába esett, és a házát a gonosz szellemek számára söpörte ki és díszítette fel (Lk 11,25; Mt 12,44).

Mária Magdolna tehát egészen ,,kézzelfogható'' módon tapasztalhatta (mekkora vigasztalás ez számunkra!), hogy Isten a szívünkben Fia, Jézus Krisztus által megtöri a gonosz hatalmát. Jézus kiszabadította őt a gonosz hatalmából, s miután mindenható szavával széttörte a bilincset, amivel a gonosz szellem fogva tartotta, és feloldotta az önző vágyak és szenvedélyek köteléke alól, meghívta, hogy szegődjön a nyomába, legyen a követője és szolgálja: ,,Ezután bejárta a városokat és falvakat, tanított, és hirdette az Isten országát. Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén Magdalai, akiből hét ördög ment ki, Johanna, Heródes intézőjének, Kuzának a felesége, Zsuzsanna és még sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla'' (Lk 8,1--3).

Mária Magdolna tehát az asszonyok között volt, akik közvetlenül szolgálták az Urat, akik elkísérhették Jézust, amikor tanítványaival járta a városokat és falvakat, hirdetve az Isten országát, s gondoskodhattak a kis csapatról, amelynek se nyugta, se otthona nem volt, és magáról az Emberfiáról is, akinek nem volt ,,hova fejét lehajtania'' (Mt 8,20; Lk 9,58). Más szóval Mária Magdolna egy volt azok közül az asszonyok közül, akiket a Mester arra méltatott, hogy közelről hallgassák tanítását, és a Golgotára is elkísérjék, amikor a tanítványok -- János kivételével -- elfutottak. Ezek az asszonyok haláláig hűek maradtak Mesterükhöz, aki őket -- nem törődve az akkori felfogással, amely a nőket szellemileg és erkölcsileg egyaránt alacsonyabbrendűnek tekintette -- emberszámba vette és becsülte, ,,befogadta''. Sőt hűségük a halálon túl is töretlen maradt. S ahányszor csak említik nevüket az evangéliumok, Mária Magdolna mindig az első helyen szerepel (Lk 8,2; Mk 15,40; 15,47; 16,1; Mt 27,56; 27,61; 28,1; Lk 24,10). Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy már az Újszövetség keletkezése idején legenda szövődjék Mária Magdolna alakja köré.

Márk evangéliumában olvassuk a szenvedéstörténetben, a Jézus haláláról és a százados hitvallásáról szóló rész után: ,,Asszonyok is álltak ott, és messziről nézték, mi történik. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, az ifjabb Jakab és József anyja és Szalóme. Ezek már Galileában is vele tartottak, és a szolgálatára voltak. Rajtuk kívül még többen is jelen voltak, akik vele együtt mentek fel Jeruzsálembe'' (Mk 15,40 skk.). A két Mária mindvégig kitartott Jézus mellett, egész estig ott maradtak keresztje közelében, s jelen voltak akkor is, amikor Arimateai József levette Jézus holttestét a keresztről, gyolcsba göngyölte, és sziklába vájt sírboltba helyezte: ,,Mária Magdolna és Mária, József anyja megfigyelték, hogy hova temette'' (Mk 15,47).

Amikor a szombat elmúlt, ,,a hét első napján, kora reggel'' (Mk 16,8) kimentek a sírhoz, mégpedig azzal a céllal, hogy a drága holttestet bebalzsamozzák. Kedves halottuk miatti szomorúságuk érthetővé teszi, hogy az üres sír megzavarta az asszonyokat, s bár az angyal bátorította őket, és a feltámadást adta nekik tudtul, ,,félelem és szorongás'' vett rajtuk erőt (Mk 16,8). Jézus elsőként Péternek, az Egyház sziklaalapjának jelent meg (1Kor 15,5). De az ősegyházban az asszonyok kezeskedtek róla, hogy az Úr valóban feltámadt, mégpedig test szerint, s ez a hittel tanúsított esemény azóta is minden idők kritikáját kiállta.

Szent János szerint Mária Magdolna külön is tanúja volt a feltámadásnak. A történet, amelynek köszönhetően Mária Magdolna alakja oly kedvessé vált a keresztények számára, ez: ,,Mária ott állt a sír előtt és sírt. Amint így sírdogált, egyszer csak benézett a sírba. Látta, hogy ott, ahol Jézus teste volt, két fehér ruhába öltözött angyal ül, az egyik fejtől, a másik lábtól. Megszólították: ťAsszony, miért sírsz?Ť -- ťMert elvitték Uramat, s nem tudom, hová tették.Ť E szavakkal hátrafordult, s látta Jézust, de nem tudta róla, hogy Ő az. Jézus megkérdezte: ťAsszony, miért sírsz? Kit keresel?Ť Abban a hiszemben, hogy a kertész áll mögötte, így felelt neki: ťUram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy elvihessem magammal.Ť Jézus most nevén szólította: ťMária!Ť Erre megfordult, s csak ennyit mondott: ťRabboni!Ť, ami annyit jelent: ťMester!Ť. Jézus ezt mondta neki: ťEngedj! Még nem mentem föl az én Atyámhoz. Inkább menj a testvéreimhez, és vidd nekik hírül: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.Ť Mária Magdolna ment, és hírül adta a tanítványoknak: ťLáttam az Urat, s ezt mondta nekem!Ť'' (Jn 20,11--18).

Igen, az asszony megy és hírül viszi az apostoloknak: ,,Láttam az Urat!'' János evangéliumában Mária Magdolnát, akit kiszabadított a gonosz hatalmából, az Úr arra választotta ki, hogy megvigye az apostoloknak a feltámadás örömhírét, az apostoloknak, akik még mindig nem akarták érteni az Írásokat (Jn 20,9). Ezért kapta Magdolna az apostolok apostola nevet.

Vajon az Egyház történetében nem ismétlődik-e meg újra és újra, hogy nőknek kell Jézus örömhírét megvinniük? Vajon nem állnak-e napjainkban is nők az Evangélium szolgálatában? Mária Magdolna épp az ő szentjük!

Ünnepét a 8--9. században Keleten általában július 22-én ülték, a nyugati egyházban azonban csak a 12. sz. után terjedt el a tisztelete. Ma már a liturgiában nem emlékezünk meg sem a betániai Máriáról, sem a névtelen bűnös asszonyról, akiről Lk 7,36--50 szól, hanem csak Mária Magdolnáról.

---

A legenda szerint az Úr mennybemenetele után Mária Magdolna Krisztus iránti szeretetében nem akart többé embert látni. Ezért elment Aix-les- Bains környékére (ma Dél-Franciaország), és itt élt egy barlangban 30 esztendeig, ismeretlenül, vezekelve. Az imádság minden órájában angyalok emelték az égbe -- ilyenkor arca ragyogott, mint a nap. Egyszer csak rábukkant egy pap és elvitte a templomba. Ott megáldozott és karját kitárva elszenderedett az oltár mellett.

A legendák, kivált a középkoriak, sok csodát említenek. Például: Burgundia hercege, Gerhard kolostort alapított Verolay-ben. S hogy művét betetőzze, elküldött Aix-be egy barátot, hogy hozza el onnan Mária Magdolna ereklyéit. Az meg is találta a sírt -- csodálatos módon rá volt vésve a szent története. Hanem amikor hazatérőben már csak egy fél mérföldnyire volt a kolostortól, egy lépést sem tudott tovább menni a szent ereklyékkel. Csak amikor üzent az apátnak, s az a többi baráttal ünnepélyes körmenetben elé jött, akkor tudták az ereklyetartót elmozdítani és tovább vinni.

Egy lovag, aki minden esztendőben elzarándokolt Mária Magdolna sírjához, egy összetűzés alkalmával életét vesztette. Amikor ravatalon feküdt, a barátai panaszkodtak, hogy Mária Magdolna ezt a hű lovagot hagyta bűnbánat és gyónás nélkül meghalni. Erre a halott mindnyájuk rémületére felült, papot kért, meggyónt, magához vette a szent Útravalót, aztán újra lefeküdt és meghalt.

Egy hajón, amely veszedelemben forgott, volt egy várandós asszony. Segítségül hívta Mária Magdolnát, és megfogadta, ha megmenekül és fia születik, kolostorba küldi. Erre megjelent egy ragyogó női alak, kivezette a partra, a többiek pedig mind odavesztek.

Egyszer egy férfi felírta bűneit egy cédulára, és Mária Magdolna oltárára tette, a terítő alá, s kérte a szentet, esdje ki számára bűnei bocsánatát. Amikor visszavette a cédulát, nem volt rajta semmi, teljesen tiszta volt.

---

Irgalmas Istenünk, kinek feltámadott Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus Mária Magdolnát az apostolok apostolává tette, kérünk, add meg nekünk az ő közbenjárására, hogy mi is az élő Krisztust hirdessük, és megláthassuk dicsőségedben Őt, aki veled és a Szentlélekkel egységben él és uralkodik mindörökkön örökké!

