November 23 - Nyilas hava

Füst Milán: Őszi sötétség

Nyilas-hava

Ősz van, korán sötétül és künn esik.
Vénűl az idő s könnyei szakállára peregnek.
Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg,
S csak ködös hajnalidőbe' derül, mikor rohanó,
Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan
Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivű szellem,
Idegen szellem közeleg s tengerzöld
Szőllőfürtöt tart bús arca elé.

Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik.
Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek.
Ó mily boldogság is esős időkbe' aludni!
Zúghat a szél mos távol temetőknek
Nedves sírjai közt és távoli erdők
Bővizű, hűs csurgója bugyogva patakzik.
S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi
Bánat kútja bugyoghat halkan s szűntelenűl.

S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt
Sok zöldszemű vadmacska s néhány vörös ordas...
S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény,
Karcsú, égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé:
Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora
S mint szőllőfürt, oly áttetsző szép, édes melle-gyümölcse!...

...Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre,
S reggel elhagyom ezt a gonosz várost, ahol annyit szenvedék:
Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán... De jaj halaványan,
Sírván jön elém lelkemnek alázata újból...
S mint gyenge kóró, amelyre leszállt az éjszaka baglya,
Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik...

November 23-án a Skorpióból a Nyilas (Sagittarius) havába lépünk. A hónap névadója a hasonnevű állatövi csillagkép. Nyilazó kentaurt mintáz Mezopotámiában, Hellászban, Egyiptomban, és hellenisztikus hatásra az arab, hindu csillagtérképeken is. Kétlábú változatban szintén ismerték, de ez a Nyilas nem tett szert nagy népszerűségre.

A görög mitológia kentaurjai egy napisteni eredetű, Kentaurosz nevű félistennek és thesszáliai kancáknak az ivadékai. Alsótestük ló, felsőtestük ember, és részeges, kéjsóvár, ám ugyanakkor bölcsességgel megáldott lényeknek írják le őket. Dionüszosz extázisban „lóvá tett” kísérői voltak. Hiedelmi eredetükről több, egymással megférő magyarázat született. Egyesek a vad thesszáliai lovaspásztorokban keresik az előképüket. Thesszália híres volt lótenyészetéről az ókorban, s a kentaurosz név lényegében „csikóst” jelent, kentaó annyi mint „hajtok, ösztökélek, sarkallok”. Mások lókultusz sámánpapjait látják bennük, ismét mások a védikus gandharvák hellén megfelelőinek tartják őket. A gandharvák is emberlovak voltak, éppúgy, mint kentaurtársaik, maszkos termékenységrítusok beöltözött szereplői. A két legnevezetesebb kentaur Nesszosz és Kheirón volt. Az előbbi okozta Héraklész vesztét azzal, hogy amikor a hős nyilától eltalálva haldokolt – Héraklész azért nyilazta le a kentaurt, mert az megszöktette a feleségét –, rábeszélte az asszonyt, hogy mártsa férje ingét az ő vérébe, így az, ha magára ölti, sebezhetetlen lesz. Amikor aztán a hős belebújt a „nesszosz-ingbe”, az tüzes méregként égett a testébe. Kheirón viszont – az ő halálát is, bár „véletlenül”, Héraklész nyila okozta – nemes és bölcs kentaur volt, számos istenfi és hős (Aszklépiosz, Aktaión, Akhilleusz és mások) nevelője. Kheirónt a monda szerint Zeusz az égre emelte halála után, belőle csinálta a Nyilas csillagképet.

Forrás:  Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 2. szám · / · Füst Milán: Őszi sötétség, Jeles Napok

Az égitestek és a mitológia

.

Aphrodité

Apolló – Nap

A görög mitológia szerint az istenek idejük legnagyobb részét az Olümposzon töltötték. Ők annak köszönhették halhatatlanságukat, hogy rendszeresen fogyasztották felséges italukat, a nektárt, és ínyenc eledelüket, az ambróziát. Számos természetfeletti tulajdonsággal rendelkeztek, például, meg tudtak jelenni emberi és állati formában egyaránt. A görög istenek ugyanolyan jó és rossz tulajdonságokkal rendelkeztek, mint az emberek, éppen ezért az Olümposz gyakran volt hangos a vitáktól és viszályoktól.

Apollón,- Zeusz és Léto fia, Artemisz ikertestvére, neve olykor egyszerűen Phoibosz " Ragyogó"-, jelenítette meg az ókori görög mitológiában a Nap erejét. Vihar, tűz és fényisten volt, az élet isteni fia, a tisztaság, a világosság és fény gyógyító erejének hordozója. A jóslás és a költészet istene.

Tüzes nyilával elpusztítja az alvilág sötét lényeit, az ellene forduló vagy lázadó embereket. Értett a betegségek, sebek orvoslásához. Külsejét tekintve daliás, arányos testalkatú, fejét aranyos fürtök borítják, tekintetéből nyugalom és a szellem fénye árad. Szereti a dalt és pártolja a költőket, ő a múzsák karvezetője, a lantjátékot Hermésztől tanulta.

A lakomákon az isteneket dallal, muzsikával gyönyörködteti. Kedvenc állata a hattyú és azok a madarak, amelyeknek röptéből jósolni szoktak. Gyógyító istenként hatáskörébe tartozik a bűnök eltörlése, olykor azonban szigorúan lesújt a halandókra, például ikertestvérével, Artemisszel lenyilazza az elbizakodott Niobé gyermekeit, máskor járványt küld az emberekre. Ért a vadászathoz is felszereléséhez tartozik egy ezüst íj, melynek nyílvesszői mindig célba találnak. Kedvesei közül híres Daphné, aki elutasította szerelmét, ezért az isten babérfává változtatta.

A Naphoz hasonlóan azonban a napistennek is van árnyékos oldala. Ő a görög mitológia titokzatos Dionüszosza, az önkívület, a mélyből feltörő életkedv, a szőlő, a bor, a szüret, a mámor, aki egyben a földalatti lények, az éjszakai élet istene. Dionüszosz az őserő megtestesítője, nemhiába kísérik útjain vad szatírok. Idő előtt, fejletlenül született, ezért Zeusz bevarrta a combjába, és addig ott tartotta, amíg erős csecsemővé nem fejlődött, ezért Dionüszoszt joggal nevezték kétszer született istennek.

