Móricz Zsigmond: Judith és Eszter

1908


Szegények voltunk. Koldusnál is szegényebbek. Mert van-e nagyobb nyomor, mint a tönkrement uraké. Egy nyírségi kis faluban húztuk meg magunkat, ahol egy talpalatnyi se volt a mienk a sovány homokból, s édeskés szagú akácfavirág gyötört. Csak az emlékezetünkben éltek a kövér bortermő repcetábláink, gulyánk, ménesünk, oszlopos kúriánk, ott fenn a ficfás Tisza-parton. A világ sarkába húzódtunk, elbújni a szégyenünkkel. Mégis olyan helyre, ahol van atyafi. Jó a rokon, gondolta az apám, aki melegszívű volt, s mindig szerette az embereket. Pedig átkos a rokon, az atyafi. A rokon ott lakott a falu derekán, a legnagyobb parasztházban, amely csak úgy terpeszkedett a vályogoszlopaival, s puffadtan nézett apró ablakaival. Hol volt ez a mi úrias udvarházunk mellett. S micsoda keserves, nyomasztó nagy gőg áradt belőle reánk. Vince bácsi, a nagy tokájú, kemény öklű, bozontos szemű rokon, hiába volt Szobi Kertész, mint mi, cselédjének akart befogni. Haragudott, hogy az apám nem vetkezett vele egy gatyaszárra, irigyelte, hogy neki már az öregapja kicseppent az úri sorból, s a mi águnk ennyi ideig bírta. Az igaz, hogy osztán jól is lepottyant, szétmállott a sárban, mint a túlérett körte. Hát még az asszonyok. Az anyám Judith volt, Simonkay Judith. A nagyanyja báróleány volt, s a rokonsága odafent virágzott a hétágú koronák világában. A Vince bácsi, a Szobi Kertész Vince felesége Csitke Eszter volt, s ennek az apja számadó csikós vala az Alföldön, s úgy suttogták, pandúrkézen veszett el. A két asszony olyan volt, mint két éles kés. Az anyám sose panaszkodott. Hideg asszony lett, s egy szissz nélkül tűrte az életet. De a faluban rebesgették, hogy a pántos ládákban megőrizte régi apró virágos bársonyszoknyáit, nehéz selymeit s drágaságokat marokszámra. Egy kis igaz volt benne, de nagyon kicsi. Az apám jött-ment, káromkodott, kacagott, spekulált, reménykedett, bízott mindenkiben, várt valamit mindenkitől, s csalódott mindennap. Néha rettenetes jelenet volt kettőjük közt. Én meg csöndes kis emberke lettem. Félénk közvetítő az anyám és a világ között. Féltem az emberektől, ujjaimat se mertem mozdítani. Úgy lestem ki a világba, mint a csigabiga, minden pillanatban készen a visszahúzódásra. És mégis nekem kellett kijárni az emberek közé. Én voltam a család képviselője a falu előtt. Az apám alig volt otthon, az anyám az udvarra se lépett ki, ha csak muszáj nem volt. Csak én jártam ki a házból, iskolába, boltba, tejért... A tej. A mi kis életünk legnagyobb hiánya! A sok apró baj közt, amellyel meg kellett küzdenünk, ez volt a legkeservesebb énrám. Nagyon szerettem a tejet, s nem volt tehenünk. A faluban meg nem lehetett kapni, pénzért is ritkán, a tej arra való volt, hogy legyen mit "a piacra vinni". Istenem, micsoda gond volt az, hogy csaknem mindennap a nyakamba kellett venni a falut, és sorolni tej után. Persze ha az anyám beszédesebb lett volna, s meghallgatja a szomszédasszonyok pletykáit, nem kellett volna nekem tej után járni. Helyébe hozzák. De nem tette. És én kevély voltam az anyámra, mert szegény, mert szép és mert gőgös. Egy karácsonytáji estén nagy eseménynek lett oka nálunk a tej. Már bejártam a falut, s gyáván nyújtogattam a fehér meg a vörös krajcárokat, ne adj isten, hogy csak egy pohárral is kaptam volna valahol. Pedig mindenütt volt bőviben. Előttem csűrölték nagy kondérokban, háromlábú cseréplábasokban, s mégis ha kértem, a szikár, éles szemű, pénzéhes parasztasszonyok kiterjegették a két kezük szárát s mind a tíz ujjukat, és csípőre szorított könyökkel sápították: - Nincs, galambom. Nem lehet. Győteni kell. Gyön az innep. Kell a kalácsba, bélesbe, piacra. Most áros a té. Fáradtan, pityergésre álló szájjal tértem haza. - Nincs, nem adnak. Az anyám nagy fekete szeme kitágult, csak úgy világított. Nem