Voigt Vilmos: Bodrogi Tiborról

A modern magyar etnológia és a társadalom-néprajzi kutatás vezető egyénisége volt. Újpesten született 1924. szeptember 20-án, és Budapesten hunyt el 1986. március 6-án.

Élete során igen sok elismerést kapott, fontos funkciókat töltött be (volt a budapesti Néprajzi Múzeum főigazgatója és az akadémiai néprajzi kutatóintézet igazgatója, címzetes egyetemi tanár, a Magyar Néprajzi Társaság főtitkára, az idegen nyelvű néprajzi folyóirat, az Acta Ethnographica szerkesztője stb.). 1962-ben lett kandidátus, élete végén (máig kiadatlan) disszertációjával (L. H. Morgan és a XIX. századi evolucionizmus) pedig a tudományok doktora. Nemzetközi néprajzi társaságokban is fontos szerepet játszott.

Bácskai eredetű családból származott, ám már édesapja (aki külföldön is dolgozó betanító elektrotechnikus szakmunkás, majd művezető volt) Szegeden át Újpestre költözött. Tőle örökölte mesterségként használt munkamódszerét, édesanyjától pedig a művészetek iránti érzékenységét. Iskoláit Újpesten, majd Szegeden végezte, 1943-ban az ottani Klauzál Gábor reálgimnáziumban érettségizett. 1943-ban a pesti egyetemre iratkozik be, történeti-szociológiai tárgyakat hallgat. 1944 júniusában behívják, 1945 elejéig katona. Majd több kisvállalatnál dolgozik. 1947-ben iratkozik be újra az egyetemre: történelem-szociológia-néprajz szakon. A későbbi egyetemi átszervezés után „néprajz-ősrégészet” szakos lesz.

Már 1948-tól a Néprajzi Múzeumban dolgozik, 1949-től muzeológusként, majd mint az etnológiai osztály vezetője. 1950-ben fejezi be egyetemi tanulmányait, és már ekkortól kezdve etnológiai gyakorlatokat, szemináriumokat vezet. Később is tanít (Szegeden és Debrecenben is), történelem, néprajz, régészet szakos hallgatóknak. Budapesten doktorál 1958-ban, Adatok Új-Guinea néprajzához című disszertációjával (tárgyi néprajz – szellemi néprajz – ősrégészet tárgyakból).

1961 februárja és 1968 novembere között a Néprajzi Múzeum főigazgatója, 1969. július 1-től a Néprajzi Kutató Csoport osztályvezetője, 1978 október 1-től haláláig ennek igazgatója.

Külföldi tanulmányútjainak száma is imponáló. Igazán korán, már 1954-től módja volt erre: a Szovjetunió, Kína, India, Olaszország, mindkét Németország, Franciaország, Hollandia, Svájc, Skandinávia, az Egyesült Államok és Kanada, és természetesen a környező országok volt ennek színhelye. Terepmunkát végezhetett Indonéziában, Ausztráliában, Szudánban és Vietnamban, rövidebb megfigyeléseket tehetett Afrika más országaiban, Szibériában, a kaukázusi népek körében. Ám e hihetetlenül gazdag utazási program ellenére sem volt alkalma arra, hogy igazi terepére, Új-Guinea vagy Óceánia bennszülöttjei közé is eljusson. Könyvei és tanulmányai is sokfelé, sokféle nyelven jelentek meg: magyarul, németül, angolul, franciául, olaszul, lengyelül, hollandul, románul, oroszul stb. Számos kiállítást rendezett, utaztatott itthon és külföldön. Kongresszusok megszokott résztvevője volt.

Ma már nem szokták az ilyesmit megemlíteni, ám érdeklődésére és tájékozódására jellemző, hogy előbb (1947) a Szociáldemokrata Párt, majd 1948-tól a Magyar Dolgozók Pártja, 1957-től a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja. Ő volt a Néprajzi Múzeum párttitkára. (Évtizedeken át szakszervezeti funkciói is voltak.)

