„A magyar nem nemzetközi nyelv”

Asztalos Lajos kolozsvári levele

A címben idézett kijelentést tette nemrég a februárban megválasztott kolozsvári polgármester, ezért a műemlékekre nem lehet magyar nyelvű feliratot tenni.

Meglepő mondat. De csak elsőre. Mert ha kissé körültekintünk…

A Funar bukása utáni polgármesternek a kolozsvári magyarság őszintén örvendett. Első cselekedetei alapján egyértelműen más volt, mint elődje. Eltüntette Funar Traianus-oszlopának alapját. A zászlókat java részét leszedette. Mint mondta, az ezekre költött pénzből ezután minden nyugdíjas, minden városi busz-, troli- és villamosvonalra érvényes havi bérletét fedezik. Lefestették a nemzetiszínre mázolt padokat, kicserélték az utcai nemzetiszín szemetes kosarakat, leszedték az egyik főutcát díszítő nemzetiszín girlanderdőt, elcsapta Funar anyakönyvvezetőjét – aki nem volt hajlandó összeesketni azokat, akik igent mondtak az általa románul föltett kérdésre –, magyarul üdvözölte az első, általa összeesketett magyar párt stb.

De aztán apránként kiderült, hogyha nem is olyan, de azért olyan sem, mint amilyennek eleinte tűnt. Kolozsvár határában nem írták ki magyarul is a város nevét, noha erre Funar idejéből önkormányzati határozat kötelezte a polgármesteri hivatalt. A közintézmények nevét sem írták ki magyarul. A miért kérdésre azt mondta, nem akarja ingerelni Funar szélsőséges híveit. Két évvel ezelőtt, mikor az idelátogató Sólyom László a magyar feliratok felől érdeklődött, azt felelte, nem lehet, mert a város magyarsága nem éri el az előírt húsz százalékot. Valóban, így van, csak 18,9 százalék, de ez kb. hatvanezer személyt jelent, s a törvény csak azt írja elő, hogy húsz százalék fölötti kisebbség esetén kötelező ennek nyelvén is feltüntetni a település, az intézmények nevét. De, tegyük hozzá, nem tiltja, hogy húsz százalék alatt ne írják ki.

Tavaly engedélyt adott egy szélsőséges, sovén csoportnak, hogy habzó szájú magyarellenes tüntetést rendezzenek március 15-én, a magyar ünnepséggel azonos időben. A múlt ősszel tartott parlamenti választások eredménye alapján pártja, a demokrata liberális, a szociáldemokratákkal alakított kormányt, és Emil Boc, a kolozsvári polgármester lett a miniszterelnök. Így helyébe új polgármestert kellett választani.

Utódja, az ó-romániai Focsaniból való Sorin Apostu lett, akit a szavazatok több mint ötven százalékával választottak meg. Az RMDSZ nem állított ellenjelöltet, hogy városi tanácsosai számára megőrizze a közintézményekben betöltött állásukat. Az új polgármester, akár elődje, felemásan viselkedik. Bár kijelentette, hogy nemzetiségtől függetlenül, minden kolozsvári polgármestere akar lenni, mindjárt megbízatása elején ellenezte, hogy a kolozsvári születésű, eddig Nagyszeben főépítésze, Guttmann Szabolcs Kolozsvárt töltse be ugyanezt az állást. Március 15-re, akár elődje, engedélyt adott a magyargyűlölők rendezvényére, de a magyar rendezvényen méltatta március 15-e, a forradalom jelentőségét.

Mintegy egy hónapja hozzáláttak a Főtér teljes átalakításához, és ezzel egyidejűleg a polgármesteri hivatal bejelentette: a városba látogatók – hazaiak és külföldiek – tájékoztatására, a Babes–Bolyai-egyetem történelem tanszékével háromnyelvű – román, angol, francia –, szakszerű feliratot készíttet a város műemléképületeire. Amint az egy művelt városhoz illik. A kérdésre, a román mellett miért nem magyar és német feliratot, azt válaszolta, azért, mert a magyar nem nemzetközi nyelv, a német sem különösebben. Az angol viszont az, akár a francia. Ezen kívül Románia frankofon, vagyis francia nyelvű ország. Ezért esett a választás erre a két nyelvre.

Minderre nagy felháborodás, tiltakozás támadt a városban. Egyrészt azért, mert a hatvanezer kolozsvári magyar és a több mint tízezer itt tanuló magyar egyetemi hallgató is megérdemelné a magyar feliratot, másrészt azért, mert a városba látogatók mintegy nyolcvan százaléka magyar. Egyik román történész is úgy vélte, a város történetében betöltött szerepe miatt a magyar és a német nyelvű feliratok nélkülözhetetlenek.

Az egyik polgári szervezet nyomban aláírásgyűjtésbe kezdett a világhálón. Néhány nap alatt több mint 22.000-en írták alá a világ minden részén élők, köztük sok román – bukaresti újságírók is –, de számtalan német, francia, amerikai és mások. A kinyomtatott íveket a polgármester nem akarta átvenni, de a küldöttség összetalálkozott vele a városháza folyosóján, és akkor, kényszeredett mosoly kíséretében elfogadta. Szabály szerint harminc napon belül válaszolnia kell a beadványra.

