Felix Mendelssohn-Bartholdy -ra emlékezve

Meghalt Felix Mendelssohn-Bartholdy német zeneszerző, az esküvői bevonulásokon hallható zene szerzője.


1847.11.04 - 163 éve történt

Felix, német zeneszerző, szül. Hamburgban 1809 febr. 3., megh. Lipcsében 1847 nov. 4. Először anyja tanította zongorázni is, nyelv- és egyéb ismeretekben bőven részesült, kenyérpályára készülés nélkül is néhány évet töltött az egyetemen. 1812 óta Berlinben éltek. Zenei tanulmányait M. egészen zsenge korában kezdte; anyja után Berger Lajos, Hennings (hegedűs), Zelter (Goethe barátja) a zeneelméletben voltak oktatói. Már 1818. zongorázott nyilvános hangversenyben; szülői háza élénk társasélet központja volt, heti házi hangversenyeit 1821 óta rendszeresen ellátta saját, még zenekarra is írott szerzeményeivel, amelyeknek hallásából, hatásából szintén sokat tanult. Sokat utazott; 1825. apja Párisba vitte, megkérdezni Cherubinitól (a conservatoire igazgatójától), érdemes-e a serdülő fiút zenésznek nevelni; a rendkivül szigoru Cherubini megnézte a H-moll kvartettet és M.-t gazdag tehetségnek jelentette ki. Az ifju 1826. megirta Weber hatása alatt a Sommernachtstraum (Szentiván éji álom) megnyitóját, 1827. előadták egyetlen, szinpadra irt operáját: Camacho házassága (addig csak 4 kisebb dalművet irt, zenekar helyett zongorakísérettel). 1829., Bach Sebestyén halála óta először, ennek Matthäus-passzióját elevenítette föl mint betanító karnagy. 1836 óta a lipcsei Gewandhaus hangversenyeinek igazgatója volt. 1837. nőül vette egy prot. lelkész leányát, Jeanrenaud Ceciliát. 1843. megalapította a lipcsei konzervatóriumot, tanártársai Hauptmann Mór, Schumann Róbert, David Ferdinánd és Pohlenz Keresztély Ágost voltak. Legkedvesebb, nagy tehetségü és zeneművekkel is fellépett testvérének (Fannynak, Hensel nevű festő 1805. szül. nejének) halála döntötte félévig tartó halálos betegségébe. 72 műve jelent meg életében, halála után pedig a 72-121. számmal jelölt és számozatlan művek. Az első hely ezek közt a Paulus és Elias (1847) oratoriumokat illeti meg (Händel és Haydn óta a legbecsesebb oratoriumok ezek); azután hangversenyre szánt megnyitói, ouverturejei közül következnek: a Szentivánéji álom, 51. mű; A hebridák vagy Fingal barlangja, 26. mű; Nyugodt tenger, szerencsés utazás, 27. mű; A szép Meluzina regéje, 32. mű; Ruy Blas, 92. mű. Színházi zeneművei: Antigoné és Oidipus Kolonosban, Sophokles tragédiáinak karénekei, 55. és 93. mű; Szentivánéji álom, Shaksperehez, 61. mű (a megnyitó után 15 évvel készült zenekari számok); Athalie, Racine tragédiájához, 74. mű. Öt szimfóniája van: C-moll; énekes szimfónia (Lobgesang); A-moll (skót szimfónia); A-dur (olasz); D-dur (a reformáció 300 éves jubileumára). Zenekarral előadandók: hangversenymű hegedűre, C-moll, 64. mű; sokkal szebb és nehezebb, mint 2 zongora-koncertje; capriccio (H-moll), rondo brillant, sérénade, fő szólamuk a zongora. Kamara-zeneművei: vonós oktett, 2 quintett, 7 kvartett; zongorás szextett, quartett, 2 trió, 1 hegedű- és 2 gordonkaszonáta, s Variations concertantes gordonkára. Zongoraművei közül legkiválóbbak: 50 dal szöveg nélkül; capriccio, 5. mű; rondó capricciosó, 14. mű; prelúdiumok és tanulmányok, 104. mű; 7 preludium és fuga; 4 szonáta-változatok. Orgonára: 3 prelúdium és fuga; 6 szonáta. Énekművei: 83 dal, 13 kettős, 28 vegyes- és 21 férfikar; 2 kántáte, számos zsoltár és más egyházi jellegű darab, többnyire zenekarral stb. Van egy Krisztus c. oratóriumából s Lorelei c. operájából is töredék. Mindezek lágy dallamosságuk, mély érzésük, gazdag képzelet, s rendkívüli változatosságuk mellett is ugyanegy csendes, ábrándos, vonzó kedély tükrözése által iskolát csináltak, mely azonban nem mindig ragaszkodott M. szigoruan klasszikus formáihoz és főleg az aprólékosságokban finom, gondos kidolgozásához.


Forrás: Kislexikon.hu

Halász Gyula: Szép Ernő: Október

(Budapest, Rózsavölgyi és Társa 1919.)

A Dunaparton történt. Álruhában járt akkor a költő. Mindnyájan álruhában jártunk akkoriban, csak a katonák nem. Háború volt. A költő tüzérnek volt öltözve. De hiába. Költőre ráismer az ember. Illatos front mögötti hölgyek suhantak el mellettünk. Az egyik hirtelen hátrafordult. "Maga az a Szép Ernő?" - csapott le rá, mintha bombát ejtett volna a lábunk elé. "Fájdalom" - felelte a költő, mélabúval, de én tudtam, hogy a költőt nem kell sajnálni, ő az a lény, akinek a szépségek is fájnak, meg az örömök is. Szomorúsága olyan, mint az ősznek a szomorúsága, amelynek "tavaszillatát" érezzük.

