Eminescu: A Tegnapokkal fogy az élet

A tegnapokkal fogy az élet,

A holnapokkal egyre nő,

S szemedben mégis mindörökké

A mának arca tűn elő.

Ha ember távozik a földről,

Helyére nyomban más hatol,

Az esti nap mikor lenyugszik,

Egyuttal fölkel valahol.

Úgy látod: mindig egy a gázló,

Csak rajta más hullám suhan,

Úgy látod: mindig, minden ősz más,

Egy lomb hull mégis lassudan.

Vak éj nyomán a drága reggel,

A szép királykisasszony libeg----

Még a halál is a csalfa látszat,

Új életünket őrzi meg.

Egy ősigazságról beszélnek

Parányi percek, nagy korok:

Halhatatlan az Univerzum

S a végtelen körül forog.

Ezért, ha illan ez az év is,

S a múltba mállva szétomolt,

Lelkedben ott a kincs örökre,

Amely valaha benne volt.

A tegnapokkal fogy az élet,

A holnapokkal egyre nő,

Szemedben mégis folyvást-folyvást

A mának arca tűn elő.

A csillogó,s a változó táj,

Az elszáguldó földkerek:

A Gondolat fényzáporában

Örök-egyformán szendereg.

Dsida Jenő fordítása