A fertődi Esterházy-kastély ma

.

Mai formáját a 18. század második felében nyerte el, Esterházy (Fényes) Miklós elképzelései és tervei alapján. Több építész dolgozott rajta, de a munkát a herceg fogta össze. Az ő idejében közel húsz év alatt alakult ki az épület, amely a bécsi Schönbrunn és a párizsi Versailles méltó párja. A barokk épületegyüttes a maga korában egyedülálló építészeti jelenségként értékelhető. Az itt lakó Esterházy hercegek művészetpártoló tevékenysége révén a 18. század végi Magyarország egyik fő kulturális központja volt a kastély. „Magyar Versailles”-nak is nevezik. A kastély fénykora 1768-tól 1790-ig tartott. Az első nagyszabású ünnepséget 1770-ben rendezték, amikor a herceg bemutatta az udvartartását a bécsi arisztokráciának.

Története

A mai kastély helyén korábban az 1720-ban Esterházy József irányításával megépített, U-alakú sarródi vadászkastély állt. A vadászkastély Süttör határában volt, területileg azonban Sarród faluhoz tartozott. 1762-ben Esterházy (Fényes) Miklós megbízásából a sarródi vadászkastélyt teljesen átformálták, kibővítették, illetőleg főúri pompájú kastéllyá építették át. Az új kastélyegyüttest valószínűleg Hefele Menyhért és Jacoby Miklós közösen tervezték és építették. Mire 1766-ban a mai kastély elkészült, körülötte új település született. Ez lett Eszterháza (ma Fertőd településrésze), amely az Esterházy-családról kapta a nevét. 1946-ban Kertészeti Középiskolát és Kollégiumot hoztak létre a kastély egyik szárnyában.

Jelene

Hivatalosan is befejeződtek a fertődi Esterházy-kastélyban az első ütem felújításának munkálatai. A „magyar Versailles” korhű rekonstrukcióját érdemes megtekinteni, szemet gyönyörködtető látványban és sok újdonságban lehet részünk.

A fertődi Esterházy-kastély jelenleg is zajló, nagyszabású felújítási munkálatai 2009 szeptemberében kezdődtek el, több mint másfél milliárd forintos európai uniós támogatással. Az I. ütem részeként, a mintegy ötvenfős tervező, kutató és régészcsapat, valamint a kivitelezők és a kastélyt működtető személyzet összehangolt munkájának eredményeként megújult a páratlan díszudvar, és befejeződött a kastély homlokzatának a felújítása is. Ennek az uniós pályázatnak köszönhetően megújult a lépcsőház, a földszinti nyári hűsölő és a nyári ebédlő, valamint befejeződtek az emeleti két díszterem restaurátori munkálatai is.

További tervek

Az első ütem befejező munkálataival párhuzamosan indult el – ugyancsak európai uniós támogatással – a kastély felújításának második üteme. A csaknem kétmilliárd forintos fejlesztés részeként restaurálják a hazánkban egyedülálló kulturális értéknek számító kínai lakk-kabinetet és a porcelánkabinetet, valamint a kastély fogadóterét, továbbá befejezik a bábszínház és a narancsház épületének helyreállítását.

Emellett már megújult a kastély melletti gránátosházak homlokzata és megújul a főépület két világítóudvara is. Új fogadóépület épül rendezvény- és vendéglátó terekkel, valamint befejeződik a kastély előtti útszakasz eredeti terepszintre süllyesztése és díszburkolása is. Mindemellett látványosnak ígérkezik az Esterházy-kastély rózsakertje is, amelynek helyreállítására mintegy 200 millió forintos EU-támogatást nyert a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága.

A kastély leírása

A kastélyban a díszudvar háromnyílású pompás kovácsoltvas kapuval nyílik. A festői mozgalmasságú szabadlépcsőkön lehet eljutni a gazdag dísztermet magában foglaló középrészhez és a csipkeszerű szalagfonatos kőmellvéddel koronázott belvederére. Az első emeleti díszteremben Josef Ignatz Mildorfer Apollón a Nap szekerén című freskóját láthatjuk. A földszinten a Sala Terrana térkialakítása és gazdagon modellált stukkói hívják fel magukra a figyelmet. A kápolna freskóit is Josef Ignatz Mildorfer készítette 1766-ban.

Az épületegyüttes fő értéke a környező templomokra tájolt, jellegzetes barokk szerkesztésmódja. Ebben a korban így kívántak kapcsolatot teremteni a környezettel, a természettel, befogadva annak létező erőit.

Az épületegyüttes és környezete kapcsolata
 
 
A kastély külső területei

Az együttes középpontja a kastélyépület volt. Ebből a fókuszból legyezőszerűen végtelenbe vesző sugárutak indultak ki. A főépület előtt - az északi oldalon - a hatalmas kovácsoltvas kaputól jobbra és balra még ma is állanak az őrségházak.

A kastély mögött, a kerti homlokzattal szemben az itt átvezető út másik oldalán helyezkedett el az operaház, a hercegi zenészek, énekesek lakóháza, a muzsikaház, majd kissé távolabb a vendégfogadó. A kastélytól keletre az előbbiekkel szimmetrikus elrendezésben állt a bábszínház, a tisztviselői lakóházak két tömbje és a kaszárnya.

A kapuhoz kétoldalt ívesen hajó földszinti szárnyak csatlakoznak, amelyek kétemeletes oldaltraktusokban folytatódnak. Az utóbbiakat egy-egy kéttengelyes szárny köti össze a monumentális kompozíció csúcsát jelentő, hangsúlyosan kiemelt középrésszel. Ennek középrizalitja oromzattal zárul. Az első emeleti kettős oszlopokon nyugvó erkélyhez íveskarú, kétmenetes díszlépcső vezet, ezt lámpásokat tartó puttókkal díszített kovácsoltvas korlát szegélyezi. A díszudvart szökőkút ékesíti.

A kastélynak az egykori franciakertre néző déli homlokzata egyszerűbb kiképzésű. Az első emelet elé négy, toszkán oszlopos, vaskorlátos erkély ugrik ki. A záró timpanonban, valamint a Belvedere attikakorlátján az Esterházy-család címere látható.

A kastély belső részei

A kastély mind a 126 szobája gazdag rokokó dísszel volt ékes, a berendezés is e stílusban készült. Centruma az emeleti díszterem, és az ahhoz kapcsolódó zeneterem, amelyek a középrizalit mögött két emelet légterét foglalják el. Ide a földszintről egy belső lépcsőn és a külső díszlépcsőn át lehet bejutni. A díszterem alatt a bejárati előcsarnokból nyílik a Sala Terrana. E három teremben és a központi szárny többi helyiségében részben helyreállították a belső díszítéseket. Újra berendezték a szobákat, hogy fogalmat alkothassunk a termek egykori, 18. századi pompájáról. E termek mellett jobbra és balra különböző változatos tapétával, damaszttal, olajfestéssel, fatáblákkal díszített szalonok, fogadószobák nyíltak a "társasági zálák". Ezeknek a szobáknak nagy részét már helyreállították és újra berendezték. A bútoroknak, díszkárpitoknak csak a kisebb hányada tartozott valaha a kastélyhoz, nagyobb része más kastélyokból és palotákból származik. E termek közé tartozik a Mária Terézia-szoba, amelyben 1773-ban a királynő megszállt. Látogatása után a szoba érintetlen állapotban maradt meg 1945-ig.

A zeneterem melletti három teremben Joseph Haydn munkásságát és a kastély egykori zeneéletét bemutató kiállítás látható. A földszint helyreállított helyiségei közül megemlíthető az úgynevezett kínai szoba. Húsz fatáblájából falburkolatának három tábláját és az eredeti ajtót sikerült restaurálni és régi helyére visszaállítani. A egyik földszinti teremben kapott helyet a kályhamúzeum. Az itt bemutatott kályhák mind a kastélyból származó eredeti darabok.

A főépületre merőlegesen Esterházy (Fényes) Miklós egy-egy földszintes szárnyat építtetett. A nyugati szárnyban kapott helyet a híres Esterházy-Képtár. Benne megközelítőleg 350 darab festmény volt. Ezek közül 23 igen értékes kép. A legjelentősebb ma a Szépművészeti Múzeumban látható, ez Raffaello Santi Esterházy-Madonnája. A képtár keleti megfelelője a konyhákkal összeköttetésben álló télikert volt. Ezek a szárnyak meglehetősen rossz állapotban, részben már nem is az eredeti formájukban vannak meg.

Az eszterházi udvari élet egyik központja az operaház volt, amely még a 19. században leégett, ma már csak egy falmaradványa maradt meg.

Kulturális tevékenység

A fényűző szórakoztatás mellett az Esterházy-udvar jelentős szerepet töltött be a kor zenei életében. Joseph Haydnnak köszönhetően, aki aktív alkotói korszakát töltötte Miklós herceg szolgálatában, operák, vígoperák, szimfóniák születtek ehelyt. Az előadások leggyakoribb színhelye az emeleti díszterem volt. A falakon nagyméretű francia tükrök, flamand és francia gobelinek, velencei falikarok. A terem sarkaiban az évszakok allegorikus szobrai, a mennyezeten Apolló Napisten freskója és az aranyozott bútorok ejtik ámulatba az idelátogatót. Itt tartják ma is a hangversenyeket.

Ezért tartozik a kastélyhoz a Haydn munkásságát bemutató kiállítás is. Haydn és Európa, valamint a Magyarország témák után a kismartoni és az eszterházai zenei életet vetítik a szemlélők elé. Az emeleten további nyolc szalonban a korabeli bútorok, porcelánok, díszórák, festmények vonják magukra a figyelmet.