Viszont a hetvenes években ő volt a Nemzetközi Vallástudományi Társaság magyar szekciójának képviselője.

Társadalomnéprajzi, az evolucionista módszert nagyra becsülő nézetei ide is kapcsolhatók. Tematikusan Óceánia és Délkelet-Ázsia érdekelték. A rokonsági szervezet vizsgálatát tipológiai és történeti szempontból látta fontosnak. A primitív népek művészetét előbb e szűkebb körben, majd az egész világra kiterjesztve végezte, illetve szervezte. Különösen érdekelték az új jelenségek, a messianisztikus vallási mozgalmak, a repülőtéri művészet elterjedése, a magyar falu mindennapi életének átalakulása.

Mindig tudatában volt annak, mennyire fontos a tájékozódás az etnológia klasszikus és modern szakirodalmában. Az ő nevéhez fűződik klasszikus néprajzi művek magyar fordításainak megjelentetése: Bachofen, Morgan, Frazer, Boas, Frobenius, Malinowski, Mead és mások könyvei. Tudjuk, voltak további kiadási tervei is. Ő állította össze Messzi népek magyar kutatói címmel (1978) az etnológiai leírások magyar kezdeményezőinek antológiáját. A „Népek meséi” sorozatban több kötetben hozott ausztráliai, óceániai, délkelet-ázsiai mítoszokat. A költő Rákos Sándorral együtt készítette el Óceánia népeinek költészeti antológiáját (Táncol a hullámsapkás tenger címmel, 1976.). Ő tette közzé magyarul (és más nyelveken is) Új-Guinea, Óceánia, Afrika, Indonézia népeinek művészetét, ő irányította a Törzsi művészet kétkötetes kézikönyvét (1981), amely az első és máig, egyetlen hazai áttekintés a primitív népek művészeti hagyományairól.

A Kultúra Világa sorozatban a világ népei bemutatását, a Mitológiai Ábécé kötetében a mítoszok áttekintését szervezte. Kézikönyvekben, lexikonokban sok címszó származik tőle. Könyvismertetései, utazásairól szóló beszámolói, ismeretterjesztő cikkei is tudatos tudománynépszerűsítő és oktatói program részei.

A magyar néprajzban a társadalomszerkezet, a rokonsági elnevezések rendszere, temetkezési szokások érdekelték: ilyen tanulmányaiban az etnológia távlatait, szakkifejezéseit használta, ezzel jelzett új kiindulópontot olvasói, kollégái, tanítványai számára. Feltétlenül meg kell említenünk, hogy az etnológiai tárgyak múzeumi raktározása, katalogizálása, bemutatása is szívügye volt. Sok-sok kiállítást hozott létre, ezekhez jó áttekintések is készültek. Tudománytörténeti-elméleti munkássága – mint már jeleztük – elválaszthatatlan a marxizmushoz közel álló evolucionizmustól. Ám Bodrogi nem volt dogmatikus és kritikátlan szimplifikátor. Morganról vagy a matriarkátusról szóló dolgozatai éppen józan és kritikai tudománytörténeti nézőpontjuk miatt maradtak mindmáig érvényes vélemények.