A mondavilág azonban a negatív vonásokat sem hallgathatja el. Neki tulajdonít néhány jellegzetes emberi gyengeséget, mint például önteltséget, kritikátlanságot, saját személyünk túlbecsülését. Apollón a babérkoszorú viselésének dicsőségén kívül, magában hordozza a mély zuhanás lehetőségét.

A görög mondavilágból származik a " napvilágra kerül" kifejezés, ami a szólásban rejlő igazság alapja. Aki hazudik, az menekül a fény elől, a sötétben adja át magát bűnös szándékainak és valódi dionüszoszi kábulatban lel méltó jutalomra. Dionüszosz a világot beragyogó hatalmas Nap ellen istene. Ők ketten azonban mégis egyazon istenszimbólum két arca.

Holdistennők

A másik fővilágosító a Nap után a Hold is magára vonta az emberek figyelmét. Nem ok nélkül vált a Hold, különböző korok, különböző népek szemében legfőbb isteni jelképévé. A Nap a férfiasság, a Hold a nőiesség szimbóluma.

Szinte valamennyi mitológiában, női alakban jelenik meg a Hold, és amilyen sok arca van a Holdnak, olyan sokfélék a holdistennők is.

Szeléné a holdistennő a befogadó, női princípiumot jelenti, neve "sugárzót" jelent. Uranosz és Gaia gyermeke. Testvére és felesége Héliosznak, a napistennek, akivel csak titokban lehetnek egymáséi, Szeléné eltűnik, amikor Héliosszal egyesül. Szeléné a termékenység, a nők az otthon és a család istennője, de az éjszakáé, az alvásé és a halálé is. Összefüggésbe hozható a Föld életritmusával, az ár- apállyal, amelyet a Föld tömegvonzása idéz elő, és minden olyan folyamattal, amelyben a születés és elmúlás ciklusa jelen van.

A monda szerint, a szép fiatal isten Endymion egy barlangban aludt, Latmosz hegyén, amikor Szeléné megpillantotta. A monda különböző okokat említ, hogy miért aludt el örökre, egyik szerint, az ő vágya volt, mert irtózott az öregségtől, így az alvás megőrzi örökre fiatalságát és szépségét.

A másik történet szerint Zeusz felfedezte Hérával való titkos szerelmét, és örök álomba merítette. Szeléné egyesült az alvóval, anélkül, hogy egy szót szólt volna, és ötven lánnyal ajándékozta meg.

Artemisz a görög mitológia szűz istennője a természetes érintetlenségben élő leányok jelképe, a Hold egy másik aspektusa, képe megfelel a növekvő Holdnak, amely még nem érte el a teljességet, vagyis a teliholdat. Gyönyörű fiatal hajadon, arányos termettel, derűs és egyben komoly tekintettel. Különösen ragaszkodik hajadonságához. Mindjárt születése után, látva, hogy anyja mennyit szenvedett Apollón világra hozatalával, arra kérte Zeuszt, hogy örökké szűz maradhasson. Otthona zöld erdőség, a tiszta forrás, ahol állatokra vadászik. Ő a szűzies tisztaság védelmezője. Kíséretéhez tartoznak a harcias amazonok, akik vak dühvel, önmagukat elcsúfítva harcolnak tisztaságuk megőrzéséért a férfiak világa ellen.

A telihold megfelelője Héra, Zeusz felesége. Ő az anyaság istennője, és, a nők fontos szerepére utal a görög mitológiában. Héra az otthonok és tűzhelyek őrzője. A házasság törvényeit szigorúan betartja, de nemcsak saját magát védi az idegen férfiaktól, hanem Zeuszt is szeretné a nőktől, ami nem mindig sikerül, ezért a mítoszokban féltékeny istennőként ábrázolják.

Perszephoné -Zeusz és Démétér lánya- birodalma, a teljes elsötétülés felé tartó holdsarló alvilági istennõjének lakhelye. A monda szerint épp virágot szedett társnőivel Szicíliában, amikor kettéhasadt a Föld, és Hádész az alvilág istene előbukkant aranyszekerével és elragadta őt. Hiába kereste anyja, hiába borult gyászba a föld, Perszephonénak az alvilágban kellett maradnia. Később Démétér kérésére Zeusz megengedte, hogy az év kétharmadát az Olümposzon töltse, de a többi egyharmad évet férjével kellett töltenie az alvilágban.

Az újholdnak, de különösen a holdfogyatkozásnak a fekete Holdnak Hekaté az istennője, - boszorkány- az éjszaka királynője, három feje van és egy kutyafalka kíséri. Lefátyolozott arccal, kezében fáklyával, főleg keresztutaknál, vagy a temetőkben jelenik meg, romlást és halált visz mindenhová. Hekatét, a méregkeverőt, nemhiába kötötték a holtak birodalmához. Kezdetben jótékony istennőnek számított, később azonban a sötét tudattalanból feltörő félelmet, testesíti meg. Nála lel otthonra az egész démonvilág, a kísértetjárás, a varázslat és lidérces álmaink minden alakja. Az éj leple alatt kiválóan űzi varázslói mesterségét. Még Zeusz is tisztelte hatalmát, és senki sem merte őt akadályozni.

Hermész – Merkúr

Merkúrt, a görög mitológiában Hermésznek hívták. Ez a bolygó áll legközelebb a Naphoz, és legnagyobb távolsága tőle 28 fok, tehát állandóan a Nap közelében tartózkodik, hol előtte, hol mögötte jár.

Nem csoda tehát, hogy ezt a vándorlást követjárásként könyvelték el az emberek. Ő lett az istenek hírnöke. Kezében hírnök pálcát tart, melyen két kígyó tekergőzik, fején úti kalap, lábán szárnyas saru. E mellet, a leleményesség, az ügyesség istene, a kereskedők és tolvajok pártfogója, a holt lelkek vezetője. Feltalálta a pásztorsípot és a betűvetést. Ő rak tüzet az Olümposzon az isteneknek, és segíti a szónokokat.

