A tugendhat-villa - 2001 óta UNESCO világörökségi helyszín

Különös közép-európai sorsot ért meg a jelenleg Csehországban lévő Tugendhat-villa. Brno egyik zöld kerületében, Černo Poléban.építette fel 1929-30 között Ludwig Mies van der Rohe, a kor neves építésze. Mies van der Rohe Giuseppe Terrani tanítványaként példaképeinek tekintette Frank Lloyd Wrightot és Le Corbusier-t. A ma már klasszikusnak nevezett modern építészet ritka szép példánya ez a ház. Nálunk a modern - a panelházak miatt - sokáig szitokszónak számított - mondta a FUGA Budapesti Építészeti Központban rendezett júniusi képes bemutatón Dobai János építész. Azonban ez a villa a maga nemében párját ritkítja, korát megelőző csoda.

 
Az Osztrák-Magyar Monarchiából, Csehország, Morvaország és Szlovákia egyesülésével az első világháború után Csehszlovákia lett, az 1992-es rendszerváltás után pedig Brno Csehországhoz tartozik (egyébként Morvaország fővárosa) - már ez is eléggé kalandos történet. (A régi vicc szerint megkérdezték Kohnt, hogy hol született. Azt válaszolta: az Osztrák-Magyar Monarchiában, azután Csehszlovákiában éltem, most pedig a Szovjetunióban. Szóval, maga tipikus vándormadár. Én? Ki sem mozdultam egész életemben Munkácsról!)

1928-ban a fiatal Greta és Fritz Tugendhat, gazdag brnói textilkereskedő házaspár házat rendelt Brno Rózsadombjának számító negyedében Mies van der Rohe építésztől, aki különleges import anyagokból (mézszínű marokkói ónix válaszfalakkal, olasz travertin mészkő padlóval, ázsiai fa furnérborítással, brazil rózsafa bútorokkal) fantasztikus, 180 négyzetméteres alapterületű, háromszintes acélszerkezetű házat tervezett számukra légkondicionálással, fűtéssel, elektromos ablakzárral, selyemfüggönyökkel, krómból készült oszlopokkal és mennyezetig érő fotocellás ajtókkal. Az alagsorba helyezte el a szőrmetároló helyiséget, a mosókonyhát a centrifugával, a gépházat és a garázst. Az emeleten a hálószobák kaptak helyet. A ház 1930-ban készült el. Tugendhaték ismeretségi körébe sok fiatal művész tartozott, akiknek mecénásai is voltak.

A berlini textilipari kiállításról már ismert Mies van der Rohe (1886-1969) építész célja az volt, hogy „érezni lehessen az áramló teret". A hatalmas 3,5 m magas, 3 m széles üvegfalakon belül a nappaliból lakói a kertben érezhették magukat. Természetesen gondoskodott az árnyékolásról is. Csak tiszta, átlátható formákat alkalmazott, a belső tér kerek beton tartóoszlopait fényes krómmal borította. A belső lépcsőház és a világítás külön pompás megoldású. Az üvegezett teraszra minden helyiségből ki lehetett jutni. A beépített bútorokat szintén ő tervezte. Az észak-afrikai Atlasz-hegységből származó ónixtáblák sejtelmes fényt engedtek át. A hófehér konyha elé pálmafás télikertet tett. Dísztárgyak nincsenek, a dísz maga az épület.

Ludwig Mies van der Rohe Walter Gropius mester után a híres Bauhaus utolsó igazgatója lett 1930 és 1933 között. 1938-tól Amerikában tevékenykedett. New Yorkban és Chicagóban szédületes felhőkarcolókat épített. 1969-ben, halála évében még tanácsokat adott a Tugendhat-villa felújításához. Művei ma is csodálatraméltóak, példaértékűek.

A Tugendhat házaspár csupán nyolc évig élvezhette házából a parkra néző kilátást, a nácizmus elöl Svájcba menekült. A második világháború után a Vörös Hadsereg lóistállónak használta a mesés házat. Később - némileg átalakítva - tánciskola, kultúrház lett. 1960-tól, az első felújítástól fogva kormányépület Pozsony és Prága között félúton. 1992-ben az államfő itt írta alá a határozatot Csehország és Szlovákia különválásáról. A brnoi villát 1995-ben nemzeti kulturális műemléknek nyilvánították. 2001-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára. 2010 és 2012 között 170 millió cseh koronából, azaz 6,5 millió euróból teljes rekonstrukción esett át.

A Tugendhat-villa keddtől-vasárnapig, 10 és 18 között látogatható, de érdemes előtte a www.tugendhat.eu honlapon érdeklődni.


Dobi Ildikó - EuroAstra
 

Amalfi tengerpartja (Világörökség)

A világörökség gyöngyszeme, az Amalfi part

Nápolytól délre, a gyönyörű olasz tengerparton található Amalfi, amely már évszázadok óta híres történelméről, csodálatos elhelyezkedéséről, és szemet gyönyörködtető városképéről. Nem véletlen, hogy Amalfi és a környező települések 1997 óta az UNESCO Világörökségi Listájának tagja.

Története

Az első emlékek i.e. 1. századból maradtak fenn, amelyek arról tanúskodnak, hogy ebben az időben már aktív élet folyt itt. Valószínű, hogy római nemesek jöttek ide először nyaralni, akiket annyira megkapott a táj és a környék szépsége, hogy legszívesebben az itt felépített villáikban töltötték el a szabadidejüket.

Az i.e. az 5. században már bizonyítottan a város is állt, lakói itt rendezkedtek be. A sziklás környék miatt kizárólag halászatból és hajózásból éltek.

Hajózási szerepe

A város egyre nagyobb befolyást szerzett magának a Földközi-tenger hajóforgalmában, leginkább Bizánccal kereskedett. Későbbi hanyatlása is ezzel volt összefüggésben, mivel a későbbi törvények tiltották a Bizánccal való kereskedést, így Amalfinak meg kellett elégednie az itáliai kereskedelmi útvonalakkal.
ereskedelmi szerepe így fokozatosan csökkent, ezzel együtt sajnos gazdagsága és népszerűsége is.