Forrás: Katolikus.hu/szentek Illusztráció: Caravaggio - Bűnbánó Magdolna festménye

Bibliai tájak titkai: Égi és földi Jeruzsálem

Jeruzsálem közismert héber neve Jerusalájim, ami nem egyes számban, nem is többes számban van, hanem - a héber nyelvben ilyen is létezik - duális, vagyis kettesszámú főnév, s ennek sajátos oka van. A hagyomány szerint ugyanis két Jeruzsálem van, az földi és az égi. Ha itt, a földön nem találjuk meg az igazi, vágyaink szerinti "béke városát", égi mása akkor is ott lebeg fölöttünk, és megvalósulásra vár. A talmudi bölcsek az első hÉgi és földi Jeruzsáleméberre, Ábrahámra hivatkoznak, aki az "Isten lát" elnevezést adta annak a helynek, ahol - mint említettük - áldozatra szánt fiával járt. Nos, ennek az oka, bölcseink szerint, éppen az, hogy "Isten előre látta annak a helynek a békéjét". Ezért lett a neve - úgymond - Jeruzsálem, "a békét látó Isten városa".
Dávid városa a Szentély hegyétől és a mai "Szemét-kaputól" délre, az ősi város helyén terült el, míg Salamon palotája már attól nyugatra, a mai Óváros és a "zsidónegyed" felé esett, a köztük levő mélyedést feltöltötték, sőt, a király számára (a mai Siratófal fölött) hidat is építettek, hogy egyenesen a Szentélyhez juthasson. A palota mellett szép parkot hoztak létre, de Salamon kertjei, nyári rezidenciája Jeruzsálem és Betlehem között félúton, Herodeion mellett, voltak gyönyörű medencék is díszítették azt, ezek maradványai ma is láthatók ott, Artasz névvel.
Jeruzsálemben, Dávid és Salamon fővárosában megtaláljuk szinte valamennyi próféta nyomát. Közülük csak egyet említünk, az egyik legnépszerűbbet, Élijáhu (Illés) prófétát. Nyilvánvalóan erre haladt át akkor, amikor az Úr a Sinai hegyéről Damaszkuszba küldi, hogy Hazaelt királlyá kenje föl Arám fölé. Jéhut pedig Izrael fölé emelje, vagy amikor tanítványát, Elisát utódjává nevezte ki. És erre járt Élijáhu idős korában is, amikor Jeruzsálemből Hebronba, majd onnan Jerikóba és a Jordán völgyébe igyekezett, hogy - a Szentírás szavai szerint - tüzes szekéren az égbe szálljon. A középkorban még keresztény kolostort is emeltek Jeruzsálemben, a hebroni úton, annak emlékére, hogy Illés (Élijáhu) megpihent az ott található dombon.
A próféták megjósolták Jeruzsálem pusztulását, ám azt is, hogy a "szent város" örökké megmarad, s hogy újra Izrael fővárosa és a világ népeinek találkozóhelye lesz. "S elhozzák majd testvéreiket minden nép közül, ajándékokkal az Örökkévaló számára, lovon, szekéren és hitón, öszvérekkel és kézikocsival, szent hegyemre, Jeruzsálembe, így szól az Örökkévaló, ahogyan Izrael népei hozzák a lisztáldozatot, tiszta edénnyel az Örökkévaló házába" (Jesája könyve, 66. fejezet 20. vers). Izrael fővárosában két Templom épült: az első Szentélyt Salamon király emelte és avatta fel időszámításunk előtt 970 körül, és a babilóniaiak pusztították el 587-ben, a másodikat a babilóniai fogságból visszatérők építették 520-ban, s azt végül a rómaiak gyújtották fel időszámításunk szerint 70-ben. S mind a két Templom ugyanazon a napon, áv hó 9-én (tisá beáv napján) pusztult el - azóta ez a legszomorúbb zsidó gyász- és böjtnap világszerte. S mind a két Szentélyből egyetlen falrészlet, az úgynevezett Siratófal (héberül kótél maaraví = Nyugati fal) maradt meg.
Amikor az első Szentélyt lerombolták, az ellenség száműzetésbe hurcolta a legyőzötteket. A Jeruzsálem és Betlehem közötti úton, Ráhel ősanya sírjánál állt meg először a foglyok menete. Jeremiás próféta ekkor vigasztaló beszédet intézett a kétségbeesett néphez: "Hang hallatszik a magasban, keserves jajkiáltás hangja, Ráhel siratja gyermekeit, nem tud vigasztalódni, fiai miatt, akik örökre odavesztek. Ám így szól hozzá az Örökkévaló: Vond meg hangodat a sírástól, szemedet a könnytől, mert jutalma lesz jótetteidnek, így szól az Örökkévaló, s ők visszajönnek az ellenség földjéről. Hiszen van még reménység a jövendődben, így szól az Örökkévaló, s visszatérnek fiaid határaik közé" (Jeremiás könyve, 31. fejezet 14-16. vers).
A fogságba hurcoltak egyetlen pillanatra sem felejtették el a szent várost, ahogyan azt a zsoltárban olvassuk: ""Ott ültünk Bábel folyóinál, együtt sírtunk, valahányszor Cijonra emlékeztünk. A szomorúfűzekre aggattuk hárfáinkat, mert dalokat kérték ott tőlünk rabtartóink, kínzóink vidámságra vágytak: énekeljetek nekünk Cijon dalaiból. Ám hogyan énekelhetnénk az Örökkévaló dalait idegen földön? Ha elfelednélek, Jeruzsálem, hagyjon el engem a jobb kezem! Tapadjon nyelvem az ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad, ha nem emelném Jeruzsálemet minden örömem fülé!" (Zsoltárok könyve, 137., 1-6.)
A második Szentély pusztulása után is hasonló fogadalmat tettek őseink. A következő nemzedék életében pedig egy lehetetlen kísérletre is elszánták magukat a zsidó fiatalok: a hatalmas római birodalommal szemben visszaszerezni a várost. Ennek a képtelen küzdelemnek, ennek a csodálatos szabadságharcnak a vezére volt Simon Bar Kochba, szellemi előkészítője pedig Rabbi Akiba. A rabbi elszántságáról hadd mondjunk el egy történetet. Egyszer, tudóstársaival együtt, ellátogatott a lerombolt Templom helyére, ahol egy sakál futott el mellettük. Társai a kövekre ültek, és sírva fakadtak, Akiba azonban csak nevetett:
- Akiba, hogy tudsz te nevetni? - kérdezték döbbenten társai.
- És ti miért sírtok? - viszonozta.
- Mert megvalósult a próféta jövendölése: sakálok járnak a legszentebb helyen.
- Látjátok, én ugyanezért nevettem. Ha ugyanis megvalósult a prófécia első része, úgy a folytatásának is teljesülnie kell, hogy Isten visszaadja azt népének, s újra felépíti a lerombolt hajlékot.
Bar Kochba valóban felszabadította Jeruzsálemet, hiszen a fennmaradt érmék ezt igazolják, ám két és félévi hősi küzdelem után mégis elbukott az utolsó zsidó szabadságharc. A győztes római császár, Aelius Hadrianus kegyetlenül megtorolta a lázadást: az utak mentén 500.000 embert feszítettek keresztre. S még az ország és a főváros nevét is el akarta törölni. Ő nevezte el Izraelt a már akkor rég kihalt filiszteusokról Palesztinának, vagyis a filiszteusok országának, Jeruzsálemnek pedig saját magáról az Aelia Capitolina (az isteni rangra emelt Aelius) nevet adta.
Ezt követően hosszú szomorú évszázadok következtek, mind a római, mind a bizánci, mind az iszlám uralom alatt. A második évezred elején Jeruzsálem zsidó lakossága jelentős mértékben megfogyatkozott. Ebben nagy része volt az első kereszteshadjáratnak is, amelynek során, 1099. július 25-én elfoglalták a várost, és a zsinagógákba menekült zsidókat lemészárolták.
Tudelai Benjámin spanyol zsidó utazó a 12. század elején csupán két zsidó családot talált a városban. A barcelonai hitvitában győztes, ám a Vatikán üldözése miatt ide menekülő Mose ben Nahman (Nachmanides vagy RaMBaN) 1267-ben 2 testvérre talál, akik festékkel és festéssel foglalkoznak. Nachmanides közbenjárására több zsidó települt újra Jeruzsálembe, találtak az Óvárosban egy romos épületet, szép kupolával, s ott berendezték az új zsinagógát. (Ez volt a híres Hurva, vagy rom-zsinagóga, amelyet az Arab légió a függetlenségi háború idején, 1948-ban elpusztított, s csak egyetlen boltíve maradt épen.)
1967-ben, a hatnapos háború idején - miután az izraeli hadsereg három napon át némán tűrte a jordániai légió bombázását - felszabadították a főváros keleti részét, s vele a Siratófalat is. Jeruzsálem így újra egységes lett. Manapság erre emlékezünk a "Jeruzsálem-napon". Az égi és a földi Jeruzsálem remélhetőleg rövidesen újra találkozik.

Forrás: Raj Tamás- EREC - 2001.07.

Jerikói rózsák kertje

(A Szentírásban olvasható történésekre, példabeszédekre épülő mese gyermekeknek)

Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett

Jerikóban, a pálmák városában sokféle ember élt Jézus idejében: gazdagok és szegények, jószívűek és önzők egyaránt. Történt egyszer, hogy Jézus ebbe a városba érkezett. Nagy tömeg kísérte, mindenféle különös és csodás dolgokat pusmogtak róla:

- Hallottad, hogy ez a názáreti nemrégiben tíz leprást meggyógyított?!