Már a fogantatása is összefügg a bolygó szimbolikájával. Apja Zeusz egy éjjel kisurrant felesége, Héra mellől és meglátogatta barlangjában Maiat, Mükéné egyik hegyén. Ott nemzették Hermészt, aki titokban született meg. Tehát " törvénytelen" gyermek. Nemzése összefügg a nem teljesen legális fogalmával.

Kezdettől fogva független, már egy napos korában fiatalemberré érik, ehhez az időszakhoz kapcsolódik leghíresebb mítosza:

Kimászott bölcsőjéből és békateknőből készített lantján múlatta magát. / Az antik állatövi ábrázolásokon az Ikreknél mindig hangszer van, legtöbbször lant./ Majd egy napon felfedezi Apollón marhacsordáját. Ravasz cselt eszel ki, hogy ellopja ötven tehenét, s elhajtotta őket, de háttal a menetiránynak, hogy a nyomok megtévesszék a gazdát. Két tehenet ügyesen megsütött, a többit elrejtette. Majd visszabújt a bölcsőbe, s ártatlan kisdednek mutatta magát akkor is, amikor Apollón számon kérte tőle a csordát. Ügyesen tagadja, arra hivatkozva, hogy ő még gyerek. Apollón Zeusz elé viszi az ügyet, ahol a tettes ismét olyan ravaszul védi magát, hogy a főisten nem tud haragudni rá.

Hermész egyúttal ki is használja az alkalmat arra, hogy helyet követeljen magának az Olümposzon az istenek között, és megemlíti, hogy két állatot áldozott a tizenkét istennek. Az istenek ama kérdésére, hogy ki a tizenkettedik, hiszen csak tizenegyen vannak, ravaszul így válaszol: " Ő ette meg az állatok tizenketted részét, egy falattal sem többet, mint amennyi őt megilleti." Zeusz nevet a fiú agyafúrtságán, és később a megfelelő tisztelettel emeli az istenek sorába. Örült az ötletes, ügyesen beszélő kis istennek, és Hermész megkéri őt, hogy tegye meg hírnökévé. Cserébe megígéri, hogy nem hazudik többet, de azt, hogy mindig a teljes igazságot fogja mondani, sajnos nem tudja megígérni.

Feladataihoz tartozik, hogy az istenek akaratát közvetítse az emberek felé és fordítva. Soha nem alkalmaz erőszakot, hanem beszédkészségét, meggyőzőerejét használja inkább. Még az alvilágba is eljut, neki tulajdonítják azt a képességet, hogy a lelkeket visszahozza az Alvilágból. Korán felismerte, hogy az emberben lakozó jó és rossz együttesen rejlik bennünk, s hogy saját magunknak kell megtalálnunk a két véglet közötti egyensúlyt. Ő az emberi isten, az emberhez legközelebb álló gyengékkel.

Aphrodité – Vénusz

Valójában a Vénusz volt az a bolygó, amely az idők kezdete óta, leginkább elbűvölte az embereket. Esthajnalcsillagként is ismerik, noha éjfélkor soha sincs a horizont felett. Nem csoda tehát, hogy a görög mitológiában Aphroditéról szóló mítosz is kétarcú.

E kettősséget, Phószphorosz és Heszperosz istenek alakja jelképezi. Phoszphorosz a Napot megelőző hajnali csillag, a komoly találkozást bevezető gyengéd szerelmi játék. Heszperosz ezzel ellentétben az esti csillag, amely a csendes szerelmet, az összetartozást jelképezi.

A hagyomány szerint, az esti csillag kíséri nászágyba az újdonsült párt. Már születésének körülményei között is kettősség van, az egyik szerint apja Zeusz, akinek villáma megérintett egy kagylót, és a tenger habjai közül kiemelkedett ki az istennő.

Másik nézet szerint, Uranosz az apja, akinek kifolyó véréből keletkezett a szépséges Aphrodité. Ciprus szigetén (itt bányásszák a legtöbb rezet, ami a Vénusz fémé) volt kultuszának egyik középpontja, e szigeten terültek el gyönyörű kertjei, amelynek kerítését és kapuját, férje Hepaisztosz a kovács készítette.

Az istennő ébreszti fel a szerelmi vágyat, hatalma mindenkire kiterjed, (kivéve Athénét, Artemiszt és Hesztiát.) Még a tengernek is parancsol, kedvező szelet, szép időt ad a hozzá fohászkodó utasoknak. Ugyanakkor megbünteti azokat, akik nem ismerik el a szerelem hatalmát vagy dacolnak vele.

Aranyszekerét verebek húzzák, kedvenc madarai a galambok. Amerre jár az egész természet megújul, az embereket boldogság önti el. Szent növényei az alma és a rózsa. Többször szerelmi kalandokba bocsátkozik halandókkal, istenekkel egyaránt.

Amikor egyszer Árésszel volt együtt, Héliosz észrevette őket és értesítette Hepaisztoszt, aki egy bűvös aranyhálóval foglyul ejtette őket, hogy az istenek nevessenek a pórul járt szerelmespáron. Csak Poszeidon kérésére engedte őket szabadon.

 Árész - Mars

A görög mitológia Árésznek ismeri. Szülei Zeusz és Héra. Dühből és bosszúállásból nemzették. Héra mélyen fel volt háborodva férje legújabb félrelépésén, és Árész férfiúi mag nélkül fogant meg benne. Így a tulajdonságaiban is jellemzőek lesznek rá az indulatosság, zabolátlanság, szenvedélyesség, harcias viselkedés. Durva, csiszolatlan modora miatt sem szülei, sem a többi istenek nem szerették. Homérosz az Iliászban erőszakosnak és dicsekvőnek írja le. Ennek ellenére az Olümposz tizenkét istenének egyike.