Flavio és az iránytű
A gyönyörű kilátást nyújtó tengerparton áll Flavio Gioia szobra, aki a város egyik leghíresebb hajósa volt. A XIV. században élt, és a nevéhez fűződik az iránytű meghonosítása Európában. Közismert, hogy az iránytűt a kínaiak találták fel, majd az arab tengerészek is használták a biztonságosabb hajózás érdekében. Falvio Gioia átvette mindezt az araboktól, és ezzel hozzájárult az itáliai hajózás pontosságához és biztonságához is.

Papírgyártás

Az iránytűhöz hasonlóan az amalfiak más találmányt és eljárást is átvettek az arabokon keresztül a kínaiaktól. Ilyen például a papírgyártás, mely szintén így jutott el Itáliába, és máig egyik vezető iparága Amalfinak és környékének.

Igaz, hogy a korabeli gyárak ma már inkább csak helytörténeti érdekességek, de mindenképpen megéri meglátogatni a X. századi emlékeket is őrző Papírmúzeumot.

Limoncello

Az egyik leghíresebb olasz ital máig a Limoncello, vagyis a citromlikőr, melynek egyik leghíresebb előállítója Amalfi és környéke. A legjobb minőségű citromok számára ideális klímával rendelkezik a környék, ezért nem csoda, hogy a Limoncello legideálisabb alapanyagául szolgáló gyümölcsöt is itt nemesítették. A citrom máig a város nevét őrzi, Sfusato Amalfitano néven.

Barbarossa kapitány

Ha hajózás, akkor nem hagyhatjuk ki a sorból a kalózokat sem. A kalózok a XVI. századig tartották rettegésben a környéket, vezetőjük Barbarossa (vagyis Rőtszakállú) kapitány volt. A város máig megemlékezik a győzelemről, amelyet úgy tartják, hogy Szent Andrásnak köszönhetnek. Ennek emlékére András napon látványos körmenetet tartalak a város utcáin vonulva.

Regatta

Nem a Szent András nap az egyetlen látványosság Amalfiban: néhány évtizede a környék korábbi köztársaságainak képviseletében újra hajók versenyeznek a vízen. Az ünnepség neve Regatta, vagyis hajós felvonulás.

Ez ad igazi tengerész hangulatot Amalfinak és ilyenkor érezhetjük igazán, milyen lehetett a város fénykorában: nyüzsgő hajósélettel, korabeli ruhákkal és az idő múlásával semmit nem csökkenő szépséggel a városban és a panorámában egyaránt.


Forrás és fotó: Érdekes Világ

Máramarosi fatemplomok (Világörökség)

Máramaros természeti gazdagságát a megye területének mintegy háromnegyedét kitevõ erdõk és hegyvidéki legelõk alkotják. Az emberkéz alkotta jellegzetes értékek között elsõ helyen áll a fafaragásos mûvészet, a faragott kapuk és fából épített templomok, melyek megteremtették Máramaros hírnevét. Ugyanakkor jellegzetesek a tiszta háztájak, a kis szövõmûhelyek, amelyekben a helybeliek maguk állítják elõ a vidék sajátos, sokszínû népviseletét.

Az országos viszonylatban ritkaságszámba menõ 93 fatemplom igazi jellegzetessége a karcsú, égretörõ torony, az emeletes tetõszerkezet, a fagerendázatból épült épületváz, amelynek a kizárólag tölgy- vagy fenyõfából készült építészeti elemeit soha sem illesztik össze fémrögzítõkkel. A templomok elõtere (pronaosz) – a templomhajótól a szentélyzáródással, ikonosztázzal elhatárolt, legtöbb esetben a nyolcszög öt oldalával záródó szentély – a bizánci stílus jeleit mutatja, míg a fából épült tornyok alakja és szerkezete kétségtelenül a gótikus stílust juttatják eszünkbe.  Tehát a templomok sajátos szintézist képviselnek a kelet- és nyugat-európai fõ építészeti stílusok között: a bizánci alaprajzhoz gótikus forma társul.

      A 17. – 18. században épült templomok a karcsú tornyaikkal a havasi építészet jellegzetes példáját képviselik. A megye kilencvenhárom mûemlékké nyilvánított temploma közül Máramaros fatemplomai néven 1999-ben vált a Világörökség részévé 8 fatemplom. Azokat választották, amelyek a legreprezentatívabbak építészeti, építéstechnikai és festészeti szempontból. Nevezetesen a barcánfalvi (Bârsana), a budfalvi (Budesti), a deszei (Desesti), a jódi (Ieud), a nyárfási (Plopis), a sajómezõi (Poienile Izei), a rogozi (Rogoz) és a dióshalmi (Surdesti) fatemplomokat. E fatemplomok lenyûgözik a látogatókat különleges, az idõ múlásával dacoló, égbe nyúló faszerkezetükkel, épen maradt, a középkori emberek népi hiedelemvilágát tükrözõ falfestményeikkel. 

Barcánfalva

Barcánfalván az Iza-völgy legnagyobb községe, impozáns építménysorozatával a vidék igazi gyöngyszeme. Az 1720-ban épült Szûz Mária Bemutatása fatemplomát egy sor egyházi épülettel együtt 1989 után újraépítették. Ugyanebben a helységben található egy görögkeleti kolostor, Máramaros legjelentõsebb fa-épületegyüttese, mely a régió faépítészetének állít emléket. Érdekessége a nyári oltár, mely a szerzetesek, a kalugyerek sajátos építménye, a harangláb és az ún. Aghiasmatar, egy olyan épület amelyben a vizet szentelik. Leginkább a japán pagodákhoz hasonlítható.

     Az építmények tiszafából készültek. A sétányok övezte, díszesen kiképezett park közepén álló épületegyüttes sajátosan máramarosi jelleggel bír. Itt vendégfogadásra és faluturizmusra is készülnek. A falu végén áll az új kolostor, 1993-ban épített 62 m magas tornya ma a legmagasabb fatorony egész Európában.  

    A rónaszéki völgyben található Budfalva, ahol megcsodálhatjuk az 1443 m magasságú Gutin hegységet, Kakastaréj nevû fûrészgerincével.

Budfalván találjuk a Szent Miklós tiszteletére szentelt hatalmas fatemplomot, amelyet méretei miatt katedrálisnak neveznek. Az 1642-ben készült, nagyszabású és robusztus építményt szintén a négy fiatornyos torony jellemzi. 1922-ben az ablakokat megnagyobbították és a pitvart elválasztó falba nyílásokat vágtak, hogy az asszonyok is nyomon követhessék a liturgiát. Mindez a falfestményeket is érintette. Ugyanekkor építették hozzá a nyugati oldal tornácát. A templomban õrzik, régi fára és üvegre festett ikonok, szentképgyûjtemény mellett a leghíresebb erdélyi betyár Pintea vitéz páncélingjét, sisakját és II. Rákóczi Ferenc zászlaját.