szólt, nem sóhajtott, nem fakadt könnyre. De én meglapultam, mint a kis egér, mikor érzi, hogy rögtön égszakadás. Az anyám is kalácsot akart dagasztani. Nem szólt, elővette a vizeskorsót, vízzel kavarta a tésztát. És én tűnődve néztem. Kint gyorsan alkonyodott, s ahogy a kavarófa csomóba olvasztotta a lisztet, egyre merészebben nőtt bennem egy gondolat. - Anyám... Rám pillantott. És én kimondtam: - Én elmegyek Eszter nénémhez... Meg sem rebbent a szeme. Pedig nagy szót mondtam. Azon sem csodálkoztam volna, ha a nagy sárgaréz kapcsos biblia, amely az almárium polcán fenyegetően csillogott, rögtön a fejemnek repül, csak úgy magától... Eszter nénémtől, a rokontól, soha semmit se kértünk, ha éhen halunk is. De hisz neki volt vagy hat tehene, s a mi házunkban három napja se volt egy kanál tej. Mindig csak keménymagos leves meg krumplileves... Már majd megszakadt a szívem egy kis tejért. Az ablakon bevilágított a hideg, vörös fényű napsugár, az anyám csak kavarta, kavarta a tésztát. Egyszer megszólalt: - Eredj el. Azt hittem, nem jól hallok, egy pillanatig vártam, hátha megbánja, s hogy nem szólt, hamar felmarkoltam az asztal sarkáról a krajcárokat, s elsiettem. Nem. Az ajtónál még egyszer megállottam, visszanéztem az anyámra. - Menjek? - Csak eredj. Egész úton ugrált, kalapált a szívem: A kutyák majd lehúztak, és én hogy reszkettem tőlük! És sehol sem voltak olyan dühös ebek, mint a Kertész-portán. Egy cselédlány jött elő, az mentett meg. - Hol van Eszter néném? A cifra lyány mogorva volt, dühös. Úgy tetszett, mintha mérgesebben vicsorítaná rám a fogát, mint a kutyájuk. - Az ólba - mordult rám. Igen jámboran, meglappanva, fél szemmel az ebekre sandítva mentem az ól felé. Még a szalma sem zizegett a talpam alatt. A marhaól ajtaján vastagon áradt kifelé a pára. Hirtelen megállottam, mintha jégbálvánnyá lettem volna magam is. Az ólból különös kiáltásokat hallottam. - Hacc békén?! - kiáltotta az Eszter néném hangja, de úgy, mintha nem akarna kiáltani. Dulakodás hallatszott, valami deszka, a szénatartó oldala recsegett, mintha hozzálöktek volna valakit. - Komisz! - lihegte Eszter néném. - Disznó komisz! Valami férfihang kacagott, halkan, nyihogva. Megismertem. A kocsisuk volt, Pál Feri, a darutollas legény, akiről még én is tudtam, hogy a cifra szolgáló miatt hagyta ott a régi helyét, s állott be Eszter nénémékhez. - Mit akarsz? - sziszegte a néném. - Gyűjjön ki! - mondta a legény. - Az iccaka gyűjjön ki. Csönd lett. És én úgy állottam, mint a bálvány. A rémület fura kicsi gyerekszobra. Pedig nem értettem a szóból semmit. - Eressz! - sziszegte újra a néném. - Kigyün?... Ki?... Ha ki nem gyün, rágyútom a házat. Engem ne bolondíjjon... Ha mán megítetett, ki is gyűjjön... Ijfélbe. Az ól rácsajtaja kivágódott, és a néném kirohant. Ahogy meglátott, bámészan, ijedten, közvetlen az ajtó mellett ácsorogva, rögtön látta rólam, hogy mindent hallottam, értettem, s ettől úgy megrémült, majd elejtette a zsajtárt. - Mit akarsz? - ripakodott rám olyan gyilkos szemekkel, azt hitem, fölfal. - Édesanyám - hebegtem - tisztelteti Eszter nénémet, tessék adni egy csupor tejet. - Nincs! - ordította, hogy majd felbuktam tőle. Azzal sarkon fordult, s ment a ház felé. Valami nagy okosság jött rám. - Pénzért kéri - kiáltottam utána olyan hangon, hogy magamat is meglepett. Visszafordult, mint mikor egy harapós kis kutya ellen védekezik az ember. - Nincs, ha mondom! - s továbbment. Aztán még egyszer felém nézett. - Három kemence kalácsot kell kisütnöm. A hátam mellett ideges röhejt hallottam. Pál Feri állt mögöttem. És én nem Eszter nénémre haragudtam meg, hanem erre az állatra. Leforrázva mentem haza. Soká álltam az ajtó előtt, míg be mertem nyitni. Az anyám már meggyújtotta az olajmécsest, ezen a vidéken üvegoldalas mécsest használnak a házban is, mint az