Bodrogi Tibor helyét a magyar néprajz egészében könnyű kijelölni. Nálunk, sok előzmény után a 19. század végén bontakozott ki az „etnológia”, „etnográfia” és a „folklór” szaktudománya, egymástól elválaszthatatlanul, mind a Néprajzi Múzeumban, mind a Magyar Néprajzi Társaságban, mind folyóiratokban (legkivált az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn és az Ethnographia hasábjain). Magyar kutatók bejárták a világ sok országát, ám igazi, intézményes etnológia mégsem volt nálunk. Egy-egy nagyszerű kutató maga összegezte az ilyen irányú tevékenységet. Köztük a legkiválóbb Róheim Géza volt, a folklorisztika, a pszichoanalízis és az etnológia egyesítésével. (Őt Bodrogi nagyra becsülte, ám kutatási módszereit nem követte, nem folytatta.) Új, határozottan baloldali kezdeményezést hozott az 1950-es évekre Bodrogi vitathatatlan mestere, mintaképe és főleg mentora: Vajda László. Vajda filológiai-ősrégészeti módszerű elméleti igényű munkásságot folytatott. Minthogy az ő táji érdeklődése ekkor Afrika volt, első közvetlen tanítványai közül Bodrogi Óceánia és a távoli Kelet, Boglár Lajos a latin-amerikai indiánok kérdéseire specializálódott – személyes motivációikat is követve. Minthogy társuk, Diószegi Vilmos meg Szibéria és a sámánizmus szakértője volt – e kör szinte fel is ölelte a világot. Jellemezte őket a muzeológiai felfogás is. Mégis elég sok a személyes különbség is köztük: ez magyarázza Bodrogi érdeklődésének fő irányait és határait egyaránt. Ő például sok-sok utazása ellenére sem elsősorban terepmunkás. Művészet-etnológiai felfogását is a „stílusprovinciákat” bemutató módszer jellemzi. Nem igazán komparatív kutató, az elméleteket nem önmagukért vizsgálja, hanem áttekintést kíván nyerni segítségükkel. A társadalom-néprajz területén sem funkcionalista vagy strukturalista. (Malinowski és Lévi-Strauss munkásságát például ő, barátai és tanítványaik egyformán mellőzték.) Bodrogi inkább klasszifikál. Sosem volt híve megdöbbentő következtetéseknek, merész őstörténeti konstrukcióknak. Ízlésében megvan ugyan századunk modern művészetének lenyomata, érzékeli a primitívek műtárgy-termelésének változásait – mégsem teoretikusa mondjuk a primitivizmusnak. Sőt a gyűjtés módszerében is konzervatív: fényképezni alig, filmezni egyáltalán nem tanul meg. Ő csak megfigyel, jegyzetel. Anyagi nehézségek miatt sem tudja tárgyakkal igazán gazdagítani a budapesti Néprajzi Múzeumot. Plasztikus képet ad ugyan egy-egy nép szokásairól (ebbe még szexológiai érdeklődése is belefért!), ám mégsem működésében mutatja be a társadalmakat, ceruzarajzra emlékeztető skicceket olvashatunk ilyen dolgozataiban. A temetési szokások és mítoszok is mintegy adattár Bodrogi számára: nem igazán érdekli e struktúrák önmozgása. Viszont muzeológushoz illő módon törekszik arra, hogy igazán jó, pontos fogalmazásban, mintegy „leíró kartont” adjon róluk.

Ez a gondolkodásmód tette lehetővé, hogy Bodrogi Tibor váljon etnológiánk első (és máig egyetlen) nagyvonalú rendszerezőjévé. Most közreadott két áttekintése is ezt bizonyítja.