Amennyire visszataszítóak karakter tulajdonságai, annyira vonzó a külsejét tekintve. Magas, izmos, igen vonzó a másik nem számára. Árész eredetileg a tavasz az újra éledés, a tél sötét uralma feletti győzelem istene volt. Jelképe az eke és a lándzsa, ami vasból készült és a Mars fémé is az. Ez az istenség kettősségére utal, a tél legyőzéséhez teljes erőbedobással kell küzdeni, indulatoktól vakon, és hinnünk kell saját sebezhetetlenségünkben.

Egyszer két óriás, két Alóada felülkerekedik Árészen és bezárja Öt. A nagy isten ebben a helyzetben teljesen tehetetlen, csak Hermész ravaszsága szabadíthatja ki. Amikor Athéné Árészen ejtett sebet, nagy fájdalmát csak Zeusz könyörgése enyhítheti. A beteljesülés érzését pedig csak Aphrodité hozhatja el számára.

Zeusz - Jupiter

Zeusz-Jupiter Kronosz és Rheia gyermekeként jött a világra, öt testvérével együtt. (Hesztia, Démétér, Héra, Hádész, Poszeidon).

Kronosznak atyja, Uranosz átka járt az eszében, miszerint őt is saját gyermeke fogja legyőzni. Ezért gyermekeit, ahogy megszülettek, sorra lenyelte. Nem tudott ebbe belenyugodni Rheia, s amikor a legkisebb fiát, Zeuszt a világra hozta, elhatározta, hogy megmenti az életét. Követ pólyált be az újszülött helyett, azt adta oda férjének. Kronosz nyomban le is nyelte.

Anyja Zeuszt elrejtette Kréta szigetén. Két nimfára bízta Őt, akik friss mézzel és kecsketejjel táplálták, a fegyveres Kurészek pedig vigyáztak rá. Ha sírt őrzői éktelen lármát csaptak, hogy elnyomják a síró csecsemõ hangját, nehogy Kronosz felfigyeljen rá. Zeusz utóbb mindenkinek meghálálta szolgálatukat. A Nimfákat Kréta papnőivé, a Kurészeket pedig papjaivá tette. Amaltheia Kecskét miután kimúlt, az ég csillagai közé emelte, bőréből oltalmazó pajzsot készített, szarvából pedig bőségszarut, amiből soha ki nem fogyott étel- ital.

Zeuszra várt a legnagyobb hatalom. Ő lett az istenek és emberek atyja. Miután felnőtt, elment, hogy beteljesítette az átkot, amelyet Kronoszra kimondott Uranosz. Az ész istennője ellátta őt tanácsokkal, varázsszert is adott Zeusznak, amellyel arra kényszerítette apját, hogy visszaadja lenyelt gyermekeit. Sorra ki is léptek apjuk gyomrából, születésük sorrendjét megfordítva, először a kő került elő, utolsónak Hesztia. A legidősebb és legfiatalabb istennő egy személyben.

Zeusz visszahozta testvéreit az életbe, velük együtt küzdött meg Kronosszal a világ uralmáért. Prométeusz is a többi isten oldalára állt, hasznát is vette a főisten Prométheusz tanácsainak. Felhozta a Tartaroszból a Küklopszokat, akik akkor kovácsolták számára a villámot. Hádésznek láthatatlanná tevõ sisakot, Poszeidonnak háromágú szigonyt. Ilyen fegyverek segítségével győzték le Zeusz és testvérei Kronoszt és a Titánokat, majd maguk között osztották fel a világot.

Zeusznak jutott az ég, Poszeidonnak a tenger, Hádésznak az alvilág. Utóbb Kronosznak megkegyelmezett, felengedte a Tartaroszból, de száműzte, és messze nyugaton a Boldogok szigetén, az üdvözült holtak fejedelmévé tette. Kronosz - Szaturnuszt életben hagyja, és kijelöli számára az őt megillető helyet az istenek világában.

Zeusz tehát reménysugár önmaga és az egész világ számára. Kronosznak megkegyelmezett, mert nem létezik már a " szemet szemért" elv. A hideg szaturnuszi világ és a bölcs életelv közötti harc tehát beteljesedik. Éberen őrzi a vallást és igazságot oszt. Hatalma alá tartozott az Olümposz és a világi rend egyaránt. Képes a megbocsátásra, de tud kegyetlenül büntetni, főleg ha úgy érzi, hogy kihasználják. De megvannak a gyengéi is, büszkeségén néha csorba esik, és nem tud ellenállni a kalandoknak. Zeusz mindent megengedhet magának, hiszen ismerjük a mondást: " Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis-ökörnek!" Ezt persze ki is használja, s ez önteltség, zsarnokság képében jelenik meg.

Kronosz – Szaturnusz

Kronosz anyja, Gaia a Föld, aki a Káoszból származott. Férfi nélkül hozta létre Uranoszt, az Eget. Később fiával egyesült, és isteni titánokat szült, akikhez Kronosz is tartozott.

A görögök halhatatlan óriásoknak tartották a titánokat, akik az ősidőkben uralták a világot. Uránosz azonban csúnyának és visszataszítónak tartotta gyermekeit, és mindig visszatolta őket anyjuk hasába, amikor meg akartak születni. Gaia keserűen panaszkodott fiának Kronosznak és rábeszélte, hogy harcoljon apja ellen. Egy éles sarlót adott neki, hogy ezzel kasztrálja apját. Uránosz kifolyó véréből születtek a bosszúállás istennői az erinüszek.

Miután legyőzte apját, ő lett a világ ura, de hamarosan ugyanolyan brutális és kegyetlen lett, mint apja. Megjósolták neki, hogy őt is gyermeke fogja megfosztani a hatalomtól.

Kronosz- Szaturnusz az idő és a sors istene. Gyakran ábrázolják öregemberként kaszával, sarlóval a kezében, ami azt szimbolizálja, hogy minden, ami a világon létezik, véges.