A kastély kulturális programjainak sorából kiemelkednek a komolyzenei hangversenyek. Az Esterházyak teremtette zenekultúra méltó hagyományőrzéseként évről évre ötven körül jár a díszteremben tartott koncertek száma. Többségükben külföldiek hallgatják, főképpen osztrákok. Készülnek itt hanglemezfelvételek, tartanak itt filmfelvételeket. Fogadások és nemzetközi konferenciák színhelye. A rádió is gyakran közvetít innen koncerteket. A barokk muzsika szerelmeseinek az Eszterházi vigasságok című rendezvénysorozatot kínálják. A Haydn-szeminárium hallgatóit zenetudományi előadásokkal, művészeti bemutatókkal várják.

A kastélypark

A kastély körül a hajdani csertölgyes kapcsolódó részein, barokk szokásként franciaparkot alakítottak ki. A francia típusú kertekre jellemző zöld növények díszítik a centrumból sugárirányban szétágazó utakat, a végpontjukban kápolna vagy egy-egy kegyszobor állt. A 19. században a mértani formákból építkező parkot a természethez jobban igazodó angolparkká formálták. Az évtizedek során elvadult parkot az 1800-as évek végén Esterházy Miklósné gróf Cziráky Margit hozatta rendbe. A hercegasszonynak hívott grófnőnek köszönhető a mai kép.

A park Fertőd határában három természeti egységet kapcsol egybe:

    Az egyiket a süttöri égerszerű erdőben az egykori vadászatok telkén álló mocsárciprusok és a velük ültetett tölgyesek alkotják. A hercegi pár pihenőhelyéül szolgált.
    A második elem a hercegasszony allé, ezt két kilométer hosszan mocsárciprusok és tölgyesek alkotják.
    A harmadik rész a sírdomb. A művészien kialakított földhalmon létesített fenyő- és egzotapark veszi körül a parképítő Cziráky Margit (1874 - 1898) és Esterházy Miklós Pál (1869 - 1920) kettős sírját.


Forrás: www.esterhazy-kastely.com/hu/tortenelem/az_esterhazy-kastely_ma.html
Fotó: Köő János] Az Esterházy-kastély belső udvara

Az Edelényi Kastélysziget

Kastélytörténet

Az edelényi birtokon Jean-François L’Huillier 1716-ban kezdte el a kastély építését, amihez regimentjétől, a Caraffa-ezredtől kért ki kőműveseket, ácsokat és más mestereket.
Egy ekkora vállalkozást csak jól szervezett logisztikai háttérrel lehetett lebonyolítani. Az állványokhoz, a tetőszerkezethez és a nyílászárókhoz szükséges fát zömmel 20–40 kilométeres távolságból szállították a helyszínre, más építőanyagokat azonban nem kellett ekkora távolságról beszerezni. A helyi kőbányákból hozták a követ, amit nagyrészt a falazatba és az alapokhoz használtak fel. A habarcskészítéshez és a téglaégetéshez szükséges mész és homok is helyben, illetve a közvetlenül Edelény mellett fekvő Szendrőládon rendelkezésre állt. A falakhoz és a boltozatokhoz felhasznált téglát pedig a legtöbb uradalomhoz hasonlóan Edelényben is helyben égették. Az építkezés hajrájában egyszerre tizennyolc kőműves dolgozott segédeivel a kastélyon. A fuvarozást és szakértelmet nem kívánó munkákat napszámosokkal és jobbágyokkal végeztették.
Az építtető gróf halála után felesége, Marie-Madeleine de Saint-Croix 1730-ban fejezte be a kastélyt. Azt, hogy ki tervezte ezt a stílusában is egyedi épületegyüttest, a kutatóknak a mai napig nem sikerült kideríteniük.

A kastély fénykora (1730–1820)

Az építtető Jean-François L’Huillier unokája, Ludmilla és az ő második férje, Esterházy István gróf idején végezték a legjelentősebb, máig fennmaradt átalakításokat a kastélyon és környezetében.
A házaspár a Felső-Magyarországon foglalkoztatott vándorfestőt, az iglói Lieb Ferencet bízta meg hat szoba kifestésével. A legnagyobb összefüggő magyarországi rokokó falképek 1770-ben készültek el.
Ludmilla halála után fiára, Dessewffy Ferencre szállt a birtok, akinek a nevéhez már nem fűződött egyetlen jelentősebb átalakítás sem a kastélyegyüttesen. Miután 1820. február 14-én örökösök nélkül hunyt el, bekövetkezett mindaz, amit az ősei a 18. században mindvégig megpróbáltak megelőzni: a birtok és a kastély visszaszármazott a királyi kamarára, tehát az államra.

A Coburg-korszak (1831–1928)

A német Szász–Coburg–Gotha hercegi családból származó Ferdinánd herceg, császári királyi altábornagy 1831-ben megvásárolta és hitbizománnyá alakította az edelényi uradalmat. A Coburgok Magyarországon a Felvidéken, hontszentantali kastélyukban éltek, az edelényi birtokot pedig inkább csak gazdasági megfontolásból szerezték meg. E tekintetben fellendülést hoztak a település életében, mivel 1845 előtt itt alapították meg az ország első cukorgyárát, birtokaikon pedig magas színvonalú mezőgazdasági tevékenységet folytattak. A kastély földszintjének egy részét már 1861-ben bérbe adták a járásbíróság céljaira. Az épület időközben lassú pusztulásnak indult, mivel lényegében már 1820-tól nem használták főúri rezidenciának. A fölöslegessé vált barokk kori gazdasági épületeket bontani kezdték, a 18. századi franciakertet pedig a 19. század első felében angolkertté alakították át, és sajnos nem gondozták megfelelően.
1909-re az épület már olyan állapotba került, hogy elodázhatatlanná vált egy felújítás, amit Ray Rezső Vilmos tervei alapján 1910 és 1913 között végeztek el. A kastélyra a kornak megfelelő, a barokkot utánzó, úgynevezett neobarokk kiegészítések kerültek, a középrész fölé pedig egy magas manzárdtetőt emeltek. Ekkor építették a lebontott, barokk kori gazdasági épületek alapjaira a ma is látható, íves patkószárnyakat a két, emeletes pavilonnal. A kastély főlépcsőházát is ekkor alakították át a mai formájára. A Coburgok 1912-ben a Bódvavölgyi Bányatársaságnak bérbe adták a kastély egyes részeit, köztük a kápolnát is. A bányatársaság ez utóbbit 1921-ben önhatalmúlag megszüntette: födémmel kettéosztotta és a helyén lakásokat alakított ki.
Közel százévnyi Coburg-birtoklás után, 1928-ban a kastély végleg a magyar állam tulajdonába került: az épületegyüttest ekkor az Igazságügyi Minisztérium vásárolta meg.

Az állami tulajdonlás időszaka (1928-tól)

A minisztérium szintén Ray Rezsővel készíttette el a további módosítások terveit. A szükséges állagjavítások után főleg a nyugati oldalon kezdtek átalakításokba, ahol lebontottak egy barokk csigalépcsőt, megszüntették a homlokzatból kiugró, barokk kori, emeletes illemhelyeket, és kialakítottak egy új lépcsőházat. A földszinten börtönhelyiségeket hoztak létre, valamint szolgálati lakásokat a fegyőrök számára. A kocsiáthajtóból nyíló részt a 18. századi konyhával együtt a járásbíró lakása foglalta el, míg átellenben az adóhivatal helyiségei, illetve a portásfülke kapott helyet. A kastélyból a legnagyobb részt a járásbíróság kapta. A festett szobákban alakították ki a járásbírósági elnök lakását, amit a kápolna helyén további lakások követtek, ám ezeket már a korábbi kápolnatérbe épített falépcsőn lehetett megközelíteni. A patkószárnyakba kamrákat, garázsokat és egyéb gazdasági helyiségeket zsúfoltak be. A pavilonokban az edelényi csendőrlaktanyát, valamint a város országgyűlési képviselőjének a lakását alakították ki.

A II. világháború pusztítása nem kímélte az edelényi kastélyt sem. 1945-ben egy időre a szovjet parancsnokság költözött az épületbe. A helyreállítási munkák során számos cirill betűs feliratot találtak mind a földszinten, mind pedig a kastély dísztermében. A háború után a település megszerezte a sziget kastély mögötti részét, ahol sportpályákat építettek.
A pénzhiányhoz sajnos a „múltat végképp eltörölni” ideológiája is társult, ami nem az értékek megmentését eredményezte, hanem kényszerhasznosításokhoz vezetett. Megtörtént, hogy egyes, falképekkel díszített helyiségekben tyúkokat tartottak, az elektromos vezetékek helyét pedig több helyen közvetlenül a falképekbe vésték bele. 1965-ben lebontották a század elején készült manzárdtetőt és leszedték a kastélyról a neobarokk kiegészítéseket is. Ekkor már történtek ugyan kisebb-nagyobb állagmegóvási munkák, de ezek az épület romlását nem sokban akadályozták.
Az 1980-as évek közepére az épületben lévő hivatalokat kiköltöztették, a lakásokat megszüntették, az üresen álló épület pusztulása pedig drámaian felgyorsult. Az értékes falképekben a 20. századi rongálások után az állandó, súlyos beázások okozták a legnagyobb károkat, különösen azt követően, hogy az eresz, a párkányok és a tető végképp tönkrement. Így semmisült meg a falképek egy része, a díszterem boltozatát pedig a fagy feszítette szét.

