Sík Sándor: Az olvasás művészete

Az irodalomesztétika alapelvei

I.1. Mi az irodalom?

I.1.1. Irodalom és esztétika

Maga az ,,irodalom'' szó még igen fiatal, Szemere Páltól származik 1839-ből. Annyit jelent, mint írások összessége. Rögtön hozzá kell tennünk azonban, hogy mi ma az irodalmat nem írásban, hanem nyomtatásban ismerjük, vagyis, hogy ez az írás itt nyomtatást is jelent. Azonban ez a kis kiszélesítés még nagyon kevés. Tudjuk, hogy amit ma irodalomnak érzünk, régen általában nem volt leírva, sőt ma is van népköltészet, amely nem írásban, hanem szóban terjed. Az írás fogalmát tehát ki kell terjesztenünk a nyomtatásra, de a le nem írt, nem-nyomtatott szövegekre is. Szabatosan azt kell mondani, hogy az irodalom a nyelvi művek bizonyos összessége. Ebben a tágabb értelemben használjuk a valóságban is nagyon sokszor a szót, amikor olyan művekre is alkalmazzuk, amelyek nyilvánvalóan nem tartoznak hozzá (pl. kórbonctani irodalom). Az irodalomtudomány fejlődése során nagyon sokáig így is értették az irodalom szót: mindent, ami le volt írva, utóbb nyomtatva, hozzászámították. A legelső irodalomtörténeti lexikonok, az irodalomtörténet-írás ősei, meg is említenek mindenféle írott művet, tudományos-, közéleti- és gyakorlati írás. Ám nyilvánvaló, hogy a tisztán gyakorlati vagy tisztán elméleti művek nem tartoznak hozzá az irodalomhoz. - Persze ezt könnyebb így kimondani, mint keresztülvinni. Vannak ugyanis olyan művek, amelyekről nagyon nehéz megmondani, gyakorlatiak-e, vagy sem. Tudjuk, hogy régen a tisztán gyakorlati és elméleti művek nagy része is versben volt írva, sőt később is találunk ilyeneket az irodalomban (pl. Hesiodos művei). Ilyen határeset a politikai irodalom, a publicisztika, sőt a politikai szónoklat vagy egyáltalán a szónoklat is: ennek igazán gyakorlati célja van. De kérdéses lehet e szempontból az egész ún. tanítóköltészet is (még remekművek is: Arany Vojtina Ars poeticája).

Mi mondja meg, hogy egy gyakorlati vagy elméleti mű hozzátartozik-e az irodalomhoz vagy nem? Szokták mondani, hogy csak a szépirodalom tartozik hozzá. De mi a szépirodalom? Olyan művek, amelyekben művészet van? - olyan írásművek, amelyek a képzelethez és az érzelemhez szólnak? - a szórakoztató írások?

A gyakorlati és elméleti művek akkor tartoznak az irodalomhoz, ha van bennük valami, ami több, mint gyakorlati és elméleti. Mi ez a valami, ez a több? - Gyakorlati és elméleti mivoltukon túl művészet, azaz esztétikum is van bennük. Mi az esztétikum? - Az esztétikai alkotás olyan mű, amely másképpen ragad meg bennünket, mint egy tudományos fejtegetés vagy egy gyakorlati tanulság. Nem (vagy nemcsak) azt érzem utána, hogy okosabb lettem tőle, hanem hogy valamiképpen több ember lettem. Nemcsak helyeslem, amit mond, hanem tetszik, nemcsak imponál, hanem vonz, nemcsak az eszemet, hanem valahogyan egész ember-mivoltomat. - Ha ebből is van valami abban a gyakorlati vagy elméleti műben - mint Vojtina Ars poeticájában -, akkor irodalomról van szó. Az irodalom tehát olyan nyelvi művek összessége, amelyekben esztétikum van, vagy ahogyan egy jeles francia irodalomtudós, Van Thiegem mondja irodalomelméleti könyvecskéjében: az irodalomhoz tartozik az a mű, amelyről esztétikai ítéletet lehet mondani. Ez más módon ugyanazt fejezi ki. Szabatosság kedvéért hozzátehetjük, hogy ez az esztétikai ítélet az igazi esztétikumnál nemcsak lehetséges, hanem önkéntelenül fel is támad bennünk. Nemcsak gyakorlati érzésünk van az ilyen mű olvasására, hanem esztétikai is.

Azt a tudományt, amely a minden művészetben jelentkező esztétikummal foglalkozik, esztétikának nevezzük.

Az esztétika feladata, hogy a művészi alkotásokban megvizsgálja azt a többletet, azt az egész emberségünket megmozgató és vonzó elemet, amelyet az előbbiek során a gyakorlati-elméleti és az irodalmi művek között mint lényegbevágóan megkülönböztető mozzanatot ismerünk meg. Feladata, hogy ennek az esztétikumnak természetét, milyenségét, a világ többi jelenségeihez való viszonyát kikutassa, megvilágítsa, érthetővé, felfoghatóvá tegye.

