Harappa: fegyvertelen őskultúra

Mahátma Gandhi erőszakmentes függetlenségi mozgalma (Szatjágraha), vérgőzös századunkban ez a lenyűgöző, fegyvertelen erkölcsi küzdelem jut eszünkbe, amikor a négy és félezer évvel ezelőtt (i.e. 2500-1700 között) virágzott harappai kultúra feltárásának eredményeiről olvasunk (Der Spiegel, Indin Today, UNESCO-kiadványok). Mintha innen eredt volna az indiai szubkontinens koronagyarmati megalázását nem tűrő százmilliók békés arzenálja. A mai India és Pakisztán határvidékén, az Indus folyó és Beludzsisztán között létrejött, fénykorában egymillió négyzetkilométer kiterjedésű, kora bronzkori harappai birodalom területén ugyanis a régészásók semmiféle öldöklésre alkalmas harci eszközt, hadseregre, hadjáratra, hadvezéri hatalmasságra utaló maradványt nem találtak eddig, sem a hajdan volt nagy településeken. Harappában, Mohendzso Daróban, Amri, Lothar. Rupar stb. lelőhelyein, sem ezek széles vonzáskörzetében.

A béke oázisa lehetett itt akkoriban - mondják a kutatók -, amikor a Nílus-völgy és Mezopotámia örökös fegyvercsattogástól volt hangos. Pedig Harappa kétszer-háromszor nagyobb régiót ölelt fel, mint az egyidős akkád-sumér vagy egyiptomi óbirodalom, gazdag volt, volt mit féltenie. Nem egy tekintetben felülmúlta a nagy közel- és távol-keleti kultúrák színvonalát, noha nem épített sem piramisokat, sem világcsodának számító fároszokat, függőkerteket.

Mint a régészet történetében sok szerencsés esetben, itt is a véletlen vezetett nyomra. A múlt század derekán, az első vasút építésekor a munkások kőtáblákat, furcsa formájú régiségeket találtak, amelyek erősen elütöttek az addig ismert történelmi-archeológiai emlékek jellegétől. Jóllehet a munkálatok angol vezetői tudatában voltak a leletek jelentőségének, tervszerű ásatás csak az 1920-as években kezdődött. Előbb a folyóvölgy északkeleti ágában, Lahore közelében (Harappa), majd Karachítól északra mintegy 200 mérföldre (Mohendzso Daro), miután egy régi buddhista kolostor kiásása közben ugyanolyan táblákra, téglákra, edényekre, faragványokra bukkantak, mint amott. Századunk egyik régészeti szenzációja, az Indiának a közelmúltig sűrű homályba veszett őskoráról regélő romváros tárult fel a régmúlt idők búvárai előtt.

Mohendzso Daro (a név jelentése a helyi szindhek nyelvén "halott város") már a második világháború előtt megmutatta arcának egy kisebb darabját, azóta pedig - főképp az UNESCO támogatásának köszönhetően - túlnyomó része, bár még mindig nem az egész, napvilágra került a vastag, helyenként húszméteres földtakaró alól. Körvonalai, épületei azonban már világosan beszélnek az egykori városról és lakóiról. Geometriai elrendezésű, szabályos sakktábla-alaprajzú. 3-4 mérföldre kiterjedő település volt, sok árnyékot adó, keskeny utcákkal - mintha vonalzóval tervezték volna őket. Főutcái - ezek 10 méter szélesek voltak - pontosan észak-dél, illetve kelet-nyugati irányban szelték át a várost. Kalapdobozszerű, zárt, szorosan egymáshoz simuló téglaházak sorakoztak kétfelől (a meleg ellen védekeztek így, tudniillik az Indus-völgy a földkerekség egyik legforróbb körzete).

Valamennyi ház egységes - mondhatni, szabványosított - vörös-sárga téglából épült, csak apró nyílásokkal nézett az utcára. A falak árnyékos belső udvart vettek körül, innen lehetett bejutni a lakószobákba, amelyeket nemcsak bevakoltak, hanem valószínűleg ki is festettek. Egyetlen helyen találtak díszesebb kapubejárót, oszlopos árkádot, néhol emelet is épült a lakószobák fölé. A házakban víztároló, szemétgyűjtő, kőlapokkal fedett csatorna volt, a legtöbb utcát is csatornázták, kikövezték, vagyis "feltalálták" a kommunális higiéniát. Páratlan jelenség a maga korában. Alig-alig látszik különbség a módos és a szegény házak között.

Ennél is különösebb azonban, hogy itt - más őskultúrák helyszíneitől eltérően - se palotának, se templomnak, se síremléknek vagy temetőnek nincs nyoma (halottaikat alighanem elégették, akár csak manapság teszik India-szerte). Magtárak, fürdők viszont voltak, az egyik fürdő például olyan kisebb építmények gyűrűjében, amelyek talán rituális célokat szolgáltak. Hiányoznak a monumentális szobrok is, ám a kisplasztika remek darabjai (figurák, játékok, kőpecsétek) kerültek elő a föld alól, s jellemzik Mohendzso Daro egykori népességének kiváló képességeit.