- Igen! De arról tudsz-e, hogy mit tett Naim városában? Most jött haza a komám, ő mesélte, hogy visszaadta egy halott fiú életét! A vakok látnak, a bénák járnak! Meglátogatta általa Isten a népünket!

Míg az izgatott tömeg egyre szorosabban vette körül Jézust és tanítványait, Jerikó másik végén egy köpcös, finom selymekbe burkolt ember dudorászva locsolgatta illatos virágoktól pompázó kertjét.

- Nemes gazdám! - kiáltott oda lihegve egy siheder fiúcska. - Ha még látni kívánod azt a különleges embert, akiről oly sokat beszélnek, most megteheted! Épp a városkapu felé tart!

- Mit nem mondasz! - rivallt rá nyersen az uraság. - Még hogy én menjek elébe, egy ilyen mezítlábasnak! Hisz azt mondják, még tisztességes saruja sincs! Szó sem lehet róla! Hoztál-e nekem illatos turbolya magokat?

- Csak ezt kaptam gazdám! - húzott elő a tarisznyájából egy összeszáradt fűcsomót a fiú. - A kereskedő, akitől vettem, azt mondta, hogy ez valami csodafű Egyiptom sivatagából. Csak egy csepp víz kell neki, és gyönyörűségesen kivirágzik.

- Még hogy ez kivirágzik! - csattant fel elvörösödve a kis ember. - Előbb leszek én annak a sarutlannak a talpnyalója, mint ahogyan ez a száraz gyom kivirágzik! - tette hozzá dühösen. - Kellett nekem egy ilyen haszontalan szolgát vennem! - dörmögött mérgesen, és elindult a zsinagóga felé. - Amíg elmegyek és behajtom a fazekastól az elmaradt adóját, ültesd el ezt a szerencsétlen gyomot! - kiáltott vissza a fiúnak.

Út közben tovább morgolódott. Feltűnt azonban neki, hogy a zsidók, akik eddig mindig megvetően elfordították tekintetüket, ha vele találkoztak, most rá sem hederítettek. Mintha mindannyian a városkapu felé tartanának. "Mi lenne, ha én is arra venném az irányt? Végül is a fazekas megvár. De már akkora a tömeg, hogy úgysem látok majd semmit! Mitévő legyek? - töprengett magában, mikor tekintete az útszéli fügefára esett. - Alsó ágai nincsenek túl magasan, még én is könnyen elérhetném..." - gyorsan körülnézett, és abban a pillanatban már fel is kapaszkodott az egyik lelógó ágra. Éppen időben, mert a tömeg egyre közeledett.

- Áldjuk az Istent, ég és föld Urát! Hiszen ez az ember az előbb még vak volt, az út mentén koldult, s most újra lát! Csoda történt! - kiabálták az emberek mindenfelől. Zakeus, mert így hívták a fán kuporgó adószedőt - izgatottan, lélegzetét visszatartva figyelt. Végre meglátta azt, akit már olyan régóta keresett tekintetével. "Milyen nyugodtan lépked - gondolta magában. - Mintha nem is törődne a körülötte tolongó tömeg lökdösődésével, kiabálásával, csak megy egyenesen előre. Hiszen mindjárt ideér!"

- Zakeus, gyere le hamar! - hangzott fel a lágy, de határozott férfihang. - Ma a te házadban kell megszállnom.

A nép először kíváncsian tekingetett felfelé, hogy ki lehet az a szerencsés, akit Jézus megszólított, majd döbbenetüket csöppet sem titkolva kiáltozni kezdtek:

- Hiszen ez egy bűnös ember, adószedő, aki már sokunkat becsapott! Nem mehetsz be hozzá, Uram! - Zakeus azonban levetve büszkeségét, odaállt Jézus elé és így szólt:

- Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit becsaptam, négyszer annyit adok neki helyette.

A tömeg meglepetten hördült fel. Jézus azonban elégedetten karolta át Zakeus vállát, és így szólt:

- Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.

Zakeus boldogságban úszva kísérte haza váratlan vendégét. Most, hogy Jézus mellett lépkedett, egyszerre észrevette a porban ülő szegény koldusokat, a szakadt köntöskében földön kapirgáló gyermekeket. Tőle szokatlan módon hozzájuk sietett:

- Tessék! - vette ki zsebéből a fényes pénzérméket, és odanyújtotta nekik. - Sajnos több nincs nálam, de szívesen látlak benneteket otthonomban, ha valamire még szükségetek lenne!

Mint meleg simogatást, érezte a hátán Jézus tekintetét, és egyszeriben olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnt minden. Már a háza kertjében jártak. Még néhány lépés és hazaérnek.

- Köszönöm! - fordult Zakeus Jézus felé. - Megnyitottad a szememet! Eddig azt hittem, akkor leszek boldog, ha minél több pénzt össze tudok kaparni magamnak. Ezért még csalni is képes voltam. De ettől sosem lettem boldogabb. Sőt! Állandóan rettegtem, hogy elveszíthetem, amim van. De most olyan kincset találtam, amit már soha senki nem vehet el tőlem! Egy csepp szereteted elég volt ahhoz, hogy új életre keljek!

- Ahogyan a virágod is! - mutatott Jézus a pompás bimbókkal teli "fűcsomó" felé. És valóban. A kis, száraz füvecske, amit a szolgáló fiúcska elültetett és megöntözött, új életre kelt. Kizöldült és pattanásig feszülő, piros bimbókkal várta, hogy végre rákerüljön a sor, és gazdája után ő is kivirágozhasson. Ezzel dicsérve mindenek Urát, aki még a legparányibb és legsemmirekellőbb élőlényéből is képes remekművet alkotni.

Forrás: Katona Marianna - Új Ember Magazin

Szabados György: Nyílt levél - Az igazságról

A Magyar Értelmező Kéziszótár az "igazság" szócikket több megközelítésből vizsgálja. Többek között ez olvasható: "Valaminek igaz volta. A valóságot hűen tükröző, neki teljesen megfelelő, igazi tényállás. Valamely közösségben kialakult erkölcsi eszmény, követelmény, illetve ennek érvényesülése. A törvényeknek, jogszabályoknak való megfelelés, illetve nekik megfelelő döntés, ítélet." Most, ebben a pillanatban már tudom, hogy nem ezt a témát kellett volna választani. Vagy egyetlen szót sem szabadna szólni róla, vagy előadássorozatokon át kellene megközelíteni valamennyire, hiszen annyira szerteágazó, annyi ellentmondónak tűnő tényező takarja el! Az előbb olvasottak szerint részben "igazi tényállás", részben "valamely közösségben kialakult követelmény". És ezt is találtuk: "a törvényeknek, jogszabályoknak való megfelelés." Nos, nézzük csak. Nagyon nagy gond az, ha igazságnak képzelem azt a normát, amely valamely közösség kialakult követelményrendszere. Időben a történelem évezredei során, és térben szerte a Glóbuszon, megszámlálhatatlan közösség alakította ki a maga igazságát. Ugyanaz az elv, tett, szó, egyszer az oltárra emelhetett valakit, másszor a máglyára lökhetett. Gondolom, sokaknak ismerős a hívő körökben elhangzó párbeszéd: "És te mikor ismerted meg az igazságot?" "Ó, én már ... (ekkor és ekkor)" A hiba ott van, hogy X közösségben ez azt jelenti, hogy: "mikor kerültél kapcsolatba a mi tantételeinkkel?" Bár Y közösségben is az a kérdés formája, - az igazságnak titulált ismeretek ennek a közösségnek a dogmái, melyek esetleg homlokegyenest különböznek az előzőétől. Akkor hol van, és micsoda az igazság? Pontosan ezt kérdezte valaki 2000 éve egy halálra szánt fogolytól. A názáreti Jézus a helytartó faggatózására mondta: "Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról." Jn.18,37. (Károli fordítás) Pilátus pedig megkérdezte: "Micsoda az igazság?" Jn.18,38. (Károli fordítás) Eddig minden rendben van, mert a legilletékesebbtől megtudhatta volna a római hatalmasság, hogy világának kesze-kusza látszat-, és áligazságai helyett mi - a nagybetűs IGAZSÁG. Nagyszerű, hogy megkérdezi. De rettenetes, és gyalázatos, hogy mindössze monológnak szánta ezt a kérdő mondatot, mert választ sem várva, otthagyja Jézust, és kimegy a vádolóihoz. Tetszett még az Értelmező Szótár azon megállapítása, hogy az igazság a törvényeknek, jogszabályoknak megfelelő döntés, ítélet. Milyen kár, hogy a gyakorlatban ennek nyomát sem látni. Érthetetlen, elfogadhatatlan ítéletek, fellebbezések, másod-, és ki tudja hányadfokú ítéletek napnál világosabban bizonyítják, hogy a jogszolgáltatás és az igazság köszönő viszonyban sincs egymással. Sőt, a törvények és az igazság is csak alig-alig. Nem túlzás úgy fogalmazni, hogy annyiféle igazságba ütközünk, ahány ember, ahány érdek van. Pedig ez nonszensz! Nem lehet egyszerre igaz, hogy a csecsemőnek a legjobb az anyatej, és az, hogy legjobb neki a kolbász. Nem egyforma igazság, hogy a virágoskertet vízzel kell öntözni, és az, hogy hypót kell rálocsolni. Talán az igazságról is biztosat kellene megtudni. Illetékest kellene keresni. Olyan illetékest, akiről ebben a témában Isten Igéje így tesz bizonyságot: "Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal." Jn.1,14. (Protestáns fordítás) Milyen szomorú, hogy Pilátus mellette állva, vele beszélgetve, nem ismerte fel. Pedig az Úr neki is megmondhatta volna, mint neked, kedves hallgató, és nekem, és 2000 év óta minden bibliaolvasónak: "Én vagyok az út, az igazság és az élet." Jn.14,6. (Károli fordítás) Tehát Pilátus kérdése mindössze annyiban hibázott, hogy nem "mi" az igazság, hanem "ki". Amennyiben a helytartónak nem lett volna sürgős a Mester vérét kívánó népvezérek társasága, és megvárta volna Jézus válaszát, talán hallhatta volna: "az Igazság itt áll előtted, és vele beszélsz." Mi van a mi igazságainkkal és igazságkeresésünkkel? Vajon mindig az éppen divatosat, a népszerűt választjuk ki magunknak? Vagy hagyjuk, hogy maga az Igazság válasszon ki minket? Csak kérdezem - önmagamtól is -, a válaszra vágyakozva kérdezzük-e, micsoda, kicsoda az igazság? Ha így van, várd meg barátom a választ is. Az az apostoli tanács, hogy "szüntelen imádkozzatok" (Thess.I.5,17. (Károli fordítás)), nem az imamalom fontosságát hirdeti, hanem azt, hogy legyen állandóan nyitott a hírközlő csatornád az Isten felé. Akkor biztosan felismered, hogy mennyire fontos számodra a Szentírás, hiszen az Úr Jézus utolsó földi éjszakáján így imádkozott az Atyához: "A te igéd igazság." Jn.17,17. (Károli fordítás) Hiszen - ugye - az igazságot keressük!? Az Üdvözítő ezt is ígéri - és nemcsak az első században élt követőinek -: "Kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad ... amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra." Jn.14,16. 16,13. (Új katolikus fordítás) Összegezve az elmondottakat, nem vagyunk kiszolgáltatva azoknak a félrevezetéseknek, melyek az igazság ruhájában jönnek. Nem kell kétségek és bizonytalanságok között vergődnünk. Mennyei Atyánk írott Igéje, mely az Úr szavai szerint az igazság, a Szentlélek, aki elvezet minden igazságra, és maga az Úr Jézus Krisztus a garancia a célba találásra. Ezt a megérkezést, igazságra találást kívánom mindenkinek, azzal a bizonysággal befejezve a mai nyíltlevelet, amelyet Megváltónkról tesz a Biblia: "Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá." Kor.I.1,30. (Protestáns fordítás)