Az önkormányzatban is terítékre került a kérdés. Az RMDSZ-es tanácsosok arra voltak kíváncsiak, egyáltalán mikor született tanácsi határozat a táblákról, mert ők erről semmit sem tudnak, és ki hatalmazta fel a polgármestert, hogy a történelem szakkal egyezkedjék a táblák szövegének megírásáról. Választ „természetesen” nem kaptak, a polgármester elismételte a sajtónak adott nyilatkozatában foglaltakat. Arra a kérdésre, miért nem írják ki a város határában magyarul, hogy Kolozsvár, hiszen erről már évek óta önkormányzati határozat született, s az itt élő magyarokat ez mindenképpen megilletné, miközben a kínai szöveg ott díszeleg, az egyik román tanácsos gúnyosan megjegyezte, „ők jóval többen vannak, mint ti”. Vagyis az itt élő néhány tíz kínait megilleti, miközben a többi nemigen tülekedik a várost meglátogatni.

A helyi román sajtó egy része „természetesen” támogatta a polgármester „széles látókörű”, „multikulturális” elképzelését. Az egyik újság azon elmélkedett, ugyan bizony miért kellene magyar felirat a kolozsvári műemléképületekre, hiszen Magyarországon sincs se román, se szerb, se ukrán nyelvű felirat a hasonló épületeken. A kisokos, aki ezt írta, átsiklott a „szerény” tény fölött: miközben Kolozsvár ezer évig magyar település volt, történetében a szászok néhány száz évig jelentősen kivették a részüket, a románok csak alig kétszáz éve építették itt első aprócska templomukat, a magyarországi műemlékek emeléséhez viszont elenyésző mértékben járultak hozzá. Akár a szerbek, ukránok. Utóbbiak esetében is tévedett, mert ruténeket vagy ruszinokat kellett volna mondania. De arról nyilván nincs tudomása, hogy a kettő nem ugyanaz. Nem beszélve arról, hogy hány magyarországi városban él hetvenezernyi román? Meg arról, hogy bizony a határ magyar oldalán, számtalan településen román feliratok igazítják el az odalátogató, magyarul nem tudó románokat élelmiszerüzletről, szálláshelyről, vendéglőről, pénzbeváltóról, fürdőhelyről stb.

Az illető román újság szerint az idelátogató magyarok, ha nem értik majd a román, angol, francia feliratokat, tanulják meg valamelyik nyelvet, és akkor minden rendben lesz.

A tiltakozás láttán a polgármester úgymond engedett. Kijelentette, amennyiben az önkormányzat elfogadja – most egyszeriben szóba került az önkormányzat –, nincs ellene, hogy azok a magántulajdonban levő műemlékek, melyeknek tulajdonosai megfizetik a felirat előállításának költségeit, magyar feliratot is kapjanak.

Ezzel a tiltakozás újabb lendületet kapott. Az adófizetők pénzéből a három említett nyelvre futja, de a magyarra nem. A magyar tulajdonosnak, ha épületén anyanyelvű feliratot akar látni, ezért külön adót kell fizetnie.

A tiltakozók segítségére jött az egyetem vezetőségének meglepő kiállása. Annak a vezetőségnek a kiállása, amelyik két-három éve, noha „multikulturálisnak” nyilvánította magát, mindent megtett, nehogy egyetlen magyar felirat „éktelenkedjék” az egyetemen. A létező több angol, japán felirat ellenére. Meglepő volt, mert azt nyilatkozták, hogy miután az egyetemen három nyelven, románul, magyarul és németül folyik az oktatás, a műemlékeken elhelyezendő feliratoknak is e három nyelven kell elkészülnie. A történelem szak ugyan megírhatja a táblák szövegét, de azt nem határozhatja meg, azok milyen nyelvűek legyenek.

Az RMDSZ, a már benyújtott tiltakozás mellett, újabb aláírásgyűjtéshez látott. Tizennégyezer aláírásra van szükség ahhoz, hogy a tiltakozást megvitatás végett be lehessen nyújtani az önkormányzatnak. A polgármesteri hivatal a megfelelő, szabályos kérés ellenére, a szükséges kérdőívek kibocsátásával kísérelte meg akadályozni az aláírásgyűjtést. Ennek ellenére több helyütt is hozzáláttak a városban. Június 15-e a határidő. Tizedikéig több mint tizenegyezer gyűlt össze. Az aláírók között sok a román. Az Óvárban felállított sátorban több írta alá, mint magyar.