A kastélysziget újjászületése (2009–2014)

Az Edelényi kastélysziget sokáig üresen álló épületeiben az 1990-es években már mindenütt csak a pusztulást lehetett látni. Megmentését sokáig külföldi tőke bevonásával képzelték el a helyi vezetők. A kaszinótól a wellness-szállóig megannyi ötlet merült fel, ám egyik sem járt sikerrel.
A kastély kezelését 2001-ben vette át a Forster Központ jogelődje, a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága. Az üzemeltetésre szánt évi néhány millió forintból azonban kilátástalan tűnt az épületegyüttes értékeinek megmentése. Ezért az intézmény „Országbemutató Programja” keretében kiemelt turisztikai pályázatok kidolgozásába kezdett.
A sikeres pályázatoknak köszönhetően az Edelényi kastélysziget rekonstrukciója két ütemben valósul meg. A 2,4 milliárd forintos első fejlesztési ütem eredményeképpen újult meg a kastély külseje, valamint belső tereinek kétharmada, illetve a szigetnek a kastélyhoz tartozó része, az 5,1 hektáros park. Emellett a Bódva folyó partján egy fogadóépületet és egy 70 személygépkocsi, valamint 8 busz fogadására alkalmas parkolóhelyet építettek, ahonnan a szigetet egy új gyaloghídon lehet megközelíteni. A 2010-es árvíz nagyban hátráltatta az építkezést, ezért a 2009. évi kezdés után a munkálatok csak 2013-ban fejeződtek be.
2012. november 28-án kezdődött el a második fejlesztési ütem, ami a 900 millió forintos európai uniós támogatásnak köszönhetően, az önkormányzati tulajdonú sportpálya megvásárlásával a kastélysziget egyesítését, valamint a kastély látnivalóinak a bővítését tűzte ki célul.
Az Új Széchenyi Terv Környezet és Energia Operatív Programjának (KEOP) keretein belül, 180 millió forintos európai uniós támogatással készült el a Holt-Bódva revitalizációja. A holtág az évtizedek során teljesen eliszaposodott és szemetes posvánnyá változott. Medrének, kanyarulatainak és rézsűinek helyreállításával, a vízpótlás megoldásával, valamint őshonos növények és állatok betelepítésével azonban 2012-re újra élővé vált. A revi-ta-lizáció 2,7 hektárt érintett. Ebből a holtág hossza 798 folyóméter, átlagos mélysége pedig 1 méter volt. A rendbetételt a növény- és állatvilág mentésével kezdték el, majd több mint 10 ezer köbméter iszapot termeltek ki és szállítottak el innen. A kastélyt ma már ha nem is mindenütt a régi medrében, de újra víztükör veszi körül, éppúgy, mint 300 éve, az építés kezdetekor. A sziget újjászületésétől kezdődően a L’Huillier–Coburg-kastély-együttes új ne-ve Edelényi kastélysziget lett.
2013-ban, ugyancsak európai uniós forrásból múzeumpedagógiai foglalkozások kezdődtek a kastélyban. E foglalkozások a gyerekek számára is lehetővé teszik az élményszerű ismeretátadást.

 Forrás: EDELÉNYI Kastélysziget - Illusztráció: a kastély Északi homlokzata (1770)


Kapcsolódó tartalom:  Felébredt évszázados álmából az Edelényi Kastélysziget

Johann Sebastian Bach

.

1685. március 21., Eisenach - 1750. július 28., Lipcse)

A barokk zene talán legnagyobb mestere. Már gyermekkorában kitűnt zenei tehetségével. Először édesapjától, a szintén neves Johann Ambrosius Bachtól, majd szülei halála után bátyjától, Johann Christoph Bachtól tanult. Első állása 1703-ban Weimarban volt, ahonnan később gyalogosan indult el Lübeckbe, hogy a kor neves orgonistáját, Buxtehudét felkeresse. A mühlhauseni (Türingia) Szent Blasius-templom orgonistája lett 1707-ben, s ugyanebben az évben összeházasodott második-unokatestvérével. 1717-tõl udvari
Második felesége volt az első nő, aki a templomban egyházi szertartásokon énekelhetett, addig a szoprán szólamokat férfiak vagy fiúk tolmácsolták. Két házasságából 20 gyermeke született, de nem mindegyik maradt életben. Fiai közül is sokan választották a zenei pályát. 1722-ben Lipcsében megüresedett a Tamás-templom és iskola kántori állása, vele együtt a director musices tisztsége, s ez Lipcse összes templomának zenei irányítását is magában foglalta. A kántori állás kötelezte a zeneszerzőt új művek írására, ez hetente minimum két kantátát jelentett, a mű betanítását (férfi- és fiúkar, zenekar, szólisták) és előadását. Bach ekkor lett a Tamás-templom karnagya, s ez az állás egész életművét meghatározta. Amikor 1734-ben az iskola vezetésében változás történt, és az új igazgató a zenének kevesebb teret engedett, Bach a szász fejedelmi udvar támogatását élvezve megkapta az udvari karmester és zeneszerző címet (a titulus a nagyon előkelően hangzó Königlich Pohlnischer und Chur Saechssischer Hoff-Kompositeur, Capellmeister und Director Chori Musica Lipsiensis volt). Élete utolsó három évében látása nagyban meggyöngült, három hályogműtétet hajtottak végre rajta, végül mégis megvakult. 1750. július 31-én temették el a lipcsei János-templom déli falánál lévő temetőben. Ezt a temetőt később felszámolták, s ma sem tudjuk, hol találhatók Bach földi maradványai. Jelképes sírja van a lipcsei Tamás-templomban.
Az utókor a mester iránti tiszteletből a barokk zene korszakának lezárását jelképesen Bach halálának esztendejével jelöli.
Halála után ismertsége és elismertsége hamar feledésbe merült, s majd a bécsi klasszicizmus, de még inkább a romantika fedezi újra fel Bach nagyságát.
Életművében az opera kivételével megtalálható a barokk zenei műfajok szinte mindegyike, és ezekben maradandót alkotott. Az életmű tematikus rendszerezését és katalogizálását W. Schmieder végezte el, a művek címe mellett látható BWV rövidítés az e jegyzékben található sorszámot vezeti be.
1708-ig elsősorban orgonadarabokat és egyéb hangszeres műveket írt (partitát, prelúdiumok és fúgák, toccaták, fantáziák, szonáták), mellettük néhány régi stílusú kantátát.
1708-1717 között a kantáta műfajának megújítása jellemezte Bach zeneszerzői munkásságát: az udvari opera mintájára recitativók és áriák előtérbe kerültek. Legismertebb, e korszakból származó kantátái: Weinen, Klagen; Ich hatte viel Bekümmernis; Nun komm, der Heiden Heiland, Der Himmel lacht; Komm, du süße Todesstunde; valamint a "Vadászkantáta" (Jagdkantate: Was mir behagt), mely már nem egyházi elõadásra szánt mû, úgynevezett világi kantáta. Ugyanebben az időszakban született a c-moll passacaglia orgonára, valamint az az Orgelbüchlein, melyben a 45 orgonakorál a korálfeldolgozás oktatásának célját szolgálja.
Az 1717-1723 közötti periódus az egyik legtermékenyebb Bach művészetében. A korszak leginkább nagyszabású alkotása a János-passió, melyet 1724 nagypéntekén mutattak be a lipcsei Nikolaikirchében. Emellett 17 templomi kantáta, különböző hangszer-összeállítású szonáták, szvitek és concertók, két hegedűverseny, két hegedűre írt koncert, a hat Brandenburgi verseny, a Wohltemperiertes Klavier első kötete, 24 prelúdium és fúga, valamint több világi kantáta, köztük a híres Kávékantáta és a Parasztkantáta fémjelzik ezen időszakot. A legtöbb, nem templomi előadásra szánt művet e periódusában írta.
1723-1735 között folytatódik a nagy művek ciklusa: a hangszeres és vokális művek, billentyűsökre írt alkotások mellett az egyházi zene sem szorul háttérbe. Ekkor (1727-ben vagy 1729-ben) keletkezik a Máté-passió, 1734-ben a Karácsonyi oratórium, ír 13 csembalóversenyt, több orgonaszonátát, és 1730-ban a háromrészes Kromatikus fantázia és fúgát.
Utolsó mûvei (1735-1750) a kontrapunkt (ellenpont) legkiemelkedőbb alkotásait hozzák létre. Ide tartozik a Wohltemperiertes Klavier második kötete, számos orgonadarab, a Musikalisches Opfer és nem utolsósorban a Kunst der Fuge. A csembalóra írt Goldberg-variációk című variációsorozat szintén ennek az alkotói periódusnak a képviselője.
Bármily hihetetlenül hangzik is, e gazdag életmű a teljes ouvre-nek csupán mintegy a fele, a Bach-művek többi része nem maradt fenn. Hatszáznál is több kantátája közül csak kb. kétszázat találtak meg. Gondoljunk csak bele: akkoriban még nem létezett kottapapír, Bach saját maga vonalazta a kottaírásra használt papírt! A mai kottapapírok oldalanként 6-32 sort tartalmaznak, mindegyik sor öt vonalat - és ezt kézzel kellett megvonalazni, sokszor gyertyafény mellett. A saját használatra szánt kottákat nem másolták le, ezek nagy része pedig Bach halála után egyszerűen megsemmisült.
Eisenachi szülőházában ma múzeum található, értékes hangszergyűjteménnyel.
1946-ban Svájcban megalakult a Nemzetközi Bach Társaság, 1951-ben Göttingenben pedig létrehozták a Johann Sebastian Bach Institutot, mely többek között Bach műveinek kritikai kiadásával foglalkozik. Lipcsében a Gohliser Schlößchenben Bach-Archívum létesült.
A Bach művészete iránt behatóbban érdeklődők számára ajánljuk a Bach Central Station felkeresését a www.jsbach.net/bcs címen, illetve a J. S. Bach-honlap meglátogatását a www.jsbach.org címen. Mindkét helyen sok link is található a Bach-életmű és -életrajz részletes ismertetése mellett.

karmester Köthenben. 1718-ban, első felesége - Maria Barbara - halála után nőül vette Anna Magdalena Wilckent, akihez három Notenbüchlein-t (kottáskönyvecskét) írt - ezek a rövid darabok tanítási célt szolgáltak -, melyeknek egyes darabjait a kezdő zongoratanulók is jól ismerhetik.