Forrás: http://www.nyiltlevelek.ini.hu/

Ábri Gyula: Mi magunk vagyunk-e boldogságunk kovácsa?

A Szentírást mi rendszerint olvassuk. A régi neve is, amint általában ismert: biblia = könyv is erre utal. Pedig Mózes öt könyvét s a prófétai írásokat mind élőszóval hirdették, csak később került sor a feljegyzésükre. A Szentírás harmadik része (a görög fordításban meg a latinban később a második helyre került), az ún. bölcsességi könyvek, kezdettől fogva írott szövegek, de ezek között is vannak mondások, beszédek, amelyeket később gyűjtöttek össze. Mindenesetre a Szentírás sajátságos jellege az élőszó, a közvetlen párbeszéd. Akkor is, ha egy valaki szól benne, nem magának beszél. Tehát a Szentírás szavát inkább hallgatni kell, mint olvasni. Azért pl. az egyik legérdekesebb bölcsességi könyv címét, amelyet héberül „Kohelet”-nek mondanak, „Prédikátor”-nak fordították le.

A „prédikátor” szava mindnyájunkhoz szól. Figyelmeztet, hogy a jövőnk, az, ami életünk értelmét, kincsét rejtegeti, nem a mi kezünkben van, mint a régi közmondás el akarja hitetni velünk: ki-ki maga boldogságának kovácsa. Az ilyen életbölcsesség nem sokra visz. Mindaz, amire az ember törekszik, vágyakozik: a gazdagság, bölcsesség, tudás, nem ad sem igazi örömöt, sem boldogságot.

Az első benyomás – így a Prédikátor –, hogy minden a régi. Nincs semmi, ami eddig ne lett volna. A természet rendje, a nap járása, az évszakok mind jönnek-mennek, ismétlődnek. Életünk is ilyennek tűnik. Ez a benyomás azonban, akármennyire igaznak látszik is, csal. Csak annyiban igaz, hogy az ember munkája, fáradozása, terve is mulandó, mint a természet folyása. Minden fáradozásunk, aggódásunk csak keserűségre, kilátástalanságra vezet.

Itt adja kezünkbe a kulcsot a Kohelet. Minden, ami velünk történik: jő és rossz, öröm és fájdalom, egyszóval életünk sora Isten kezéből jön, Tőle függ. Ezt jónéhányszor hangsúlyozza. Éppúgy, mint Jézus az Evangéliumban (pl. Mt 6).

A 2. fejezet 25. versében a Kohelet legmélyebb tapasztalatát tárja elénk, és kérdi: vajon amit eszünk vagy élvezünk, ehetnénk-e, élvezhetnénk-e Nélküle? Ma sokan talán azt felelik: természetesen. Ebben az esetben az ember a saját boldogságát kovácsolja. Magára marad. Az evés, az élvezet nem ajándék, hanem bér, amit saját magának készít. Nem érti meg a Kohelet kérdését: lehet-e Nélküle enni, élvezni? Vagyis tudunk-e Nélküle élni? A japán szentírás negatív formában, annál nyomatékosabban mondja: „Tőle távol” ehetünk-e, élvezhetünk-e valamit is? A kérdést persze mindenkinek a saját életével kell megválaszolnia. Mert hogy nem tudunk Nélküle élni, ezt az ember csak a saját bőrén tapasztalja meg.

Minden, ami életünkben történik – mondja tovább a Prédikátor – csak pillanatnyi, mulandó dolog. Mindennek megvan az ideje. Időhöz van kötve. A természet jelenségei éppúgy, mint az emberi erőlködés, fáradozás. De az, amit Ő alkot, ami az Ő kezéből jön, annak nincsen vége, s az ember nem képes felmérni. Csak amit ő csinált életünkben, az az egy nincs az időhöz, a mulandósághoz kötve. „Nem tehetünk semmit hozzá, de nem is vehetünk el belőle semmit” (Préd 3,14). Az Ő kezében megszűnik minden emberi büszkeség, kilátástalan, üres erőlködés. Sok evangéliumi példabeszéd is erről tanúskodik.

Így mindennapi életünk érezteti velünk az Ő kezét, azt hogy Ő gondol ránk, mint a Szentírás szokta mondani: „megemlékezik rólunk” (Zsolt 8,5). Minden, ami körülvesz bennünket, életünk minden napja újra és újra boldoggá tesz, ha az Ő kezét érezzünk benne. Ez a mi időnk. Nem a természeté, hanem a mienk: még akkor is, ha fájdalmat, szomorúságot is hoz, valami kimondhatatlan értéket tartogat számunkra. A Kohelet a 3. fejezetben felsorolja mindazt, amit az idő, a mi időnk megtapasztaltat velünk. Nem szépít, nem titkol el semmit. De nem is csüggeszt, nem sötétíti el lelkünket. Éppen ellenkezőleg, bizalmat önt belénk: arra tanít, hogy nincs közömbös dolog életünkben. Azért a kis időért, amit ajándékul kapunk, felelősek vagyunk.

De mire akar a Kohelet ezzel inteni? Mit tanul az ember az Isten kezéből? Egyetlen szóval: istenfélelmet. Mindennapi életünk erre tanít.

Ha az ember életét figyeljük, ahogy a történelem elénk tárja, hamar elkedvetlenedünk. Mindig újra kezdődik az önzés, ellenségeskedés, irigység, pártoskodás, hiúság, s kilátástalanná teszi az ember életét. Biztos, hogy ebből a légkörből, ebből a fogságból a saját erejével nem tud megszabadulni. Amíg életsorát a maga kezében tartja, minden dolog mint valami kényszer jelenik meg előtte, s nem tud szabadulni tőle. Szent Pál is erről beszél a római levélben (7,14 kk). A szabadulásra csak egy lehetőség van: a feléje nyújtott kezet megragadni, s minden bizalmát Istenbe vetni. Ezen a téren minden nap új lehetőséget nyújt. Az, ami kezdetben olyan sötéten hangzott: „nincs semmi új a nap alatt” (1,9), most éppen ellenkezőjére válik. Felismerni az egyedüli igazi újat, amely az Ő kezéből jön: ez a legnagyabb öröm, meglepetés, ami mindennap vár ránk. A boldogság nem a jövő dolga, hanem a jelen feladata. Az Ő tervét felismerni, az Ő tervét megvalósítani: ez az igazi újdonság, ami életünket boldoggá teszi.