     Deszefalván a Nagybányát Máramarosszigettel összekötõ mûúton találjuk az UNESCO által a világörökség részeként nyilvántartott egyik fatemplomot, melyet Szent Piroska tiszteletére szenteltek, kb. 1770-ben. Mûkincsnek számító építészeti és berendezési tárgyakat tartalmaz. 

Jódfalva, az 1364-es évtõl szerepel az egykori okiratokban. Itt két jellegzetes máramarosi fatemplomot is találunk, amelyek közül a régebbi 1699-ben épült, mindkettõ hasonló tervek alapján: fenyõgerendákból, kis ablakokkal, emeletes tetõzettel, egyszerû toronnyal és bizánci jellegû festményekkel, melyek között üvegre festett szentképeket is találunk. A dombtetõre épült 1717-bõl való temetõkerti Szûz Mária Születése fatemplomhoz kálvária-stációkkal kiképzett út vezet fel. Mindkét templomot temetõ veszi körül, szépen faragott fejfákkal. Nyárfáson az ugyancsak a XVIII. században épült templom (1796-1798 ), Szent Arkangyalok tiszteletére már az Észak-Erdélyre jellemzõ építkezés jeleit viseli. Négy fiatornya van, a templomon két sor ablak húzódik, belsõ ívelt tartókkal, melyek már barokk hatást tükröznek. A zömök harangtorony védelmi célokat szolgáló építményt sejtet, úgy, ahogyan ezt más erdélyi templomoknál is tapasztalhatjuk.

A templomban lármázók lelkének vámja (Mindkét festmény az asszonyok épülését volt hivatott szolgálni), Jód

     Sajómezõn találhatjuk a legrégibb, de nagyon jó állapotban megõrzött, 1604-ben épült Szent Piroska-templomot. Jellemzõje a szentély négyszög alakú alaprajza, a szentélyzáródás és a szintén sajátosságnak számító, a mennyezetet félkörben ívelõ, fából épített bolthajtás.

     A Lápos-völgyi Rogozon (Magyarláposon) két hasonló fatemplommal is találkozunk. Az egyik, mely 1663-ban épült, az erdélyi, pontosabban a láposvölgyi fatemplomok mintapéldánya, a temetõkertben van felépítve és a Szent Arkangyalok tiszteletére van szentelve. Kitûnik túlzott díszítõelemeivel, kúpos tornyával, továbbá a gerendavégek lófejben való kiképzésével. A bejárati ajtó szilfából faragott vésetei nagy mûvészi hozzáértésrõl tanúskodnak.

      Dióshalom határban találhatók azok az érdekes alakú kõsziklák, melyeket a helyi lakosság kõkazlak-nak tart, és érdekes legendát is tud róluk: „…Mikor Szent Péter itt járt, azzal büntette meg a falu egyik gazdálkodóját, aki vasárnap is szénát rakott kazalba, hogy összes kazlát kõvé változtatta…" Fatemploma itt is Szent Arkangyalok tiszteletre utal, amelynek 1767-ban épült fatemploma egyedülállóan karcsú, 54 m magasságú tornya miatt, Európa második legmagasabb fatornya.

A dióshalmi templom

A dióshalmi templom díszítése

      A máramarosi fatemplomok építészeti jellegzetessége kihangsúlyozódik, ha Erdély más részeirõl való fatemplomokkal hasonlítjuk össze õket. Példának hozhatjuk fel a Szilágy megyei Csíszérrõl származó és a kolozsvári szabadtéri népmûvészeti múzeumban kiállított, domináns stílusjegyeket viselõ templomot, melynek fõ jellemzõi az alacsony, zömök torony, az egyszerû, tehát nem emeletes tetõszerkezet és a templom déli oldalán végigfutó tornác, melyek lényegesen eltérnek a máramarosi templomoktól.

Forrás: Erdélyi Gyopár 2004/4

Az Iron Bridge

Az Iron Bridge (Vashíd) az angliai Shropshire grófságban, Coalbrookdale-nél a Severn folyó fölött ível át. Az első ilyen jellegű szerkezet a világon. A hidat a XVIII. században építették. Akkoriban az elképzelés vakmerőnek számított, és különleges ügyességet követelt tervezőitől. Egy Shrewsburyből származó építész és hídmérnök, Thomas Farnolls Pritchard vetette fel az építés ötletét egy, a környéken és Walesben vasgyárakkal rendelkező ügyfelének, John Wilkinsonnak. Ő annyira imádta a vasat, hogy az Iron Mad (Vasbolond) becenevet kapta. Még a kalapját is vasból készíttette el. Ő építtette az első vashajókat, őt magát vaskoporsóban temették el, s a tiszteletére emelt emlékoszlop is vasból készült. Támogatta a vashíd ügyét, s bevonta a tervbe a sikeres coalbrookdale-i vasgyárost, a fiatal Abraham Darby III.-at is. A tervet Wilkinson üzlettársai is támogatták. Az első kísérletek sikertelenek voltak. 1777-ben mégis sikerült kiönteni a híd bordáit és a fedőlapokat. A bordázat egy-egy darabja 5,1 tonnát nyom. A híd előre gyártott alkotóelemeit a helyszínre szállították, ám nem szegecsekkel szerelték, hanem ékekkel és fogazatokkal illesztették össze. 1779-ben néhány hónap alatt felállították anélkül, hogy a Severn folyó élénk hajóforgalmát le kellett volna állítani. Megépítették a hídhoz vezető feljárókat, s végül 1781-ben, újév napján megtörtént az átadás. A 384 tonnás híd fesztávja 30,6 méter. A mérnököknek technológiájuk sikere láttán, meghozta a várva várt reklámot. A híd északi végében létrejött kisváros neve: Ironbridge. 1795-ben a Severn folyón áradás zajlott, ami jelentős károkat okozott a kőhidakban, de a vashíd ép maradt. Ez nagy feltűnést keltett, és újabb megrendeléseket hozott a Coalbrookdale-műveknek. A híd ma is nagy érdeklődésnek és látogatottságnak örvend, igazi turisztikai látványosság. Az Iron Bridge a körülötte lévő iparterülettel a Világörökség része.

