Rónay György: Szerápion legendák

Két férfi lépkedett a tengeren. Az egyik lassan, biztosan; mellette – fél lépéssel elmaradva, és mintha nem bíznék magában, kapkodóbban, néha bokáig lemerülve, el-elfúló lélegzettel – a másik (vagy a mása).

Mögöttük végtelen víz, előttük végtelen homok.

Talpuk alá a föveny úgy simult akár a víz, puhán és selymesen.

Két kő volt ott – csak két kő, semmi más – mélyen beásva a homokba; kerek, tömzsi kövek, amikhez hajók kötelét hurkolták valaha, mikor még hajók jártak erre.

Leültek a kövekre; előttük végtelen víz, mögöttük végtelen homok, mindkettő enyhén fodrozódva, éppen csak annyi különbséggel, hogy a tenger mozgékonyan, a homok mereven.

Ültek és hallgattak. Nézték a tengert.

Aztán – órák vagy napok múlva, mindegy – aki a társa volt (vagy mása volt) annak, ki elsőül lépett a partra, kezét egy kissé megemelte, olyképp, mint aki tétován nemlétező madár után mutat a messzeségbe.

Ki elsőül lépett a partra, lehunyta a szemét, mintha látná a madarat.

– Szólhatsz, Szerápion.

Mit ér, hogy itt vagyunk, ha nem tudjuk, hogy hol vagyunk?

– Annyit, hogy végül mégis itt vagyunk. A célnál? Nem tudom. A cél, Szerápion, sokszor maga az út, de csak ha nem céltalan; s minden célból, ha valóban cél volt, mindig új út vezet tovább. Úton vagyunk. Azt hiszem, épp elég, ha ennyit tudsz. A többi csak lidérc és délibáb, Szerápion.

Megállás soha nincs?

– Megállás? Nem tudom, mit értesz megálláson, Szerápion. Aki úton van, áll. Csak az áll igazán, aki úton van. Aki egyszer eltökélte, hogy útnak indul, attól fogva áll. Magában, mélyre gyökerezve, s minden lépéssel még mélyebbre. Úgy halad, hogy haladtában, valahol, mozdulatlan. Hogy nőttön nő valami titkos központ felé, míg lép, előre mindig, a titkos Cél felé. S a kettő végül, valahol összeér. Saját magába ér, ha célhoz ér, Szerápion. S amíg ülünk s nézzük a tengert, a mozgót és a mozdulatlant (bár a mozgó is mozdulatlan, s a mozdulatlan is mozog) – amíg ülünk, mondom, egyben megyünk is, ha a csöndet halljuk, s látni tudunk, ott, ahol semmi sincs mások szerint, világokat, Szerápion. Mit tudhatod, a szem, mely mint a szobroké, üresen néz a végtelenbe, kőmereven és mozdulatlanul (úgyhogy hiába löksz felé öklöt, követ vagy bármi mást, hogy megvakítsd vagy reflexeit próbáld: pillája meg se rezzen) – mit tudod, mit lát a szobrok élő kőszeme, s egyáltalán hová tekint: a távolba, vagy befelé? Halad, és figyeli a belső lépteket. Mindig a belső lépteket figyeld, míg álltodban haladsz, s haladva állsz, Szerápion.

Magányosan?