A többi tudományokhoz viszonyítva azonban az esztétika igen különbözőnek mutatkozik. Az esztétika tárgya, legbelsőbb mivolta szerint, a gyakorlati élettel és az elméleti világgal szemben más, külön világ, következésképen az elméleti tudomány számára csak részben és csak közvetve hozzáférhető. Az esztétikum minden művészi alkotásban közvetlenül megtapasztalható, de nem elsősorban érzelmi átélésben tapasztalható meg. Az esztétikai átélés: az esztétikai élmény, amely voltaképen minden esztétikai vizsgálat alapja, valami mélyebb és megrendítőbb dolgot közöl velünk, mint a tudományos igazságok általában.

Mi az esztétika tárgya? - Az esztétikai tapasztalatban vannak tények is, értékelések is, művek is, élmények is. Az esztétikának, ha helyesen akar eljárni, figyelembe kell vennie minden adottságot: az elmélet és gyakorlat nyújtotta esztétikai tárgyak egész körét. Vizsgálnia kell tehát mindazokat a tárgycsoportokat, amelyek valaha is akár az elmélet, akár a közfelfogás szerint esztétikai jellegűekként szerepeltek. Első tekintetre nyilvánvaló viszont, hogy ezen tárgycsoportok között egymástól igen távol eső jelenségek vannak, amelyek alig férnek meg mindenestül egy tudományágon belül. Éppily nyilvánvaló az is, hogy mindegyik érdekel - mint elméleti vizsgálat anyag - más tudományokat is: az egyik a társadalomtudományt, a másik a mérnöki tudományt, a harmadik a néprajzot, a negyedik a műtörténetet, az ötödik a biológiát, stb. - valamennyi a filozófiát és a lélektant. Meg kell tehát vizsgálni egyenként valamennyit abból a szempontból, mi az rajtuk vagy bennük - valamennyiükben! -, ami az embereket másféleképp érdekli, mint az illető tudományok szempontjából; mi kelti belőlük azt a sajátos érdeklődést, amit az emberek okoskodás nélkül önkéntelenül is esztétikainak éreznek. Ennek a közös jelenségnek, ennek az önkéntelen, ösztönös esztétikai valaminek a kikutatása alkotja azt a tapasztalati alapot, amelyről az esztétikai elmélkedés elindulhat.

Az esztétikai vizsgálódás tehát, tárgyának - az esztétikumnak - természetét követve, a naiv, a közvetlen tapasztalatból kell, hogy elinduljon. A legközvetlenebb megtapasztalás tárgyául lelki folyamatok kínálkoznak; a szép dolgok (műalkotások, természeti tárgyak) élvezése: az esztétikai befogadás jelenségei. Ugyancsak lelki mozzanatok állnak előttünk az alkotás folyamatában is; hasonló lelki folyamatokban történik a jelenségeknek esztétikai értékelése, szépnek vagy nem szépnek minősítése is. Ezek a lelki folyamatok bizonyos külső cselekvényekkel járnak, illetve: bizonyos tárgyakra és természeti tüneményekre vonatkoznak, amelyeket szintén esztétikai jellegűeknek minősít a tapasztalat. Cselekvések: éneklés, zenélés, táncolás, festés, mintázás, faragás, építés, szavalás, szónoklás, színjátszás, nemes vagy bájos magatartás, stb. Tárgyak: művek, állatok, növények, élettelen tárgyak vagy élők csoportjai, természeti jelenségek, stb. Van egy szó - a művészet - amelyet egyaránt használunk tárgyak (művek) és külső-belső cselekvések (műalkotás) bizonyos csoportjainak jelölésére. Esztétikai jelleget tulajdonítunk bizonyos fajta embereknek is, akiket művészeknek nevezünk: s az esztétikának foglalkoznia kell azzal a kérdéssel, hogy mi az , ami megkülönbözteti ezeket a művészeket mint embereket a nem-művész emberektől. Vannak azután olyan esztétikainak tartott jelenségek is, amelyek a naiv tapasztalat szerint egyáltalán nem tartoznak a ,,létező dolgok'' közé: a dolgoknak abból az elvont világából valók, amelyeket a bölcselet vizsgál. Ilyen pl. mindjárt az esztétikai értékelésnek legfontosabb problémája: az objektív, az alanyi mozzanatoktól független esztétikai érték.

Általánosságban tehát ez az esztétika tárgyköre, vizsgálódásaink során mindezeket a kérdéseket -az esztétikum természetét, az élményt, a műalkotás, a befogadás folyamatát, az értékelést - érinteni fogjuk, de elsősorban az irodalom s nem az általános esztétika szempontjából.

Az irodalom, erről az oldalról, egyike az általános esztétika tárgyainak: hasonlóképpen az esztétikai vizsgálódás körébe tartoznak a művészet többi ágai is. Melyek ezek, és hogyan viszonylanak egymáshoz?

A közkeletű felosztás megkülönböztet általában alap- és összetett művészeteket. Az alapművészetek szintén kétfélék: a térben megvalósuló térbeli (képző-) művészetek: a szobrászat, festészet és az építészet; és az időben megvalósuló időbeli (mozgás-) művészetek: a költészet és a zene.