istállóban. S én jól tudtam, hogy a lámpánkban nincs petróleum, az üvegbe sincs. Letettem a pénzt az asztal sarkára, s elsuttogtam: - Nem tud adni. Nincs neki. Az anyám fölegyenesedett, kemény lett, és azt vártam, hogy kiabálni fog, szidni fogja. De nem szólt. Semmit sem szólt. Végigsimította a homlokát, s azt mondta. - Jó. Szomorú, nehéz este volt. Egyikünk sem szólott. És én egyre csak néztem a mécses pislogó, hosszú füstöt eregető lángját, s arra gondoltam, hogy csakugyan milyen sok petróleum fogy a nagy lámpában, hogy már megint egy csepp sincs az üvegben. És arra is gondoltam, hogy két nap múlva karácsony, és csak legalább az apám hazajönne karácsonyra. Pedig neki jobb, ha nem is jön haza, mert látni se szereti ezt a nagy szegénységet, és ő, ha elmegy, mindig urak közt van, mert csak azokkal lehet üzletet kötni. De úgy látszik, azokkal se lehet, mert ő mindig soká van oda, mégis gyalog szokott hazajönni egy krajcár nélkül... Hamar lefeküdtem, és akkor sem jutott eszembe, csupa csak ilyen komoly, nagyemberes gondolat. Éjszaka volt, sötét, mikor valaki verte az ablakot. - Judit! Judit! - hallottuk. - Eszter! - kiáltott az anyám - te vagy? - Én. Az isten irgalmára, eressz be. Az anyám beeresztette. Én ott reszkettem az ágyon. A hideg lelt. Egy gyufa sercegése hallatszott, de meg sem gyúlt, már rémülten suttogott Eszter néném: - Jaj, meg ne gyújtsd, ha nem akarod halálomat. Vess ágyat, végem. Az apám ágyát bontotta meg az anyám, s a néném belefeküdt úgy ruhástul. Egyszer csak kurtán felsikoltott: - Hijj! Ne nyúlj hozzám. Fáj... Összetört! - és zokogva fakadt. - Megvert. Majd agyonvert. Kimeresztettem a szemem, és semmit sem láttam. Figyeltem, s mintha az anyám nem is lett vóna, neszét sem hallottam. Tompán, görcsösen zokogott az asszony. - Én, én őrült bolond... Rajtakapott... - s csikorgatta a fogát. - És megvert, hogy ott nyúltam el az udvaron. Van egy órája, hogy ott fagytam. Hová legyek? Kicsukott. Csak hozzád jöhettem. Máshoz ha megyek, végem. Akárki más kiád rajtam... S nyögött és lihegett és sírt. - Tudtam, hogy az urad nincs itthon. És osztán te úgyis tudod. - Én? - szólt az anyám. - Nem szólt... a gyerek?... Én majd leszédültem az ágyról. Az anyám megszólalt. Azon a rettenetes nyugodt hangon, amelytől én már rettegtem, amelytől az én apám néha majd megbolondult. - Nem. Az én fiam nem szólt. És én, az "én fiam", remegtem, mint a nyárfalevél. Eszter néném csöndes lett, mint a halott. Többet nem szólt, nem sírt, egy pisszt sem adott. Anyám lefeküdt, és én, aki az ő ágya lábjában háltam, éreztem, hogy hideg, mint a jég. Reggel, mikor fölébredtem, minden úgy volt, mint rendesen. A kemence már meleg volt, anyám fenn járt-kelt. Felöltözködtem, s vártam a reggelit, mikor belépett az Eszter néném cifra szolgálója. Lármás volt és jókedvű, nem olyan dühös és vad, mint az este. Inkább csúfondáros. - Gazdasszonyom egy csupor tejet küldött. Itt az egész esti fejés... Csak épp a tetejét szedte le. Az édes tejfel kellett a bélestésztához. - Jól van, Zsuzsi, mondd meg a gazdasszonyodnak, hogy köszönöm... Várj. Vidd el neki ezt a pár fülbevalót, viselje emlékül. És felemelte a pántos láda tetejét, s odaadta a legszebb pár függőjét. Bizony nem tartottam drágának a tejet. Mert ahogy a Zsuzsi lelkendezett a csecse ékszernek, olyan szívbeli örömmel méregettem én az öblös, hatalmas cserépfazekat. Vártam, hogy mégis tejet reggelizzek egyszer. Az anyám pedig fogta az óriás köcsögöt, s elkezdte csöndesen, nyugodtan beleönteni a moslékos dézsába. Mert volt nekünk egy árva malacunk is. Fakó lett az arcom, és halálos rémület vett erőt rajtam. Az anyám rám nézett. Meghökkent, s keze egyre vékonyabb érben csurgatta a tejet. Végre nagyot sóhajtott, s ellágyult, fájdalmas szép arcán egy könnycsepp futott végig. Megszólalt: - No, add a csészéd, fiacskám...