A Kohelet arra utal, hogy az emberi bölcsesség, amely a dolgok ürességét, avultságát, semmiségét felismeri, nem óncél. Fel akar rázni a merengésből, a tespedésből, a kedvetlen közömbösségből, feltárja előttünk a jelen élet kimondhatatlan értékét: ha az egész teremtett világ a mulandóság bélyegét viseli is (Róm 8,20-24), s nyugtalanul, békétlenül néz a jövőbe: az istenfélelem nyugodt bizalomra vezet. Minden egyéb dolog üres és semmitmondó; minden hiúság. Ez a vezető gondolata, az első és utolsó szó (1,2; 12,8). Minden, ami az ember kezében van, csak eszköz. Sohasem cél. Mindaz, amit nagy fáradsággal elérünk, nem a vége az utunknak, hanem új elindulás, újrakezdés. De nem egyedül megyünk. Ő velünk van. Neki szolgálunk. Az Ő tervét valósítjuk. Csak neki vagyunk felelősek.

S ha a kereszténység egyik legrégibb énekét, amelyet Szt. Pál a filippiekhez írt levelében (2. fej.) feljegyzett, figyelmesen olvassuk, érezzük, hogy a Kohelet szava Jézus útját s benne a mi életünket rajzolja. A görög szó: kenózis, eléggé ismert gondolat, de nem érezzük, hogy mindnyájunk sorsát mutatja, mint Deutero-lzaiás mutatja be az 53. fejezetben Isten szolgáját. Ez a kiüresítés jellemzi egész életutunkat. Jézus Krisztusról éneklik az első keresztények, hogy kiüresítette önmagát. Az Ő útja, az evangélium, éppen ezért örömhír nekünk, mert az emberi hiúságot, ürességet mint ellenképet mutatja.

A Kohelet beszédét mint életünk hátterét kell néznünk, hogy istenfélelmet tanuljunk, életünk minden napját hálás lelkülettel Isten kezéből vegyük, s az ő kezét el ne eresszük (Zsolt 31,15).

Forrás: Szolgálat 1979/2 (42) pp. 68-71

A BIBLIA GYÖNGYSZEMEI I.

Röviden Pál apostol, A szeretet himnusza írásáról Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból. A szeretet hosszútűrő, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy (... ) Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet. _______________________________________ Néhány gondolat: A szeretet himnusza Pál apostol korinthusiakhoz írott első levelében található, a 13. fejezetben. Mint ilyen, a Biblia része, s ezért a Biblia önvallomása alapján a valódi szerző nem Pál apostol, hanem maga Isten. A Szentírás önmagára nézve ezt állítja: "A teljes Írás Istentől ihletett". (2Tim 3,16) és még ezt is: A Bibliában "egyetlen szó sem támadt saját magyarázatból, hanem Isten Lelke által ihletve szóltak Isten emberei" (2Pét 1,20-21.) Ennek alapján átláthatjuk, hogy a Biblia állítása szerint a Szeretet Himnuszát Isten "írta" az embereknek, Ő volt az, aki ezt a páratlan szépségű tömör gondolatsort Pál apostol által a világnak adta. A Szeretet Himnusza három részre bontható. Az első részben arról van szó, hogy szeretet nélkül az ember semmi. Más szóval a szeretet a valami, a szeretet a minden, s enélkül minden más csak semmi. Ha az ember szépen tud beszélni, nagy hite van, sőt minden vagyonát a szegényekkel "éteti fel", vagyis eledelre, ruhákra (stb.) költi, egyszóval ha minden vagyonát a szegényeknek és a rászorulóknak adja, de szeretet nincs benne, az ember semmi. Nyilvánvaló, ha ez a nagy dolog is (hogy valaki mindenét másnak adja) is semmi (ha nem szeretetből teszi), akkor az ennél kisebb dolgok pláne értéktelenek, ha szeretet nélkül teszi az ember. A második szakaszban arról van szó, hogy milyen az igazi szeretet. Ennek felsorolásából látjuk, hogy a szeretet mindig igazságos, és a másik emberért cselekvő, tevékeny szeretet. Enélkül nem beszélhetünk szeretetről, a szeretet ugyanis nem érzelem, hanem életforma. Végül a gondolatsor azzal zárul, hogy a szeretetnek nincs felső határa: soha el nem fogy. A valódi szeretet nem is fogyhat el, hiszen nem függ semmitől, csakis saját magától. Ez mindennek alapja. {Forrás: zsolo}

Szathmáry Sándor: Káin és Ábel

Kezdetben volt egy barlang. Ebben a barlangban élt Káin és Ábel.

Együtt laktak és együtt jártak vadászni: tucatszám vonszolták haza az elejtett antilopokat. A sípcsontjukból késeket csináltak: ezekkel a késekkel osztották meg egymás között testvériesen a hatalmas húshegyeket; ezekkel tisztították a bőrt, amelyet azután bekentek csontvelővel, hogy sima legyen: Így nem volt gond az öltözködéssel sem.

Igen ám; csakhogy az asszonyokat is az Úr áldása kísérte: a kis család nagycsaláddá gyarapodott. A barlang egyre szűkebbnek bizonyult. De sebaj: volt a közelben egy másik is.

Ennek a szomszéd barlangnak azonban volt már egy lakója: itt élt a rettegett kardfogú tigris. Ezért aztán egy szép napon a Káin-család és az Ábel-família apraja-nagyja fölkerekedett. A bátrabbak a barlang nyílásához kúsztak és hatalmas tüzet gyújtottak előtte. Amikor pedig a tigris riadtan felugrott a vackáról, fergeteges kő- és lándzsazápor fogadta. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben ott is hagyta a kardfogát. Így aztán a megüresedett odúba beköltözhetett Káin és népes családja.

E sikeres akcióból megtanulták, hogy eredményesebben fognak vadászni, ha a jövőben is összedolgoznak. Hiszen például a két nemzetség együttesen már körülállhatott egy vadlóménest, fölkergethette a hegyre, ott aztán a megrémült őslovak egymás után vetették magukat a szakadékba. Káin és Ábel testvériesen megosztozott a zsákmányon. Később már a mamutot is megtámadták.

Arra is rájöttek, hogy a gyapjas teve zsírjával, melyet a púpjában találtak, meg lehet világítani a barlangot. De hogy az odúk még otthonosabbak legyenek, az ügyesebbek pattintott tűzkővel csodálatos vadászjeleneteket véstek a rideg barlangfalakra. Egy szó mint száz: az élet napról napra kellemesebbé vált. Áldották is érte az Úr nevét: hogy megadta azt a testvéri egyetértést, azt a békét, amelynek mindezt köszönhetik.

Ebben az időben történt, hogy a Sátán elunta magányos életét az elnéptelenedett Paradicsomban. Fölkerekedett hát, hogy megkeresse az embereket. Így bukkant rá Káin barlangjára.

– Mondd, Káin – szólította meg a patriarchát –, nem félsz te Ábeltől?

– Ugyan, miért félnék az én atyámfiától?

– Hát... te tudod... de napról napra növekszik a kőhegyűdárda-készlete... A nyílhegyeit meg szarvasagancsból készíti, és olyan erősek, hogy akár a hegyi elefánt bőrét is átlyukasztják.

– Ez csak természetes? Hisz nem lehet akármilyen nyílvesszővel elefántra vadászni!

– Igazad van – válaszolta a Kígyó –, csak úgy eszembe jutott. Aztán az Ábel-barlang felé vette az útját és elmondta ugyanezt Káinról.

Káinnak és Ábelnek aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Másnap reggel Káin összehívta fiait, és e szavakat intézte hozzájuk:

– Gyermekeim! Nincs a világon átkozottabb dolog, mint a széthúzás és pártoskodás. És nincs nagyobb kincs annál, mint amikor az emberek között egyetértés és béke uralkodik. Aki nem a békét szolgálja, az ellensége az életnek, ellensége az emberi boldogságnak.

– Úgy van! Jól beszélsz! – helyeselt a családi tanács.

– Mert képzeljétek csak – folytatta –, mi történne, ha az emberek háborúzni kezdenének. Ha munkájuk jelentős részét arra kellene fordítaniuk, hogy a másik nemzetséggel szemben nyilakkal és lándzsákkal fegyverkezzenek fel? Egyeseknek éjjel-nappal talpon kellene lenniük, hogy az esetleges támadások ellen őrizzék a barlangot. Nem is szólva arról, hogy ha két pártra szakadnánk és külön-külön járnánk vadászni, tetemes hátvédet kellene hagynunk, hogy az ellenség hadműveleteit is figyelemmel kísérhessük. llyen körülmények között bizony alaposan megcsappanna a zsákmány.

– Éhen pusztulnánk – tette hozzá az egyik fiú.

– És közben kiirtana bennünket a kardfogú tigris – tódította a másik.

– Nos – folytatta Káin –, sajnálatos értesüléseket szereztem arról, hogy Ábelék ilyesmiben sántikálnak. Úgy hírlik, nagy mennyiségű fegyvert halmoztak fel...

– Micsoda? – hördült fel a család, – Tűrhetetlen! Nem hagyhatjuk, hogy lábbal tiporják a békét! Akár az életünk árán is megvédjük!