Egyetemi előadásai során vette észre, hiányzik nálunk alapfogalmak bemutatása, frappáns példákkal illusztrálása. Már 1957-ben az Ethnographia hasábjain közzétett tanulmányában ezt a megoldást képviselte. 1960-ban megegyezett a Gondolat Könyvkiadóval, hogy az akkor induló „Gondolattár” zsebkönyv-sorozat számára elkészít három kis kötetet. A kiadó szabta meg a terjedelmet, az illusztrációk milyenségét, a kötet végén a bibliográfia méreteit stb. Bodrogi ötlete volt, hogy az első kiskönyv (Mesterségek születése, 1961) elején egy kis néprajztörténet legyen olvasható. E kötet volt a „Gondolattár” 6. darabja, 8000 példányban jelent meg, gyorsan el is fogyott. Csakhamar (a sorozat 13. köteteként) követte ezt a Társadalmak születése (1962). Ez egy kis gazdasági etnológiával indít, majd a társadalomszerkezet bemutatására kerül sor. Legvégül „a társadalom élete” címmel a szokások egy-két csoportjáról és a nevelés kezdeteiről kapunk képet. Az említett irodalom igen szűkszavú, csak etnológiai jellegű, még a szokáskutatáshoz sem idéz csakugyan arról szóló szakirodalmat. Sok minden kívül maradt e két köteten: a művészetek teljessége és a folklór. A második könyv utolsó mondata elárulja, hogyan képzelte el ennek bemutatását Bodrogi: „Ez azonban már a társadalmi tudathoz vezet el bennünket, amellyel egy következő munkában kívánunk foglalkozni”. E harmadik kötetet nem ő írta meg. Engem kért fel erre, és a Gondolat Könyvkiadó számára 1963 nyarán el is készítettem a kéziratot, amely kétszeresére nőtt, és hosszú huzavona után végül is másutt látott napvilágot (Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához, Budapest 1972. Kossuth Könyvkiadó, Esztétikai Kiskönyvtár). Ennek második része („A folklór jelenségeinek rendszere”) felel meg az eredeti célkitűzésnek, ami beosztását, az illusztrációkat és az idézett szakirodalmat illeti.

Megemlíthetem, hogy e „harmadik” kötet, csakúgy, mint Bodrogi „második” kötete (a társadalomnéprajz) már csak 4000–4000 példányt érdemelt. El is tűnt rögtön a könyvesboltokból.

Amikor a mostani újra-kiadást kommentáljuk, két körülmény magyarázatát kell megtennünk. Bodrogi mindkét áttekintése az 1960-as évek tudományos lehetőségeit tükrözi. Ekkor még éppen hogy csak megindult az etnológia klasszikus műveinek magyar nyelvre fordítása. Ezekre természetesen most sem hivatkozik az új kiadás. A legegyszerűbb, ha az olvasó a Magyar Néprajzi Lexikon, illetve a Világirodalmi Lexikon köteteinek megfelelő címszavait használja fel. Ezek ugyan nem etnológiai kézikönyvek, azonban ilyen szempontból is hasznosíthatók. Ám azt sem tagadhatjuk, mindezek után is szükség lenne a témakörök olyan áttekintésére, amelyekben az utóbbi, úgy negyven év szakirodalma is nyomot hagyott.

A másik megjegyzés terminológiai jellegű. Bodrogi írásai igen logikusak, szóhasználata pontos. Ám mások másként is nevezik ugyanazokat a fogalmakat. Amint említettem, nálunk az „etnográfia” körülbelül „tárgyi néprajz” értelmű. A folklór jelenségeit pedig a „folklorisztika” vizsgálja. A „társadalomnéprajz” közel áll hozzájuk: a népi kultúra társadalomszerkezeti összefüggéseit kutatja. Nálunk e fogalmak a magyar népre vonatkoznak egy általánosnak tekintett „magyar néprajz” keretében. Európában sok hasonló kutatási programot ismerünk, hiszen az európai népek története sokban hasonlít egymáshoz. Más azonban a távoli kontinensek (Ausztrália és Óceánia, Afrika, Amerika, sőt Ázsia) népeinek története. Ezt a hatalmas, Európán kívüli világot egy másik tudomány kutatja. Ennek neve nálunk „etnológia” (olykor „egyetemes néprajz”) volt. A német tudományosság ezt Völkerkunde névvel illette. Másutt „antropológia” az erre használt szó, angol-amerikai vonatkozásban pedig – egymástól is megkülönböztetve – a „kulturális antropológia” és a „szociál-antropológia” fogalmai. Az utóbb említett, módszerükben egymástól is eltérő irányzatok abban egyeznek, hogy mindegyikük az Európán kívüli „primitív” népekkel foglalkozik. Bodrogi írásaiban is nagyjából ez a fogalomrendszer található meg. Ám ő sem szerette a „primitív” szó negatív mellékzöngéjét. Már említett áttekintésükben ezért használja a „primitív művészet” közismert megnevezése helyett a „törzsi művészet” körülírást. (Ami nemhogy szerencsés megoldás lenne, inkább még zűrzavarosabbá teszi a szóhasználatot.) Nem most kell végérvényes megoldást javasolni, ezért csak arra hivatkozom, hogy Bodrogi „etnológiája” ilyen fogalmi-terminológiai keretben értendő, értelmezendő.