Az élet telehintve a szegények kincseivel. A dolgok szépsége kimeríthetetlen. Ahogy a fa levele himbál alá ünnepélyesen ("a fa leadja levelét, mint ahogy az ember elfelejt valamit életéből") ...ahogy a rigó ül (nem, nem is ül) az ágon... ahogy a fák árnyékai elnyúlnak a napsütésben, - minden csupa jóság, illat, ábránd, gondolat. Emlék. A költő pantheista. Nincsenek kis dolgok a szemében. Csak jól oda kell figyelni, "minden olyan érdekes, mint az egész élet." Szeme gyermeki szem. Egy kis gyermektől hallottam először (akit ó jól ismerek), hogy az alma kínálja magát, szeretné, ha megennék, és a könyv a polcon is azt szeretné, hogy olvassák... A kövi rózsa szeretne elmozdulni helyéről, hogy "többet csodálkozhassék". A fák "odaállnak a járda szélére." A hullámok "húzzák a folyót" ...és "rohannak a partnak a hajót elbeszélni." A szél suhint ostorával, s az engedelmes tanácstalan falevelek "izgatott fogolytranszportja" (mintha népek futnának a kétségbeesésbe!) "reszketve várja további sorsát."

Minden él. Egy fiatal lány naplójában olvasom: "...Az embereket, tárgyakat úgy nézem, mint a képeket - csodálkozom, ha megszólalnak. Néha azonban a képek is akarnak valamit, belém kötnek, visszafeleselnek, - ilyenkor a csodálkozástól magam válok élettelenné, csak nézek rájuk, némán bólintok feléjük." Ugyanezt a gondolatot Szép Ernő így fejezi ki: "A pingált személyeket lehet képzelni, hogy mozdulnak s előre mennek, úgy lehetett ezeket [a gyomláló leányokat] gondolni pingált némáknak, tisztáknak, merengésből valóknak."

Nem a csillagász világokon átható tekintetével néz bele a mindenségbe - szemét mikroszkóppal fegyverzi föl. A mikroszkóp csak nagyítja (majd azt mondtam: túlozza) a dolgokat - a csillagász távcsöve közel hozza az ismeretlen világokat. De azért a mikroszkóp csodái nem kisebb csodák a távcső csodáinál. A szív csöppnyi tükrében benne reszket a csillagos mennybolt magassága. Elhagyatott az ember, és az ég is olyan elhagyatott.

Fű és levél, harmatcsepp, árnyék, napsugár, minden-minden fontos, de csak mert mi nézzük, látjuk, érezzük őket. Mindent észrevesz, mindent megvigyáz, mindenben gyönyörködik. De nem azért gyönyörködik mindenben, mert szép, hanem azért szép minden, mert gyönyörködik benne. Dickens mondja valahol: abból az öntudatlan mozdulatból, ahogy valaki a kavicsot csapkodja pálcájával, következtethetünk jellemére. Szép Ernő a kavicsot is megsimogatja puha szavaival. Szép Ernő jó ember. Hozzásimul titkos megindulásainkhoz. Gyöngéd - ennek a jelzőnek nem szabad kimaradnia, ha Szép Ernőről van szó. Szép Ernő az édesszavú poéta. Édessége azonban nem a cukor tápláló édessége. Ízre pontosan hasonló, de vegyi összetétele mégis más. Hiányzik belőle valami. Nem táplál, de annál könnyebben oldódik, s a szájunk ízét megédesíti. A hangulat, amely körül lebeg olvasása közben - a szépernői hangulat - szertefoszlik, mint a tegnapi felhő, de - "a tegnapi felhőknek is színök van az ember gondolatában."

Szép Ernő igazi ereje - ha erőről beszélhetünk ebben a "legyöngítően csodálatos" költészetben - nyelvének hajlékony ornamentikája. A nyel nemcsak anyaga, hanem formája is az írásművészetnek. Le style c'est l'homme. De ugyanaz a Szép Ernő, aki elbájol, valahányszor őszintén rátapint arra, ami egyedül szép a művészetben: a jellemzőre - kiábrándít, amikor (itt-ott) rajta kapjuk, hogy a nyelv nemes terméskövét: - amellyel építeni is tud! - szeszélyesen szétfarigcsálja.

Nem az a költő, aki leszáll velünk a lélek kanyargó útvesztőibe, avagy felröppen még érintetlen szűzi hegyormok szédítő magasságaiba. De szavának meleg csendülése visszhangot ver a lélekben: szívünk mozdulatlan csodatavát meg-megérinti. A gyűrűk persze megtörnek a partokon. De ebben már ártatlan a költő.

Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 7-8. szám · / · Figyelő

Szappho

Szappho ( i.e. 628? - i.e. 568? )



Boldog ember, mint Uranos lakói,
A ki vígan ül, kegyes, ellenedben,
S andalog kellő szavad édes hangján,
S gyönge mosolygást
Ajkadon látván szeliden lebegni,
Melyre megdöbben kebelemben a szív,
Mert jelenléted leborít azonnal,
És oda lészek.
Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
Égi tűz ömlik tetemimre végig.
Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúinak
Eji homályba.
Arcomon végig hideg izzadás foly,
Reszketek, fúlok, s halavány virágként
Hervadó színnel rogyok a Halálnak
Karjai közzé.