Ezekből az alapművészetekből, ezeknek egymással, illetve egyéb, nem esztétikai jellegű mozzanatokkal való keveredéséből, szintéziséből jönnek létre az összetett művészetek. Az összetett művészetek mindegyikének alapjául egy már adott művészi alkotás szolgál, ezt közvetítik. Ilyen közvetítő művészetek: a szavalás, az éneklés, a zenélés, a tánc- és mozdulatművészet és a színművészet. Szintén az összetett művészet csoportjába tartoznak az úgynevezett összefogó művészetek, mint amilyen a karvezetés (zenekar, énekkar, szavalókórus vezetése) és a színművészet (a drámai és operai rendező, sőt, amennyiben igazi művészi átélés és szándék vezeti, a technikai fejlődés nyomán kialakult művészetek irányítói: a film- és rádiórendező, vagy akár az ünneprendező tevékenysége is).

Szoktunk még beszélni úgynevezett alkalmazott művészetekről, amelyek az esztétikai igények kielégítése mellett még különböző hasznossági céloknak, illetve követelményeknek is igyekeznek megfelelni. Ilyenek: a különféle iparművészetek, az ékesszólás művészete és a legtöbbször maga az építészet is.

I.1.2. Irodalom és nyelv

Abban, hogy az irodalmi alkotás nyelvi mű, adva van egy nagy meghatározottsága: az irodalom a nyelvhez van kötve. Minden ember bizonyos nyelven vagy nyelveken ért. Vannak olyanok is, akik sok nyelven értenek, a tapasztalati és elméleti megfontolások azonban egyaránt azt mutatják, hogy tökéletesen érteni: azaz gondolkozni, sőt bizonyos értelemben érezni is, csak egy nyelven lehet: ez az anyanyelv. Ebből következik, hogy mivel tökéletesen érteni és érezni csak egy nyelven tud az ember, az irodalom valójában kötve van számára egy nyelvhez. A művészi alkotás lényegénél fogva nem hozzáférhető másként, csak egy teljes átéléssel, amely értelmet, érzelmet, akaratot, szóval az egész embert magába foglalja. Tökéletes nyelvi élmény pedig a legtöbb ember számára csak az anyanyelven lehetséges. Ha az anyanyelvemen megvolt ez a tökéletes élményem, akkor ennek mintájára más nyelveket is át tudok élni. Gyerekkorunkban megtanultunk bizonyos szavakat, megtanultuk azt is, hogy azok mit jelentenek, és át is ,,érezzük'' őket, ezért van élő, gazdag nyelvi fogalmunk és érzésünk is a magyar szavak jelentette dolgokról. Persze ugyanazt az érzést felkeltheti bennem idegen szó is. Tudom pl. mit jelent magyarul tavasz. Tudom és érzem. Ha a tavaszt jelentő francia printemps szót hallom, ugyanaz az érzés és gondolat támad bennem, mint a magyar tavasz szó hallatára. Ennek megvan a lélektani útja, amelyre azonban közben nem gondolok. A francia printemps szó nem közvetlenül idézi fel bennem a tavasz érzését, hanem a magyar tavasz szón keresztül: mert tudom, hogy azt jelenti, amit a magyar tavasz szó. Csak persze ez a folyamat nem tudatos; a gondolat oly gyorsan átfutja az idegpályát, hogy nem is válhatik tudatossá. - Így van ez más vonatkozásban is. Az, hogy valaki éhes, csak úgy hathat rám, ha én is voltam már éhes, ha ismerem magamról, mi az, éhesnek lenni, így a szomorúság, öröm, sírás. Aminek nincs meg bennem a megfelelője, azt nem is tudom tökéletesen felfogni. Ebből következik az az alapvető tény, hogy teljes értékű irodalmi élményem csak azon a nyelven lehetséges, amelyen egyáltalán teljes nyelvi élményem lehet. A többi csak ennek mintájához igazodik. Ha valaki nagyon jól megtanul egy nyelvet, s nagyon gazdag költi élményei vannak a maga nyelvén, majd belemélyed egy külföldi költőbe, akkor az élménye majdnem olyan erős, mint a maga nyelvén. Egészen olyan az átlagos embernél valószínűleg akkor sem lesz.

Ez az aránylag hosszú gondolatmenet így most talán világossá teszi, hogy voltaképpen nincs irodalom mint ilyen, csak irodalmak, egyes nyelvekhez kötött irodalmak vannak. Minthogy pedig a nyelv nemzeti képződmény: nyelvük az egyes nemzeteknek van, tehát irodalmuk is az egyes nemzeteknek van^[1]. Minden igazi irodalom nemzeti irodalom. Ez nem volt mindig így. A középkorban még létezett nemzetek fölötti irodalom, mert a tökéletes irodalmi élmények az embereknek nem saját nyelvükön adódtak, hanem latin nyelven, amely akkor bizonyos fokig nemzeti nyelv is volt: minden művelt ember tudott latinul. Irodalmat akkor nem vagy nemcsak a saját nyelvükön olvastak és írtak, hanem latinul is. Szóval a középkorban és a humanizmus korában mintegy két anyanyelve volt a művelt embernek. Akkor tehát lehetett szó európai irodalomról, ma már a szó igazi értelmében nem.