– Én is így gondoltam – vette át ismét Káin a szót. Ez minden békeszerető család kötelessége. Mi azonban semmi esetre sem fogunk háborút kezdeményezni, sőt azon leszünk, hogy családunk egyetlen tagja se keveredjék ellenséges viszályba Ábel fiaival. Nagyon sajnálnám, ha Ábelék ennek ellenére megtámadnának bennünket, mert ebben az esetben csak fegyverrel tudnánk helyreállítani a békét. Az ilyen eljárás pedig már a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető békének. De bárhogy töröm is a fejem, ennél jobb módszert nem tudok kitalálni. Si vis pacem, para bellum: aki komolyan békét akar, időnként kénytelen keményebb eszközökhöz nyúlni, hogy az izgágákat megrendszabályozza. Mindenesetre nagyon elszomorítana, kedveseim, ha a dolog idáig fajulna.

Bizony, ezek a kilátások nemcsak Káin patriarchát, hanem egész házanépét is lehangolták. Néhányan építő ötlettel álltak elő: mi lenne, ha összejönnének Ábelékkal, hogy békésen elrendezzék az ügyet? Mások viszont kételkedtek az effajta tárgyalások sikerében:

– Mivel – úgymond – ha Ábelék tényleg ellenünk fegyverkeznek, ez esetben okvetlenül tagadni fogják. Azt mondják majd, hogy a kardfogú tigris ellen készülődnek. És ha mi arra kérnénk őket, hogy ne tegyék ezt, azt gondolnák, hogy biztosan épp azért kérünk ilyesmit, mert mi magunk akarjuk őket megtámadni; tehát annál inkább készülnének a háborúra, még ha eddig eszük ágában sem lett vgolna erre gondolni. Alighanem az lesz tehát a leghelyesebb, ha senkinek sem kszólunk a dologról, titokban azonban mennyiségileg is, minőségileg is bővítjük az arzenált, hogy népünk békéjét minden eshetőségre készen biztosítsuk.

Ebben aztán megállapodtak.

Ez idő tájt az egyik fiú fölfedezte a sisakvirág mérgét. Ha ezzel a méreggel bekeni az ember a nyilhegyét, a legjelentéktelenebb sebtől is perceken belül elpusztul akármelyik vadállat. Micsoda nagyszerű fegyver: ezentúl már nem kell tartani a kardfogú tigristől!

Az első pillanatban nagy volt az öröm: annyi bunda lesz ezentúl, hogy akár az egész barlangot kibélelhetik vele, a mécsesből pedig soha nem fogy ki az olaj! Káin azonban az öregek bölcsességével rögtön átlátta a helyzetet és következményeit.

Elrendelte, hogy a dolgot szigorúan titokban kell tartani. A közös vadászatokon tilos a mérget használni, nehogy Ábelék és is megismerjék. Viszont a barlangnak egy félreeső zugában mindig legyen egy fazék, amelyet megtöltenek vele, hogy szükség esetén kéznél legyen: ez a legjobb biztosíték arra, hogy mindenféle jogtalan támadásnak elejét vegyék.

A rendeletet mindenki helyeselte, csupán az egyik fiú, Hénoch csóválta a fejét:

– Hogy mi lesz ennek a vége? Egyre aggasztóbbá válik ez az egész ügy.

Addig-addig, hogy éppen erre a nagy biztonságosdira fázunk rá. A sisakvirág titka természetesen előbb-utóbb kiszivárgott. Ábelnek szöget ütött a fejébe. Egyszer aztán négyszemközt is megkérdezte Káintól, miért halmoznak fel ennyi veszélyes mérget.

– Jól tudod – felelte Káin –, hogy valamikor ebben a barlangban lakott a kardfogú. Ki tudja, hátha egyszer visszatér a fajtája.

Ábel mélyen elszomorodott: mégis igaza lenne a Kígyónak? Pedig annak idején rá se hederített!

Sürgősen összehívta házanépét, és beszámolt nekik a helyzetről. Többen azt javasolták, hogy biztonság kedvéért fokozzák a nyílvesszőtermelést. Mások viszont attól tartottak, hogy ez rossz vért szül, mert Káinék félreérthetik, s azt gondolják majd, hogy az Ábel-család akarja megtámadni őket. Elsősorban maga Ábel patriarcha hangsúlyozta, hogy továbbra is föltétlenül ápolni kell a jóviszonyt a Káin-atyafisággal, a légkör megromlásának még a látszatát is kerülve.

Ezt az álláspontot mindannyian fenntartás nélkül elfogadták. Valamennyien felindították magukban a testvéri szeretet érzését a Káin-család iránt.

Végül is úgy döntöttek, hogy biztonság kedvéért azért ők is megtöltenek egy fazekat méreggel, és a nyilakra is több gondot fordítanak, mint eddig, de a dolgot szigorúan titokban tartják, hiszen ők végeredményben a testvéri jóviszonyt ápolják, s ez az egész fegyverkezési história csak arra való, hogy senki meg ne bonthassa a testvéri egyetértést.

És Ábel arzenálja rövid időn belül a Káinét is túlszárnyalta.

Amikor Káin erről tudomást szerzett, megbizonyosodott régi félelméről. A család tanácskozásra gyűlt össze, és megállapította, hogy az Ábel-nemzetség valóban a béke ellen tör, s alighanem támadásra készül. Ezért be kell szüntetni a közös vadászatokat, hogy az esetleges incidensnek még a lehetőségét is kizárják. Ezentúl Káin fiai egyedül jártak vadászni, de csak a család egyik fele, mert a többiek a barlangot őrizték és fegyvereket készítettek, hogy a békét biztosíthassák. És mindannyian kínosan ügyeltek arra, nehogy valamelyik izgága fráter hajba kapjon egy Ábel-törzsbélivel, s ezzel a testvéri jóviszonyt megbontsa.

Hát így történt. A zsákmány természetesen megcsappant, az osztozkodásnál szükségszerűség, hiszen máskülönben veszélybe kerülne a családi tűzhely és a mindennapi antilophús.

Ezt mindenki megértette és helyeselte is, csupán Hénoch morgolódott.

– Nem megmondtam, hogy egyre jobban belegabalyodunk ebbe a nyomorult ügybe? Lényegében Káin is, Ábel is egymás ellen uszítja a fiait. Mindketten emberbőrbe bújtatott farkasok, akik szennyes érdekeikért még a fiaikat is készek lemészároltatni.

Hénochhal többen egyetértettek, és Káin vérző szívvel látta, hogy fiainak ereje gyöngül a külső veszéllyel szemben. Ezért kezdetben szelíden figyelmeztette Hénochot tévedéseire, később azonban már kénytelen volt keményebb eszközökhöz is nyúlni, mivel a jó szó nem használt.

Hénoch barátai ennek láttán mindinkább megbizonyosodtak arról: hogy Káin annyira görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, hogy ha a helyzet úgy hozná, hajlandó lenne érte akár a családját is kiirtani.

Ugyanez történt Ábeléknál is: a család fele vadászott a többiek meg a békét őrizték. Az elégedetlenkedőket itt is megbüntették.

Káin és Ábel végül is belátták, hogy ők maguk hiába törekszenek a békés egymás mellett élésre, ha az a másik állandóan új fegyvereken töri a fejét. Még ha szemtől szembe jószándékát bizonygatja is, talán csak azért teszi, hogy titkos terveiről elterelje a figyelmet. Mély szomorúsággal kellett megállapítaniuk, hogy a békét már csak úgy lehet megmenteni, hogyha kedvét szegik a békebontónak. Sőt titokban egy kicsit már várták is az alkalmat, amely végre kenyértörésre viszi a dolgot. Annál is inkább, mert sokan nem veszik elég komolyan a külső veszélyt, és ezzel belülről gyengítik a család ütőképességét. Ezeket csak akkor lehet felrázni, ha saját bőrükön apasztalják a helyzet komolyságát.

De mert mindketten szerették egymást, ehhez az eszközhöz csak a legvégső esetben akartak nyúlni. Másrészt azonban szerettek volna már tiszta vizet önteni a pohárba.

Nem kellett sokáig várniuk. Egy szép napon Ábel fiai megsebesítettek egy vadlovat, és ez a Káinék vadászterületére menekült. Ők aztán megölték és hazavitték. Egyszer csak megjelentek Ábelék, és követelni kezdték a zsákmányt. A Káin-törzs védekezésül néhány nyilat lőtt a jogtalan betolakodók felé, és így mindkét család megkezdte a másiktól ráerőszakolt háborút.

– Látjátok – szólalt meg Hénoch –, nem megmondtam? Emberek, akik sohasem ártottak egymásnak, most arra kényszerülnek, hogy kölcsönösen egymást kaszabolják. S mindez miért? Csak hogy atyáink véreskezű uralmát biztosítsuk!

Jól ismerjük a harc végeredményét: Ábel elesett. A győztes Káin hamut hintett a fejére, keservesen megsiratta öccsét, aztán fennhangon szózatot intézett a két családhoz. Ebben kijelentette, hogy az ellenségeskedés kora lejárt, hiszen a békebontó már nem él. Ezentúl mindig együtt fognak vadászni, s így mindkét család asztalára bőven jut majd hús és vadméz. A széthúzásnak egyszer s mindenkorra vége: a világ az örök béke időszakába érkezett.

– Ám a múltból megtanultuk – folytatta –, hogy a béke nagy kincs, és jobban kell rá vigyáznunk, mint eddig. Nem engedhetjük meg többé magunknak, hogy két pártra szakadjunk: aki tehát nem hajlandó magát az új barlangkormánynak alávetni, azzal szemben hatékony intézkedéseket foganatosítunk.