Forrás: Bogár Edit és Gusztáv András  (http://www.hhrf.org/irodalmivademecum/zene/fv_bach.htm)

François Couperin

E napon született Francois Couperin zeneszerző (1668)

François Couperin (1668-1733)

François Couperin Sok év telt el azután, hogy Jean-Baptiste Lully elhelyezkedett a királyi palotában, és még több következett mielőtt a király csembalistáinak hosszú uralkodása az 1789-es forradalommal véget nem ért. Az e két esemény által határolt korszak felezőpontját - Couperin évtizedeit - tekinthetjük a francia barokk-zene egyfajta "középkorának", melyben a zene régi egységes szelleme elvesztette erejét és egy új eklektikus irányzat indult el. Csakúgy mint Baché, Couperin családja is hosszú zenei történelmi múltra tekint vissza, melyben felbukkan néhány François Couperin is. A legjelentősebb azonban ezek közül mindenképpen az a François avagy - megkülönböztetésül - "Le Grand" Couperin volt, aki 1668 november 10-én született Párizsban. Mivel családja generációk óta birtokolta a Saint Gervais egyház orgonista posztját, így Françoisnak minden esélye megvolt rá, hogy örökölje apjától Charles-tól (1638-1679) eme rangos állást. François már kisgyermekként zenei leckéket vett apjától, de mindössze 10 éves volt csupán, amikor apja meghalt. Zenei nevelését ezután nagybátyja és Jacques Thomelin folytatta. Mivel túl korán örökölte a hivatalt, így azt ideiglenesen Michel Richard de Lalande vette át. Mivel a fiatal François feltűnően tehetséges előadónak és zenésznek bizonyult, így mind gyakrabban láthatott el orgonista teendőket a templomban Lalande mellett. Saint Gervais 1685 november 1-jén - 18 évesen - hivatalos szerződést kötött a Saint Gervais templom vezetésével, s immár meglehetősen nagy gyakorlattal az orgonajáték művészetében végül átvette apja által neki szánt hivatalát. 1689-ben házasságot kötött Marie Anne Ansault-al, egy befolyásos kapcsolatokkal rendelkező család lányával, akitől négy gyermeke született (Marie-Madeleine /ő később udvari zenészi pozíciót ért el/, Marguerite-Antoinette, François-Laurent és Nicolas-Louis). E házasság mindazonáltal szakmai előmenetele szempontjából is előnyösnek bizonyult, s csakhamar elnyerte a királyi kiváltságot (privilége du Roi - XIV. Lajos), mely engedélyezte számára zeneműveinek publikálását. Couperin házasságuk első éve alatt jelentette meg orgonára írott, újszerű hangvételű miséinek gyűjteményét "Piéces d'orgue" címmel, melyről Lalande is dicsérőleg szólt. Nem tudni miért, de ezután nem komponált újabb műveket orgonára. Figyelme ehelyett az itáliai szonáták és kantáták felé fordult, melyeket kisebb koncertek keretén belül adott elő az 1690-es években. Corelli stílusában írt trió- és kvartett-szonátái - melyek közül néhány bekerült az 1726-os "Les nations" kollekciójába - kezdetben kéziratok formájában, nevének betűiből alkotott álnév alatt keringtek. Egy jó ítélőképességű gyűjtő, bizonyos Sébastien de Brossard másolatot szerzett e darabokról és később a következőképpen jegyezte be azokat gyűjteményének katalógusába: "remek és kitűnő zene, mely a legjobb előadásmódot kívánja meg". Olyannyira nagy mértékben hatott Couperinre az itáliai zene, hogy vezéralakjává vált annak az irányzatnak, amely az itáliai muzsika és a francia klasszikus hagyományok ötvözését tűzte ki célul. Érdeklődése az itáliai zenei stílus iránt - melyet Carissimi képviselt és Charpentier csiszolt tovább - nagy hatással volt szakrális vokális muzsikájára, különösen motettáira ("Versets" és "Leçons de ténébres"). Sok francia és itáliai stílusban írt szonátát komponált és publikált ezen időszakban, melyekkel népszerűségét növelte. 1693-ban részt vett a király által meghirdetett (organiste du Roi) versenyen, ahol elnyerte az "udvari orgonista" kinevezést és átvette Thomelintől a Királyi Kápolna orgonista állását. XIV. Lajos nemesi rangra emelte és a királyi család clavecinmesterévé (Maître de clavecin) nevezte ki. 1696-ban saját címert kapott, és 1702-ben elérte a lovagi címet is (Chevalier de l'Ordre de Latran). 1700-ban megkapta az addig a fiatalabb d'Anglebert által betöltött királyi csembalista állást Versaille-ban, ahol a zeneszerzésen kívül csembaló- és orgonatanítói teendőket is ellátott. A következő 17 évet Párizs és Versaille között megosztva töltötte, egyre nagyobb nehézséget jelentett azonban számára tanítói tevékenysége közben időt szakítani vokális és instrumentális kamarazenéinek publikálására. Királyi szolgálata mellett tehát amennyi időt tudott, Saint Gervaisre szentelt, s bár udvari zeneszerző volt, nem csak udvari zenét, hanem egyházi és kamarazenét, motettákat is komponált és mindezenközben serényen gyarapította kiváló csembalódarabjainak számát, melyek 1713-ban kezdtek megjelenni elegáns, metszett kiadásban kollégái Clérambault, Dandrieu, Marchand és Rameau nyomán. Le Grand 1710-re François Couperin korszakának már egyik legnagyobb francia zeneszerzője, legismertebb orgona- és csembalóoktatója, a francia csembalóiskola vezető egyénisége volt. Kortársaitól ez idő tájt kapta a megtisztelő "Le Grand" nevet. Nemzetközileg is ismertté vált, billentyűs munkáit Johann Sebastian Bach is elismerte, aki e munkák közül sokat át is másolt saját kottagyűjteményébe. 1713-at írtak, amikor Couperin csembaló-szerzőként debütált Párizs közönsége előtt a "Csembaló-darabok első kötete" (Premier Livre des Piéces de Clavecin) című munkájával, amely díszítőelemek széles variációit vonultatja fel. E művei nem csak alkotói világát és stílusát tárják fel, de összes korábbi és későbbi művének vezérmotívumait is tartalmazzák. A mindég egyéniségre törekvő Couperin csembaló-darabjainak csoportosítására a szvit helyett jobbnak találta az ordre megjelölést, és kevésbé támaszkodott a tánc-jellegű ütemezésre mint kortársai; ehelyett inkább a szabadabb és sokkal kifejezőbb karakterdarabokat (piéces de caractére) részesítette előnyben. Arra vonatkozólag, hogy az egyes kiadásokba írt gondos jegyzetei ellenére darabjai esetleg mégsem a megfelelő előadásmódban szólalnak meg, Couperin megjelentette "A csembalójáték művészete" (L'art de toucher le clavecin) (1716) című kiadványt, amely részletesen elmagyarázza az általa alkalmazott ujjrendet, a műveiben használt díszítőelemeket (melyek jelölését egységesítette) és az egyenlőtlen (inégales) pontozott ritmusok és hangok megszólaltatásának módjait. Csatolt ezen felül nyolc prelűdöt, melyek mintegy bevezetőként szolgálnak az első és a második könyv nyolc ordre-jéhez. A "Kíséret szabályai" (Regle pour l'accompagnement) című értekezésében a számozott basszus megvalósítására és a disszonancia kezelésére kínál szabályokat, az 1720-as évek első felében megjelent publikációiban pedig a francia és az itáliai stílus egyesítésének megvalósítására nyújtja módozatok széles variációit. 1722-ben a "Királyi hangversenyek"-et ("Concerts royaux" - egytől három játékos számára) a csembaló ordre-k harmadik kötetéhez fűzte. Két évvel később kiadta a ragyogó stílushasonlósággal megírt "Corelli dicsérete" (Apothéose de Corelli) című művet a "hangversenyek" második gyűjteményében, melynek találóan az "Egyesített stílusok" (Les goűts-réunis) címet adta, s melyben a francia és itáliai elemek finoman elegyítve alig megkülönböztethetően jelennek meg. A "Lully emlékezetére" (A la mémoire de Monsieur de Lully) című, 1725-ben komponált instrumentális koncert ama szintézis allegóriája, melyben Lully és Corelli Apolló által bebocsátást nyer a Parnasszusra, ahol azután a francia és az olasz stílus képviselői egymással megbékélve együtt fogalmazzák meg a "Parnasszus békéjét" (La paix du Parnasse) egy egységbe foglalt triószonáta formájában. Még közvetlenebb párhuzamban jelenik meg a francia klasszikus és az itáliai stílus az 1726-os "Les nations"-ban és a csodaszépen kimunkált "Szvitek mélyvonósokra" (1728) című műben, melyek közül az első egy francia ordre, a második egy itáliai sonata da chiesa. Ezen kiadványok előszavaiban Couperin tovább fejtegette az egyesített stílus kérdéseit. Mivel Couperin egészsége 1723-ban romlásnak indult, így a Saint Gervais orgonista posztot fiának Nicolasnak adta át. Couperin 1730-ban nyugalomba vonult; három évre rá, 1733 szeptember 12-én halt meg Párizsban. Számtalan félkész művet hagyott hátra, melyeket azután családja fejezett be, de ezen munkák egyike sem maradt fenn napjainkra; valószínűleg azért, mivel e művek már nem értek fel Couperin kifinomult és kifejező stílusú, egyéni kompozícióival. François Couperin magánélete kevésbé ismert; sem családi levelezéséből sem kortársaitól nem maradt fenn anyag. Néhány utalásból felsejlenek azonban fontosabb jellemvonásai, melyek szerint intelligens, bizakodó, érzékeny és szerény ember volt. Debussy és Ravel "a francia művészet szellemének mintaképe"-ként említik, s mint ilyen kétségkívül a francia zenetörténet kulcsfontosságú alakja volt; jelentős szerepet játszott a ma is használatos billentyűs technikák kidolgozásában, kifejlesztésében. A 18. század elején Le Cerf úgy jellemezte Couperint, mint "Itália elkötelezett szolgáját", noha Couperin - játékstílusával, csembalóműveivel és a francia társadalomban elfoglalt helyével - megtestesítette mindazt, ami a francia klasszikus hagyományokban csodálatos volt; mindent összevetve Couperin tagadhatatlanul egyike a barokk legnagyobb mestereinek.