Ebből következik, hogy csak nemzeti irodalmak vannak, s a szó szoros értelmében vett világirodalom nincs, ilyenről csak bizonyos megszorított értelemben lehet beszélni. A szónak abban az értelmében, amelyben magyar irodalomról, francia irodalomról beszélek, világirodalom nincs. A világirodalom: általánosítás, átvitt értelmű szóhasználat. A világnak nincs egy nyelve, márpedig irodalom csak egy nyelven lehetséges. Aki a Weltliteratur - világirodalom - szót fogalmazta, Goethe, olyanformán fogta fel a világirodalmat, mint a különböző nemzeti irodalmak legértékesebb, legáltalánosabb és a bennük megnyilatkozó emberiesség alapján bizonyos egységbe foglalható alkotásainak összességét. Ma általában így értjük a világirodalmat, - és ilyenkor ezeket a műveket (nem egészen tudatosan) valahogy egy nyelvre fordítva gondoljuk el.

Ha az irodalom egy nyelvhez van kötve, hogyan kell vélekednünk a műfordításról? Hiszen ezen keresztül az idegen mű is tökéletes élményemmé lehet a magam nyelvén. A műfordítás azonban sohasem lesz mindenestül azonos az eredetivel, mindig csak viszonylagosan közelítheti meg azt. Az angol, francia, orosz vagy görög nyelven írt mű az angol, francia, orosz vagy görög nyelv szelleméből lett, egy teljes angol, francia, orosz vagy görög nyelvi élményből született. A magyar fordítás már csak a magyar nyelv tökéletes élményéből születhetett, ez pedig különbözik az angol, francia, orosz vagy görög nyelvi élménytől. Paradoxonnak látszik, de így van: ahhoz, hogy oroszból, angolból, franciából magyarra viszonylag tökéletes fordítást adhasson valaki, arra nézve ha nagyon fontos is, mégis másodrendű, hogy tökéletesen tud-e ezeken a nyelveken, elsőrendű kérdés azonban, hogy jó költő-e magyarul, mert csak akkor lesz művészet a fordítás, ha alkotója a maga nyelvén, vagyis magyarul művész. Tökéletes filológus (nyelvész) lehet a rossz költő, tökéletesen bírhatja a metrum adományát, műfordítása mégis silányság lesz. A régi magyar műfordítási irodalomnak jelentékeny része ilyen. Világos tehát, hogy egy magyar nyelvre történő fordítás már nem az angol, a francia, az orosz vagy a görög irodalom része, hanem a magyar irodalomé. Petőfi, Arany és Vörösmarty Shakespeare-fordításai nem az angol irodalom kincsei, hanem a magyaréi. Így van értelme Vörösmarty híres mondásának: Shakespeare jó fordítása felér egy eredeti irodalom felével. Bérczy Károly, mikor oly remekül fordította le Puskin Anyeginjét, nem az orosz, hanem a magyar irodalmat gyarapította. Minél tökéletesebb egy fordítás, annál inkább annak a nyelvnek a szellemében született, amelyre fordították. Hogy ez milyen közel jut az eredeti, az adó nyelvhez, tehát a mű is az eredetihez, ez a műfordító tehetségétől függ.

Ugyanezt kell mondani a faji irodalomról. Nem a fajoknak, hanem a nemzeteknek van nyelvük. Tehát nem beszélhetünk a szláv irodalomról, hanem az orosz, lengyel, cseh, szlovák, szerb, horvát irodalmakról, nincs germán irodalom, hanem csak német, angol stb. Itt is találhatunk egyes vonásokat, amelyek a fajra jellemzők, s bár az ilyen szempontú vizsgálat is tanulságos, érdekes, fontos, de nem elsődleges. Nagyon jó példa erre az olyan író, akiben nem esik össze a faji és nemzeti adottság. Ilyen az ír irodalom legtöbb nagyja. Shaw pl. tudatosan ír fajú, viszont angolul ír. Bármilyen érdekesek benne az ír vonások (mert kétségtelenül vannak benne ilyenek), mégis az angol nemzeti irodalomhoz tartozik, nem úgy, mint azok az ír költők, akik a saját nyelvükön írnak. Hogy ez mennyire így van, semmi tanulságosabban nem mutatja, mint a mi irodalmunknak nagy példája: a két Zrínyi-testvér. Zrínyi Miklós és Zrínyi Péter ugyanabból a családból születtek, tehát fajilag tökéletesen azonosak voltak, sőt tovább mehetünk: még a nevelésük is teljesen azonos volt. És mégis: Miklós magyar író lett, mert magyar nyelven írt, Péter pedig horvát, mert horvát nyelven írt. Az egyik a magyar irodalomhoz tartozik, a másik a horvát irodalomhoz, és amennyire nevetséges volna azt mondani, hogy Zrínyi Miklós horvát költő, ugyanannyira nevetséges volna azt állítani, hogy Zrínyi Péter magyar író. Azaz: tanulságosan lehet vizsgálni az egyes írók faji vonásait, de ez is másodlagos szempont: - elsődleges a nyelvi szempont.