– Talán. Ha úgy tetszik, magányosan. De mielőtt felelnél, tudnod kell, mi a magány, Szerápion. Nézheted börtönnek, s rácsain nem fog semmi ráspoly, s nézheted úgy, hogy végtelen szabadság. Nézheted sivatagnak, amelyben körbejársz a szomjan pusztulásig, s erdőnek, melyben egyetlen zöld tengerré simítja a sok külön lombot a szél. S ha akarod, Szerápion, veheted Szélnek is, mely egy tengerré simítja a sok külön lombot, vagy fölkavarja tengerét s tombolva zúg, nem tudhatod, a lombot tépi, vagy saját magát, míg végül el nem ül s egy mozdulatlan levélen el nem szunnyad, oly lágy alommal mint a csecsemők. Ez az álom, ez volna a magány? Vagy az a sokszögű Szem, mely a levél alól, egy zöld testből figyel, oly áthatóan, hogy merevvé igéz; ha megmoccansz, hártyás pillája rácsukódik, és mire durva kézzel érte nyúlsz, már csak egy surranás emléke rezdül az iménti Figyelem helyén, vagy az se tán? Sosem voltam magányos. Magányom tele volt Szemekkel, tele volt surranásra kész Figyelemmel, olyan magány volt mint a lomboké, s benne madár is énekelt, mozdulatlan csőrrel a titkos belső hallásnak néma dalokat. Sosem voltam magányos. Vagy beszéljünk, Szerápion, a Szélről? Mi sodor magvakat sziklára, s borzol évek múlva friss füvet vagy gyöngéd virágbibét a sziklán? Mi hajt felhőt, s a szikkadt föld esőben ázik, s mi hozza vissza a Napot, szárítja föl a lucskot, bontogatja a rügyeket, s viszi egyik hegyről a másikra a szirmok múlékony mámorát, mikor kinyílnak? De láttál már szelet, Szerápion? Fogtad már kézbe, mint napos csibét, hunyásztattad már szarvánál csavarva, mint őrjöngő bikát? A Szél, Szerápion, az, ami van, de nincs; a mindenütt jelen levő, sehol sem látható – mert a tajtékzó víz, a jajgató lomb, ódon házak kéményében huhogó Iszonyat puszta jel, de nem a Szél, Szerápion, a titkos Nemlétező, Megfoghatatlan. Szerettem a szelet, Szerápion. Szerettem a Magányt. Hallod a habmorajt a mélyben, a kettős tenger mozdulatlan tükre alatt? Mindig magányban éltem, és soha nem voltam magányos. Valami világszél fújt mindig a tenger alatt. Aki a tengeralji világszél énekére hallgat, sosem lehet magányos. Nem ismertem a keserű magányt, a fortyogó levekben forgatót, a szakálltépő, káromló magányt. Nem ismertem? Kilábaltam belőle, leszárítottam lábamról sarát, levertem sarkamról porát. Szabad voltam. Ablakom mindig nyitva volt a Szélnek. Ma már azt is tudom, hogy bármi volt és bárhogy is volt, s akármit vettek el, minden hiánnyal én lettem gazdagabb. Ma már azt is tudom, hogy boldog voltam. Boldog vagyok. Elég. Hallgassuk a tengert, Szerápion.

S mit hallgassunk, ha nincs?

– A tenger mindenütt van és mindig van, Szerápion. Ahol te vagy, ott van a tenger. Két tenger közt egy hullámsáv, félig még fodrozó, félig merev már, ez vagy, Szerápion. Ezek vagyunk: két tenger közt az Átmenet hullámai, elporladók s mindig megújulók; a mindig éppen elmúló, a mindig éppen változó öröklét: ez vagyunk. Magunkkal visszük tengerünket. Hajtottad már kagylóra füledet? Rózsaszín kőfodrai közt hallottad már a tengert? Hallottad már a kagylóban a csöndet? Ahol a csönd van, ott a tenger. Ahol a csönd van, ott a zúgás. Hallottad már a rózsában a nyílás titkos hullámverését, a mély morajt, amint a szirmok szétválnak? Hallottad a Nyílás mérhetetlen messziről érkező néma hullámverését? Ahol a rózsa, ott a tenger. Ahol a Nyílás, ott a tenger. S a fordított nyílás, a Hervadás: az is a Tenger. Bennünk él és benne élünk. Meríts egy hullámot az árból: kagylóvá kristályosul tenyeredben. Egy pillanatnyi tenger, rózsaszín kőfodraival, a zsongó Hallgatás, a végtelenség néma ajka, mielőtt visszaolvad elemébe. Ez vagyunk. Hallgassuk a tengert, Szerápion.

S az emberek? „A mások: a pokol”?

– Nem. A mások, Szerápion, az Irgalom. S ha azt hinnéd, elméjében fogyatkozó aggastyánként beszélek, mint ki néz, de mit se lát már, mert hályogos szemét, utolsó angyalként, az emlék emléke is elhagyta már – nem, nem vagyok még gyermekké bárgyult vén, ki rángó nyelvvel nyöszörög, s nem tudja mit motyog. A mások, ismétlem, nem a Pokol. A mások az Irgalom. Nem mintha nem tudnám a Butaság s a Hatalom gaztetteit. Nézz végig testemen: bőröm bokától homlokig csupa sebhely. Mégsincs bennem harag már, csak irgalom. Pedig láttam röhögve gyilkolót, gyermekbordákon táncolót, anyákat tiprót, koponyákat szürcsölőt, szúrtak hátamba kést, tolvaj szentek türelmet prédikáltak, láttam kiűzetést, prófétát mohó disznóhabzsolással zabálni a pusztába kergetettek alig hűlt ételét, s még mennyi mindent! Hát nem mint élelmes írástudók, kik széljárás szerint fogják a tollat: úgy szólhatok, mint aki tanú s áldozat volt egyszemélyben. Nekem hihetsz, Szerápion: mégsem a mások a Pokol. Épp eléggé megjártam poklukat, hát mondhatom: a Pokol nem a mások, ha bennünk nincs pokol. Ha nincs mit égessen, fegyvertelen a láng. Mit lehet attól elvenni, aki mindent odaad? Mitől lehet megfosztani a semmiért sem törtetőt, a semmihez sem ragaszkodót? Egy Angyal mindig készen áll, hogy érted jöjjön, ha szólítod. Ezért nincs is pokol, Szerápion, ha magadban kioltod. A másokét is. Tehetetlenek. Jegyezd meg: bármely pillanatban kézen foghat – már kézen is fogott a Szabadság, és kivezet, Szerápion.