Uránosz – Uránusz

Uránosz neve "Eget" jelent, uralkodik az égbolton és a csillagokon. Minden éjjel leereszkedik a földre, és sok gyermeket nemz vele. /ld. Kronosz-Szaturnusz mítosz/

Poszeidon – Neptunusz

Poszeidon,- Kronosz és Rheia fia, Zeusz testvére - a tengerek, vizek teremtő ura, kezében egy háromágú szigonyt tart, ami a Neptunusz bolygó szimbóluma is. Ló alakú vízi szellemek vontatják hintóját, amikor útra kél víz alatti palotájából.

Hádész-Plútó

Hádésznak, apjuk Kronosz legyőzése után a világ felosztása során az alvilág jutott, hogy ott uralkodjon a holtak lelkén.

Soha senki nem menekült meg attól, hogy át ne szállítsák a Sztüx folyón a holtak birodalmába, ami Hádész- Plutó székhelye. Gyakran hordott láthatatlanná tevő sisakot, amely nagymértékben segítette csábítási akcióiban.

Nem ismeri a részvétet, ki egyszer belépett a birodalmába, annak nincs visszaút, könyörtelen, a holt lelkek feletti ítéletei visszavonhatatlanok, hatalmas és minden élet ellensége. Szigorú király, de arra is van eset, hogy teljesíti a hozzá intézett kéréseket.

Csak Héraklész veszi fel vele a versenyt, aki meg is sebesíti, és csak Orfeusz tudja meglágyítani a szívét, megengedi neki, hogy visszatérjen Eurüdikéjéhez, a Tartaroszba.

Szent fája a ciprus, trónja alól erednek az alvilág folyói.

Forrás: http://www.asztromania.hu   / Barinka Ágnes/

Múzsák

A múzsák (görögül Μουσαι Mousai : eredeti jelentése 'hegy') a görög mitológiában a mítoszok megtestesítői, a költészet, a zene, a tánc és a tudományok istennői, az emlékezés és az improvizáció ihletői. Más források szerint vízi nimfák voltak, akik szivesen időztek Helikón és Pieria tiszta forrásai és szépvizű folyói közelében, ezért a múzsák mellett Pieriszeknek is nevezték őket.
Hésziodosz Theogony című műve alapján a múzsák Zeusz főisten és Mnémoszüné, az emlékezés istennőjének leányai voltak. Alcman és Mimnermusz, i.e. 7. századi lírai és elégikus költeményeiben alakjuk ősibb: Uranosz és Gaia gyermekeiként jelennek meg.
Pauszaniasz görög történetíró és földrajztudós nézete szerint pedig a múzsáknak két generációja létezett: az első Uranosz és Gaia gyermekei, a második generáció pedig Zeusz és Mnémoszüné lányai.
Pauszaniasz szerint eredetileg három múzsa volt: Aoidé ("Dal", "Éneklés"), Meleté ("Gyakorlás") és Mnémé ("Emlékezés") , neveik a költői gyakorlat három alapfeltételére utalnak. Delphoiban szintén három múzsának állítottak szentélyt, de neveik mások voltak: Neté, Meszi és Hüpaté amelyek az ókori időkben használatos lant három húrjának elnevezése. A korai hagyományok szerint a negyedik múzsa Arkhé (Arche) volt. Hésziodosz már kilenc múzsáról ír, akiket név szerint is megnevez. Legfőbb feladatuk, hogy megénekeljék az istenek és titánok harcait, valamint enyhítsék az emberek gondjait-bajait a zene, a tánc és a költemények révén. A múzsák alakjaihoz csak a késő hellenikus kortól kötődik az az állandósult feladatkör, amelyek patrónusaiként ma ismerjük őket :


Kalliopé: az epikus költészet, a filozófia és a tudományok
Terpszikhoré: a tánc
Thaleia (Thália): a komédia, a színház
Melpomené: a tragédia , a dráma és a gyászének
Polühümnia: a himnikus költészet
Euterpé: a lírai verselés és a zene
Erató: a szerelmi költészet és a dalok
Kleio: a történetírás
Uránia: a csillagászat és az asztrológia múzsája.


Forrás: mommo
Illusztráció: Eustache Le Sueur: A múzsák; Kleio, Eutherpé és Thaleia

Csillagösvény épül Ópusztaszeren

Csillagösvény elnevezéssel Európában egyedülálló, két és fél hektáron elterülő élménypark épül Ópusztaszeren.

Három különböző útvesztőt, egy fajátszóteret és számháború pályát építenek európai uniós támogatás segítségével. A Tejút ősi magyar nevét viselő helyszínen, logikai és játékos feladványok megoldásával találhatjuk meg a helyes utat a következő útvesztőkben.

A Tejút ősi magyar nevét viselő helyszínen, logikai és játékos feladványok megoldásával találhatjuk meg a helyes utat a következő útvesztőkben.

Várhatóan május 14-én Ópusztaszeren nyitja kapuit Magyarország első - Európában is egyedülálló - tematikus sövénylabirintusa. A különleges, magyar mondákat ábrázoló útvesztőket Adrian Fisher Európa leghíresebb szakemberének útmutatásai alapján a Hajdankert Kft. tervezte.

A Csodaszarvast mintázó 3 és fél kilométer hosszan kanyargó sövénylabirintusban - melyet hidak és kilátók tesznek még látványosabbá - történelmi feladványok segítik az „eltévedt vándort”. Emellett Honfoglalás kori övcsatot formázó fűzfonat labirintusban, 138 db fából álló számháborúpályán, és 6 különböző 6 perces - úgynevezett logikai labirintusokban tehetik próbára képességeiket az idelátogatók.

Az ötletgazda és tulajdonos Gergely Gábor egy Jeff Saward idézettel jellemezte a beruházást: „A labirintusok története során, ha egy társadalom gyors változáson és fejlődésen ment keresztül, akkor ott a labirintusok felvirágoztak. Hozzátette:Kívánom, hogy Ópusztaszer és egész Magyarország is hasonló fejlődésen menjen keresztül."

"Habár konkurenciának is gondolhatnánk, mi mégsem így tekintünk a Csillagösvényre. Ez az élménypark egy olyan lehetőség, amely az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparknak is előnyére válik."- ezt már Tokovics Tamás az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark igazgatója mondta. Hozzátette: "közös erővel kell népszerűsítenünk és vonzóbbá tennünk Csongrád megyét a turizmus számára."