Kölcsey Ferenc fordítása

Szapphó a szenvedély költője s elemi erejű lírikus. Sokat tud és ír a vágy lélekrengető erejéről, de ebben a versében az a bravúros, hogy a szerelmi szenvedélyt kizárólag testi tüneteiben jeleníti meg. Valóságos leltárt készít a test minden porcikáját átható vágy megnyilvánulásairól - és éppen ezzel éri el a frenetikus hatást. Édeskeveset számít, hogy a szenvedély tárgya azonos nemű lény. Mint említettem, az ilyesmiben az ókor görögjei nem láttak kivetnivalót; de nem ismerték testnek és léleknek azt a szétválasztását és szembeállítását sem, amelyet a keresztény szemlélet oltott az európai kultúrába. Tudták, amit csak napjaink tudományossága kezd újra felfedezni, hogy test és lélek elválaszthatatlan egység; az egyik egészen közvetlen módon hat a másikra. Ennek egyik legszebb tanúja ez a vers, amelynél kevés modernebbet írtak az ókorban. Az eredeti szöveg első két sora szó szerint ezt jelenti: "Istenekkel egyenlőnek tetszik előttem a férfi, aki véled szemben (ülhet)" -ebből tehát világossá válik az alaphelyzet, hogy ti. a vers megszólítottja nő, amit Kölcsey fordítása - alighanem szeméremből - leplezni próbál a nemre nem utaló aki névmással. A meglesett kép külső jelei szelídek, majdnem jól neveltek : egymással szemben ülő ifjú és lány, kellő szavak édes árja, andalgás (ama kor nyelvében révedezést jelent!), a lány ajkán lebegő gyönge mosoly- mi lehetne ártatlanabb? De aki mindezt látja, alighanem rejtekéből kémleli ki, abban a szenvedély azonnal vészes lángot vet, s a következő három strófa csakis arról szól, hogyan veszi birtokba ez a pusztító valami a testet ízről ízre, mígnem az utolsó sorokban az öntudat is kihuny, s a halál előszele legyinti meg a féltékenyen leskelődő szerelmest. Ha a magyar fordítást nézzük, levonhatjuk belőle a versforma szabályait. Három azonos metrumú, tizenegy szótagos sorból áll mindegyik strófa (ezek a szapphói sorok), s egy rövid, öt szótagossal zárul, amelyet adoniszi sornak neveznek. A szapphói sor időmértékes képlete - u | - - | - | | u u | - u | - -. Az adoniszi soré pedig: - - uu | - -. A vers ritmusa tehát ereszkedő jellegű, amit a daktilusok és a trocheusok jeleznek, míg a spondeusok metrikailag semlegesek. Az is megfigyelhető, hogy a szapphói sor ötödik szótagja (azaz a harmadik versláb, a daktilus első szótagja) után mindig sormetszet áll, idegen szóval cezúra, vagyis ide szóhatár esik. Ez a cezúra Horatius óta kötelező a szapphói versben, s mint Horatius jeles tanítványa (akkoriban minden költőnk az volt, ha nem is olyan mértékben, mint Berzsenyi), ezt Kölcsey is betartotta. Ha azonban a görög szöveget nézzük, a cezúrát csak három sorban találjuk ezen a helyen, négyszer a hetedik s a többi esetben a negyedik szótag után áll. Mi több, három esetben a sorvég szavakat is kettévág. Mondhatjuk, hogy ez a törvényhozó szabadsága. Az ő teremtő aktusát. nem korlátozhatják iskolamesteri szabályok; amelyeket csak az utókor pedantériája állított fel. De felfoghatjuk ezeket a látszólagos döccenőket úgy is - és valószínűleg akkor lesz igazunk, ha így fogjuk fel -, mint nagyon tudatos költői eszközöket. A forma jelzőkaróit a szenvedély áradata sodorja el; a sorhatáron átcsapó szavak, a csonkult szóvégek a túl heves, dadogva kiszakadó érzelmeket festik hangzásbeli eszközökkel. Kölcsey fiatalon, 1813-ban magyarította ezt a verset. Nem volt kiforrott költő még ekkor, az első strófában Kazinczy szellemét sejtjük, az "érzékeny", kissé túlfinomult stílus igényét. A későbbiekben aztán magával ragadja Kölcseyt az eredeti szöveg keménysége és érzékletessége. Nincs már itt cicoma, felesleges szó (mint fentebb a gyönge, szelid), nincs érzelmesség és ellágyulás. Költő szól itt a javából, azt a végérvényes megfogalmazást kapjuk, azt a nemes pátoszt, amely a költő legnagyobb verseiből ismerős. Érdekességként említsük meg, hogy a verset már kétezer évvel ezelőtt lefordította latinra Catullus, a rokon lélek, az elemi erejű szenvedély nagy római énekese. Természetesen a szapphói metrumot megtartva, így alighanem ez az első formahű versfordítás az európai irodalomban. Ráadásul értelmileg is annyira pontos, hogy ma sem kívánhatunk többet versfordítótól. Éppen csak a maga szerelmét, Lesbiát szólítja meg benne az eredeti Agallisz helyett (ezt a nevet, amely a Szapphó-vers tizenhatodik sorában lelhető; Kölcsey kihagyta fordításából). Sajátos módon viszont a negyedik strófát Catullus kicserélte egy tartalmilag egyáltalán oda nem illő szakaszra: Renyheséged tönkretesz, ó Catullus: renyheségedben vagy ilyen rajongó. Renyheség tett tönkre királyokat s dús városokat már: Devecseri Gábor fordítása Máig vitatkoznak a filológusok, miféle renyheséget vet itt a költő a maga szemére (a latin otium leginkább a közügyektől való elhúzódást jelenti), és sokan vélik úgy, hogy csupán későbbi, másolói tévedés folytán került ez az idegen strófa a vers szövegébe. A múlt század folyamán még tucatnyian magyarították ezt a verset, de messze Kölcsey színvonala alatt. Az ő munkáiknál sokkal figyelemreméltóbb Ady Sappho szerelmes éneke című verse a Szeretném, ha szeretnének kötetből. Fordításról ez esetben nem igazán beszélhetünk; a költő a rá jellemző szuverenitással hasonította magáévá a kétezer-ötszáz éves verset. Van ebben a gesztusban valami ősien erőteljes - így nyúlt egy Marino-vershez vagy egy török népdalhoz Balassi, így olvasztott eposzába horvát hősénekeket Zrínyi Miklós.

Boldog legény, istenek párja,
Szemben ki ülhet szép szemeddel;
Édes kacajos közeleddel, .
Kacajoddal, mely sziven-vágva
Fogja a mellem.
Hacsak már látlak, elalélok,
Torkomon a szavak elfulnak;
Bőrömre zápor-szikrák hullnak,
Szememben sötét, vad árnyékok
S lárma fülemben.
Hideg verejték veri testem, .
Remegően, félve halóan,
Az őszi fűszálnál fakóbban
Állok és már érzem a vesztem,
Meghalok érted.