Amint nincs faji-irodalom, nincs a szó teljes értelmében osztály-irodalom sem, nyelvük nem az osztályoknak, hanem a nemzeteknek van. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan irodalmi művek, amelyeknek tartalma osztály-tartalom. Beszélhetünk nemesi irodalomról, főúri irodalomról, proletár irodalomról abban az értelemben, hogy tartalmukat annak az osztálynak életéből érzéseiből, szemléletéből veszik (pl. a munkás- vagy a főúri életből), hiszen egy irodalmi műnek minden emberi élmény tartalma lehet, sőt lehetnek az egyes osztályok szemléletéből folyó formanyelvek is. Ki lehet mutatni pl. a barokk stílusnak az udvari életből született irodalmi formaelveit. Az irodalom azonban nem tartalom és nem forma, hanem a kettőnek tökéletes egysége, a kettőnek az egybealakítása, ez az összealakítás pedig nem egy osztály gondolatai és elvei szerint történik, hanem nyelvi élményekből születik és ezért nemzeti képződmény. Végezetül tehát itt is azt kell mondanunk, mint az előbbiekben, hogy osztály-szempontból nézni az irodalmat nagyon tanulságos, a megértéshez sokszor szükséges is, de ez sem elsődleges szempont, mert az elsődleges mindig a nyelvi élmény.

Ugyanilyen megfontolások alapján beláthatjuk, hogy nem beszélhetünk szabatosan világnézeti irodalomról sem, - legfeljebb csak tartalmi értelemben, nincs marxista vagy exisztencialista nyelv, katolikus vagy protestáns nyelv: marxista vagy katolikus irodalmon tehát olyan magyar (vagy orosz, vagy francia) irodalmat értünk, amelynek tartalma, mondanivalója marxista vagy katolikus.

Mindezek után feltehetjük a kérdést, hogy az irodalom tisztán nemzeti valami-e? A kérdésre egyszerre igennel is, nemmel is kell válaszolnunk. Az összes művészetek közül ugyanis az irodalom az egyetlen tisztán nemzeti jelenség, mert egyedül az ő anyaga - a nyelv tisztán nemzeti képződmény. Világos, hogy a zenében, a képzőművészetben és az építészetben is beszélhetünk nemzeti művekről és nemzeti jellemvonásokról, de ott ez nem elsődleges, mert ezek anyaga nem nemzeti; ugyanabból a kőből minden nemzet dolgozhat, ugyanazzal a festékkel minden nemzet festhet. Természetes, hogy a faj, a nemzet és a kor rá fogják nyomni bélyegüket a festői, szobrászi műre, de a lényeg az anyag alakítása, az anyag pedig ezeknél nem nemzeti jellegű. Az írónál nem lehet más az anyag, mint nemzeti, minthogy az író a nyelvvel dolgozik. Azért az irodalom a legnemzetibb művészet.

Felmerül azonban a kérdés, hogy nincs-e az irodalomban nemzetfeletti, vagy nemzet-alatti elem, tehát olyan elem, amely gazdagabb, szélesebb, mint az egyes nemzetek köre, vagy pedig szűkebb ennél. Éppen a legnagyobb írók és a legnagyobb alkotások olyan élményeket, olyan értékeket fejeznek ki, amelyek egészen általánosak, amelyek minden embernek mint embernek élményei és értékei. Ez az ún. általános emberi, ez kiterjedtebb, szélesebb, mint a nemzeti. Sőt az irodalom fejlődése során, éppen az európai irodalmak történetében megmutatkozik, hogy az egyes nemzetek művelődésileg is hasonlóan fejlődtek, közös élményeken mentek keresztül, tehát olyan lelki tartalmak és formák fejlődtek ki bennük, amelyek közösek (ilyen pl. a középkori legenda-irodalom vagy a XIX. századi szabadságköltészet). De még tovább lehet menni. Nemcsak a szellemi fejlődés, hanem a nemzetek külső politikai, sőt gazdasági fejlődése is majdnem egész Európában párhuzamosan, legalább is hasonlóan ment végbe, így tehát bizonyos európai vonások fejlődtek ki, amelyek megvannak többé-kevésbé minden egyes európai nemzeti irodalomban is. Az irodalomtudomány számára éppen az a legizgatóbb kérdések egyike, hogy egy nemzet irodalma hogyan alakítja ezeket, hogyan alakulnak ezek a közös tartalmak és ezek a közös formák pl. a magyar irodalomban, magyar nyelven, magyarrá. A nemzetfelettit nézve bennük, az általános művelődéstörténet szempontjait érvényesítjük. Az irodalomtörténet azonban a nyelvi képződménnyel foglalkozik, tehát az ő számára ezek a nemzetfeletti elemek is másodlagos szempontok, illetve adatok az elsődleges szempont számára, a főkérdés ez: hogyan alakítja a magyar író magyar nyelven ezeket a közös elemeket? - A művelődésbölcselet szemében az az érdekes, ami ezekben a tartalmakban és formákban közös európai, az irodalomtörténet szemében az, ahogyan mindez magyarrá lesz.

Van-e szűkebb egység az irodalomban a nemzetinél? - Ilyen szűkebb jelenségek: iskolák, csoportok, tájak, korok. Beszélhetünk romantikus irodalomról, szegedi irodalomról, Kazinczy iskolájának irodalmáról stb. Ezek szűkebb szempontok a nemzetinél, de mivel a nemzeti irodalom ezekben a változatokban jelentkezik konkrétan, az irodalomtörténet számára ezek elsődleges szempontok. Az irodalmi élmény (tehát az olvasó) számára azonban ezek sem elsődleges jelentőségűek.

