Így éltek a 4. századi egyiptomi szerzetesek

Lucien Regnault

Így éltek a 4. századi egyiptomi szerzetesek

[részlet]

A SZKÉTISZI SIVATAGBAN, a Vádi Natrunban, körülbelül három kilométerre Anba Bisoj monostorától, néhány éve még látható volt az „engedelmesség fája”, amely a hagyomány szerint a 4. században nőtt egy száraz botból, melyet Törpe János ültetett és öntözött öregje parancsára. A fa kétségtelenül nem olyan idős, mint mondják, de mindenesetre annak a vitalitásnak és termékenységnek a jelképe, melyet az első anakhóréták hite gyökereztetett meg a sivatagban. Andrej Tarkovszkij filmrendező utolsó filmjében, az Áldozatban, feldolgozta az anekdotát. A film hőse, Alekszandr, elmeséli néma kisfiának Törpe János történetét, s minden reggel megöntöztet vele egy kiszáradt fát. A film végén, apja hősies áldozata után, a kisfiú még mindig öntözi a fát, és a némaságából immár kigyógyultan megpróbálja kimondani az apja szájából oly gyakran hallott szavakat: „Kezdetben volt az Ige (Jn 1,1)... Miért, papa?”

Valóban, az Ige, Istennek Jézusban, az Atya szeretett Fiában megtestesült Igéje vitte a remetéket a magányba, ez táplálta őket a csendben, s ez tette őket a sivatag abbáivá. Azt mondják Tarkovszkijról, hogy „egész életén és munkáján át kísértette az emberi és az isteni «atyaiság» misztériuma.” Nem meglepő tehát, hogy őt is vonzották a sivatagi atyák, különösen pedig Szent Antal, akinek alakja egy újabb film témája lett volna, melyet azonban halála miatt a rendező már nem tudott megvalósítani. Alekszandr áldozata, aki felgyújtja a házát, szándékosan hallgatásra ítéli és szakítja el önmagát mindentől, amit szeret, s ezért esztelennek tartják, némiképpen emlékeztet az első egyiptomi anakhóréták teljes lemondására. Jacques Lacarrière is felteszi a kérdést, hogy vajon „bolondok vagy szentek voltak-e?” Dehát az emberi bölcsesség szempontjából nem voltak-e a szentek mindnyájan bolondok? Nem volt-e esztelenség a sivatag mélyén lakni, és egész életüket látszólag értelmetlen és hasztalan dolgokra áldozni? Ilyen volt például egy száraz ág öntözgetése, vagy olyan kosarak fonása, amelyeket aztán az év végén elégettek. Törpe János apophtegmájában a harmadik év végén kihajt a száraz ág; ugyanennek egy másik, Cassianus által elbeszélt változatában viszont száraz marad. A szemmel látható eredmény szempontjából ennek csekély a jelentősége. A keresztény szentség nem a látványos tettekben, hanem a kizárólag Atyjuk kedvét kereső, amit csak kér tőlük, azt naponta szívből végző fiúk alázatos, szeretetteljes cselekedeteiben rejlik. Ez volt a sivatagi remeték mindennapi életének lényege, s ez rajtahagyta a lenyomatát igéiken, illetve tanítványaik emlékezetén.

Joggal csodálkozhatunk azon, hogy ennek az ennyire egyszerű és alázatos életnek miképpen lehet olyan kisugárzása, amelyet még tizenöt évszázad múltán is világszerte észlelünk. Emberi mértékkel mérve az egyiptomi sivatagi szerzetesség nem nézett nagy jövő elé. A lakott helyekhez legközelebb eső remetetelepek - különösen Nitria és Kellia - sorsa az enyészet lett, ugyancsak ezen közelség miatt, amely nem kedvezett az anakhóréták magányának és csendjének. A 4. század végén a tanbeli ellentétek zűrzavarhoz és megoszláshoz vezettek köztük. Ami pedig a sivatag mélyén megalapított központokat illeti, ezeket állandóan a nomádok beszivárgása és támadásai fenyegették. Szkétiszt az 5. század folyamán több ízben is elpusztították. Azonban a későbbiekben erődített kerítőfallal bekerített monostorok a kopt egyház szívévé és legfőbb helyeivé váltak. A patriarchát és a püspököket a szerzetesek közül választották, állandó együttélés alakult ki az egyiptomi kereszténység és a sivatagi szerzetesség között, egy olyan együttélés, amely sokkal járult hozzá a muszlim uralom alatti keresztény hit fennmaradásához. A sivatagi atyák tehát ugyanazokról a helyekről tartották fenn folyamatosan a kopt egyház életképességét, ahol laktak, s ahol utódaik hűségesen megőrizték emléküket.