A versforma alaposan átalakult, a négy négysoros strófából három ötsoros lett. Minden szakasz első négy sora kilenc szótagos az eredeti tizenegy helyett, lazán, "adysan" jambikus, és a 6 b a formában rímel. A rövid és rímtelen utolsó sorral aztán, amely ráadásul pontosan adoniszi ritmusú, mégiscsak megkapjuk a szapphói strófa benyomását. Ady költészetében ritka az antik téma vagy utalás, és fordításai vagy inkább átköltései száma is elenyésző. Könnyen beláthatjuk, miért választotta éppen ezt a verset; mert a szenvedélyt a maga elemi erejében mutatja be, ahogy szinte brutális és megalázó módon rohanja le a testet. A szerelemnek kiszolgáltatott ember, a szenvedély végletessége - ez Adynak is kedves és gyakran visszatérő témája volt. A vers végén felsejlő szerelmi halál motívumára ugyancsak könnyen rezonált az a költő, akinél a szerelem és a halál a titkos mélyben mindig összekapcsolódó fogalmak voltak. Bravúros ez a metamorfózis, ahogy Szapphó átlényegül Adyvá, s közben mégis megtartja varázsát. A műfordítás normái itt csődöt mondanak, a nagy költészet a szabálytalanban mutatja fel önmagát: Devecseri Gábor bizonyára nem azért fordította le jó fél évszázad múltán Szapphó dalát, hogy minden tekintetben fölébe kerekedjék nagy elődeinek. Korszerű, értelmileg is pontos fordításra törekedett, amely az eredetinek külső és belső formai sajátosságait is visszaadja. A vers két utolsó sorát például, amelyek korábban hiányoztak vagy csonkán szerepeltek a szövegkiadásokban, a modern kutatások eredményei alapján kiegészítette. Ezen túl igyekezett megőrizni a sorok tagolódását, a sorvégeken, sőt a strófahatárokon is átcsapó értelmi egységeket (igen, az enjambement is ilyen régi találmány!), amelyek a szenvedély túlcsordulását érzékeltetik. Odáig azért nem ment, hogy mint Szapphó, szavakat is kettémessen, és a cezúrát sem a szapphói, hanem precízen a későbbi, horatiusi mintára szabta. Ha az értelmi pontosságot is figyelembe vesszük, elmondhatjuk, hogy Devecseri a legkorszerűbb tolmácsolója a versnek:

Úgy tűnik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet
véled és édes szavadat közelről
hal ja, hogyan. szól s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől
felszökik mellem közepén a szívem;
hisz ha látlak s bár kis időre, hangot
nem tud a nyelvem
adni, megtörvén elakad, s a könnyü
tűz egész bőröm befutossa végi
nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván
zúg a fülem már.
És veríték önt el, egész valómban
reszketek, fűnél szinem íme zöldebb,
s mint ki végéhez közelít, olyannak látszom,
Agallisz.

Tűrni kell mindezt, ha ez így van,
úgyis...

De vajon költői erő dolgában is állja-e az összehasonlítást ez a fordítás az elődökével? Ebben eltérhetnek a vélemények, ám vitathatatlan, hogy a pontos ritmus és a szótagszám kényszerében lazább részek, töltelékek is kerültek a versbe: "szavadat közelről / hallja, hogyan szól...", "zúgván / zúg a fülem már...", "fűnél szinem íme zöldebb...". Vagy húsz éve volt Vas Istvánnak egy nyilvános vitája Devecserivel az antik költészet fordítói elveiről az akkor megjelent kétnyelvű Horatius kapcsán. Vas joggal állapította meg, hogy a korszerűnek mondott, filológiailag gáncstalan fordításokból gyakran épp az hiányzik, amitől vers a vers: a költői és nyelvi erő, a természetesség, a lendület, az egyéni íz. Mindaz, amitől múlt századi fordítások, többnyire nem is jelentős költők munkái, máig elevennek hatnak. A polémia éle nem elsősorban Devecseri mint műfordító ellen irányult, aki épp Homérosz-fordításaival mutatott példát rá, hogy a pontosság és a költőiség jól megférnek egymással. És mégis, ha az ő modern és precíz szövege mellé odatesszük Kölcseyét, amely pedig itt-ott már kissé avíttnak érződik, akkor már értjük, hogy mire célzott Vas István.