Forrás: couperin.extra.hu

A barokk - Világirodalom

A XVI. század második felétől kezdődően néhány évtized alatt, Spanyolországból és Itáliából indulva, egész Európát meghódítja a barokk művészet mint gyorsan egyetemessé váló világstílus. Minden ágban megjelenik, elsődlegesen az építészetben (templomok és kastélyok stílusaként) és az egyházi zenében. Az egyházi és főúri körökben születik meg, idővel azonban a polgári és népi változatai is kialakulnak.

A korszak neve a legvalószínűbben az olasz "barocco" ('nyakatekert') szóból származik, pejoratív jelentést fejezett ki, feltehetőleg a XVIII. században a klasszicista franciák részéről.
A barokk elsősorban az ellenreformáció művészi kifejezője és segítője. A reneszánsz által elindított folyamatok a XVI. század végére olyan világnézeti-erkölcsi kérdésekhez vezettek, amelyekre a humanizmus és a reformáció már nem adott elégséges választ. Bekövetkezett a vallási hagyományok felé való visszafordulás, az ellenreformáció, a rekatolizálódás. A barokk művészet a vallás szolgálatában áll, nevezetesen a protestantizmus visszaszorítását és a katolikus hit újraterjesztését célozza. E mozgalom elindítója a tridenti zsinat (1545—1563), szervezeti bázisa a jezsuita rend (1534-től), mely elsősorban az oktatás területén tevékenykedett. Sajátos tevékenységi formaként jezsuita papok igyekeztek mindenütt az uralkodó személyes szolgálatába állni, és rajta keresztül az ország hitéletét is irányítani.
Az 1584-re Rómában felépülő Il Gesù templom épülete adja meg a barokk stílus mintáját, különös hatású díszítő elemek sokaságával, pl. a legjellegzetesebb "csigavonal"-lal, megtörve az egyenesek addigi egyeduralmát. A barokk művészet központi célja a vallásos áhítat felkeltése, ill. erősítése. Általános jellemzői: díszítettség, kiműveltség, bizarr hatás, ellentétek, újszerű harmónia. A dekorativitásnak tehát ebben a stílusban központi szerepe van; a templomba belépő hívőt az érzékek káprázatának kell megragadnia. A "barokk" szó eredete a port. "barocco" ('szabálytalan alakú kagyló, gyöngy'). A klasszicista kritikusok szóhasználatában a jelentés már 'bizarr', sőt 'nyakatekert' lesz.
A barokk esztétikája szerint a műalkotás feladata: akár a már ismert tartalmat is újszerű, tökéletesített formában elmondani. "A költő lepjen meg" — mondja az olasz Marino. A művelt költő ("poeta eruditus") utánoz, mégpedig a régieket és minél tökéletesebben, ehhez pedig a "gyűjtögető méh" módjára válogatja ki az eszközeit. A barokk stílus új formanyelvet nem teremtett, hanem főként a reneszánsz által felelevenített antik eszközrendszert állította a maga szolgálatába, de ezen kívül is minden korábbi korstílus elemei megjelenhetnek a barokk műalkotásban, az ornamentika részeként. A barokk szövegben például az antik mitológiai elemek a középkori számszimbolikával vagy a reneszánsz jellegű természeti képekkel együtt is megjelenhetnek. A barokk a művelődéstörténet egészéből, bármely részéből vehet elemeket, utalhat rájuk, ezért a barokk alkotás befogadásához korszerű tudós műveltség volt szükséges — az antik kultúra, a középkori skolasztika és a reneszánsz ismeretét egyaránt beleértve. (Az utókor azonban inkább csak az ornamentikát érzékeli és értékeli a barokk művészetben.)
A barokk mű szerkezete lazának látszik, burjánzó jellegű. A barokk világképe szerint a földön a káosz, Isten világában azonban a rend uralkodik; a barokk műalkotás ezért az ellentétek harcából kibontakozó végső harmóniát ábrázolja. Jellegzetes ellentétei: fény—árnyék, világosság—sötétség, érzékiség és transzcendencia. A barokk műalkotás világa tehát kettős tagolású, de a földi és az égi szint végső soron összekapcsolódik: a látványoknak látomásokat kell megidézniük, az ábrázolt tárgyiasságok a maguk nyerseségében, érzékiségében jelennek meg, de a realitás mögött misztikus tartalmakat kell sejteni.
A barokk műalkotás egyéb díszítő törekvései: a képszerűség, a látványosság, a festőiség, a pátosz, a monumentalitás, a dinamika és a magas fokú zeneiség. Jellegzetes művészi cél a mozgás, a küzdelem ábrázolása (a szobrászatban, a festészetben és azirodalomban is): az erő, a szenvedély, a lendület kifejezése — hullámzással, csavarodással, ellentétes erők harcával, nagy méretekkel, érzéki hatásokkal, színpadiassággal.

A barokk irodalom rétegei: az ájtatossági szövegek, a hősköltészet, a misztikus irodalom, valamint (már a XVIII. század derekától) a rokokó. A legjellegzetesebb szövegei hitéleti, hitvitázó művek. A barokk szépirodalomban az eposz és a lovagi epika kapja a főszerepet.

Az ájtatossági irodalom vezéralakja Loyolai Szent Ignác (1491—1556), ő egyszersmind a jezsuita rend alapítója és vezetője ("generális"-a). Imádságainak gyűjteménye a széles körben használatos Lelkigyakorlatos könyv. A hősi barokk által leginkább kedvelt irodalmi műfaj a monumentális jellegű eposz. Jellegzetes törekvés ugyanis a heroizmus, emlék állítása a hősöknek, különösképp a családi-nemzeti történelem nagyjainak (vö. Zrínyi). A portugál Camoes (1524—1580) Kínában írta A luziadák c. nemzeti eposzát (Os Lusíadas, megj.: 1572). A "luzitánok" maguk a portugálok, akiknek ekkoriban a hajózásban, a Föld felfedezésében nemzetközi főszerepük volt. E mű hőse tehát a XV. század végi Vasco da Gama, aki — a latin mitológia istenvilágának közreműködésével — Venus által támogatva, Bacchustól akadályozva érkezik meg Indiába. Camoes műve, valamint az itáliai Tasso A megszabadított Jeruzsálem című eposza a barokk közvetlen előzményének — vagy már a legelső alkotásainak is tekinthető. Az érett barokk eposz egyik változata az itáliai Marino (Giambattista, 1569—1625) Adonisz c. (Adone, 1623) eposza, számos nyelvi bravúrral, képtelen helyzetekkel, laza szerkezettel, gazdagon átszőve mitológiával.
Angliában él és alkot a korszak legnagyobbja, John Milton (1608—1674). A puritanizmus lelkes híve, majd a legnagyobb protestánsok egyike; 1652-től vak. Több eposza közül is kiemelkedik Az Elveszett Paradicsom (Paradise Lost, 1667), az első emberpár története kapcsán világképének monumentális és látomásos kifejezője. Az emberiség történelme itt a Teremtő és a Sátán közötti gigászi harcként jelenik meg. Művében barokk és klasszicista vonások egyaránt jelen vannak. Az antik nagyepika mellett a középkori lovagi epika is megjelenik a barokkban. Ennek népszerűsége nem szűnik a századok során, és amint a lovagi epika függetlenedik a mondai alapoktól, amint a fantázia szabad játékának ad lehetőséget, amint valószerűtlen lesz, és fiktív csodás eseménysor alkotja, akkor alakul át a középkori lovagregény barokk műfajjá. Népszerű tehát a spanyol Amadís-regény: hosszú, szövevényes kalandsorozat, gáláns erotikával, a szalonok udvari-nemesi életformájának mintájaként. (Ezt az anakronizmust fogja megvilágítani Cervantes a Don Quijotéban.) Hőse egy gall királyfi, az ő szerelmese Oriana, de házasságuk rendre meghiúsul — túlvilági erők (varázslók) mesterkedései miatt. Törpék és óriások is szerepelnek a műben.