Az atyák - akiknek a híre a 4. században már sokfelé eljutott - kisugárzása rohamosan terjedt a különböző hitvallású egyházakban, beleértve azokat is, amelyek nem osztoztak a koptok monofizitizmusában. Hatásuk a számos nyelvre lefordított Viták és az apophtegmák elterjedésének köszönhetően elsősorban Palesztinában, Szíriában, Kisázsiában, Görögországban és Oroszországban volt jelentős. Szent Benedek kétségtelenül Cassianus révén - aki az egyiptomi remeték tanítását közvetítette a nyugati koinobiták felé - vette át ezt az örökséget és adta tovább számtalan követőjének. Ugyanakkor nem csak a bencés és a ciszterci szerzetesek lettek a sivatagi atyák gyermekeivé. Elmondható, hogy az összes keresztény az első anakhóréták nyomdokain jár, aki Krisztus követője az evangéliumi tanácsok ösvényén. A közép- és újkori szerzetesrendek minden alapítóját vagy megreformálóját megihlették életükkel, igéikkel és tanításukkal. A karthauziaktól, domonkosoktól, ferencesektől és jezsuitáktól kezdve Jézus kistestvérein és a Betlehemi nővéreken keresztül a szabályzati és felfogásbeli eltérések dacára mind csodálattal adóztak és bizonyos mértékig utánozták is a sivatagi atyákat. Dom Mabillon és az olyan maurinusok, mint Rancè abbé és trappistái is közéjük tartoztak. Rájuk hivatkoztak a janzenisták és a jezsuiták, akik ki is adták műveiket. Miután Rosweyde atya latinul kiadta a Vitae Patrumot, Arnauld d´Andilly lefordította franciára. A protestánsok általában nem tartották sokra a régi anakhórétákat, de közülük sokan a legnagyobb tisztelettel viseltettek irányukban. A katolikusokkal, ortodoxokkal és különböző hitvallású reformáltakkal közösen tartott szemináriumok és eszmecserék közelebb hozhatják a sivatagi atyákat a 20. század keresztényeihez.

Különösen figyelemreméltó a sivatagi atyák iránt manapság mutatkozó érdeklődés megélénkülése mind a tudomány, mind pedig a keresztény élet gyakorlásának terén. Történészek, filozófusok és szociológusok mostanában már komolyan foglalkoznak ezekkel a sokáig fanatikusnak és különcnek tartott személyekkel. Apophtegmáikban egy mai kiváló angol történész, a későókor specialistája, Peter Brown „a közmondásos bölcsesség páratlan tárházát”, „az ókori Közel-Kelet bölcseleti irodalmának utolsó, egyik legjelentősebb teljesítményét” látja. Nemrégiben egyik tanítványa, aki a berkeley-i egyetemen védte meg „A Szentírás és az életszentség keresése az Apophtegmata Patrumban” címet viselő filozófiadoktori disszertációját, plébániatemplomában ugyancsak lelki beszélgetéseket szervezett az atyák mondásairól. Párizsban Antoine Guillaumont professzor mesteri módon vezette be a sivatagi atyákat a főiskolára és a Collége de France-ra, míg a dél-franciaországi keresztény rádió minden reggel egy apophtegmát sugárzott rövid lelki magyarázat kíséretében hallgatóinak.

Meglepő a mai emberek érdeklődése a hajdanvolt remeték iránt, hiszen lépten-nyomon azt tapasztalhatjuk, hogy korunk mennyire távol esik az első anakhóréták erkölcsétől és szellemiségétől. Azonban talán éppen az új nemzedékek hajlanak elődeiknél inkább arra, hogy értékeljék, irigyeljék a sivatagi atyáktól, sőt, akár még keressék is azokat az emberi és keresztény értékeket, melyek napjainkban nem állnak nagy becsben: a magányt és a csendet, az aszkézist és a szemlélődést, a befelé fordulást és az érdek nélküliséget, az egyszerűséget és a hitelességet, a lelkiatyaságot és az engedelmességet, a lemondást és az alázatot. Azok számára, akik fájdalmasan érzik az anyagi javak és múlandó örömök hajszolásában kimerülő élet ürességét, a sivatag öregjei egyértelműen mutatják az igazi boldogság feltételeit. Mint nemrég II. János Pál pápa is mondta, „Isten eme lelkes híveinek üzenete még ma is visszhangzik, aktuálisabban mint valaha,” hiszen „a hit eme kiváló bajnokai a Királyság keresésében csodálatra méltó erély birtokosai, s az emberi szív rejtett titkainak feltárásához szükséges egyedülálló tudás tanúi voltak.” Bátorítanak és segítenek bennünket, hogy „a modern civilizáció zsivajában újra felfedezzük az alkotó magányt, melyben nyomába eredhetünk az álarcok, kibúvók, hazugságok nélküli igazság keresésének.”

Varia byzantina – Bizánc világa VIII.
Fordította: Bódogh–Szabó Pál
Budapest, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 2004.

(A szent öregek könyvének háttérirodalma nélkülözhetetlen a szövegkörnyezet megértéséhez.)