Mortimer Wheeler, korábban archeológiai főfelügyelő Indiában, majd a pakisztáni kormány régészeti tanácsadója, a feltárás első irányítója szerint Mohendzso Daro a végtelen monotónia városa volt. Ez igaz is, nem is. Mert ugyanakkor szinte hihetetlen mérnöki teljesítmény öltött benne testet. Az India Today megállapítja: építészeti tervezése oly tökéletes, hogy azt az utódok máig sem tudták utolérni.

Az utóbbi években a harappai kultúra területén Mohendzso Daro és Harappa mellett további 1400 lakott helyet fedeztek fel; 918-at Északnyugat-Indiában, 482-t Pakisztánban és egyet Afganisztánban. Csak egy példa a sok közül: nemrég ástak ki az Arab-tenger partján fekvő Lothalnál egy több, mint 200 méteres hajódokkot, amelyhez az antik mérnökök legalább egymillió téglát használtak fel; mellette gabonasiló és gyöngyfeldolgozásra szolgáló műhelyek kerültek napvilágra. Ez pedig annyit jelent, hogy a lakosság mozgékony, hajózó, tengerjáró nép volt, s nyilvánvalóan élénk kapcsolatban állt az antik világgal. Jelenleg 90 lelőhelyen dolgoznak a kutatók, s a föld mélye minden bizonnyal még sok meglepetést tartogat számukra.

Annyi máris kétségtelen, hogy urbánus nép lakta ezt a vidéket, a nagyvárosok lélekszáma - becslések szerint - elérte a nyolcvanezret; a legnagyobb sumér városokban sem laktak többen. Jómódjuk elsődleges forrása a nyersanyag kereskedelem lehetett. Rezet hoztak Beludzsisztánból, aranyat, ezüstöt, lapiszlazulit Afganisztánból és Közép-Ázsiából. Fa építőanyagot a Himalája hegyvidékéről ökrösszekéren szállítottak ide. Kagylókat, gyöngyöket az Arabtengerben halásztak.

Fejlett kézműipar használta fel ezeket az anyagokat. A kovácsok bronzszerszámokat készítettek; bizonyos kőfajta hevítésével szuperkemény fúrófejeket állítottak elő a karneol- (féldrágakő) gyöngyök átfúrására; kőkemény agyaghordókat égettek, ezekben tárolták a sört, mert persze a sörkészítés módját is ismerték. Termékeikkel kereskedést folytattak messze tájakkal; sumér ékírásos agyagtáblák tanúsítják, hogy Mezopotámiával is. Rezet, ólmot, aranyat, gyöngyöt, elefántcsontot és más korabeli luxuscikkeket szállítottak a sumér uralkodói udvarnak. Aki vállalkozó kedvű volt - véli Jonathan Mark Kenoyer, a Wisconsin Egyetem antropológusa, a kutatócsoport tagja -, vagyonos ember lehetett Harappában.

Virágzott a mezőgazdaság is. A legújabb vizsgálatok arra mutatnak, hogy körülbelül i.e. 7000-től a kisebb-nagyobb földműves telepek fokozatosan nőttek városokká, s e közösségekből lépésről lépésre alakult ki a kereskedő és kézműves társadalom. Richard Meadow (Harvard Egyetem) szerint valószínűleg oligarchákkal, befolyásos klánokkal az élen. Jóllehet a harappai kultúra csúcsán a kereskedelem és a kézműipar dominált, az indusi parasztok ugyancsak megtették a magukét: a folyók árterületén termelt gabonával bőven ellátták a városlakókat, nagy rizs- és gyapotföldeket műveltek. A köles termesztését bizonyára afrikai "kirándulásaikor" ismerték meg. Egyszóval, élelemben sem volt hiány az Indus vidékén.

A közelmúltban végzett és a napjainkban folyó ásatások tehát sok mindent felderítettek már erről a négy-négy és félezer évvel ezelőtt bámulatosan magas színvonalat elért, majd letűnt kultúráról. Mindazonáltal még sok a rejtély. Gracilis bronz balerinafigurák tanúsítják, hogy a nép kedvelte a táncot és a muzsikát. De semmi sem jelzi, hogy a tánc vagy a zene valamiféle kultusz velejárója lett volna. Szervezett vallási áldozatokról, ceremóniákról nem árulkodik semmi. Papság létéről sem. A további feltárások talán e nyitott kérdésre is választ adnak.

A legnagyobb probléma azonban a kőpecséteken fennmaradt írásjelek - az egyik legrégebbi írás - megfejtése. Eddig csődbe jutott minden "desiffrirozási" kísérlet, elsősorban azért, mert nincs semmilyen összehasonlítási alap, kétnyelvű feliratok nem kerültek elő. Egyébként is, csupán kétezer olyan kőlapot találtak, amelyen szöveg is van, de csupa rövid szöveg, átlagosan öt jel, s a leghosszabb is csak 26 jelből áll. Bonyolítja a dolgot, hogy a jelek sok változatban és különféle kapcsolatokban fordulnak elő a megértéshez felhasználható összesen 9147 jel között. Az alkalmazott "alapjelek" száma hozzávetőleg 300-4001ehetett. De még azt sem tudni, hogy ez az írás képírás-e még, vagy már szótag-, illetve betűírás.