Minthogy az itt olvasható áttekintések nem történeti rendszerezést adnak, nem kell kitérni arra, hogyan változott meg a világ az utóbbi (mondjuk) fél évszázadban – vagyis Bodrogi életében és halála óta. Minthogy ő sem foglalkozott az etnikus identitás és ennek politikai-társadalmi felhasználása témáival, nekünk sem kell erre utalnunk, e kérdések fontossága ellenére sem. Az egykori és a mostani kiadás szövege így is érthető.

Az új kiadás is gyakorlati felhasználásra, mintegy tankönyvként és segédkönyvként készült. Ezért is maradt változatlan. Közöljük viszont Bodrogi Tibor munkáinak válogatott bibliográfiáját. Ennek eredetijét (Hegyesi Beáta összeállításában) az Acta Ethnograpica 33/1-4 (1984–85) a 9-31. lapokon közölték.

A folyóiratnak ez a száma eredetileg Bodrogi Tibor 60. születésnapjára készült, ünnepi kötetként. Ám később, és már csak emlékkönyvként jelent meg. Minthogy éppen ekkor, a nyolcvanas évek közepén lassult le és vált áttekinthetetlenné a magyar néprajzi kiadványok megjelenése, és Bodrogi minden betegeskedése ellenére is váratlanul hunyt el (leadott, kész és majdnem kész kéziratokat hagyva hátra), még elvekig jelentek meg dolgozatai, köztük olyanok is, amelyekről az Acta Ethnographica fent említett jegyzéke sem tudósít. Próbáltunk ugyan utalni ilyen publikációkra, ám a mi jegyzékünk sem teljes. Majd (és másutt) talán érdemes lenne végre közzétenni művei teljes jegyzékét.

Bodrogi halálakor többen szóltak, ezek közül egyes szövegek meg is jelentek. Emléküléseken is értékelték már gazdag munkásságának több területét. Mindezek ellenére máig sem készült el munkásságának szakmai jellegű tüzetes áttekintése.

A jelen kiadáshoz hozzájárult és azt segítette leánya, Krisztina, aki Berlinben él, és maga is etnológus. Ehhez az utószóhoz és a kötethez Bodrogi Tibor önéletrajzainak másolatát és fényképét adta át István Erzsébet. Magam is kifejezem köszönetünket segítségükért.