A barokk középpontja Spanyolország, de máig nagy hatású barokk szerzőt nem adott a világirodalomnak. (A klasszikussá lett Cervantes főművének, a Don Quijote c. szatirikus lovagregénynek kevés köze van a barokkhoz, több a barokkot megelőző manierizmushoz.)
A spanyol barokk csúcspontja a drámairodalom. Itt kb. Angliával egy időben születik meg a modern színjátszás; előbb kocsmaudvarokon, majd deszkaépületben, díszlet nélkül, legvégül kastélyok termében, pompázatos díszletekkel folynak az előadások. A spanyol nemzeti dráma megteremtője Lope de Vega (1562—1635). Esemény-gazdag, érdekes fordulatokban bővelkedő darabokat ír, több mint másfélezer (!) művéből kb. 400 maradt fenn. Megtörte a hármas egység szabályát, keverte a verset és a prózát, a komédiát és a tragédiát. Népi témákat is színpadra állított, becsületdrámákat is szerzett.
Lope de Vega egy kortársa, valószínűleg Tirso de Molina (1584—1648) írt először drámát a művészettörténet egyik legismertebb hőséről; ez a hős Don Juan Tenorio, a bizonytalan szerzőségű mű pedig A szevillai csábító (El Burlador de Sevilla). A legmagasabb szintre a barokk spanyol drámában Calderón jutott (C. de la Barca, 1600—1681). Ő a drámát az arisztokrácia műfajává teszi, számos úrnapi ünnepi játékot is ír. Művei és azok előadásai monumentális, olykor heroikus, moralizáló jellegűek. Gyakori konfliktusa: a királyhűség és a becsület ütköztetése. Kimagasló műve a magas költőiségű Az élet álom (La vida es sueno); a barokk életérzés lényegét, az élet fölé emelkedés törekvését jeleníti meg: az élet csak átmenet a halál előtt, mert a világ nagy színpadán vállalt szereplésünk után Isten elé fogunk lépni.

Franciaországban a barokk irodalom időszaka mindössze néhány évtized (kb. 1620—1660), mert itt a klasszicizmus már nagyon korán jelentkezik. Lényege: a (nyelvi) szellemesség, a finomkodás, a barokkos szertelenség. Ezt a "kényeskedés"-t fogja kifigurázni a korszak után több komédiájában Molière — már klasszicista szemlélettel. A francia kultúra egyik centruma a század közepén — a királyi palota mellett — egy irodalmi szalon: a Marquise de Rambouillet. A francia Akadémia 1634-ben létesül, alapítója Richelieu bíboros, célkitűzése szerint a nyelv művelésére. A támogatott műfaj ekkor a heroikus regény, ennek témája az udvari szerelem, nagylelkű érzelmekkel.
A francia barokk kortársaként már megjelenik a racionalizmus is, pl. Descartes, Pascal és Boileau képviseletében. A bölcselkedő Pascal a keresztény erkölcsöt a racionalizmussal, puritán gyakorlatiassággal társítja, és így janzenista elveket képviselve küzd a jezsuiták ellen.

Német területen a barokk misztikus költészet kevés figyelemre méltó művet terem. A jezsuiták kulturális szerepe azonban itt kivételesen nagy: erőteljesen szorgalmazzák az iskolai színjátszást, az erkölcsnemesítés eszközeként, egyelőre még latin nyelvű darabokkal. Főszerepük van Bécs színházi kultúrájának megalapozásában. Emellett a barokk korban nyelvművelő társaságok működnek — a nemzeti nyelv védelmében, a francia hatás ellensúlyozására. Kidolgozzák az udvari társasági költészet szabályait (Martin Opitz, 1597—1639). A német barokk legjelentősebb alkotása Grimmelshausen (1622—1676) Simplicissimus kalandjai (Der Abentheurliche Simplicissimus Teutsch, 1669) c. könyve: hőse együgyű fiatalból kalandor lesz, majd a világból kiábrándulva remeteként fejezi be életét. (Ennek párhuzama lesz a következő évszázadban a Candide és a Robinson Crusoe is.)

Angol barokk költő John Donne (1572—1631): verseit képzuhatagok és halálkultusz jellemzi. Naiv népi vallásosság szólal meg John Bunyan (1628—1688) A zarándok útja (Pilgrim's Progress, 1678) c. allegorikus regényében.

A barokk irodalom jellegzetes műfajai: az eposz és a tragédia (változatlanul), az antik típusú vígjáték, a tragikomédia, a pásztorjáték, valamint néhány egyéb antik lírai műfaj. Megjelenik azonban a prózai regény is, és a legjelentősebb líra alkotások az egyéni líra területén születnek, főképp a spanyol Góngora és az angol Donne révén.
A barokk irodalom stílusát a pompázatosan díszített forma jellemzi. Ennek konkrét eszközei: az esztétikai hedonizmus (felfokozott érzéki hatások), a jelzőgazdagság, a szokatlan képzettársítás, a sokrétű, bonyolult kompozíció, a bizarr akusztikájú versformák, a monumentalitás, a képek (metafora, megszemélyesítés, allegória) uralma, a körmondat és egyéb retorikai eszközök, a pátosz, a festőiség, a mozgalmasság, az erős zeneiség — és mindenek előtt az ellentét. A barokk nyelvben az egymástól távol álló fogalmak, jelenségek (pl. a konkrét és elvont jelentések) gyakran jelennek meg összekapcsolva, ellentét formájában. Az erőteljes alakzatok az ellentéten kívül is jellemzőek. A prédikációkban a pátosz mellett éles váltással feltűnhetnek a nyers valóság, a köznyelvi stílus elemei is. Minthogy az ellenreformátorok az anyanyelv fejlesztésének feladatát is felvállalták — magukévá téve a protestánsok kulturális stratégiáját, feladva így a középkori keresztény Európa globális latinnyelvűségét —, a barokk kultúra (főként a prédikációk és hitvita-szövegek révén) a nemzeti nyelvek fejlesztésében is pozitív szerepet játszott.


Forrás: Kulturális Eciklopédia

A Zichy-palota története

Győr történelmi, művészeti emlékei között rangos helyet foglal el a Liszt Ferenc út 20. szám alatti barokk palota.

Az épület története évszázadokra visszanyúlik, hiszen már a középkorban katonai családok lakták a ház elődjét. Tőlük került a Zichyek tulajdonába. Az 1703-ban készített telekkönyv szerint már egyetlen gazdája gróf Zichy István, a Győri Lovasság parancsnoka.

Az épület Győr sok művészi ízléssel épített barokk háza közül kiválik. Északi homlokzata erősen klasszicizáló hatást kelt. A díszes bejárati kapu két oldalán görnyedő atlaszok hordozzák az erkélyt.

Az erkélyek közötti fülkében barokk szoborcsoport: a Szent-család.

A házegyüttes legrégibb, egyben legértékesebb része a saroképület. Sarkán hengeres, zárt erkély. Ezek a zárt erkélyek az egész Kárpát-medencében leginkább Győr jellemzői. Elterjedése elsősorban a kor emberéből fakadt.


Az otthon üldögélő jómódú polgárasszonyok és lányok az erkély oldalsó ablakaiból szinte észrevétlenül szemlélhették az utcai járókelőket, s mert az erkély látószöge 270°-ra nyitott, három utcára is tekinthettek.

A lépcsőházból balra nyitott ajtót díszes barokk kerettel, két oldalt párkányt hordozó óriásokkal vették körül. Az emeleti termek ablakmélyedéseiben látható - 1800-as évek elejéről származó - festett díszítések mellett legjelentősebbek az erkélyre néző szoba barokk stílusú freskói.

Ezek a freskók részben a kor szórakozásait, részben pedig bibliai jeleneteket örökítenek meg.

A nagyobb méretű teremben erősen klasszicista stílust mutat az antik oszlopos díszítés. Az elmúlt évben megvalósult a palota termeinek egybenyitása.

Ezzel egy tágasabb tér jött létre, mely elegánsabb, ünnepélyesebb rendezvények és esküvők megszervezését teszi lehetővé.

1870-től a palota elvesztette eredeti jellegét, polgárházzá vált. Az új tulajdonosok a művészi értékeket semmibe véve, lakásokat alakítottak ki az épületben. A ház restaurálása, átalakítása 1986-ban fejeződött be.

Ettől kezdve itt működnek Győr város házasságkötő termei, a hozzájuk kapcsolódó előterekkel, anyakönyvi előkészítőkkel, modern felszereléssel ellátott stúdióval.

Itt kapott helyet a Családi Intézet és az Anyakönyvi Hivatal is.