Forrás: Literatura.hu

Bartók Béla: Cantata profana

† Szabolcsi Bence

Bartók Béla: Cantata profana

Tenor és baritonszólóra, kettős vegyeskarra és zenekarra

1930



1870 és 1930: Két olyan korszaka az európai történelemnek, amelyben a művész nem találta a helyét a világban; amelyben kétségbeesése a végső fokra hágott; amikor átkot mondott az emberi társadalomra, és felemelte kezét, hogy az átokkal egyidejűleg felidézze a Természetben az örök és megváltó szabadságot, a beszennyezett és megmérgezett tömegek feje fölött a Tiszta Források himnuszát. Két nagy mű született akkor,két, már címében is ellentmondásos és tiltakozó, Halhatatlanok Halálát és Hitetlenek Hitvallását hirdető mű, mely ezt az átkot elkiáltotta, és a megváltó, a bűntelen természet döbbenetes igéjét megzendítette: Az istenek alkonya és a Cantata profana. Két, háborús légkörben fuldokló, fertőzött európai országban jöttek létre, mindkettő az emberiség ősi félelmeit és reménységeit idézve, visszanyúl az európai lét mítoszainak gyökeréhez: 1870 Németországában az egyik és 1930 Magyarországában a másik. Bartók Béla nagy átkok-költeményéről nem beszélhetünk anélkül, hogy Richard Wagner művéről is ne beszéljünk. Az emberi társadalmak és az egyes költők életében -- mondottuk -- egyaránt feltűnnek időnként fordulók, elkövetkeznek pillanatok, amikor a jövőn munkálók elégedetlensége a környező világgal oly magas fokra hág, hogy nem akarnak többé egyezkedni. Ezek azok a pillanatok, amikor megérlelődik egy-egy világpusztulás hiedelme, vagy akár csak egy-egy nagy mű, mely e világpusztulásnak akar hírmondója lenni. Jóformán minden nép hagyománya őriz ilyen gondolatot a bűnbe-esett s ezért ezért bűnhődő világról. Miért is kell bűnhődnie az emberiségnek? Mert elárulta és meggyalázta a természetet, mert "megszegte az ősi szerződést", mert hazudott. A büntetés végrehajtója ezért maga a természet, melyen szörnyű sérelem esett, s mely önmaga sohasem hazudik. Vízözön vagy világégés, vagy akár egy félelmes metamorfózis, egy nagy nagy Átváltozás, mely új arculatot ad a világnak. Az igazságot szolgáltató, bűntelen természet itt lemossa a bűnbe esett világ bűneit; beöleli a bűnös világot önmagába, s annak megváltása bekövetkezik azzal, hogy maga is természetté válik. Átok ez az átváltozás, vagy áldás inkább? büntetés vagy jutalom? Büntetés, mert a régi életnek végét veti, ami addig volt, eltörli a világ színéről; de jutalom is, mert új élet kezdetét jelenti, s ameddig bűnös volt, most belefoglalja a Bűntelenbe. Wagnernél a Nagy Folyam hajtja végre az igazságszolgáltatást, Bartóknál a Nagy Erdő; de itt következik kettejük művének elhatároló különbsége is. Mindkét mű befejezéseként ott a kiengesztelő apoteózis: emiatt a folyó, amott az erdő végső diadala; de Az istenek alkonyának apoteózisa mégis más: a természet diadalával együtt roppant szivárványként ível a mélyből a magasba Siegfried és Brünnhilde halhatatlan szerelme. Igaz, a szeretők is bűnbe estek, elárultá egymást, hazudtak; ezért nekik is meg kell halniok, az ő halhatatlan haláluk is bele van fogva a Világpusztulásba. A természet őket éppúgy elsodorja, mint az istenek, hősök, törpék és óriások bűnös világát, a Wallhallát és Nebelheimet, Hagent és Alberichet, Wotant és Logét. Mégis, a hűtlenné vált szerelmesek szerelmében is van valami örökkévaló, mindenen túlvilágító erő és sugárzás. Bartók művében a szerelem nem lehet világmegváltó, engesztelő erő, hiszen itt szerelemről szó sincs; itt csak egyetlen gondolat világít a természet végtelen erdején keresztül, -- az a gondolat, amely miatt ki kellett törni az emberi világból, ami miatt a Szarvas-Emberek félresöpörték a társadalom minden hazugságát; ez az eszme a Szabadság, Bartók alapeszméje, a hitvallás -- hadd térjünk vissza erre a szóra --, mely a teljes művet életre hívta. S épp ezért, a megoldás -- a közös szimbólumvilágon keresztül is -- alapjában más értelmezést nyer. Bartók szarvasai megváltott emberek, akikkel a természet világának is új értelme kezdődik. Bartók egy ilyen új, szabad emberideál meghirdetésével és fellobogtatásával írta meg nagy művét --, és voltaképp egész művét , nemcsak a Cantata profanát.Épp ezért olyan forró, olyan erőteljes és olyan megdöbbentő, ami a Cantata zenéjéből végső soron kihangzik: akit a természet befogadott, megváltott és felszabadított, annak új embernek, az új embernek kell lennie, akinek "agancsa nőtt", s már maga is a természet része; de aki így kinőtt a szűk kis-emberi világból, az többé nem térhet s ne is térjen vissza abba a világba! A mű konklúziója talán így a legmegdöbbentőbb --, de így igaz.
Akik a Cantata igazi tartalmát eddig felismerték, mind ezt a félelmes tanulságot írták le, vagy írták körül. Így Tóth Aladár, aki "a régi világtól való elszakadás fájdalmát" is felismerte Bartók művében, így Giorgio Vigolo olasz esztétikus, aki a "tiltott erdők" mítoszának, így Kerényi Károly, aki a szellemi kivonulásnak, a nagy Exodusnak felszabadító sugárzását hirdette meg a Cantata varázsaként; így Kardos Tibor, aki a vadászatnak, mint természetellenes bűnnek drámáját ismerte fel Bartók mondanivalójában; s így Palkó István, aki egy-egy nép eredetmondájának, az emberiség újjászületésének nyomait kutatta benne. S valamennyiök igazolásaként hadd próbáljuk ezt a fantasztikus drámát, Bartók legvakmerőbb drámai koncepcióját magának a műnek zenei felépítéséből kiolvasni.
Öt szakaszból épül a Cantata profana, s ez az ötös felépítés -- a klasszikus drámák felvonásainak módjára -- részben megismétli, részben fokozza Bartók régebbi dramaturgiájának eszközeit. Ami eddig fokozás volt, most már inkább felrobbanás; ami eddig kontraszt volt, most inkább egymásba viharzás; ami felodás volt, most megdicsőülés. Amellett keményebbé, komorabbá vált a teljes szerkesztés: ami egymásra következik, oly szükségszerű láncolatba forr össze, hogy minden eddiginél szigorúbb, súlyosabb és elkerülhetetlenebb. Próbáljuk a lépcsőfokokat egymás mellé vázolni:


I. tétel Elindulás az ősvilágból, a vegetációs háttérből:
"volt, volt, volt ..."

II. tétel A vadászat. A békés ősvilágba betör a bűn, az erőszak, a gyilkosság

III. tétel Átváltozás. A természet büntető beavatkozása

IV. tétel Az apa megtalálja a fiait, de azok nem a fiai többé. Találkozás és összecsapás a régi és az új, az emberi és emberentúli között. Hazahívás és visszautasítás

V. tétel Konklúzió és rakapituláció. Apoteózis: az új, a szabad világ győzelme; diadalmas búcsú az ősvilágtól, az apák és anyák világától. "A fáklyák" hiába "égnek", a tiszta forrásoké a győzelem.


Ember hangja és természet hangja, a hagyományok hangja (Bachon, Wagneren, Kodályon keresztül) itt már teljesen összeforr. Bartók öttagú drámaépítkezése, melyet Újfalussy József oly alapvetőnek ismert fel egyéb műveiben is, itt "kipróbálja" a maga tetőpontos terhelését és feszültségeit. A aminek szolgálatában mindezt felvonultatja, az alighanem a Bartók-zene legfőbb értelme, tanúsága és mondanivalója: az, hogy nincs többé visszaút, sem a művész számára, aki ilyen ösvényekre lépett, sem azok számára, akik e meredek kapaszkodókon, a Tiltott Erdők ösvényein követni akarják.