Forrás: A világ csodái

Hortobágyi Nemzeti Park - a Puszta (1999)

Kultúrtáj, kulturális kategória A Hortobágyon keresztül utazó avatatlan látogatónak a végeláthatatlan füves puszta láttán az az első benyomása, hogy gyakorlatilag talán nincs itt semmi, csak a végtelen horizont. A tekintetet is csak ritkán akasztja meg egy gémeskút, csárda vagy tanya, kisebb fa- vagy bokorcsoport. Mégis mi az, ami miatt az UNESCO Világörökség Bizottsága 1999-ben a Nemzeti Parkot felvette a Világörökségi Listára? A Hortobágy egy olyan, a pásztorközösségek által megművelt kultúrtáj, mely az ember és a természet kétezer éves, hagyományos és kíméletes földhasználaton alapuló, harmonikus együttmőködésének kiemelkedő példája. Európa legnagyobb összefüggő, természetes füves pusztája, mely nem az erdők kiirtása eredményeként jött létre, hanem emberi tevékenység révén, és képes volt megőrizni biológiai sokféleségét. A leghíresebb magyar puszta fogalommá vált, és nemzetközi szinten mondhatni régebb óta ismert és elismert mint hazánkban. 1967. decemberében a Pro Natura akció keretében 22 világhírű tudós memorandumban kérte a magyar kormányt, hogy a Hortobágy egyedülálló természeti és kultúrtörténeti értékeit nemzeti park formájában őrizze meg. Ennek eredményeként 1973-ban 51 ezer hektáron létrejött Magyarország első nemzeti parkja, melynek területe napjainkra már elérte a 82 ezer hektárt - ezzel ma az ország legnagyobb összefüggő védett területe. A Hortobágyi Nemzeti Park teljes egészében UNESCO Bioszféra Rezervátum, közel egyharmada pedig nemzetközi jelentőségű vizes élőhely, melynek védelmét a Ramsari Egyezmény külön biztosítja. A kiaszott szikes puszta láttán nehéz elhinni, hogy e táj arculatát döntően a vizek formálták. A Hortobágy sekély mélyedéseinek nagy része a jégkorszak végétől a XIX. század közepéig a Tisza és a Berettyó szabad árterülete volt, melyek vize gyakran öntötte el a területet, hordalékával termékeny talajtakaró feltételeit biztosítva, míg néhány helyen a víz akár egész éven át megmaradt, vizenyős területeket, tocsogókat, mocsárrendszereket létrehozva. Honfoglaló őseink egy nagy kiterjedésű mocsarakkal, szikesekkel, rétekkel tarkított tájat találtak itt. Az ember jelenléte e térségben már a fiatalabb kőkorszakban is bizonyítható: elsősorban a réz- és bronzkor folyamán emelték a (köznyelv által kunhalmoknak nevezett) kurgánok nagy részét. A kurgánok mesterséges eredetű, tájképi, régészeti, botanikai, zoológiai és kultúrtörténeti szempontból kiemelkedően fontos mesterséges eredetű képződmények - lakódombok, sírhalmok, őrhalmok és határhalmok. Méretük változó: átmérőjük 20-90 méter, relatív magasságuk 0,5-12 méter. Alaprajzuk többnyire a körhöz közelítő ovális. A középkorban a falvak kialakítása jelentette e tájon az ember legmarkánsabb tájképi beavatkozását - erről ma már csak néhány templomrom tanúskodik. Az Alföldön keresztülvezető fontos kereskedelmi útvonalak (mint például az erdélyi sóbányák kincsét szállító "sóút") mentén épültek fel 10-12 kilométerenként - többségében a XVII. században - az utazókat kiszolgáló csárdák, valamint a vízborítás idoszakában a közlekedést megkönnyítő hidak. Ezek egy híres utóda és legismertebb példája, mely a Hortobágy egyik szimbólumává is vált, az 1827-ben megépített Kilenclyukú-híd. Szintén a magyar puszta szimbólumaként ismeretesek az eredetileg az állatok itatására szolgáló gémeskutak. Az 1846-os év hozta meg a Puszta életében a legjelentősebb változást: megkezdődött a Tisza szabályozása. Ezt követően a kanyarulataitól megfosztott, gátak közé kényszerített folyó egyrészt nem öntötte el többé termékeny iszapjával a Hortobágy laposait, másrészt pedig nem táplálhatta közvetlenül a holtágak és távolabbi területek mocsárvilágát sem. Ez a szikesek kiterjedéséhez vezetett. E gondon az 50-es évektől ismételt beavatkozással igyekeznek segíteni: a Hortobágyot csatornákkal hálózták be. A táj területének döntő hányadát ma természetes élőhelyek - sziki gyepek és sziki legelők, löszpuszták, ártéri erdők és ligetek - képezik, valamint egy mocsarakból, tavakból és holtágakból álló "vízország" alkotja, a mozaikos talajviszonyoknak köszönhetően változatos és gazdag növény- és állatvilággal. A területnek viszonylag kisebb hányadát borítják mesterséges vizes előhelyek (a halastavak összterülete 6 ezer hektár), ezek mégis nagy jelentőségűek, mivel együttesen a világ egyik legnagyobb mesterséges halastórendszerét alkotják. Ha a Hortobágy állatvilágáról esik szó, először talán mindenkinek a szilaj állattenyésztéssel meghonosodó szürke marha és rackajuh, valamint a mangalica sertés és a nóniusz ló jut az eszébe. A Hortobágy azonban nemzetközileg is kiemelt fontosságát sajátos madárvilágának köszönheti. A mocsarak és halastavak a madarak fészkelésének és vonulásának európai jelentőségű helyszínei: eddig 342 madárfaj előfordulását regisztrálták itt, melyek közül ezidőtájt 152 fészkel is a Nemzeti Parkban. A Magyarországon átvonuló darvak 95 %-a a Hortobágyon megpihenve repül tovább, az eddig megfigyelt legnagyobb éjszakázó darutömeg 55 ezer madarat számlált. A daru- és vadlúdvonulás az itteni madárvilág életének egyik legszebb, nemzetközi hírű látványossága. Ez az élettere Közép-Európa legnagyobb kanalasgém-állományának és számos más gémfajnak, a batlának és kárókatonáknak, valamint igen fontos költő- és vonulóhelye számos énekesmadárfajnak. Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság 4024 – Debrecen, Sumen u. 2. Tel. 52 / 529-920 Fax 52 / 529-940 e-mail: hnp@www.hnp.hu Linkek: www.hnp.hu www.hortobagy.hu http://whc.unesco.org/sites/474rev.htm (az UNESCO határozata)