Forrás: Zichy-palota Családi Intézet

Magyar zenetörténet 6. rész

Zene a szerzetesrendekben

A török megszállás és a reformáció középkori kolostoraink működését csaknem teljesen megbénította. A 17. században a szerzetesrendeket lényegében teljesen újjá kellett szervezni. Az ellenreformáció idején legaktívabban fellépő jezsuita rend a 18. század első felében számos kolostort és iskolát hozott létre elsősorban a Felvidéken (Nagyszombat, Pozsony, Lőcse), de a Dunántúlon (Győr, Sopron) és Erdélyben (Nagyszeben, Kolozsvár) is jelentős központjaik voltak. A másik tanítórend, a 18. század második felében megerősödő piaristák felvidéki templomaiban korszerű többszólamú egyházi zenét játszottak. A régebben nagy jelentőséggel bíró szerzetesrendek közül csak a pálosok és a ferencesekTridenti zsinatot követően – átvették a római liturgiát, amelyhez saját zenei hagyományaikat is hozzácsiszolták, a ferences liturgia pedig lényegében megegyezett a római tradícióval. A ferencesek gyakorlatában új irányzat jelent meg: kísérletet tettek a gregorián korális és az új zenei stílusok egyesítésére. Eleinte a gregorián ének ritmizálásával és primitív orgonakísérettel való ellátásával próbálkoztak. Később, a barokk terjedésével egy újfajta dallamosság, és a metrikus keretekbe illeszkedő, modern (dúr-moll) tonalitású harmonizálás jellemezte a friss alkotásokat. A ferences zeneszerzők egyre népesebb körében végül kialakult egy sajátos, egyszerűsített nyelvezetű klasszikus kompozíciós stílus. A szerzők között nagyobb nevet szerzett Joseph Pantaleon Roskovsky és Pater Gaudentius Dettelbach. kaptak új erőre. Kolostoraikban elsősorban a hagyományos gregorián korálist énekelték. A pálosok kedvező helyzetét segítette, hogy már korábban, – a Tridenti zsinatot követően – átvették a római liturgiát, amelyhez saját zenei hagyományaikat is hozzácsiszolták, a ferences liturgia pedig lényegében megegyezett a római tradícióval. A ferencesek gyakorlatában új irányzat jelent meg: kísérletet tettek a gregorián korális és az új zenei stílusok egyesítésére. Eleinte a gregorián ének ritmizálásával és primitív orgonakísérettel való ellátásával próbálkoztak. Később, a barokk terjedésével egy újfajta dallamosság, és a metrikus keretekbe illeszkedő, modern (dúr-moll) tonalitású harmonizálás jellemezte a friss alkotásokat. A ferences zeneszerzők egyre népesebb körében végül kialakult egy sajátos, egyszerűsített nyelvezetű klasszikus kompozíciós stílus. A szerzők között nagyobb nevet szerzett Joseph Pantaleon Roskovsky és Pater Gaudentius Dettelbach. Zene az iskolákban A 18. század első felében Magyarországon az intézményes nevelés elsősorban az egyházakon belül folyt. Az oktatás főbb irányvonalát az iskolák felekezeti hovatartozása szabta meg, s gyakori volt a felekezetek közötti küzdelem az egyes intézmények feletti befolyás megszerzéséért. A század második felében – a felvilágosodás eszméinek hatására – az oktatással és neveléssel foglalkozó intézmények állami felügyelet alá kerültek. A továbbra is működő felekezeti iskolák mellett egyre jelentősebb szerepet kaptak a városi, és magániskolák. A zenei műveltség megszerzése szempontjából az egyházi iskolákat alapvetően két csoportra oszthatjuk. Az evangélikus és katolikus intézményekben nagy súlyt fektettek a korszerű zenetanításra. Ezekben az iskolákban a diákok többszólamú kórusban énekeltek, zenekarban játszottak. Az evangélikusok a tehetségesebb növendékeket külföldön taníttatták, hogy aztán bőséges zenei tapasztalatokkal hazatérve az iskolai együttest vezessék, a repertoárt gazdagítsák. Az iskola ének- és zenekara ellátta a helyi evangélikus templom istentiszteleteinek zenei feladatait, és szoros együttműködésben állt a város által alkalmazott muzsikusokkal. A liturguián kívül rendszeresen szerepeltek temetéseken, körmeneteken, városi ünnepségeken. Nagyobb zenei együttesről tudunk a nyugati határszél (Soproni, Kőszeg), valamint a Felvidék (Bártfa, Lőcse, Kassa, Szepes, Rozsnyó, és a bányavárosok), és Erdély számos evangélikus iskolájában. Katolikus területen virágzó zenei élet folyt a nagyszombati, trencséni, kassai, zágrábi, pécsi gimnáziumokban. A káptalani iskolák mellett a legnagyobb jelentőséggel a jezsuiták által fenntartott gimnáziumok bírtak, ahol kiemelkedő ünnepeken zenekaros miséket, vesperásokat adtak elő. A barokk korban jelentkező szubjektív, személyesen átélt vallásosságnak teret engedve egyházzenei ájtatosságokat szerveztek, melyek a hívők gyönyörködtetésére és lelki épülésére szolgáltak. A jezsuita oktatásban fontos szerepet töltött be a latin vagy magyar nyelvű iskoladráma, amely a növendékek számára a nyelvgyakorláson túl az előadói készségek fejlesztését, és a zenei képességek megcsillogtatásának lehetőségét jelentette. A bibliai, mitológiai vagy morális témájú színdarabokban megszólaló áriák, kórusok, hangszeres betétdarabok olykor rendkívül közel álltak a korabeli operához. A református és unitárius iskolák az egyszólamúsághoz ragaszkodtak, intézményeikbe nem engedték be a többszólamú és a hangszeres zenét. Debrecenben, Sárospatakon, Pápán, Nagyenyeden és Székelyudvarhelyen működtek jelentős református kollégiumok, amelyek egyben a környező területek vallási és szellemi központjaivá váltak. A kollégiumi diákok közül kerültek ki a református városok és falvak majdani papjai, tanítói, innen vitték magukkal azt a magasszintű humanista műveltséget, amely a protestáns iskolák legnagyobb vívmánya volt. E kollégiumokban nevelkedtek azoknak a kis- és köznemesi családoknak tagjai, akik a 18-19.században az értelmiségi középréteget adták, s akik - a polgári fejlődés hiányában – a korszak általános műveltségét meghatározták. Bár a latin nyelv, az irodalom, a grammatika és számos helyen a természettudományok oktatása rendkívül magasszintű volt, nem mondhatjuk el ugyanezt a zenei képzésről. A zenetanítás szinte kizárólag a vasár és ünnepnapi istentiszteletek énekeire korlátozódott, így azok elsajátításához nem volt szükség jól képzett énektanárra, többnyire az idősebb diákok tanították meg a gyülekezeti énekeket: zsoltárokat, dicséreteket és halottas énekeket. Ez az egyszerű, strófás, egyszólamú zenei anyag nem kívánt különösebb jártasságot a zenei írás-olvasásban, az igényesebb zenei műformák megismerésében, így a 16. század közepétől kezdve a református iskolák a kottaolvasást, hangszertanítást szinte teljesen feladták. A 18. században mutatkozott először igény az énektanítás korszerűsítésére, és az ismert dallamok primitív, ún. „harmóniás kísérettel” való ellátására. A zeneoktatás színvonalának emelésében és a többszólamú éneklés bevezetésében a legnagyobb eredményt Maróthi György, a debreceni egyetem történelem, retorika és matematika–professzora érte el, aki az 1730-as években – hét évig tartó tanulmányútja során – svájci és hollandiai egyetemeken hallgatott előadásokat. A baseli egyetemen a tudományos tapasztalatok mellett különösen nagy hatással volt rá a város és az iskola magasszintű zeneélete. Hazatérve elfoglalta debreceni professzori állását és a baseli Collegium Musicum mintájára kórust szervezett az egyetem diákjaiból, akikkel megkísérelte a genfi zsoltárok többszólamú, metrikus előadásának meghonosítását. 1743-ban tette közzé „A soltároknak négyes nótájik”...című kiadványát, melyben a genfi zsoltárok Claude Goudimel által 1565-ben megjelent egyszerű, homofon összhangosítását társította a zsoltárok magyar fordításával. Maróthi kezdeményezését a gyülekezet és az iskola elutasította, sem a metrikus, sem a többszólamú zsoltáréneklés nem vált gyakorlattá. Hatása legfeljebb a diákmelodiáriumok néhány dalának primitív összhangosítási kísérletében érezhető. A század végén néhány tehetősebb polgárvárosban létrejöttek a zeneélet felekezetektől független, önálló szervezetei. A lakosság egyre szélesebb rétege érdeklődött a zenei események, hangversenyek iránt, s egyre nagyobb igény volt a muzsikálásban való aktív részvételre, a szélesebb körű zeneoktatásra. Számos helyen olvashatjuk, hogy a székesegyház, a plébániatemplom, a főnemesi zenekar, vagy a város alkalmazásában álló neves külföldi, később hazai zenészek oktatták hangszerre, énekre, esetleg zeneszerzési ismeretekre a tehetősebb családok gyermekeit. Pozsonyban a század végén számos kitűnő muzsikus tevékenykedett egy időben, s közöttük egyre többen éltek zenetanításból. Az 1770-es évektől koncertezett és tanított a városban Franz Paul Rigler, aki igényes zongoradarabjaival, és Bécsben, majd Pesten kiadott Zongoraiskolájával letette a korszerű klavír–oktatás alapjait. Tankönyvében – a zongorajáték mellett – alapfokú ismereteket nyújtott az éneklésről, a számozott basszus–játékról, és az ellenponttanról. Rigler leghíresebb tanítványa volt a város szülötte, Johann Nepomuk Hummel, Haydn utóda az Esterházy–családnál, később sikeres karmester és zeneszerző Németországban. 1828-ban megjelent zongoraiskolájában Rigler tankönyvét bővítette tovább. A pozsonyi zeneiskola élén 1789-től Erkel Ferenc későbbi tanára, Klein Henrik állt. Már a 18. század első felében működött zeneiskola Pesten. A 18-19. század fordulóján új intézményeket hoztak létre Budán, Kassán, Lőcsén, Nagyváradon, Székesfehérváron. A következő években a zenetanárok száma országszerte számottevően gyarapodott. Forrás

Magyar zenetörténet - Nagyvárosi plébániák, evangélikus főtemplomok

Pozsony

A 18. században gazdasági, politikai, egyházi és kulturális tekintetben Pozsony volt az ország fővárosa. Szerencsés fekvésének és nagyarányú fejlődésének köszönhetően a leggazdagabb várossá vált, ahol az egyházi és világi főurak tartottak fenn palotákat. A több nemzetiségű (magyar, német, szlovák) és felekezetű (katolikus, evangélikus) lakosság kulturális sokszínűsége révén a város zeneélete is jelentősen gazdagodott. A Szent Márton székesegyházfigurális zeneAnton Zimmermann töltötte be a Szent Márton székesegyház orgonista- és karnagyi tisztét.) – a főváros plébániatemplomaként – a 18. században az ország főtemplomává emelkedett, s a koronázási dóm szerepét is átvette. Saját muzsikusainak száma – a püspöki székesegyházakkal összehasonlítva – igen alacsony volt. A káptalan általában 6-7 énekest fizetett, akik hangszeren is játszottak a kisebb ünnepek miséin és vesperásain. Nagy ünnepeken a előadásában a városi toronyzenészek is szerepeltek. A káptalani és a toronyzenészek rendszeresen muzsikáltak a város többi templomában is. Rendkívüli ünnepek alkalmával a zenekart kiegészítették a főúri magánzenekarokból meghívott kisegítőkkel. A legjobb muzsikusok Batthyány József hercegprímás magánzenekarából érkeztek. (Életének utolsó esztendejében

A rendszeres egyházi ünnepek mellett számos kivételes alkalommal rendeztek fényes ünnepséget a városban. Zenei szempontból a legkiemelkedőbb eseményt a királykoronázások jelentették, amikor a bécsi udvari zenekar is Pozsonyban tartózkodott. Ugyancsak díszes ceremóniával emlékeztek meg az uralkodócsalád tagjainak névnapjáról, esküvőjéről, haláláról. Mária Terézia többször is részt vett a Szent Márton székesegyház zenés miséin és körmenetein. Ugyancsak kiemelkedő zenés ünnepségeket tartottak a templomban az országgyűlések idején. A városban lakó főnemesi és polgári családok magánünnepeihez is sokszor kapcsolódott a templomban mondott mise, (nászmise, vagy gyászmise). A dóm zenés istentiszteleteit fontos városi eseménynek tarthatták, legalábbis erre utal, hogy a Pressburger Zeitung rendszeres beszámolókat közölt az elhangzott művekről és előadókról.