De a Tiltott Erdők mögött ott világítanak az emberiség, az európai műveltség régóta járt, régóta felszántott ösvényei is.
Mert nemcsak Wagner fenyegető természetmítoszára gondolhatunk a Cantata profanával kapcsolatban, hanem egyébre is.
Abban az időben, amikor e sorok írója a Cantata szövegét németre fordította (1930-31), Bartók kijelentette előtte, hogy ezt a művet az ő legszemélyesebb "hitvallásának" érzi és vallja. Tehát a szabadság hinuszának egy sötét korszakában. De figyeljünk arra a szóra is, hogy "hitvallás". Bartók ritkán használt ilyen kifejezéseket. Szabadság- és természethitvallásról van szó, Bartók panteista hite értelmében. Mégis itt kell a nyitját találnunk annak a körülménynek, hogy a Cantata forrásai között -- épp mert "contradictio in adiecto"-ként a profana címet hordozza -- jelentős szerepet játszanak vallásos jellegű művek. A tételt önmaga ellentéte igazolja. Kezdjük azon, hogy román vadász-kolinda, mely a mű szövegéül szolgált, "pogány jellegű" kultikus ének. Említsük meg azt is, hogy már az eddigi kutatóknak feltűnt a kompozíció zenéjének rokonsága a Máté-passió megnyitó zenéjével. Ami újra meg újra szemünkbe ötlik, az a kompozíció formavezetése, a kezdetet összefoglaló és megismétlő befejezés.
Tudjuk, hogy Bartók számára mindig fontos volt a rekapituláció formaelve. Gondoljunk itt olyan szembetűnő példákra, mint A fából faragott királyfi "fordított" rekapitulációja, a Táncszvit befejezése, s főleg épp az 1930-as években a 2. zongoraverseny és Hegedűverseny zárótételei --, vagy ahogyan ő maga már a 3. vonósnégyesben kiírja: Ricapitulazione della prima parte. Most ilyesmiről -- vagy talán még többről -- van szó: egy nagyszabású énekkari kompozíció emlékező-megismétlő befejezéséről, összefoglalásáról, záróoszlopáról. Tétel és tanulság: "így van, ezt láttam, ezt akartam elmondani; s ha el tudjátok olvasni, mindez még azt jelenti ..." És Bartóknak eszébe juthatnak ifjúkora emlékei, a nagyszabású énekkari művek, melyek ugyancsak összefoglaó-megismétlő zárótételekkel érnek véget. Nem ilyen összefoglaló lezárást igényel-e már maga a mise is? Ne kérdezzük, hogy az a visszatérő kórustétel, amellyel Bach h-moll miséje zárul, azok a "visszahozott" Kyrie-tételek, amelyekkel a közvetlen vagy jóval későbbi utókor Mozart c-moll miséjét és Requiemjét "mesterségesen", de jogosultan lezárta, történetileg hiteles záradékoknak tekinthetőek-e vagy nem; mert Bartók a maga idején már így hallotta őket, másként nem is hallhatta. Nos, ez az "Agnus" gondolat -- fűzzük még hozzá a Verdi Requiem "Libera me"-tételét is, mely tudvalevőleg megelőzte a teljes kompozíciót -- annyira jellemző a mise -- és voltaképp minden nagy énekkari mű -- szerkezetére, hogy az efféle tüntető "hitvallás"-művek alig képzelhetők nélküle.
Bartók Cantatajában az európai zene évszázados hagyományai találkoznak és forrnak össze egyetlen remekművé; s ez a remekmű minden részletében, egész hagyományában meghírdeti a világnak, hogy igazi "hitvallás" minden mellett, ami az emberiség számára csak valaha is fény volt és ígéret; így vált Bartók keze alatt a Természet nagy átok-költeménye az ember himnuszává.


Forrás: Miért szép századunk zenéje? - Gondolat, Budapest 1974 (181-189. oldal)

Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa

Kodály Zoltán: Psalmus Hungaricus
op. 13.
Tenorszólóra, énekkarra és zenekarra
1923



Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa, az új magyar zenének ez a legmonumentálisabb és legátfogóbb jelentőségű alkotása, 1923 nyarán támadt -- szinte izoláltan Kodály minden más művétől, évekig tartó hallgatás után --, és a főváros jubileumi hangversenyén került bemutatásra. Szövegéül az 55. zsoltárnak az a szabad magyar átültetése szolgált, mely Kecskeméti Végh Mihály XVI. századbeli protestáns prédikátor műve s az újabban előkerült legrégibb boroszlói szöveg tanúsága szerint 1561-ből való;a nyomtatott énekeskönyvekben 1590 óta szerepel. Mint a XVI. század számos magyar verse, ez a zsoltár is tele van az üldözött költő keserű önvallomásaival, és robusztus, izzó erejű, gazdag nyelve ennek a csodálatos ígéretekkel teljes, vívódó magyar irodalmában is külön helyre állítja. Nem véletlen, hogy ez a zaklatott életű század annyira mélyére hatolt a magyar sors lényegének -- és nem véletlen, hogy Kodály épp ebben a korban találja meg legnagyobb alkotásának szövegét. A mű első, nagyobb felében, mely a korál háromszor való megjelenését és a főtémák első nagy visszatérését foglalja magában, tenorszóló és kar váltakoznak, a következő Adagióban tisztán a tenor, az utolsó szakaszban tisztán a kar dominál.Az egész komplexumot egységbe fogja s át- meg átszövi a korál dallama és négy visszatérő motívum: hol egyedül, hol egymással kombináltan, hol a felszínen, hol a mélységbe rejtve, uralkodón vagy burkoltan. A Psalmust az introdukció lázadó és keserű indulatban lobogó zenéje vezeti be, s amikor izgatott feszültsége enged, és néhány egyszerű hangra csendesedik: még akkor is mintha csak elharapná a szót, mintha a tumultus csak megtorpanna, hogy helyet adjon a korál dallamának. Ez a korál, lelkében régi magyar epikus elemekkel rokon, mégis az először megszólaló dallam azok közé a melódiák közé tartozik, amelyek, ha megjelentek, örök időkre jelentek meg a maguk kristályos egyszerű fenségében. Először a kórus mély hangjai éneklik, s még inkább epikus színe van. Most rövid közjáték, mélyből feltörő s magasra ívelő dallama (az introdukció motívuma) vezet a tenorszólóhoz, amelyet vonósok tremolója kísér. A költő veszi át a szót. Már az első strófa végén ott lappang a sírás fojtott ritmusa; most felszínre tör, egész vádoló vigasztalanságában, és a strófa végén : "ellenségimre való haragomban" magasra szökell, és vad erejében eluralkodik a zenekaron. Már sejteti, hogy közelről, nagyon közelről jött a bántalom, mely a költőt megsebezte. De a haragot a távolba-vágyás szomorúsága váltja föl. "Mint az galamb elröpültem volna" -- s az álmodozó vonósok felett egy halk, töredezett futam festi a sebzett galamb repülését. A nyugalmat újra felkavarja a keserűség. "Akarok inkább pusztában laknom, vadon erdőben széjjel bujdosnom, hogy nem mint azok között lakoznom, kik igazságot nem hagynak szólanom." Itt jelenik meg másodszor a korál, most már nem reflektáló, epikus színben, hanem éles, szenvedélyes lüktetéssel -- a kórus világos, dramatikus színei, szoprán és tenor éneklik -- a dallamot már körülfonja a sírás zenéje. A zenekar mélyén most ott bogozódik a gonoszok hálójának szövevénye: a háló, a cselszövők fondorkodók gyilkos terve, hogy elveszítsék, aki jobb náluk, s az ének disszonanciák torlaszán vergődik, végül maga marad, hogy elkiáltsa: " hozzá fogható nincsen álnoksággal"! És ekkor, előbb mintha távoli erdők zúgása volna, de aztán egyre közelebbről hangzik fel a messzi, szenvedő tömegek, asszonyok és gyermekek jajongása: "Özvegyek, árvák nagy bosszút vallnak"... A korál dallamát, mely a tenor szólamában egy percre felvillan, most körülhömpölygi a sírás növekvő áradata (női kar), s alattuk a háló örvénye kísért a zenekarban. A három ritmus egymásba olvad, és magasba torlódik, egyre fokozódón, míg végül a tetőponton ("jószágokban felfuvalkodtana") a kórus jajongása síró zuhatagként omlik bele a korál zenéjébe; és most megnövekedve tér vissza, s mint hömpölygő folyam ragadja magával költő és tömeg vádoló panaszát. Most az egész kórus énekli, hatalmas és lebíró erővel; s a korál utolsó sorát , mikor a szöveg már véget ért, felcsukló sírás nyújtja el. A rövid, sóhajszerű motívum, mely a következő közjátékban uralkodik, újra az egyes emberhez visz a tömegjelenet után. Az önvallomás legfájóbb pontja következik: "Keserűségem ennyi nem volna, ha ellenségtül nyavalyám volna" -- s az expozíció felívelő motívuma vezet el a hűtlen barát alakjához -- ahhoz a sebhez, mely legjobban éget. S ahogy a boldog ifjúság emléke után ráeszmél: "főellenségem most látom, hogy az volt", elementáris erővel lobban fel a haragja, és elkiáltja az átkot, melyet a kürtök és trombiták fenyegetőn ágaskodó, szaggatott szignáljai kísértenek. Az átokra kitörő sikoltással felel a kórus; a zenekarban az introdukció zenéje robog, egész viharos szilajságában. A visszatérés a tenorszóló főtémájához vezet, amelyet a kar most halkan ismétel, mintha imát tanulna; költő és nép szava összekulcsolódik, mint a könyörgő kéz újjai: "Én pedig Uram, hozzád kiáltok, reggel és délbe, etve könyörgök." A panasz zenéje is újra megszólal; most maga a kórus ismétli az imát, mint a tömeg, mely megértette és magáévá teszi a próféta igéjét -- s a dallam vége szinte észrevétlenül ömlik át a sírás régi ritmusába: "az ellenségtől mert én igen tartok". Az Adaggiót instrumentális közjáték vezeti be; a hárfa forrón buzgó akkordjai felett klarinét-, majd hegedűszóló vigasztaló, éteri zenéje száll alá a magasból. Míg ezt az imát mondja, ott állnak az ének felett különös fényben a fel- és alálebegő motívumok. A költő megváltása és apoteózisaez; nem is maradhat tovább népénél... Az Adaggio vége fátyolos mennyei zengésbe olvad. Az utolsó szakasz a kórusé --, talán népé, mely maga maradt. Trombiták és harsonák szólalnak meg; az élet riadója hív számadásra: "Igaz vagy, Uram, ítéletedben" -- dallama újra a korálé, de változott, kemény ritmusban; a kórus üres kvintjeibe metszően harsog belé a riadó éles szava. "A vérszopókat ő idejükben te meg nem áldod szerencséjökben" -- s utána halkan és félelmesen: "hosszú életök nem lészen a földön". De az igazak jutalma örök boldogság; most róluk énekel a tömeg. Növekvő tumultus dalolja a bizakodás himnuszát; a felnövekvő nagy fugatót -- előbb a kórusban, majd a zenekarban -- átvilágítja a bizalom ünnepélyes és szilárd ritmusa az orgona átszellemült akkordjai felett: "A szegényeket felmagasztalod", énekli a tömeg és boldog örömmel, és és az igazak erejével diadalmaskodik a "kevélyek aláhajigálásá"-ban. Az utolsó árnyék még ott kísért: "Ha egy kevéssé megkeseríted, az égő tűzben el-bétaszítod. -- a korál dallama itt a kórus mély hangjain tér vissza, s a zenekarban még a megpróbáltatás kínzó tüze lobog; azután minden ujjongó örömmé változik: "Nagy hamarsággal onnan kivonszod, nagy tisztességre ismét felemeled." Igazak győzelme eloszlatja az utolsó felhőt is, minden sugárzik a fényben; s a kórus jubilációja alatt az introdukció zenéje kigyúltan és tündöklőn ujjong a zenekaron. A megtisztulás és a győzelem öröme egyetlen tűzoszlopba olvad; s az ujjongás tetőpontján megszólal a trombiták és trombonok heroikus diadalmi fanfárja is. De ez a tűzoszlop egy perc múlva elsápad és kialszik, mint ahogyan Schütz villogó és vehemens akkordjai szoktak kihamvadni: "az ég bezárul". Visszatér az introdukció melankólikus zenéje, és a kórus epilógust énekel, amilyennek a régi századok költői énekeiket le szokták zárni: Szent Dávid írta az Soltárkönyvben, ötvenötödik dicséretében; -- ebben az utolsó strófában a korál dallama először a korai középkor aszkéta "orgánum" -ainak módjára, üres kvartokban szólal meg. Majd egyszerre felível föléje a tenorok melizmás záródallama, melyben évszázadok szomorúsága vibrál; még egyszer a költő hangja -- tán messziről -- a hívők hangja élén. Azután a korál nyújtott végső hangja felett ismétlik halkan: "vigasztalásért szörzék így versekben". Mint amikor az ember lehunyt szemekkel és már becsukott imakönyvvel, egy percig még csendesen figyeli, hogyan hal el az ének odabelül.

Ez a tanulmány a 25 éves Szabolcsi Bence írása, 1924-ben, egy évvel a Psalmus bemutatása után készült.