tovább >>

Forrás: Világörökség

Fertő / Neusiedlersee kultúrtáj

Kultúrtáj, kulturális kategória A Fertő-tavat az UNESCO 1979-ben egyedi természeti értékei miatt bioszféra rezervátummá nyilvánította, hiszen Európa nemzetközi jelentőségű vadvize és a kontinens legnagyobb sósvizű tava, az eurázsiai sztyeppe tavak legnyugatibb képviselője. A Világörökség Bizottság mindazonáltal - Magyarország és Ausztria példamutató együttműködésben és közös irányelvek szerinti előterjesztése alapján - a Fertő-tavat / Neusiedlerseet az azt övező településekkel együtt 2001-ben mint kultúrtájat vette fel a Világörökségi Listára. Vitathatatlan: a tó környéke 8000 év óta különböző kultúrák találkozópontja, melyen az emberi tevékenység és a földrajzi környezet evolúciós szimbiózisának eredményeként egy egyedi kulturális tájegység alakult ki. A vidéknek a természeti értékek mellett figyelemre méltó a népi építészete, több jelentős 18-19. századi kastélya pedig jelentős kulturális látnivalót jelent. A tó háromnegyede Ausztriában fekszik, a régiót azonban mégis olyan természeti egységnek tekinthetjük, amelyre nincs nagy hatással a földrajzi megosztottság. A világörökségi felterjesztésben magyar oldalról a Fertő-Hanság Nemzeti Park Fertő-tavi részének teljes területe, valamint Fertőboz, Fertőrákos településközpont műemléki jelentőségű része és kőfejtője, a fertődi Esterházy-, a nagycenki Széchenyi-kastély és környezetük szerepelt (az ütközőzónához tartozó települések: Balf, Nagycenk, Hidegség, Fertőhomok, Hegykő, Fertőszéplak, Sarród, Fertőújlak). Az osztrák fél a Neusiedlersee Seewinkel Nationalpark vizes élőhelyeinek területét és a műemléki védelem alatt álló Rust szabad város belvárosát terjesztette fel. A Fertő-tó / Neusiedlersee terület geológiai és geomorfológiai érdekességek egyedülálló változatosságát tárja elénk. Számos részre osztják a klimatikus határok, így a viszonylag kicsiny területen belül rendkívüli módon változatos állat- és növényvilág létezik: kontinentális alföldi sztyeppei tó, szub-mediterrán dombok és szub-alpin hegyek, értékes szikes puszták, valamint előfordulnak magashegységek is. A klimatikus feltételek mellett a talaj és a víz magas sótartalma járul hozzá a mintegy 20 ezer éves Fertő-tó / Neusiedlersee és a környező tájegység biológiai sokféleségéhez. A sósvízi élőhelyeket egész Európában a tenger közelében lehet megtalálni, míg kontinentális sósvizek csak Európa keleti részén és a Kárpát-medencében fordulnak elő. A tó nagyon sekély: a vízmélység ugyan állandóan változik, de az átlag az egy métert sem éri el és a legmélyebb részeken sem haladja meg a 180 cm-t. Emiatt nagyméretű a vízszintingadozás, sőt, már az is előfordult, hogy a tó kiszáradt (legutóbb 1865-1871 között). A Fertő-vidék sajátossága továbbá a sűrű náddal borított nagy felszín, a kb. 80 sós mocsárfolt és a dombvidéki szőlők, ugyanis a területet hosszú időre visszatekintő bortermelési hagyományok jellemzik. A régészeti feltárások az i.e. VI. évezredig tudták visszakövetni a térség történetét: településmaradványok, a korai újkőkorszak embereinek nagy kiterjedésű, állandó falvai váltak ismertté. A terület későbbi lakói a kelták, majd a rómaiak voltak. 1900-ban a Fertő tó déli vidékén egy Marcus Aurelius (161-180) idejéből származó gyógyfürdő maradványaira és egy rómaiak által használt forrásra leltek, Fertőrákoson pedig két római villa romjait tárták fel. A középkor folyamán városok és falvak hálózata alakult ki, ide értve az osztrák oldalon például Rust, Purpach, Mörbisch am See és Breitenbrunn településeket, magyar oldalon Fertőrákost, Balfot, Hidegséget, Fertőbozt és Hegykövet. A táj impresszív természeti változásai a helyi lakosok képzeletében ma is mondák, mesék és legendák formájában gazdagítják a terület kulturális örökségét. A tó körüli települések főutcáján ma is dominál a XVIII. század építészeti öröksége. Ekkor épült a fertődi Esterházy és a nagycenki Széchenyi Kastély is, melyek különleges értéket képviselnek e kulturális tájegységben. A Fertő-tó / Neusiedlersee régió jelenlegi formájában tehát egy folyamatos és dinamikus fejlődés eredménye, mely szemléletes példája annak, hogy a különböző emberi kultúrák hogyan tudták lakótereiket ezzel a különleges és változatos természeti környezettel szimbiózisban kialakítani. Ez a természeti és földrajzi feltételek mellett a föld használatának, valamint az állattenyésztésnek és a szőlő kultúrának az eredménye. Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság 9435 – Sarród, Rév-Kócsagvár Tel. 99 / 537-620, 537-622 Fax 99 / 537-621 e-mail: fehnp@ktm.x400gw.itb.hu Fertőtáj Világörökség Magyar Tanácsa Egyesület székhely és titkárság: 9431 - Fertőd, Haydn u. 2. Tel: 99 / 537-140, Fax: 99 / 537-141 e-mail: fertotaj@vilagorokseg.hu honlap: www.fertotaj.hu Linkek: www.fertotaj.hu www.ferto-hansag.hu www.fertod.lap.hu www.kofejto.hu www.mithras.hu http://whc.unesco.org/sites/772rev.htm (az UNESCO határozata)