A beruházás összköltsége 120.782.500 Ft, melyből 60 391 250 Ft Európai Unió és a Magyar Állam által nyújtott támogatás. A kivitelezést a Bodrogi Bau Kft. végzi. A Csillagösvény várhatóan május 14-én nyitja kapuit.

Csillagösvény jelentése a magyar mitológiában:

Az ősi magyar mitológiában a Tejút egyrészt a „Hadak útja”, másrészt a székelyeknél „Csaba királyfi csillagösvénye” vagy röviden „Csaba útja” néven ismert. A monda szerint ezen a csillagösvényen távozott el a földi világból Csaba királyfi, Attila hun király fia, a székelyek vezére, és tér majd vissza, ha népének segítségre van szüksége. A székely himnusz két sora is ennek a mondának állít emléket: „Vezesd még egyszer, győzelemre néped,/ Csaba királyfi, csillagösvényen!”

A labirintus és útvesztő mitológiai jelentése:

Az útvesztő a választás- és döntőképességünket teszi próbára, melynek eredményeként a probléma megoldása együtt jár a központjának megtalálásával illetve az abból való kijutással. Az útvesztők szövevényes alaprajza zsákutcákkal, fordulókkal tarkított. Az út során sok választási lehetőséget kínálnak az újra és újra előttünk álló elágazások, melyek közül a helyes út kiválasztásához élénk gondolkodás, logika és következetesség szükséges. A néha több bejárattal és kijárattal is rendelkező építmények az emberi agyunk elemző tevékenységét mozgósítják.

Ahogy Szent Ágoston mondta: “Solvitur ambulando”, azaz a probléma sétálva (járva-kelve) oldódik meg. A labirintus az önmagát megismerni és legyőzni képes ember szimbóluma. Mindenkire hatással van. Az egyén múlandóságát állítja szembe az egyén feletti világgal és vele, a halál törvényszerűségével. Az út megtétele során a lélek beavatódik, átlép a profánból a szent világba, melyből a kijutás egyfajta misztikus újjászületés. A labirintus járatai sorsunkat, végzetünket tárják elénk, de az örökkévalóság ígéretével. Ily módon a szellemi szféra felülemelkedhet az anyagin - beavatódhat.

Csodaszarvas legendája:

Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum, (A hunok és a magyarok cselekedetei) című művében maradt fenn az a monda, mely szerint a Hunor és Magor nevű testvérpárt -akiktől a monda szerint a hunok és a magyarok származnak- új, letelepedésre alkalmas területre vezette vadászatuk közben egy szarvas. A csodaszarvas mondája a Képes krónikában is megtalálható. A magyar őstörténetről valószínűleg létezett egy ősgeszta a 11. században, amely azonban nem maradt fenn. Balassa István és Ortutay Gyula vélekedése szerint, a Csodaszarvas-monda eredete ez a 11. századi ősgeszta lehetett.

A legenda szerint:

Valamikor réges-régen az ősi napkeleten, ott, ahol a két nagy folyó önti vizét az égszínkék tengerbe, volt egy csodálatos szép és gazdag város, melynek híre a messze földet bejárta.

Ur volt e város neve, talán azért, mert lakói az Isten gyermekeinek vallották magukat. A város királya a bölcs és igazságos Nimród volt, aki arról volt híres, hogy nagyon szeretett vadászni. Nimródnak és feleségének, Enéhnek két fia volt. Az idősebbet Hunornak, a fiatalabbat Magyarnak hívták. Az idő multával a fiúk bátor és daliás legényekké cseperedtek. Mint apjuk, nagyon szerettek vadászni. Az íjat mesterien kezelték, és ha birokra keltek, ellenfeleiket mindig leteperték.

Egy szép napon a két testvér elhatározta, hogy apjuk nélkül mennek ki vadászni. Hunor is, Magyar is választott maga mellé ötven-ötven ifjú vitézt. Másnap hajnalban tüzes paripáikra pattantak, és úgy elvágtattak, hogy nyomukban csak a nagy porfelhőt lehetett látni. Űzték, hajtották a vadat, szilaj hévvel; a vadak százait ejtették el. Már éppen haza készülődtek, mikor egy csodálatos színekben pompázó szarvasgím bukkant elébük az erdő sűrűjéből. Hunor harsány kiáltása törte meg a mély csendet:

- Utána, vitézek! Ejtsük el e vadat!

Mint a villám, szökkentek a nyeregbe, és a gyönyörű gím után iramodtak. Egész nap üldözték a tüneményes állatot, a nyílvesszők százait lőtték ki, de megsebezni nem tudták. Fáradt volt már a lovas és ló, mikor a Nap a föld mögé ereszkedett; s a szarvas is beleveszett a bizonytalan homályba. A testvérpár és vitézeik nagy tábortüzet gyújtottak, és friss vadhúsból ízletes vacsorát sütöttek. Aztán mindnyájan lepihentek, hogy kora reggel frissen indulhassanak vissza Ur városába.

Pirkadatkor Hunor és Magyar a vitézekkel együtt talpon voltak. Hunor már ki is adta a parancsot az indulásra. Mint valami varázslat, - talán a földből nőtt ki?, talán a mennyből ereszkedett alá? -, a szarvasgím elébük szökkent.

- Vitézek! Száz arany annak, aki elejti! - rivallta Magyar.

Hajrá! Hajrá!- harsant száz torokból, s nagy lendülettel üldözőbe vették a vadat. A nyílvesszők ezreit lőtték ki, de a csodálatos állat, mint valami mennyei fény suhant előttük, sebezhetetlenül. Mikor a Nap koronája a földet érintette, a csodaszarvas beleolvadt az égalj vörös fényébe.

A kemény hajsza megviselte a lovat és lovast egyaránt. Szót is alig váltottak. Szemük előtt a csodálatos állat alakja lebegett, gondolatukat a szarvas igézete tüzelte. Miért nem sebezhető? Honnan a gyorsasága és fáradhatatlansága? Nem tudták. Nem értették.