Forrás: Miért szép századunk zenéje? - Gondolat, Budapest, 1974 )135-145. oldal)

A boldogságtól a halálvágyig Csokonai Lilla-verseiben

Csokonai Vitéz Mihály költészetére nagy hatást gyakorolt Vajda Julianna iránt érzett szerelme. Élete legnagyobb szerelmével 1797 tavaszán ismerkedett meg, verseiben Lillának nevezi. Szerelmük alatt Lilla elfeledtette Csokonaival élete kudarcait, társadalmi kitaszítottságát. Amikor azonban 1798-ban Lilla más felesége lett, a magát addig víg poétának nevező Csokonai költészetében a rokokó játékos örömérzetét a kiábrándulás, a csalódás szomorúsága váltotta fel. Lilla elvesztése új irányt adott költészetének.
A költő a teljes reményvesztettség határán állt, amikor 1802-ben kötetbe rendezte szerelmes verseit. A kötetnek a Lilla címet adta. Ezen költeményeket úgy helyezte el, mintha Lillával való szerelmének történetét mesélnék el. A kötet nyitóverse, Az én poézisom természete egy fiatalkori verse, melyben arról vall, hogy költészetével a szép nemet akarja szórakoztatni, nem akar szomorú, elégikus hangulatú verseket írni. Ezzel szemben a kötet záróversében, A Reményhez című költeményében teljes reményvesztettségéről vall Csokonai.
A Lilla-verseket stílusuk és mondanivalójuk szerint két csoportba lehet besorolni.
Az egyik csoportba azok a szerelmes versek sorolhatók, melyekben Csokonai Lillával való szerelméről ír. Ezekre a költeményekre a rokokó életérzés a jellemző. A rokokó stílusú versek témája általában a szerelem. Jellemzőjük a miniatűr forma és a változatos ritmika alkalmazása. Ezekben a versekben mindig található antik utalás és sok metafora is. Ilyen Lilla-versek például A boldogság és a Tartózkodó kérelem is.
Csokonai A boldogság című versében a számára abszolút tökéletes boldogságot mutatja be. Megjeleníti Lillát és magát, amint egy kellemes nyári estén egy lugasban enyelegnek, csókolóznak, jól érzik magukat együtt. A vers hangulata tehát üde és kellemes, a költő szavain érezni boldogságát.
A Tartózkodó kérelem című versében is a szerelem kellemes örömérzetét olvashatjuk ki a sorokból. E költeményében azt láthatjuk, ahogy játékosan megkéri Júliát, hogy csókolja meg. A vers formai sajátossága a keresztrím alkalmazása és a kétféle ritmizálhatóság érdekessége. Az ilyen, többféle ritmussal rendelkező költeményeket szimultán verseknek nevezzük.
A Lilla-versek másik csoportjába azok a művei sorolhatók Csokonainak, melyekben Lilla elvesztése utáni szomorúságáról, keserűségéről, kitaszítottságáról ír. Ezen költeményeire a rousseau-i szentimentalizmus hatott. Ilyen a tanult Lilla-versek közül A tihanyi Ekhóhoz és A Reményhez is.
A tihanyi Ekhóhoz című vers elégikus hangnemű, szomorú, belenyugvást kifejező költemény. A vers szentimentális stílusú, de klasszicista vonásokat is tartalmaz. Csokonai egy szentimentalista szituációban jeleníti meg magát költeményében: egyedül, magányosan, lelki fájdalmaival magára hagyva üldögél a balatonfüredi parton, miközben a városban ünnepelnek, vigadoznak az emberek. A vers első két versszaka a boldog és boldogtalan emberek ellentétére épít. A költemény második szakaszában a természethez szól, ezen keresztül mutatja be embertársai érzéketlenségét. A költő úgy érzi, hogy nincsenek igazi, jó barátai, akik olyanok, mint ő, úgy gondolja, egyedül maradt az érzelmeivel. Lillát azonban nem hibáztatja azért, mert elhagyta. A vers harmadik, egyben befejező szakaszában arról vall, hogy szerinte az emberek csak a természetben, távol a társadalomtól válhatnak bölccsé. Magát Rousseau-hoz hasonlítja, hiszen ő is a természetben talált menedéket.
„S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.”
A vers a költő jövőbe vetett bizonytalan hitével zárul.
A Lilla-kötet záróversében, A Reményhez című költeményben Csokonai teljes reményvesztettsége érződik. Ez egy számvető vers. Ilyet a költők akkor szoktak írni, amikor úgy érzik, hogy lezárult az életük, vagy már nagyon öregek, betegek. A számvető költeményekben a költők mérlegre teszik az életüket, összegzik a jó és a rossz élményeket. A vers hangulatisága és gondolatisága tragikus, azonban hangzása és megformálása a rokokó stílusra emlékeztet, tehát a költemény hangulata és hangzása ellentmond egymásnak. Csokonai tudatosan szerkesztette meg e versét: az első és a negyedik versszakban megszólítja a megszemélyesített természetet, a második és a harmadik versszakban pedig a virágzó és a sorvadó természetet mutatja be. Az első strófában a Reményt „égi tűneményként” definiálja, aki játszik a boldogtalan emberekkel, így vele is. A második versszak egy virágzó kertet mutat be, ami a költő boldog, szenvedésmentes fiatalkorát szimbolizálja. Itt a boldogság tetőzéseként Lilla szerelme jelentette számára. A harmadik versszakban azonban egy sorvadó, hervadó kertet láthatunk, ami a költő szenvedéssel teli életszakaszát szimbolizálja. A költő azt mondja, hogy ha Lilla vele maradt volna, nem panaszkodna, elfogadná a világot.
„Óh!csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.”
A befejező strófából kiderül, már nem hisz sorsa jobbra fordulásában, kívánja a halált. Elbúcsúzik mindattól, ami tartalmassá tette az életét: a szerelemtől, a költészetétől, az örömtől és a reménytől.
„Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!”
Tehát Csokonai költészetére és életére egyaránt hatással volt Lilla. Lillával való szerelmük alatt gyönyörű, könnyed verseket írt, melyeket a rokokó életérzése hatott át, Lilla elvesztése után pedig ugyanolyan gyönyörű, mégis hosszabb és komorabb, szomorú hangulatú költeményei születtek, melyeket már a Rousseau által leginkább képviselt szentimentalizmus hatott át.

Forrás: Magyar Beatrix