Végül (noha csak néhány szóban) Bodrogi Tibor személyiségét is szeretném bemutatni. Egyetemista korom óta bízott meg fontos és érdekes feladatokkal (köztük a Volkskundliche Bibliographie magyar anyagának összeállításával). Tervei szerint nekem kellett volna összeállítani az indonéziai mítoszok katalógusát, sőt mítosz-tipológiát készíteni a Frobenius-Intézetben. Később már nekem volt módom ismét meghívni őt az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklore Tanszékére, ahol is címzetes docenssé, majd címzetes egyetemi tanárrá terjeszthettem fel. Ő vezette nálunk az etnológiai képzést. (Mindezt temetésén is elmondhattam.) Emlékét ma is őrizzük. Tudom, nálam idősebb generációt is ugyanígy indított tudományos pályára, legfiatalabb tanítványai (mint Sárkány Mihály, Vargyas Gábor és mások) ugyanezt köszönhetik neki: előbb beszélgetéseket, megmutatott friss kiadványokat, majd recenzióra szánt műveket, információkat konferenciákról, ösztöndíjakról. Sok segítséget, közvetlen barátságot. Sok emberben bízott, sok feladatot adott nekik (olykor talán túl is értékelve környezete tagjait). Minthogy szinte mindig volt fontos funkciója, sokféle ember jelent meg előtte. Gyors, célratörő, igen munkabíró ember volt. Láncdohányos, született beszélgető-partner, jó érzékkel a mindennapi élet apróságai iránt. Egyszerre volt értekezlet-tűrő, lojális bürokrata és kiállításokat megnyitó pesti „jólértesült”. Krader, Diamond és Margaret Mead járt lakásán, ha éppen volt ilyen. Frivol, ironikus megjegyzései is megmaradtak. Azt kevesen tudják, milyen érzelmes és hűséges volt. Családjáról kevesekkel beszélt, múzeumi és terepkutató élményeit inkább áttételesen emlegette. Betegen, törött lábbal is vidám volt, kedves vendéglátó. Elszólásait sem felejtjük el. (Például, amikor egyetemünk kari tanácstermében; tanszékünk jubileumán ő mondta el a magyar etnológiai oktatás történetét és Viski Károly professzort „whisky-professzornak” nevezte.) Kár, hogy könyvtára, feljegyzései nem maradtak egyben. Önmagát néha nonsalansszal kezelte (magának is, másoknak is kárára), valahol elégedetlen és nyugtalan életvitelét utazgatásai is jelzik. Mintha menekült volna… De miért? Végül is elérte azt, amit szeretett: megteremtette a magyar etnológiai muzeológiát, oktatást és kutatást. Ma is az, olyan és úgy tudományos etnológiánk, ahogy ő kijelölte. A most újra kiadott kötetekből is nemzedékek tanulnak majd.

Azt mondhatnánk, egyszemélyes intézmény volt. Minden hivatali feladatát gyorsan, gondtalanul végezte el. Falusi tanácselnökök, kiadók vezetői, követségek és minisztériumok munkatársai egyaránt munkatársaivá váltak. Mintha könnyedén úszott volna át a nehézségeken. Mindennek ismerte az árát. Valahogy éppen ez a magatartás tette lehetővé, hogy tízsoros, kétoldalas, vagy éppen százlapos áttekintéseket készítsen. Itt talán nem is a problémák öncélú megoldása, nem a tudományos nyomozás élménye, inkább a gyakorlatilag felhasználható eredmény érdekelte. Példa erre a mostani kötet megszövegezése is: útbaigazító, jól megjegyezhető áttekintés. Nem is látszik problémának, mit minek nevezzünk. Magam szkeptikusabb lettem volna. (Ez is volt az egyik baj a „harmadik” kötet kéziratával.) Amikor (fél évig) helyettese voltam – igazi munkamegbeszélésre sosem került sor köztünk. Az elején azt mondta: „Csináld, amit akarsz!” – a végén meg azt: „na, ugye, megy minden magától!” (Akkor éppen nem ment.) Azért mondom el mindezt, mert úgy gondolom, talán éppen az ilyen rajzú, személyes portrévázlat révén meg kell mutatni azt a kisembert is, aki a világ népeinek életmódját szinte képletszerű tömörítésekkel tárja elénk. Akinek sok tízezer oldalnyi publikációja sokszorosan múlja felül kollégái legtöbbjének teljesítményét. Akinek etnológiája színvonalát azóta sem érték utol nálunk. Akinek egyenes vonalú és sikeres életműve mégiscsak befejezetlen, töredékes és folytatás után kiált. Több mint tíz évvel halála után, több mint egy emberöltővel a most közzétett áttekintések megfogalmazása után is aktuális Bodrogi Tibor tudományos programja. Tessék ezt elolvasni és tessék ezt megtanulni!

E sorokat (véletlenül) ugyanazon a napon írom, amikor (még 1963-ban!) a Kárpátia-étterem teraszán először beszélhettünk. Ő akkor az American Anthropologist friss számából amerikai indiánok Rorschach-tesztjeinek vizsgálatát mutatta be, kérve ennek nálunk is folytatását…

Forrás