A polgármesternek ez a kicsinyes, nem európai gondolkodásra valló, végső soron minősíthetetlen cselekedete, ha meggondoljuk, nem is annyira meglepő. Szépen belesimul mindabba, ami itt 1919 óta folyik. Amikor azzal kezdték, hogy ledöntötték, összetörték a magyar szobrokat, leverték, összetörték a magyar nyelvű feliratokat, levették a több száz éves magyar utcaneveket, betiltották a magyar beszédet. A második világháború után enyhülés következett be. Létrejöhetett az állami magyar egyetem, a Bolyai, állami magyar iskolák, köztük szakiskolák nyíltak, magyar feliratok jelentek meg az üzleteken, az utcanévtáblákon, magyarul lehetett beszélni a hivatalokban, magyar feliratú filmeket vetítettek a mozikban stb.

Mindez azonban csak néhány évig tartott. Hozzá kell tennünk azt is, hogy csakis szovjet nyomásra. Mert miután 1958 júliusában kivonták azt a kevés, jelképes szovjet haderőt, ami a magyar forradalom leverése és a Titóval való kibékülés után az országban maradt, a kommunista párt mind sovénebbé váló vezetősége szép csendesen visszakanyarodott a régi vonalhoz. Felszámolták a Bolyait, bezárták a magyar szakiskolákat, azután a gimnáziumokat „vegyesítéssel” sorvasztották, kicserélték a magyar utcaneveket, eltüntették a magyar feliratú filmeket, a cégtáblákról a magyar feliratot és így tovább. Visszakanyarodtak a dák-római, a teljességgel bizonyíthatatlan, folytonossági elméletnek mondott mítoszhoz, mely szerint a magyarok rátelepedtek az Erdélyben őshonos románságra. Leporolták, és ismét elővették az úgynevezett egységes nemzetállam fogalmát. Az egyetlen hivatalos nyelv meséjét. Ebből következően a húszas évekhez hasonlóan ismét megváltoztatták számos település magyar nevét, a háromkötetes Erdély története budapesti megjelenése utáni hisztérikus kampányban történelemhamisítóknak kiáltották ki a magyar történészeket. Hogy csak néhány „fölemelő” tényt említsünk.

Az 1989-es változás után, a marosvásárhelyi véres események, a bányászjárások arra utaltak, hogy a demokrácia útja mifelénk nagyon rögös lesz. És valóban… Az önálló állami magyar egyetem máig sem jött létre. A magyar egyházak, de a természetes személyek ingatlanjai is, csigalassúsággal vagy ennél is lassabban kerülnek vissza jogos tulajdonosukhoz. A Kolozsvárt tizenkét évig bitorló polgármester is bizonyított. Az utána következő két városvezető, ha finomabban, de ugyanazt a vonalat követi.

Emellett szól mindaz, amit föntebb említettünk. De az is, hogy a Kolozsvárról megjelent kiadványokban fő helyen nem a több mint hatszázötven éves Szent Mihály-templom szerepel, hanem a valamivel több, mint hetvenöt éves görögkeleti. Hogy a műemlék épületekről tájékoztató utcai táblák nem tudnak a XVIII. század végén, a XIX. században épült unitárius, evangélikus, református templomról. Hogy a Szent Mihály-templom esti kivilágítása amolyan gyertyafényes a görögkeleti székesegyházéhoz viszonyítva. Hogy az egyetemi labdarúgócsapat egymagában több anyagi támogatást kap az önkormányzattól, mint a magyar egyházi iskolák. A cél világos: Európai Unió ide meg oda, a csak papíron létező egységes nemzetállam mindenáron való megvalósítása. Magyarán a nemzeti kisebbségek beolvasztása vagy csendes elűzése.

Mindezek után gondoljuk el, milyen csapást mérne a szegény kis egységes nemzetállamra, annak egyetlen hivatalos nyelvére az, ha olyan feliratok jelennének meg a kolozsvári műemléképületeken, mint „Mátyás király szülőháza”, „Szent Mihály-templom”, „Farkas utcai református templom” – különösen azután, hogy a több mint ötszáz éves Farkas utca név hivatalosan, vagyis románul nem létezik. Egyik költőnk keserűen jegyezte meg versében: „A Farkas utcai református templom a Kogalniceanu utcában van” –, „Kolozsmonostori bencés apátsági templom”, „Kétágú református templom”, „Hidelvi református templom” – a „hídon túl” jelentésű Hidelve, a legrégibb kolozsvári hóstát (külső városrész − a szerk.) neve a románban egyszerűen ismeretlen –, „Régi Unitárius Kollégium” és így tovább. Ahelyett, hogy a várost fölkereső, mintegy nyolcvanszázaléknyi magyar érdeklődő „King Mathias” vagy még inkább „King Matei”, „Saint Michael Church” vagy „Église Saint Michel” meg hasonló, „remekbe szabott” történelmi nevekben gyönyörködne.

Pedig a magyar feliratok megvalósítása nem álombeli elképzelés. Nagyvárad jó példa erre, ahol román, magyar és angol nyelvűek a műemlékeket ismertető táblák. Az angol helyett azért itt is megfelelőbb vagy inkább tisztességesebb lenne a német.

Forrás: KAPU