Hová?

– Hová? Igen, hová, Szerápion? A kérdéshez. Minden kérdés az indulás, és minden indulásban ott lappang a Cél. De ehhez indulni kell. Kilépni. Mintha egy (bármilyen nagy) körbe lennél bezárva, s kilépsz a körből. Túllépsz a körön, amerre a Sugár mutat. Minden sugár túlmutat a körön, mely, bármilyen nagy, magába tér vissza, míg a sugár, túllépve a körön, valahová a körön túlra tart. A Végtelenbe? Vagy egy körön kívüli központba? Néztél már gyerek szemébe, mikor ő maga elnéz, messzire, játékán túlra? Semmiségbe? Végtelenbe? Láttad szeme tükrében saját arcodat? Egy szem, maga a tisztaság, s ártatlan íriszén egy másik szem, tétován és mohón, mint késhegy, cél nélkül rezegve még – potenciális gyilkosok vagyunk mindannyian, Szerápion. De nem mindenki öl. Dobd el képletes késedet. Ne ölj. Lépj ki a körből. Indulj el, keress egy gyermeket, és kérd meg, hogy szemébe nézhess, sokáig, addig, míg a késhegy el nem tűnik, s eggyé nem lesz a két szem, hogy megláthasd a Tengert. Csak a gyermek járhat a tengeren: könnyű és tiszta mint a hullám, vagy mint a Szél. Elindul, soha nem kérdi: hová? – csak túllép a körön, s biztos benne, hogy nem hiába. Megpihen, és megy tovább, mert biztos benne: túl a tengeren másik tengert talál. A tengerek, Szerápion, változnak halmazállapot szerint, de lényegük, a hullám, mozgón, mozdulatlanul, mindig a körön túlra csap. Aki látta a tengert, aki kortyolt tengervizet rózsák szirmai közt vagy gyermekek szeméből, s érzett bőrén szelet, rugalmas tenger-horzsolásút, nem vágyik vissza a körön belülre. Meguntam a piacokat, Szerápion. A kikiáltók ágálását a napi árfolyamról, s az ájtatos tülekvők együgyűen átlátszó tőrvetéseit. Hiszen tudod, mint bukdácsolnak más ellen vetett hurkaikban, vagy a hálókban rángatóznak, miket azért feszítenek, hogy más belé akadjon. Meguntam az agórákat. Ítélet nélkül. Csak mert meghallottam a Tengert. Ítélet nélkül. És nem érdekel ítéletük. Már csak a Tenger. Látod ott a madarat? A fél eget átszelte már, mióta itt vagyunk, neszét se hallani, csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással a maga tengerét, mindig tovább. Hová? Míg nyarába nem ér. Indulhatunk, Szerápion.

S a halhatatlanság?

– Akik az alvilágban, holtuk túlélve bár, létlen árnyékélettel vándorolnak, előbb-utóbb, ötven, száz, kétszáz után mind kijutnak a fényre. Csakhogy akkor már mit sem ér nekik, Szerápion.

Két férfi lépkedett a sivatagban. Előttük végtelen homok, mögöttük végtelen víz. Mögöttük a tenger hullámai, előttük a homok hullámai. S fölöttük egy Madár.

Fölülről minden hullám mozdulatlan. De annak, aki száll, minden hullám mozog. A világ egy-egy hullám-szárnycsapás, amellyel túlgördül magán.

Ha mozdulatlan, akkor is. Ha sivatagban, akkor is. A két kő, amin ültek, rég eltűnt már. Elnyelte a víz vagy a homok árja.

Mentek a homok tengerén, a némaságban hallgatták a tengert.

A tenger lassú szárnycsapásait, ahogy biztos Nyarába hömpölyög.

S mielőtt eltűnt volna, távol, a kéken ködlő messzeségben, a két alak eggyé mosódott.