Van azonban egy, a nemzetinél szűkebb, de nem kevésbé fontos szempont: maga az egyéniség. Ez éppoly lényeges, mint a nemzeti szempont. Azt mondottuk, hogy az irodalomban az alakítás a lényeges. Az alakításnak viszont két mozzanata van: amit alakítani kell - ez a nyelv - s az, ami alakít: ez az alakító egyéniség. Azért van minden igazi írónak saját nyelve, azért ismeri fel a hozzáértő néhány sorból az igazi író művét. Az irodalom mint esztétikai valami, egyedi jelenség: minden műalkotás egyedi, mert egy írónak, egy művésznek a lelkét fejezi ki, mert egy írónak, egy művésznek az élményét ábrázolja, annak világérzését, világnézetét adja - akarva, nem akarva, (ha ebben az egyéni élményben benne is él a közösségi elem). Minden irodalmi mű egyéni, az ún. közösségi irodalom is: az ún. népköltészet is egyéni a maga keletkezésének lényege szerint: azt is egy-egy egyén alakítja ki legelőször, aztán keletkeznek ebből a népköltésre jellemző tipikus változatok. Ez az egyéni szempont csakugyan szűkebb a nemzetinél: ennél az érdekel bennünket leginkább, hogy a nemzeti és általános emberi hogyan mutatkozik meg az egyénin keresztül.

Ha tehát felteszem a kérdést: miféle összessége az irodalom az esztétikai nyelvi műveknek, akkor azt kell mondanom, hogy három olyan összesség van, amely az irodalomtörténeti vizsgálat számára elsődleges: 1. Az egyik, minthogy az irodalom nemzeti képződmény, egy nemzetnek az irodalma, egy nemzet esztétikai-nyelvi műveinek összessége. 2. A másik, egy író műveinek, tehát egy író esztétikai-nyelvi alkotásainak az összessége. 3. A kettő között van a harmadik csoport, amely több az egyéninél és kevesebb a nemzetinél: iskolák, tájak, csoportok, irányok irodalma. Tehát beszélhetünk egy nemzet, egy író, és korok, tájak, iskolák, irányok irodalmáról.

I.1.3. Irodalom és társadalom

Az irodalom szónak eddig csak egyik oldalát világítottuk meg: az írás eredményét, a műveket vizsgáltuk, - önmagukban, mint kész és egyéni alkotásokat.

Az irodalom szó azonban nemcsak az eredményt jelenti, hanem van egy folyó, történő, cselekvő értelme is. Az irodalom nemcsak a nyelvi művek összessége: ez csupán nyugvó szemlélete az irodalomnak: a statikus irodalomszemlélet. Az irodalom másik értelme a nyelvi műveknek alkotása, írása mint folyamat: ez a dinamikus irodalomszemlélet. A statikus szemlélet a műveket önmagukban nézi, a dinamikus szemlélet keletkezésükben és hatásukban. Nevezhetjük ez utóbbit ,,irodalmi életnek is, amely persze sohasem kész, mindig csak létesülés, történés, folyamat: a művek mint az életfolyamat tükrözései, mint okoknak okozatai és okozatoknak okai; mint okok, célok összessége. Ez a vizsgálat messze túlmutat az irodalmi mű egyéni mivoltán. A mű nemcsak esztétikai, művészi alkotás, hanem szociális, történelmi valóság is: egy tény, amely van, amely hat, amely tükröz egy közösséget és hat egy közösségre.

Ebből a szempontból már a művek vonatkozásainak, viszonyainak összessége is az irodalomhoz tartozik. A János vitéz, a kész mű, az irodalomhoz tartozik, - de a János vitéz mint folyamat, mint írója életének egy része, mint az egykorú magyar történeti pillanat és társadalmi állapot tükrözője, mint a korabeli irodalmi élet része, mint a korabeli emberek olvasmánya, mint a kor ízlésének megnyilvánulása, mint további írói művek mintája stb. - szintén az irodalomhoz tartozik: csakhogy amíg eddig egyéni és statikus szemlélettel értékeltük, addig most már a közösségi és dinamikus szemlélet szempontjait alkalmazzuk. Az előbbi az irodalom mint művek összessége, az utóbbi mint az életnek egy darabja.

Ha úgy nézem az irodalmat, mint az életnek darabját, akkor a művek mellett két lényeges szempont merül fel. - Az egyik az oki szemlélet. Minden mű elsődleges viszonyban van alkotójával. A statikus irodalomszemléletet a János vitéz önmagában érdekli, nem törődik az íróval és annak életrajzával. A dinamikus irodalom-szemlélet a János vitézt elsősorban mint Petőfi művét fogja nézni; keresni fogja az összefüggéseket Petőfivel és mindavval, amit Petőfi képvisel: kor, társadalom, történelem, politikai viszonyok, - szóval mindazt, ami oka ennek a műnek. Ezek közt az okok közt az író egyénisége mellett legdöntőbb az a társadalmi valóság, amelyet a mű akarva vagy akaratlanul tükröz. A létrejöttekor fennálló társadalmi állapotok (gazdasági, szociális, világnézeti, politikai, erkölcsi stb. viszonyok) ugyanis alakítólag hatnak az író gondolkozás- és érzésmódjára, tehát alkotó művészetére is, és megmutatkoznak az életnek abban a képében is, amelyet a mű ábrázol, sőt abban is, ahogyan azt ábrázolja. Ezek a szempontok érvényesülnek az irodalom társadalmi szemléletében (irodalomszociológia).