- Reggel indulunk haza!- mondta Hunor.

- Úgy lesz, bátyám. - válaszolt Magyar.

- Minket ugyan nem bolondít tovább e vad, még ha olyan csodálatos is. - mormogták többen. Harmadnap reggel lovon ültek már, s a vad ismét ott állt előttük dacosan, káprázatos színekben, mint valami égi tünemény, lenyűgözően, csábítóan, ellenállhatatlanul. Nem szólt a két testvér, csak egymásra néztek kérdően, aztán bólintottak. Sarkantyúik lovaik oldalába fúródtak, és százkét ló százkét lovasával lendült fergeteges üldözőbe. A szarvas meg csak csalta, vezette üldözőit egyre messzebb Nimród király országától. A Nap az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján, mikor a csodaszarvas belemerült egy sötét tó ragyogó tükrébe.

Hunor, Magyar és vitézeik hatalmas erdőség aljában táboroztak le. Se nótához, se tánchoz nem volt kedvük, csak csendben maguk elé meredtek. Szemük előtt egy pajkos fény imbolygott, szüntelenül. Előbb egyik, majd másik legény tért pihenőre. Hunor és Magyar is álomba szenderült. Éjféltájban lenge szellő suhant át a hatalmas fák lombjain, amire a testvérpár fölrezzent. Távolról hangfoszlányokat hozott az áramlat, néha-néha felerősödve. Magyar a hang irányába indult, Hunor nyomban utána. A vitézek szeméből is elszállt az álom, óvatos léptekkel követték a két királyfit. Csakhamar egy tisztás széléhez értek, s látták, hogy százkét hajadon lejti táncát, miközben hol ropogós, vidám dalokat énekeltek, hol pedig szívet kínzó fájdalmasakat. A leskelődők arra lettek figyelmesek, hogy a dalok olyan ismerősek, és megértik a leányok nyelvét. Nem is tétováztak, a hajadonokhoz siettek. Megtudták, hogy Pannóniában vannak, és a két legszebb hajadon a pannon király leánya. Lett is erre nagy öröm. Hunor, Magyar és vitézeik nyomban feleségül vették a leányokat, és olyan lakodalmat csaptak, aminek híre bejárt hetedhét országot.

Sok évszázaddal később, mikor Hunor és Magyar ivadékai nagyon elszaporodtak, kettéváltak. Hunor utódai lettek a hunok, Magyaré pedig a magyarok.

Forrás: gondola

A vér kultusza - Röviden az aztékok hiedelemvilágáról

A hajdani Azték Birodalom lakóinak kultikus életében, vallásában mindig is központi helyet foglalt el a vér - valamint ehhez kötődően a véráldozat - motívuma. A vérnek ugyanis valamiféle mitikus őserőt tulajdonítottak: lényegében olyan életerőt kötöttek hozzá, amely világképük szerint a mindenség egészének működését biztosítja. Hiedelmeik szerint a vér mint életnedv tölt meg minden létezőt életerővel...

Egy ősi eredetmonda szerint például a Nap sem tudott kezdetben - vér hiányában - megmozdulni az égen, és csak azután kezdhette meg életadó útját az égbolton, hogy az ősistenek sorra feláldozták magukat a Napért, vérüket adták, így tehát haláluk lehelt életet a Napba. Ettől kezdve viszont a Napnak állandóan vérre volt szüksége, és innen már egyenes út vezetett a véráldozati kultusz kialakulásához...

Az azték népesség kultúrájának, civilizációjának nyomait főként a közép-amerikai Mexikói-medencében találhatjuk, azaz a mai Mexikó középső és délebbi részén, a Mexikói-öböl és a Csendes-óceán között húzódó szárazföld-hídon.

A területen már i.e. 20000 körül megjelentek vadászó-halászó életmódú törzsek, amelyek észak-déli irányú vándorlásuk során itt vonultak át, vagy a vándorlást épp megunván valamelyest erősebben kezdtek kötődni a Mexikói-medencéhez és vidékéhez. Idővel életmódjuk egyre szorosabban a területhez kötötte e törzseket: részben letelepedtek, illetve félnomád gazdálkodásra tértek át; i.e. 5000 körül már kukoricatermesztéssel is foglalkoznak, továbbá fejlettnek mondható kézművesiparral rendelkeznek: agyagot formáznak, kosarat fonnak; i. e. 1500 táján pedig már vályogviskókban laknak.

Ezt követően a civilizációs folyamatok egyre felgyorsultak, és már mind fejlettebb, mind differenciáltabb törzsközösségek váltották egymást, amelyek között ugyanakkor kulturális folytonosság képződött (pl. sorozatos egybeolvadások révén). Az aztékokat megelőző népek közül itt az olmékokat érdemes említeni, mivel lényegében az általuk kialakított vallási-társadalmi berendezkedés határozta meg az összes későbbi - a térségben született - állam törvényi alapjait is; továbbá jelentős még a toltékok utóhatása, ugyanis az ő katonai szerveződésük élt tovább az őket közvetlenül követő azték terjeszkedésben és birodalomépítésben.

Az aztékok i. sz. 1200 körül nyomultak be északról a térségbe. Honfoglalás-mítoszuk szerint egy sasmadarat követve jutottak erre a területre. 1345-ben a Texcoco-tó egyik szigetén - a mai Mexikóváros helyén - alapították meg későbbi fővárosukat, Tenochtitlant. Közben pedig a tolték mintát követve szervezték meg katonaállamukat, amely részben más városokkal szövetségben, részben folytonos és igen agresszív katonai fellépések útján (a katonai erőfölényt érvényesítve) óriási birodalommá nőtte ki magát, amelyben lényeges bevételi forrás volt a leigázott népektől szedett sarc.

A harcias szellem természetesen a nép hitvilágában is megjelent. A bevezetésben említett véráldozat ugyan általánosan elterjedt volt Közép- és Dél-Amerika ősi népeinél, azonban sehol másutt nem öltött ekkora méreteket. Az aztékoknál már a kezdeti idők istenségei is igen "vérszomjasak" voltak, így például a törzsi isten, Huitzilopochtli tiszteletére, illetve vélt elvárásainak teljesítésére is igen nagy tömegben végeztek emberáldozatot - főként a csaták során foglyul ejtett ellenséges harcosokat használva e célra.