tovább >>

Forrás: Világörökség

Pécsi ókeresztény sírkamrák

Kulturális kategória A római kori Sopiane - a mai Pécs - IV. századi ókeresztény temetőjét a Világörökség Bizottság 2000-ben azzal az indokkal vette fel a kultúrtörténeti kincsek listájára, hogy a feltárt építményegyüttes építészetében és falfestészetében rendkívül sokoldalúan és összetetten szemlélteti az északi és nyugati római provinciák korai keresztény temetkezési építészetét és művészetét. A föld alatti sírkamrák és emlékkápolnák a késő római kori Európában élt keresztény közösségek kitartásáról és hitéről tanúskodnak, valamint bemutatják egy máig ható és napjainkig élő kultúra és civilizáció gyökereit. Sopianét a Kr. u. II. század elején alapították a rómaiak. A IV. századra már virágzó tartományi székhellyé és a kereszténység egyik jelentős központjává vált - és maradt is keresztény kegyhely, hiszen Pécs 1009 óta püsköki székhely. Az ókori város ókeresztény közösségétől számos sírépítmény, sírkamra, épített sír, kápolna és mauzóleum maradt ránk. Többnyire a földfelszín alatt épített sírkamrák fölé emelték a kápolnákat, így a kétszintes építmények kettős feladatot láttak el: egyszerre szolgáltak temetkezési helyként és szertartások céljára. Annak ellenére azonban, hogy a föld alatt épültek, sosem voltak katakombák - lévén nagyrészt a IV. században emelték őket, amikor a kereszténységet a Római Birodalomban már nem üldözték. Szórványos források már a XVIII. század elején is említést tesznek római kori leletekről, a tudományos feltárás azonban csak a Péter-Pál sírkamra 1782-es felfedezésével indult meg. A jelenleg legutolsó, az alaprajzilag egyedülálló nyolcszögű sírkamra feltárása 2000-ben kezdődött. A közben eltelt több mint két évszázad során a középkori városfalon belül összesen 16 sírkamrát és több száz sírt tártak fel, valamint több ezer késorómai lelet került napvilágra. A viszonylag kis területet átfogó ókeresztény temetői épületegyüttes az Olaszországon kívüli nekropoliszok közül a legnagyobb és legjelentősebb, falfestése csak a Róma városi katakomba-festészethez hasonlítható. A nagyon jó minőségben megmaradt falképeken ikonográfiája egyszerre tükrözi a kor egyetemes gondolatvilágát és tartalmaz helyi, egyedi elemeket is. A sírkamrákat eleinte római számozással azonosították a feltáró régészek, a bennük található festmények szerint azonban a köznyelv hamarosan elkeresztelte őket - az I. számú például Péter-Pál sírkamra néven ismert, a II. számú a Korsós sírkamra. 1975-ben, a Szent István tér átalakításakor került felszínre a IV. század végén épült Ókeresztény mauzóleum, egy nagyméretű, egyhajós, keletre tájolt kápolna. Alatta egy tőle szerkezetileg független, vele egyidőben épített, kisebb méretű sírkamra található. Az épületegyüttest feltehetőleg egy fontos személy tiszteletére emelték, akinek III. századi fehér márvány szarkofágja a sírkamra déli oldalán áll. A sírkamra többi falát falfestmények - bibliai tárgyú freskók és növényi ornamentika - borítja. Az I. számú - Péter-Pál - sírkamra talán a legismertebb pannóniai ókeresztény építmény, hiszen már 1782 óta tudnak létezéséről. Nevét onnan kapta, hogy a bejárattal szembeni főfalon Péter és Pál apostolok mutatnak rá a Jézus jelenlétét szimbolizáló Krisztus-monogramra. E dongaboltozatos sírkamra teljes belső falfelületét is bibliai jeleneteket ábrázoló freskók, valamint gazdag növényi és állati ornamentika díszíti. 1939-ben tárták fel a II. számú, Korsós sírkamrát, bár már a XVIII-XIX. század fordulóján rábukkantak egy mélypince építésekor. Az észak-déli tájolású, kétszintes építmény itt is egy sírkamrából és a felette elhelyezkedő kápolnából áll, melyben szertartásokat is tartottak, vagy itt emlékeztek meg az elhunytról halála évfordulóján. A sírkamra északi felében egy kis fülkét alakítottak ki, melynek falán kancsó és pohár ábrázolása látható - ennek a képnek köszönheti nevét a sírkamra. Az előbbiektől eltér a sírkamra az Apáca utcában. Különlegességét az adja, hogy itt nem épült sírkamra szint, a négy sír a padlószint alá mélyített üregekben található. Az épület északon apszissal zárul, melyben Kr. u. 390 körül egy félkör alakú ülőpadot alkítottak ki és egy kőből készült oltárt helyeztek el, mely minden valószínűség szerint az itt nyugvó halottak halálának évfordulóján megtartott "lakoma" céljára szolgált. Mindenképpen említést érdemel még a Cella trichora és a Cella septichora is. A Cella trichora, azaz a három apszisos temetői kápolna jellegzetes ókeresztény sírépület volt: téglalap alakú középterére északon, keleten és nyugaton apszisokat építettek, délen pedig egy előcsarnokot. A hétkaréjos temetői épület (Cella septichora) egyedi felépítésű: egy nyújtott nyolcszögű középteret hét, a kelet-nyugati irányú főtengely köré csoportosított karéj zár körül. Az 1600 éves pécsi ókeresztény temető tehát csodálatosan mutatja a késő római temetkezési gyakorlatot és halotti kultuszt. Rómán kívül Pécsett maradt fenn a legnagyobb és legjobb minoségű, ilyen típusú korai keresztény együttes, melynek értékét még növeli, hogy a IV. században emelt kultikus épületek olyan állapotban maradtak meg, amilyenben a népvándorlás korában voltak. Pécs/Sopianae Örökség Kht. 7624 – Pécs, Esze Tamás u. 5. Tel. 72 / 510-628, 510-629 Fax 72 / 510-628, 510-629 e-mail: heritage@ph.pecs.hu Linkek: www.pecs.hu www.pecsorokseg.hu www.pecsheritage.hu www.pecs.lap.hu http://whc.unesco.org/sites/853.htm (az UNESCO határozata)

tovább >>

Forrás: Világörökség

Az Ezeréves Pannonhalmi Bencés Főapátság és közvetlen természeti környezete (1996)