Harminc évvel ezelőtt a koppenhágai Scandinavian Institute of Asian Studies kiadványában a finn Asko Parpoa filológus és társai 72 oldalas tanulmányban számoltak be arról, hogy megtalálták az indusi írásjelek feloldásának kulcsát. Abból indultak ki, hogy a ma élő dravidák nyelve rokonságban lehet a hajdan itt beszélt nyelvvel. Számítógép segítségével állapították meg a jelek, jelkapcsolatok gyakoriságát, s rendszerezték a jeleket aszerint is. hogy mire emlékeztetnek. Az egyik jel például emberalakra hasonlít, egy másik fésűre. Feltételezték, hogy az el8bbi férfit, az utóbbi nőt jelent. Legnagyobb örömükre kiderült, hogy a "fésű" dravida nyelven "pentikának", a nő pedig "pentinek" hangzik, s ebből tovább következtetve arra gondoltak, hogy az ősi indusi írásban az azonos vagy csaknem azonos hangzású szavak rögzítésére ugyanazt a jelet használták. Mintha képrejtvénnyel lett volna dolguk.

Úgy látszott, jó úton haladnak a cél felé, ámbár szakmai körök figyelmeztették a kutatókat: képzeletük túl messzire ragadta őket a jelek magyarázatában. Mivel a legfrissebb források változatlanul érdekfeszítő kihívásként tárgyalják a témát, azt kell gondolnunk, hogy a finnek bicskája beletörött a nehéz feladatba. És azóta másoké is. Kemény dió, nem engedi magát feltörni.

A harappai kultúra eltűnésének oka is rejtélyes ügy volt még nemrégiben. Többen amellett kardoskodtak, hogy északról jött nomád indoárja hódítók mészárolták le a lakosságot. Ám a harcnak, a leigázásnak semmilyen tárgyi bizonyítéka nem került felszínre. Újabban minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a területfoglaló indek, dravidák jó kétszáz évvel Harappa lehanyatlása után érkeztek ide. Tehát még a pusztulásban sem fegyverek játszottak szerepet. Valószínűleg természeti katasztrófa, földrengés, klímaváltozás, aszály vagy áradás és ennek nyomán az Indus-völgy elmocsarasodása okozta a táj elnéptelenedését. A víz kiöntötte a lakókat a városokból, a föld megművelhetetlenné vált, nem tartotta el a nagy városi népességet, az infrastruktúra tönkrement. El kellett költözni innen, s így a hatalmas birodalom széthullott, szétaprózódott. De ez a folyamat nem egy csapásra ment végbe, alighanem fokozatosan vándorolt el a lakosság az Indusvölgyéből, a többség kelet felé, a Gangesz irányában.

Súlyos gond, hogy veszélyben van az is, ami megmaradt ebből az ősi kultúrából. Jobbára a környező rizsföldek öntözése folytán a talajvíz szintje mintegy öt méterrel emelkedett az ásatások kezdete óta, a benne oldott só pedig olyan mennyiségben szívódott fel a téglákba, hogy látszatra mintha hó lepte volna be a falakat. A só romboló hatását még csak fokozza a por, a gyakori homokvihar és a perzselő nap. A már idézett Mortimer Wheeler világosan jellemzi a helyzetet: az, amit a föld takar, biztonságban van, a napvilágra hozott anyag azonban gyors szétmállásnak van kitéve.

Az UNESCO egy szakértőcsoportja már évtizedekkel ezelőtt leszögezte: sürgősen csökkenteni kellene a talajvízszintet, s megszabadulni a visszamaradó sótömegtől, amely szétrágja-marja a feltárt maradványokat. A sót fel kell oldani, az oldatot pedig csöveken, csatornákon át az Indus folyóba szivattyúzni, felhasználva a gondosan tervezett ősi csatornarendszert. Hiábavaló várakozás volna, hogy az évi 70-80 milliméter csapadék megtisz6tja majd a talajt. Halofita (sókedvelő) növények telepítése sem segítene számottevően. A romokat rendszeresen locsolni kellene tiszta, friss vízzel. S mindennek a konzerválási munkának lépést kellene tartania az ásatások ütemével.

Sajnálatos, hogy e terv megvalósítása a roppant költségek miatt egyre késik, illetve csak vontatottan halad. Pedig Harappa, Mohendzso Daro és a többi indusi település a világ kulturális örökségének legbecsesebb értékei közé tartozik, megóvásuk éppoly elsőrendű érdek, mint a kortárs közel-keleti civilizációk emlékeinek védelme.

Nyárády Gábor - Magyar Tudomány, 1999. június