– Lám csak! – hirdette Hénoch. – Előre megmondtam, hogy ez az egész cirkusz csak arra jó, hogy a zsarnokságát megszilárdítsa. Vér és rabbilincs: ez lett a sorsunk. Addig itt nem lesz béke, amig ez a véres zsarnok ül a nyakunkon.

Véleményét teljes mértékben osztották barátai, akik most még csak szaporodtak, hiszen érthető okokból Ábel fiai is velük rokonszenveztek. Némelyek nyilvánosan becsmérelték a Káin-pártiakat, ezért Káin hívei kijelentették, hogy aki Hénochhal cimborál, az a béke ellensége, s többet közülük agyonvertek.

Ez az igazságtalanság úgy felbőszítette Hénoch barátait, hogy egy alkalmas pillanatban megkaparintották a mérgesfazeket, és halálra nyilazták a zsarnokot és társait.

Hénoch vette át a kormánypálcát. Összedoboltatta a népet és bejelentette, hogy a hosszú és véres torzsalkodásnak vége, és annyi szenvedés után végre felvöröslött az örök béke hajnala.

– A zsarnokságot szétzúztuk – folytatta. – Ezzel egyszer s mindenkorra felszámoltuk az okot, amely a testvért testvérével szembeállította. Az emberiség végre nyugalmas kikötőbe érkezett, és így megmenekült a történelem vad viharaitól. Most már csak az a feladatunk, hogy a békét, a kölcsönös szeretetet megszilárdítsuk. Nekünk már csak egyetlen ellenségünk maradt: éppen az, aki ezt a testvéri szeretetet lábbal tiporja. De az ilyet még a Föld színéről is el fogjuk törölni: elejét kell vennünk, hogy a zsarnokság bérencei megbontsák sorainkat, békétlenséget hintsenek közöttünk! Az effajta próbálkozásokat csírájukban el kell fojtani, mielőtt kikezdhetnék testvéri egyetértésünket!

Beszéde nagy sikert aratott: valamennyiünk érzését megfogalmazta. Mindössze Hénoch egyik régi szövetségese csóválta a fejét:

– Az a gyanúm – mormogta –, hogy lényegében csak zsarnokot váltottunk, tulajdonképpen azonban minden maradt a régiben. Hiszen ez a Hénoch is arról szónokol, hogy egyeseket le kell győzni, el kell hallgattatni. Eddig minden vezérünk azt képzelte, hogy az ő kezében van a csodaszer, amely az örök békét elhozza. De ez a csodaszer mindig valamiféle győzelem, amelyet másokon kell aratnunk. De ahhoz, hogy győzzünk, ellenségre van szükség. Lényegében tehát az ellenséget mi magunk teremtjük, hogy legyen kit legyőznünk. Ha a fölszínt egy kicsit megvakarjuk, a külső csillogás alatt mindig ott a belső rothadás. Még hogy örök béke? Naiv agyrém!

– És nincs kiút? – kérdezték a körülállók.

– Nincs bizony. A háború az emberi természetben gyökerezik. Az emberi természetet kellene ahhoz megváltoztatni, hogy a gyűlölködés megszűnjék.

– És mégis: hogy képzeled a megoldást?

– Hallgassatok csak ide! Nem tűnt még föl nektek, hogy ezek a nagykutyák és bajkeverők mind szőkék?

– Tényleg!

– Nos, tapasztalhatjuk, hogy a gyűlöletet szőkék terjesztik. A megoldás? A barnáknak össze kell fogniuk, legyőzni ezt a szőke klikket: ez hozhatja csak meg az örök békét. Addig azonban sok hiú agyrém lép még föl a történelem színpadán. De csak rajta, barna barátaim! Minden percért kár: itt az idő, hogy összefogjunk, és kiharcoljuk a testvériség végső diadalát, hogy mindörökre megszűnjék a Földön a békétlenség szelleme!

De aznap még senki sem hallgatott rá.

Eszperantóból fordította: Kirsch János

---

Szathmári Sándor (1897–1974) eszperantista író.

Főbb művei: Vojago al Kazohinio c. regénye, melyet ő maga fordított magyarra. (Ötödik kiadása 1980-ban jelent meg a Magvető Könyvkiadónál „Kazohinia” címmel.) Angolra is lefordították (1975).

Masinmondo c. novelláskötetét (La Laguna, 1964) szintén kiadták magyarul (Gépvilág. Gondolat, 1972).

Halála után kiadatlan elbeszéléseit a Kain kaj Abel c. kötetbe gyűjtötték össze (1977). E kötet címadó novelláját igyekeztem itt magyarul visszaadni – mindannyiunk okulására.

Ad Praesepe – chJ –

Forrás

Balla Demeter: Káin és Ábel

Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földmívelő.
Lőn pedig idő múltával, hogy Kain ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből.
És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára.
Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.
És monda az Úr Kainnak: Miért gerjedtél haragra? És miért csüggesztéd le fejedet?
Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.
És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt.
És monda az Úr Kainnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?
Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről.
Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből.
Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön.
Akkor monda Kain az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám.
Ímé elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet.
És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.

(Mózes 4.2-15)

A hatalom és építészet mestere – Heródes

Megjelent a National Geographic Magazin decemberi száma! Benne Nagy Heródesről is olvashat. Büszke palotaerődjének romjai Jeruzsálemtől 13 kilométerre délre, magasodnak. Szabályos rendjével, oszlopcsarnokaival és vizeivel a béke és nyugalom szigete lehetett ez a hely. Furcsa, hogy mindez a szépség olyasvalakitől származott, aki megölette a feleségét és a fiait, kínpadra vonatta híveit.


Heródion valósággal uralja az aszott vidéket. Júdea királya legelőször földet hordatott a természet adta dombra, azután fehér márványból monumentális erődöt építtetett a tetejére, annak tövében pedig csodás medencékkel és pazar függőkertekkel övezett fényűző palotákat emeltetett. Heródes okos és nagyvonalú uralkodó volt, kiváló hadvezér, s mindezek tetejébe az ókori építészet egyik legtehetségesebb, legmerészebb tervezője. Ám hiába virágoztatta fel és tette hatalmassá királyságát, az utókor leginkább Máté evangéliumából ismeri mint véreskezű zsarnokot, aki minden két év alatti elsőszülött fiúgyermeket legyilkoltatott Betlehemben, hogy elpusztítsa a gyermek Jézust, a zsidók majdani, megjövendölt királyát.

A középkorban egyenesen antikrisztusi figurának bélyegzett Heródes a gótikus vízköpők ábrázolásain, a kézzel írottfestett kódexek díszítésein őrjöngve tépdesi szakállát, fenyegetően rázza kardját a szerencsétlen gyermekek felé, s közben hallgatja az ördögöt, aki egyre a fülébe sugdos.

Valójában Heródes aligha követte el mindezt a szörnyűséget – Máté beszámolóján kívül nem is tudunk feljegyzésről, amely a király rémtetteiről tanúskodna. Gyermekvér mégis tapadt az uralkodó kezéhez. Fiúsarjai közül hármat is meggyilkoltatott, feleségét, anyósát és udvartartása sok tagját megölette. Ihletett eszméiből, terveiből erő és harmónia sugárzik, magánélete viszont tele volt szörnyű mozzanatokkal.



KIRÁLYHOZ MÉLTÓ AMFITEÁTRUM – Ez a háromezer-ötszáz férőhelyes színház Caesarea legfőbb látványossága.

Ehud Necer izraeli régész immár fél évszázada igyekszik kideríteni, ki is volt Heródes igazából. Nem a régi írásokban lefestett uralkodót keresi, hanem azt, akiről az ódon kövek mesélnek. Ásatott Heródes szentföldi építkezéseinek színhelyén, feltárta a király palotáit, kedves tájait és az általa bevett erődítményeket. Heródes lenyűgöző alkotásai közül egyedül Heródion viseli megálmodója nevét. Fordulatos, vérzivataros életpályája végén a királyt itt helyezték végső nyugalomra. A sírról két évezreden át senki emberfia nem tudott, míg végül 2007 áprilisában Necer és munkatársai, a jeruzsálemi Héber Egyetem kutatói meg nem találták Heródion északkeleti lejtőjén. Felfedezésük új megvilágításba helyezte az ókor egyik legrejtelmesebb alakját, egyben heves politikai vitákat is kavart: a palesztinok maguknak akarták a leleteket, a zsidó telepesek számára viszont a sír azt bizonyította, hogy joggal követelhetik maguknak Ciszjordániát.

Heródes i.e. 73-ban született, ifjonti éveiben az ókori Palesztina belsejében, Júdeában nevelkedett. Abban az időben polgárháború dúlta fel a térséget – a Júdeát akkor már hetven esztendeje uraló Hasmoneus-dinasztiát megosztotta a két trónörökös testvér, II. Hürkanosz és II. Arisztobulosz viszálya. Külső ellenség is fenyegetett: északról és nyugatról római légiók, keletről pedig Róma ősi ellenségei, a párthusok szorongatták az országot. A döntő pillanatban Heródes atyja, Antipater (Hürkanosz főtanácsosa és rátermett hadvezére) a rómaiakat választotta. A segítségképpen küldött légiók elűzték Arisztobuloszt, és Hürkanoszt ültették a trónra. Heródes már ifjan haszonélvezője volt a Rómával kötött egyezségnek (a koronát is a rómaiak tették a fejébe), ám emiatt árulónak számított a zsidó nép szemében.