A másik lényeges közösségi szempont a mű célját vizsgálja. A műnek nemcsak oka, de célja is van: valamit akar vele az író, ha mást nem, azt, hogy olvassák: és minden mű, amelyet olvasnak, ha tetszik, ha nem, bizonyos vágyakat és igényeket fejleszt ki. Írók olvassák, akikre hat, és utánozzák, ellene mondanak; olvasók olvassák, dicséretre méltatják vagy ócsárolják, beszélnek róla, később elfelejtik. Mindazt együttvéve, akikre a mű hat, nevezzük közönségnek. - a statikus irodalomszemlélet számára csak művek vannak, amíg a dinamikus irodalomszemlélet az irodalmi műveknek, íróknak és társadalomnak egymáshoz való rendkívül bonyolult viszonyait figyeli.

Eddigi munkánk után csak a különböző szempontok segítségével kapott részletek összeillesztésére van szükség, hogy az irodalom teljes és kielégítő meghatározásához jussunk. Az irodalom ezek szerint egy nemzeti közösség nyelvén létrejövő esztétikai jellegű műveknek, illetőleg e művek, íróik és a társadalom egymáshoz való viszonyainak összessége^[2].

I.1.4. Magyar irodalom

Ha visszatekintünk a magyar irodalom fejlődésére, azt látjuk, hogy az irodalomtörténet során az irodalom fogalma a vele foglalkozóknak gondolatában egyre szűkebbre szorul. A XVIII. századig mindent, amit Magyarországon írtak vagy nyomtattak, magyar irodalomnak neveztek, tekintet nélkül a nyelvre. Azután megszűkül a fogalom: a XIX. századtól (Pápay Sámuel: A magyar literatura esmérete, 1808) már csak a magyar nyelvű nyomtatványokat tekintik magyar irodalomnak, de még nem tesznek különbséget esztétikai és nem esztétikai jellegű művek között, vagyis eljutnak odáig, hogy csak a magyar nyelvű művek tartoznak bele az irodalomba, de viszont minden magyar nyelvű írás beletartozik. Egy további fejlődési fok Toldy Ferenc, aki német mintára megalapítja a tudományos magyar irodalomtörténetet. Ő nem magyar irodalomról beszél, hanem magyar nemzeti irodalomról: ennek meghatározásánál azonban felvesz egy nehezen megfogható fogalma, a ,,nemzeti szellem'' fogalmát. Szerinte azok a művek tartoznak a magyar irodalomba, illetve a magyar nemzeti irodalomba, amelyekben a magyar nemzeti szellem érzik. Még tovább fejleszti az irodalomnak ezt a fogalmát századunk elején Beöthy Zsolt, aki azt mondja, hogy az irodalomhoz tartoznak mindazon művészi alkotások, amelyekben az egész nemzet lelke szól, és amelyek az egész nemzet lelkéhez szólnak. Két jelentős mozzanatot találunk ebben a Toldyéhoz képest: az egyik az esztétikai szempont, a másik az ,,egész nemzet lelke'' kifejezés.^[3] Napjainkban a nemzeti szellem helyét a népi fogalma foglalja el, nemzeti irodalom helyett szívesebben emlegetnek népi irodalmat. A nép fogalmát sokszor a parasztságra korlátozzák, máskor a parasztságot és munkásságot, néha pedig az egész nemzetet (parasztság, munkásság, értelmiség) értik rajta.

A magyar irodalom fogalmának tisztázásánál két probléma vetődik fel. Az egyik a nyelvi probléma, a másik pedig a ,,magyar szellem'', a ,,népi lélek'' problémája.

Bizonyos, hogy az irodalom nyelvhez, tehát a magyar irodalom a magyar nyelvhez van kötve, de bizonyos az is, hogy vannak nem magyar nyelvű művek, amelyek kétségtelenül hozzátartoznak a magyar irodalomhoz. Soha senkinek sem jutott eszébe kétségbe vonni, hogy a Névtelen jegyző, Anonymus műve vagy a Képes Krónika hozzátartozik a magyar irodalomhoz, pedig latinul van írva. Az irodalom csakugyan hozzá van kötve a nemzeti nyelvhez, - de vajon csak a magyar nyelvhez? - Ma nyilvánvaló, hogy csak a magyar nyelvhez, a régi időre vonatkozólag viszont éppen annyira nyilvánvaló, hogy a latin nyelvhez is. A középkori latin nyelvű legendák semmivel sem kevésbé tartoznak a magyar irodalomhoz, mint a középkori magyar nyelvű legendák. Tartalmi és művészi szempontból nincs köztük különbség. A középkori történeti művek, a geszták ugyanúgy latin nyelven vannak írva, de a magyar szellemet tökéletesen kifejezik. Nem jut eszébe senkinek, hogy Rákóczi Vallomásait latin nyelvük miatt kirekessze a magyar irodalomból. Bizonyos, hogy a régi időre vonatkozólag nálunk a latint is nemzeti nyelvnek kell tekinteni. Sőt kivételesen vannak másnyelvű írások is, amelyeket lehetetlen nem tekinteni a magyar irodalomhoz tartozóknak. Pl. a magyar irodalom egyik csúcsa Széchenyi Naplója, amely nagy részében bécsi konyhanémetséggel van írva, helyenként olasz, sőt francia részekkel. Mégis ki merné azt mondani, hogy nem tartozik a magyar irodalomba?