Kulturális kategória A valamikori "Pannónia szent hegyének" (Mons Sacer Pannoniae) monostora és a benne élő szerzetesközösség egyidős a magyar államisággal, ezért a magyar kultúra kivételes fontosságú részének tekinthető. Egy évezred lenyomata a Kisalföldből kiemelkedő, 282 m magyas hegy tetején álló és a tájegységet uraló Főapátság történelmi épületegyüttese is: bemutatja hazánk 1000 éves történetének különböző építészeti stílusait. A pannonhalmi Bencés Főapátság tehát mind építészeti struktúrájában, mind eszmevilágában az évezredes, folyamatos használat alatt fejlődött, a még ma is aktív keresztény monostorok egyik egyedülálló példája, melynek szerzetesközössége tágabb környezetében, azaz egész Közép-Európában hozzájárult a kultúra fejlesztéséhez és a kereszténység terjedéséhez. Mivel a bencés szerzetesek mindenkor a térség országai és nemzetei közötti béke elérésére törekedtek, tulajdonképpen az UNESCO szellemisége korai harcosainak tekinthetők. Ezek azok a kiemelkedő, egyetemes értékek, melyekkel a Főapátság 1996-ban (alapításának 1000. évfordulóján) kiérdemelte felvételét az UNESCO Világörökségi Listájára. 996-ban Géza fejedelem meghívására a nyugati szerzetesség megalapítója, Szent Benedek követői érkeztek ide cseh s német földről, valamint Itáliából és alapították meg a monostort, melyet röviddel később Szent István látott el birtokokkal és privilégiumokkal. Az általa 1002-ben kiállított kiváltságlevélben nem csak az adományokat rögzítették, hanem a király szándékát is, mely a bencéseket arra szólítja fel, hogy naponta imádkozzanak "pro stabilitate regni nostri", azaz az ország fennmaradásáért, sértetlenségéért - a szerzetesek mind a mai napig eleget tesznek első királyunk óhajának. A tatárok ostromát ugyan sikerült visszaverni, a török hódoltság idején azonban többször kellett a szerzetesközösségnek hosszabb-rövidebb időre elmenekülnie. A romos monostorban Pálfy Mátyás főapát (1638-1646) kezdett új életet tíz szerzetessel. A következő "csapás" a felvilágosodás korában érte Pannonhalmát: II. József király 1786-ban beszüntette az összes bencés kolostor működését. 1802-ben viszont - ismét uralkodói parancsra - újjászervezték a rendeket, azzal a feltétellel, hogy részt vállalnak az oktatásban. Ily módon intézményesítették azt, amit a szerzetesek mindig is feladatuknak tekintettek és évszázadok óta gyakoroltak is. A pannonhalmi Főapátság hazánkban jelenleg a bencés hagyományokat követő, klasszikus monostorelrendezés egyetlen épen maradt példája. A templom déli oldalára épült a kerengő, mely körül a monostor élete zajlott. Ezt a két épületrészt köti össze a templom déli főkapuja, a különleges szépségű "Porta speciosa". Az, hogy a templom "szép kapuja" nem a külső térbe, hanem a kerengő felé nyílik, azt bizonyítja, hogy a templomot elsősorban a szerzetesek és nem a zarándokok számára építették. A kerengő melletti keleti épülteszárnyban lehetett a káptalanterem, a déli oldalon volt a refectorium (ebédlőterem), emellett pedig a melegedőszoba (mivel a középkori monostorokban nem fűtötték a lakószobákat). A nyugati szárnyban műhelyek és írószobák (scriptorium) voltak, a hálóhelyiségek pedig az emeleten helyezkedtek el. Az apátsági templomban román, korai gót, késői gót és reneszánsz elemek egyaránt felfedezhetők. A XI. századi, első épület egy tűzvészben elpusztult és a XII. századi épület jelentős méretű maradványai is csak a mai templom falaiban találhatók meg. A ma látható bazilika kialakulásának legjelentősebb korszaka a XIII. század-ban Uros apát (1207-1243) kormányzásának ideje. Hatalomra kerülésének első éveiben kezdődhettek az építkezések, a befejezés a felszentelésrol szóló oklevél alapján 1224-re tehető. A monostor életében a következő jelentős építési idoszak Mátyás király nevéhez fűződik: a XV. század végén épült többek között a mai kerengő, a Szent Benedek-kápolna és valamennyi szentély késői gót boltozata. A reneszánsz épületplasztika a Szűz Mária-kápolnán és a templom északi kapuján figyelhető meg. A török hódoltság után a XVIII. században Sajghó Benedek főapát (1722-1768) építtette fel a monostor ma is álló barokk épületeit - a kolostor jelenlegi kiszolgáló és lakóhelyiségeinek nagy részét, melyek közül művészettörténeti szempontból az új ebédlőterem érdemli a legnagyobb figyelmet. A XIX. század első évtizedeiben épült a klasszicista torony és a könyvtár épülete, a XX. században pedig a gimnázium és a diákotthon olaszos jellegű épülettömbje. Az apátság tehát már kizárólag építészeti szempontból is megérne egy látogatást, gazdag művészeti és tudományos gyűjteményei pedig tovább emelik értékét. Könyvtára több mint 300.000 kötettel ma a világ legnagyobb bencés gyűjteménye. A Főapátsági Levéltár számos, értékes dokumentumának leghíresebb darabja a legrégibb magyar (és egyben finnugor) írásos nyelvemlék, a tihanyi apátság 1055-ös alapító oklevele. A monostor képtára, metszettára, numizmatikai gyűjteménye, régiségtára és kincstára szintén jelentős. Történelmi információkkal és művészeti benyomásokkal telve a monostor arborétumában kapcsolódhat ki a látogató, ahol közel 400 növényfajt gondoznak. Pannonhalmi Főapátság 9090 – Pannonhalma, Vár 1. Tel. (96) 570-100 Fax: (96) 570-116 e-mail: hivatal@osb.hu Linkek: www.osb.hu www.pannonhalma.hu www.pannonhalma.lap.hu http://whc.unesco.org/sites/758.htm (az UNESCO határozata)

tovább >>

Forrás: Világörökség

A tokaji történelmi borvidék (2002)