Nagy Heródes fellegvára három teraszon ereszkedik alá Maszada északi sziklafalán.

Uralkodása alatt mindvégig azon kellett igyekeznie, hogy megfeleljen nagy hatalmú pártfogójának, ugyanakkor ne sértse a politikai és vallási függetlenségéhez ragaszkodó zsidó nép érzelmeit. Az ingatag egyensúly fenntartását Heródes származása is nehezítette. Anyja arab, apja pedig edomita volt, így – hiába kapott zsidó nevelést – társadalmi státuszát tekintve elmaradt a nagy múltú és befolyásos jeruzsálemi családok sarjai mögött. Számos alattvalója nem tartotta többre jöttment kívülállónál, korai életrajzírója, a zsidó Josephus Flavius (teljes, felvett római nevén Titus Flavius Josephus) is leginkább csak úgy emlegette: „a félzsidó”. Heródes atyját a Hasmoneusok sugalmazására i.e. 43-ban megmérgezték. Három esztendővel később, amikor a párthusok hirtelen betörtek Júdeába, a Hasmoneus-pártiak egyik csoportosulása a hódítók mellé állt. Hürkanoszt kegyetlenül megcsonkították, azután pedig Heródes ellen fordultak.



Zseniális építész volt. Merész tervei túlmutatnak a rómaiak szakismeretein.

Heródes az éj leple alatt családostul elmenekült Jeruzsálemből. Rómához fordult segítségért, és véres ütközetben sikerült is legyőznie a párthusokkal szövetkező zsidókat – később a csata helyszínén építtette fel Heródiont. Ezután Rómába utazott, ahol rendíthetetlen hűsége elismeréseként a szenátus Júdea királyává nevezte ki. Róma két legfőbb előkelőségével hagyta el a szenátus ülését: egyik oldalán a szónok és hadvezér, a birodalom keleti részét vezénylő Marcus Antonius, a másikon a nyugati térség ura, az ifj ú patrícius, Octavianus lépdelt. Rangos kísérőivel az újsütetű király, Júdea ura a Capitolium dombjára, Jupiter templomához vonult, hogy a város legfőbb szentélyében áldozatot mutasson be Róma pogány isteneinek. (Később is tett efféle „kétkulacsos” gesztusokat, csak hogy megőrizze hatalmát.)

Heródes elnyerte hát a trónt – ám meg is kellett küzdenie a birodalmáért …

Minderről, tovább építészeti bravúrjáról és Heródion nagyszerű feltárásáról a National Geographic Magazin héten megjelent decemberi számában olvashat.


Forras: National Geographic

Jeles napok - December

Karácsony hava


December az év tizenkettedik hónapja a Gergely-naptárban, és 31 napos A Julián-naptárban a tizedik. Neve a latin decem szóból származik, melynek jelentése tíz – utalva arra, hogy ez volt a tizedik hónap, amíg a január és február hónapokat később hozzáadták az évhez. A 18. századi nyelvújítók szerint a december: fagyláros. A népi kalendárium Karácsony havának nevezi.
Advent. Az egyházi év kezdete, a karácsonyi előkészületek időszaka. Kezdete a Szent András napját (nov. 30.) követő vasárnap előestéje. Eredete az V-VI. századra nyúlik vissza, s az első időszakban háromnapos böjttel volt összekötve.
December 4. Borbála napja. Szent Borbála emlékünnepe, aki Kis-Ázsiában élt. Keresztény hitéért halt mártírhalált. A bányászok, tüzérek, védőszentje. A Borbála nap hiedelemszokásai a magyar nyelvterületen csak szórványosan terjedtek el. Például a női munkatilalom, e napon a női látogató nem hoz szerencsét a házhoz.
December 6. Szent Miklós napja. Szent Miklós püspök a IV. században élt a kisázsiai Myra városában. A pékek, gabonakereskedők, diákok, eladólányok, révészek, vízimolnárok, polgárvárosok pártfogója. A Mikulás szó a Miklós név szlovák megfelelője, csak a XIX. században került be a köznyelvbe. Az ország egyes területein szokás volt a mikulásjárás, amely eredetileg középkori diákszokás volt. A falvakban a XX. század első évtizedeiben városi hatásra terjedt el az ajándékozás szokása.
December 13. Luca napja. Szent Luca a legenda szerint keresztényhitéért halt vértanúhalált, az egyház nem tartja valós történelmi személynek. A szembetegségben, szenvedők, az utcanők és varrónők pártfogója. A név a latin lux, az a fény szóból ered. Ehhez a naphoz kapcsolódó hiedelmek: például a férj- és házasságjóslás, halál- és beteg-jóslás, termésjóslás, időjárásjóslás.
December 21. Tamás napja. Hitetlen Tamás néven emlegetett apostol napja. A hagyomány szerint pünkösd után megjelent neki külön Jézus. Innen ered a szólás: Szent Tamás szolgája vagyok, azaz hiszem, ha látom. E naphoz is férjjósló praktikák kapcsolódnak.
Karácsony. Krisztus születésének megünnepléséről első adatok a IV. században találkozunk. Niceai János püspök szerint I. Gyula pápa alatt kezdték ünnepelni, majd az ünnep innen terjedt tovább. December 25-e a téli napforduló, az ókori hitvilágban - a Mithras kultuszban - a nap újjászületésének (Dies natalis solis invicti) ünnepe volt. A középkorban a karácsonnyal kezdődött az új esztendő.
December 24. Karácsony vigíliája, Ádám-Éva napja. Az adventi időszak utolsó napja. A karácsonyfa-állítást először Elzászban jegyezték fel a XVII. században. A XVIII. századtól már mint protestáns családi szokás terjedt el a német területen. A XIX. századtól a világ számos országában meghonosodott a karácsonyfa-állítás. Hazánkban a XIX. század első felében jelent meg, elsősorban nemesi, majd polgári körökben. Először Brunszvik Teréz martonvásári grófnő állított karácsonyfát. A század második felében a társadalom többi rétegénél is elterjedt. Magyarországon a karácsonyfa elterjedése előtt termőágakat állítottak, ezeket rozmaring-, nyárfa-, bürök-, kökényágakból készítették. Gerendára, vagy a szobasarokba függesztették, olykor a koronájával lefelé. A karácsonyi ajándékozás szokásának ókori előzménye a római újévi ajándék a strena, amelyet Kalendae Januriae (január 1.) alkalmával küldözgettek egymásnak. A német protestantizmus a XVII. századtól családi ünneppé tette a karácsonyt, s ettől kezdve az ajándékozás főleg családi körben jutott jelentőséghez: elsősorban a szülők ajándékozták meg gyermekeiket.
December 25. Karácsony napja. A hagyományos magyar paraszti életben a család ünnepe volt. Ez a nap munkatilalommal járt. Csak a legszükségesebb munkákat végezték el. Tilos volt ezen a napon a kölcsönkérés és kölcsönadás, mert kivitték volna a szerencsét.
December 26. Karácsony másodnapja, István napja. István az egyház első vértanúja, államalapító királyunk Szent István névadó szentje. A regölés a magyarság egyik legarchaikusabb szokása, fő időpontja is ezen a napon van. A regölés a legények és házasemberek termékenység és párokat összevarázsló házról házra járó köszöntő szokása, a téli napforduló pogánykori emléke.
December 27. János napja. Szent János evangélista ünnepe. E naphoz kapcsolódott a borszentelés szokása. A szent bornak is - minden más szentelménynek - mágikus erőt tulajdonítottak. Beteg embert és állatot gyógyítottak vele.
December 28. Aprószentek napja. Aprószentek napja a Krisztusért mártírhalált halt betlehemi kisdedek emlékünnepe, azoké, akiket Heródes a gyermek Jézus keresésekor megöletett. Ezen a napon megvesszőzték a gyermekeket a betlehemi kisdedek szenvedésének emlékére. Magyarázata kettős: egyrészt a pogány termékenységvarázslással függ össze, másrészt a bibliai történettel kapcsolatos.
December 31. Szilveszter. A polgári év utolsó napja, Szent Szilveszter pápa ünnepe. Este óévi hálaadást tartanak a templomokban. Szilveszterkor és újévkor a szokások és hiedelmek célja, hogy biztosítsa a következő esztendőre az emberek egészségét, szerencséjét, bő termést, az állatállomány szaporaságát. A népi kalendárium szerint szilveszter az újév első napjával összefüggő nap, ezért a két nap szokásai, hiedelmei gyakran azonosak, illetve mindkét napra érvényesek. Az éjféli zajkeltésnek – kongózásnak, csengőzésnek, pergőzésnek – ezen a napon fontos szerepe van. Részben azért, hogy mindenki felébredjen és az új esztendőben szorgalmasan dolgozzon, másrészt azért, hogy a nyáj az újév beköszöntésekor a másik oldalára forduljon. Ezért a nagyobb fiuk végigjárták a házakat, és kolompolással, ostorpattogtatással riasztották fel a jószágot, hogy megforduljon. Úgy vélték ugyanis, hogy ezzel biztosítják az állatok szaporaságát, és egészségét. A háziak borral, pálinkával, süteménnyel kínálták, és különböző ajándékokkal jutalmazták őket.

Forrás