Sokkal nehezebb a ,,magyar szellem'' (Toldy, Beöthy) problémája. Tudniillik nyilvánvaló, hogy sem tapasztalati, sem elméleti úton nem lehet olyan egyszerűen hozzáférni, mint eddigi problémáinkhoz.

Egyik oldalról bizonyos: nem lehet azt mondani, hogy minden magyar nyelvű írás a magyar irodalomhoz tartozik, még ha esztétikai jellegű is. Mert akárhogyan fogjuk fel a magyar szellemet és a magyar lelket, bőven találunk olyan műveket, amelyekben nyomát sem érezzük ennek a szellemnek, ennek a léleknek. Van tehát valami, amit ez a kifejezés ,,magyar szellem'' jelez, amire utal, - de hogyan tudunk ehhez hozzáférni? Nagyon csekély esztétikai tájékozottság mellett is világos, hogy minden mű kifejezi írójának egyéniségét, ,,egyéni állandóját'', tehát valamit, amit úgy lehetne nevezni, hogy szellem és lelkiség. Nyilvánvaló, hogy Toldy és Beöthy is valami ilyenfélét értenek. Így hát az a mű tartoznék a magyar irodalomba, amelyben ez az egyéni állandó magyar. Ez azonban csak eltolja a kérdést: mi az a magyar lélek? Ezzel a kérdéssel csak újabban kezdett foglalkozni a magyar tudomány. A kérdésre azonban választ találni nagyon nehéz, s mindmáig nem is találtak kielégítő feleletet.

De nemcsak nehéz, hanem kényes és veszedelmes fogalom is ez. Egyrészt állandóan fenyeget a veszedelem, hogy beleesünk valami miszticizmusba: - élővé, légezővé teszünk valamit, ami elvonás, de mi úgy vesszük, mintha létező volna. Másrészt tág tere nyílik az álfilozofálásnak, ami egy idő óta nagyon is divatban van: könnyű itt tetszetős tételeket állítani fel (bizonyítás nélkül) és hozzátörni a tényeket. Hasonlóképpen megvan a veszélye annak, hogy mindez az írói egyéniség szabadságának elhanyagolására, vagy önkényesen és tudománytalanul politikai szempontból (a fajmítosz babonája, stb.) való értékelésre vezet. E sokféle veszedelem miatt nem szívesen szólnak ehhez a kérdéshez komoly szellemek.

Könnyítsünk a problémán és vegyük a szót csak a maga nagyon egyszerű esztétikai értelmében: ne értsünk rajta sem misztikumot, sem történet- vagy művelődésfilozófiai elvet, hanem egyszerűen azt az egyéni állandót, azt a lelkiséget, amely a művészetben megnyilatkozik. Így nyilvánvaló, hogy tisztán lélektani fogalommal állunk szemben, és ilyen lélektani síkon könnyű felelni a kérdésre. Illyés Gyula fogalmazta ezt meg világosan: az a magyar, aki magyarul érez és gondolkodik. Szabatosság kedvéért hozzátehetjük, hogy magyarul akar is. Természetesen azt már megint nehéz lenne elméletileg megmondani, hogy mi a magyar gondolkozásmód. Nekünk azonban nem elméletileg kell felelnünk rá. Amit keresünk, az az irodalomban foghatóan, átélhetően benne van: át kell élni, és ha átélte valaki, akkor rögtön tudni fogja, hogy mi, még ha szavakkal nem is tudja kifejezni. A mű tökéletesen megmutatja gondolkozásmódját és érzését annak, aki írt, és ugyanakkor annak a közösségnek is, amely íróján át megnyilatkozott.

---

1. A nemzet szót itt nem politikai vagy történelmi meghatározottsággal használjuk, hanem lélek-, illetve élettani értelemben: az egy anyanyelvű emberek közönsége. Ugyanezt nevezhetnők népnek is, aminthogy sokszor használják ezt a szót ugyanennek a fogalomnak jelzésére. Csak azért nem használjuk itt a nép szót, mert ezt a magyar irodalomtörténet közhasználata egy szűkebb fogalom számára fogalom számára foglalja le. Petőfit és Móriczot nép költőnek mondják, de már pl. Keményt, Babitsot nem. E szűkebb értelemről később szólunk.
2. Az irodalom fogalmának vannak relativistái is, akik nem fogadnak el ilyen általános érvényű és jellegű meghatározást, hanem azt mondják, azt kell nézni, hogy az illető korban mit tartottak irodalomnak. Ennek legmagasabb elméleti képviselője nálunk Horváth János, aki az irodalmi tudatból indul ki és azt mondja, hogy irodalmon minden korban azt kell érteni, amit akkor értettek rajta.
3. Beöthy közelebbről nem magyarázza meg, mit ért pontosan a nemzeten, de felfogásából világos, hogy körülbelül abban az értelemben veszi, amelyben mi használjuk: a magyar anyanyelvűek egysége.

---

Forrás: SzePi