Kultúrtáj, kulturális kategória Mi tanúskodhatna jobban a közel ezeréves tokaji szőlő- és borkultúra világhíréről és rangjáról, mint az a tény, hogy sehol a világon nem képzelhető el egy magára valamit is adó borkereskedés kínálata néhány palack Tokaji nélkül. Magyarországon már gyermekként megtanulja az ember a Himnusz soraival: "Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél…", valamint hallja a Napkirálynak, XIV. Lajosnak tulajdonított mondatot, miszerint a Tokaji "a királyok bora és a borok királya" ("Vinum regum - rex vinorum"). A Tokaji Aszú néven elterjedt borspecialitást az évszázadok során világszerte mindenütt megismerték. Tokaj természetesen elsősorban névadója az e borvidéken iskolázott bornak, a szőlőtermelés nemcsak e város határának dűlőiben történik. Az 1997-es bortörvényben meghatározott Tokaj-Hegyaljai borvidék területe magába foglalja a legkiemelkedőbb termőhelyeket, melyek összesen kilenc település - Tokaj, Bodrogkeresztúr, Bodrogkisfalud, Mád, Mezőzombor, Rátka, Szegi, Tarcal, Tállya - közigazgatási területének részét képezik, továbbá ide tartozik Sátoraljaújhelyen az Ungvári Pince, Sárospatakon a Rákóczi Pince, Hercegkúton a Kőporosi és a Gomboshegyi Pincék, valamint Tolcsván az Oremus és a Tolcsva Bormúzeum Pincék. A borvidék 1561 óta dokumentált története bizonyítja, hogy a szőlőtermelés mindig a "három sátorhegy" (Tokaji-hegy, az abaújszántói Sátor-hegy és a sátoraljaújhelyi Sátor-hegy) által meghatározott háromszögön belül zajlott. A Tokaji borvidék 1737 óta élvez védettséget, amikor is egy királyi rendelet - a világon elsőként - zárt borvidékké nyilvánította. Ez azonban kötelezettségekkel is járt: a bortermelés ezen a vidéken közel 3 évszázada szigorúan szabályozott törvényi keretek között zajlik. A kultúrtáj hűen mutatja be az ebben a régióban meghonosodott bortermelés, egy borspecialitás készítésének történelmi hagyományait - hiszen ezek a speciális igények formálták a pincék és pincészetek formai megjelenését, mely eltér Magyarország más tájaitól. A jellegzetes szőlőbirtokok, farmok, falvak és kisvárosok mélyen fekvő, ősi borpincéiben nyomon követhető a tokaji bor termelésének minden mozzanata. Az elmúlt ezer év alatt kialakult szőlőművelési hagyományok érintetlen, eredeti formában való továbbélése és a borvidék évezrede tartó egysége indokolta, hogy az UNESCO Világörökség Bizottsága a Tokaji borvidéket 2002-ben mint kultúrtájat felvette a Világörökségi Listára. A világörökségi helyszín összesen 132,555 négyzetkilométernyi (13.245 ha) magterülete megegyezik a magyar bortörvényben meghatározott Tokaj-Hegyaljai borvidékkel, az ütközőzónába pedig 27 további település közigazgatási területe tartozik. A szőlőművelés Tokajban ősidok óta van jelen, hiszen a leletek tanúsága szerint e tájon endemikus (őshonos) növényfajta: különös szerencse, hogy itt került elő a mai szőlőfajták közös ősének tekinthető miocén kori ősszőlő (vitis tokaiensis) levelének lenyomata. A vitis sylvestris ősszőlő mind a mai napig vadon él Tokaj-Hegyalján. A magyarság borkultúrája kettős eredető: egyesíti a keleti, kaukázusi és a nyugati, római szőlőművelési hagyományokat. Ezek tükröződnek Tokaj-Hegyalja szőlőtermesztésében és pinceépítési szokásaiban. A szőlőművelés és borkészítés meglétét itt már a honfoglalás korában valószínűsítik, bár erre vonatkozó tárgyi bizonyítékok nincsenek. A XII. század második felétől, a vallon telepesek megérkezésétől kezdve viszont már adatokkal bizonyítható a szőlőművelés elterjedése Hegyalján. A terület mind földtörténetileg, mind földrajzilag egyedülálló adottságokkal rendelkezik. A mállékony, vulkanikus és posztvulkanikus tevékenységgel keletkezett kőzetek sokféle talajtípus kialakulását eredményezték - ez kihatással van a talaj termő erejére, ásványi anyag tartalmára, hőelnyelő, hőtároló és visszasugárzó képességére. A kedvező fekvésű lejtők, a nagy besugárzás, a Bodrog és a Tisza közelsége, valamint a hosszú ősz nagyon kedvező klimatikus viszonyokat eredményez: a Botrytis cinera penészgomba itt nem szürkerothadást, hanem nemesrothadást, vagyis a szőlőszemek aszúsodását váltja ki. Az aszúsodással töményedett szőlőszemek mustja literenként akár 850 gramm cukrot is tartalmazhat, ezzel együtt magas savtartalom és aromaanyag is koncentrálódik benne. Az aszúszemek kiválogatása a fürtből már az 1600-as évek elejére gyakorlattá vált Hegyalján. A sajátos mikroklímának köszönhetően a pincék falán különleges pincepenész, a Gladosporium cellare telepedik meg, mely a bor érési folyamatára van jótékony hatással. További különleges értéket jelent, hogy a közeli hegyek magasabb övezeteiben megtelepült kocsánytalan tölgy a hordókészítés kiváló alapanyaga. A hordó fája jelentősen befolyásolja a bor érési folyamatát (oxidatív érlelés) és kedvező hatással van aromájára és színére is. A "zempléni tölgy" régóta ismert a nemzetközi borvilágban, hiszen erdeinek fája közepesen kemény, kopásálló, és csersavtartalama révén kimondottan tartós. Tokaj-Hegyalja természetes fehér édesbora, az aszú kiemelkedő minősége a felsorolt kedvező tényezők - úgymint természeti adottságok, termesztett szőlőfajták és az emberi tényezők, azaz a borászati kultúra - egyedülálló és különösen szerencsés találkozásának köszönhető. A borvidék méltán érdemli meg, hogy világörökségként tartsák számon. Tokaji Történelmi Borvidék Világörökségi Egyesület 3910 – Tokaj, Rákóczi út 54. Tel. 47 / 553-014, 352-752 Fax 47 / 352-006 e-mail: andrea.bedics@tokaj.hu Linkek: www.tokaj.hu www.tokaj.com www.tokaj.lap.hu http://whc.unesco.org/sites/1063.htm (az UNESCO határozata)

tovább >>

Forrás: Világörökség