Pest–Buda

Az 1770-es évektől kezdve Pozsony mellett az egykori főváros Pest-Buda ismét központi szerepet játszott az ország életében. A várost gyors gazdasági fejlődés jellemezte. Lakosainak száma dinamikusan nőtt. A kormányhivatalok Budára költöztetése (1784, 1786 és 1787) és az egyetem Budára (1777), majd Pestre telepítése (1784) után nagy kulturális fellendülés kezdődött. A városi zeneélet továbbra is az egyházhoz kötődött: a szerzetesrendi templomokon kívül további négy katolikus templomban tartottak rendszeresen zenés istentiszteleteket. Emellett fokozatosan nőtt a világi zenélési alkalmak száma: 1789-től rendeztek „muzsikális akadémiákat”, a város színházaiban egyre gyakrabban adtak elő operákat. A tehetősebb polgárok körében divatba jött a zenetanulás és a házi muzsikálás, ez pedig szükségessé tette a zeneműkiadás megindulását.

A zeneélet centruma a pesti plébánia-templom (a mai Belvárosi Főplébániatemplom) volt. Ennek regens chori állását 1784 és 1791 között Joseph Bengráf töltötte be. Bengráfot a magyar zenetörténetírás pár évtizeddel ezelőtt még elsősorban a legkorábbi magyar táncok szerzőjeként tartotta számon, ugyanakkor meglehetősen gazdag és sokoldalú életművet hagyott hátra. Elsősorban egyházi komponista volt, aki vonósnégyes-sorozatot is írt, de kelendő, divatos dalokat, billentyűs darabokat is közreadott. Kortársai tájékozottságát és zeneszerzői teljesítményét egyaránt nagyra értékelték: az általa meghonosított bécsi repertoárt (pl. Joseph és Michael Haydn, és Franz Anton Novotni műveit) szívesen fogadták, saját kompozícióit pedig a szerző halála után még negyven éven át játszották.

A 18–19. század fordulóján két évtizeden keresztül működött Pest–Budán Georg Druschetzky. 1791 és 1799 között Batthyány József hercegprímás pozsonyi és pesti rezidenciáján volt zenész, majd Budán, József nádor fúvósegyüttesének karmestere lett. Pesti működéséhez kapcsolódnak operái és versenyművei, Budán elsősorban egyházi zenét, valamint sok kamarazenét komponált.

Más városaink egyházzenei élete

Az evangélikus többségű városokban az egyházi zene fejlődése a 17. századi virágkort követően lelassult. Kivételt képez Sopron, ahol az evangélikus gyülekezet főtemplomában nagyobb zenei együttes működött. A helyi muzsikusok kapcsolatot tartottak fenn bécsi és grazi kollégáikkal, a század közepétől pedig tehetségesebb diákjaikat és iskolamestereiket a regensburgi egyetemen taníttatták. A személyes kontaktusnak köszönhetően jutottak el Sopronba Christoph Stolzenberg kantátái. A 114 műből álló kantátasorozat a 18. század közepén, – a Regensburgot ugyancsak megjárt Daniel Knogler kántorsága idején – gyakran elhangzott az ünnepi istentiszteleteken.

Szintén jelentős zenei életet mondhatott magáénak a kőszegi Szent Jakab templom, (ahol a viszonylag kislétszámú egyházi együttest a város toronyzenészei kísérték), valamint néhány felvidéki városunk.

Az erdélyi szász – általában evangélikus többségű - városok kulturális élete a század második felében teljesedett ki. Közülük is kiemelkedett Nagyszeben, amely az erdélyi országgyűlések helyszíneként, és az erdélyi püspökök székhelyeként központi szerephez jutott. Az evangélikus gyülekezet mellett figyelemre méltó volt a város katolikus plébániatemploma is.

Míg a jelentősebb városi templomok sokat áldoztak zenekar fenntartására és az igényes egyházi többszólamúság művelésére, addig a kisebb plébániatempolomok zeneélete – a gyülekezet anyagi helyzetének függvényében – igen eltérő képet mutatott. Hétköznapokon legtöbb helyen „csendes” (zene nélküli), vagy népénekes istentiszteletet mondtak. Átlagos vasár- és ünnepnapokon általában orgonakíséretes énekekek szóltak, vagy Kirchentrióvaltimpani használata is. kísért, szerényebb terjedelmű misék hangzottak el. Kiemelkedő ünnepeken a nagyobb zenekar mellett előírás volt a trombiták és a timpani használata is.

Forrás

Barokk és klasszika > Városi zeneélet

A 17–18. században a magyarországi városok zenei életét és annak színvonalát három tényező határozta meg: a város státusza, a lakosság nemzetiségi összetétele és felekezeti hovatartozása. A városi lakosság nemzetiségi összetétele a török utáni időben sokat változott és vidékenként nagyon különböző volt. A bécsi udvar betelepítési politikájának következtében jelentősen megnőtt a német ajkú lakosság számaránya elsősorban a nyugati, felvidéki és nagyobb erdélyi városokban, ahol a kultúra lassanként elnémetesedett (pl. Pozsony, Bártfa, Pest-Buda, Brassó, Nagyszeben). Jellemző, hogy e településeken a közigazgatásban a korábban használatos latin helyett a német nyelvre tértek át. A betelepülő német lakosság az új környezetében is meghonosította a magával hozott korszerű egyházi zenekultúrát. A katolikus és evangélikus többségű városok az igényes többszólamúság művelését tartották fontosnak, míg a református és unitárius területeken az istentiszteleti zene a hangszerkíséret nélküli egyszólamúságra, a gyülekezeti éneklésre korlátozódott. A szabad királyi városok hivatásos toronyzenészeket alkalmaztak, akik feladata (a veszély-jelzésen kívül) a nap fontos időpontjainak zenejátékukkal való jelzése volt. A több (elsősorban rézfúvós) hangszeren játszó tornyosok később a városok zeneéletének nélkülözhetetlen figurájává váltak: kisegítettek a templomi zenekarban, játszottak a városi ünnepélyeken, tehetősebb polgárok családi eseményei alkalmával. A mezővárosok zenei élete általában szegényesebb képet nyújtott. Színvonala a város egyházi vagy világi hűbérurának anyagi helyzetétől és műveltségétől függött. Többnyire a püspöki székhelyek váltak kulturális központokká, mivel az egyházi vezetés (a püspök és a káptalan) a templomi zene magas nívójának fenntartására sokat áldozott. A 17-18. század fordulójától kezdve több felvidéki és nyugati városunkban működött katonazenekar. Bár a települések mindennapi életében nem vettek részt (hiszen gyakran elvezényelték őket), számos alkalommal játszottak a jeles ünnepeken, felvonulásokon. Hasonló jelentőségük volt a vándor színtársulatok muzsikusainak is. A városi éjjeliőrök órakiáltásait a népzene őrizte meg számunkra. A 18. század második felében a gazdagabb polgárvárosokban kialakult a nyilvános koncertélet. Eleinte egy-egy főúr saját költségén rendezett „muzsikális akadémiát” vendégeinek, később a belépőjegyes hangversenyeken a nemesi és polgári lakosság egyre szélesebb rétege részesülhetett az igényes zenehallgatás örömeiben. A koncerteken a város neves zenészei, illetve vendégmuzsikusok játszottak. Az estek műsora igen vegyes volt, általában híven tükrözte a közönség ízlését. Főúri és polgári környezetben egyaránt igényes szórakoztatási forma volt a házimuzsikálás. A házikoncertek alkalmával a család zenében jártas tagjai mutathatták meg tehetségüket. Az amatőr muzsikusok számának növekedése szükségessé tette a kottakiadás megindulását. A játszott repertoár elsősorban a bécsi hangversenyélet hatását tükrözi. A jelentősebb zenekarok kortárs szerzők (pl. Zimmermann, Druschetzky) versenyműveit, szimfóniáit tűzték műsorra, míg a házikoncerteken a kamarazene (pl. Bengráf, Druschetzky, Zimmermann, Csermák, Spech, Grill vonósnégyesei ), és a zongoramuzsika modern alkotásai szólaltak meg. A billentyűs zeneoktatás iránt megnövekedett igényt elégítették ki az első hangszeriskolák (pl.a pozsonyi Rigler Ferenc Klavír-iskolája), valamint számos szonáta és táncgyűjtemény. Jelentős városaink közül kiemelkedett Pozsony, amely főúri zenekaraival és virágzó polgári zeneéletével az ország kulturális központjává vált. Pest–Budán inkább a polgárság volt a muzsika pártfogója és művelője. Polgári típusú zeneélet bontakozott ki az erdélyi szász városokban (Nagyszeben, Brassó, Kolozsvár), ahol a koncertek mellett igen színvonalas opera–előadásokat rendeztek. Georg Lickl