Mindez természetesen szintén szükséges volt a harci szellem ébrentartásához, amely lehetővé tette egy ilyen kiterjedt birodalom kiépítését, illetve létének kiharcolását és folyamatos fenntartását. A jelenség tehát természetesen ezekre a mélyebb okokra is vezethető vissza, és semmiképpen sem egyszerű szadizmusról, vérszomjasságról van szó. Hiszen egy percig sem szabad elfelejteni, hogy egy igen fejlett civilizációról van itt szó (pl. még írásbeliséggel is rendelkeztek), amelynek tagjai különben igen kifinomultan szabályozott, fejlett államrendben éltek.

Az aztékoknak egyébként megszámlálhatatlanul sok istenük volt. Hitük szerint a bőséges termés, a katonai siker, az egyéni boldogulás, - életük minden elképzelhető eleme egy-egy megfelelő isten kegyelmétől függött. Amint a társadalom fejlődött, isteneik panteonja is egyre csak gyarapodott, ehhez jött még hozzá, hogy gyakran a meghódított területek vallási kultuszait is beolvasztották a magukéba. Okozott némi kavarodást az is, hogy számos isten ugyanazon feladatokat látta el...

Legfőbb isteneik: Chicomecoatl, a kukorica istennője, aki a lét és a termékenység felett általában is gyakorolt hatalmat; Quetzalcoatl, az emberiség teremtője, akit fején tollas fejdísszel ábrázoltak, és akinek alakja a tudást is jelképezte; Coatlicue, a holdat és a csillagokat megszülő istennő, aki jellemzően kígyók alkotta szoknyában került ábrázolásra. Az ember-alakú istenek tisztelete mellett megmaradt továbbá egyes állatok ősi tisztelete. Természetfölötti erőt tulajdonítottak a sasnak - a harciasság és a fény a Nap szimbólumaként tisztelték; a jaguár a hatalom, a bátorság jelképét adta; a kígyó pedig: vedlésében a világ folytonos megújulásának, ugyanakkor változandóságának képét látták, hullámzó mozgása révén meg a vizet, ezzel pedig a termékenységet jelenítette meg. Az állatalakokat viszont a továbbiakban sok kisebb istenség is követte; de akármilyen nagyra is nőtt körük, tiszteletük nem csökkent.

Nem múlhatott el egyetlen nap sem anélkül, hogy a birodalom monumentális templomaiban, vagy kisebb szentélyeiben (pl. szent barlangokban az anyaméhhel való párhuzambaállítás révén a világ születését kötötték ezekhez) ne tartottak volna ritmikus zenével és eksztatikus tánccal kísért szertartásokat isteneik tiszteletére. Ilyenkor lényegében az isteneknek tulajdonított szükségleteket, kívánságokat elégítették ki. A természet különböző erőit megtestesítő isteneknek pedig az aztékok hiedelmei szerint elsősorban véráldozatra volt szükségük. Legtöbbször persze állatok vére is megfelelt (pl. a felkelő Napnak minden hajnalban madarak százait áldozták fel a nagyobb templomokban), ám jelentősebb alkalmakkor az emberiség tagjainak is meg kellett hozniuk a maguk áldozatait, ahogyan azt az őskezdet idején maguk az istenek is megtették. Az ellenséges csapatokból ejtett foglyok tömeges feláldozása mellett maguk az aztékok szintén sok vért szolgáltattak isteneiknek.

Szokásban volt az öncsonkítás, a fül, a nyelv megsebzése. Az azték harcosok körében a fájdalommal szembeni tűrés tekintélyt adott, a bátorság, az erő jele volt, egyfajta közösségi elvárás. Az öncsonkítás terén különben éppen a papság tagjai voltak a legbuzgóbbak, de véráldozattal kellett a mindenkori uralkodónak is bizonyítania rátermettségét. A véráldozat viszont - azon túl, hogy az önfeláldozás jele volt - egyszerre biztosította a világ körforgásának fenntartását, és az istenek engesztelését, így tehát ez a szertartási forma kegyetlensége ellenére sem valamiféle barbár vérszomj megnyilvánulása volt (bár kialakulásában ez szerepet játszhatott), hanem egy bonyolult világszemlélet egyik eleme, következménye.

A vallási rend fejlettségét, összetettségét különben az is mutatja, hogy az valójában nem vált külön a törvénykezéstől, azzal szerves egységben állva szervezte meg a birodalom egészének rendjét. A bűn és annak közösségi kezelése, a túlvilági élet hitük szerinti rendje és még megannyi eleme a mindennapi életnek egyszerre tartozott a törvénykezés valamint a hit területére, illetve ezek nem is igazán választhatók szét.

Törvényeik - amelyek tehát a mai értelemben véve egyszerre voltak világiak és vallásos jellegűek - igen szigorúak voltak. A feljegyzések arról tanúskodnak például, hogy akár fővesztéssel is járhatott, ha kitudódott egy házasságtörés, de hasonló elbírálás alá esett a részegség is. Enyhébb esetekben azonban lehetséges volt a katolicizmuséhoz hasonló "vezeklés" és "bűnbocsánat", itt azonban csak egyetlen egyszer lehetett "tiszta lappal" indulni. A halál utáni létet is uralta a társadalmi meghatározottság: a dicső harcosok persze minden további küzdelem nélkül lepkeként vagy kolibriként örülhettek a boldog újjászületésnek; másokra viszont fáradságos és veszélyes út várt, amelyet a túlvilág különböző szintjein keresztül kellett megtenniük, és amelyre csak korábbi rangjuknak megfelelő segédeszközöket vihettek magukkal.

Azt tapasztalhatjuk tehát, hogy az aztékok számára hitviláguk át- meg átfonta életük minden eseményét. És vallásuk korántsem csupán a birodalomépítő küzdőszellem fenntartását biztosította, hanem egységes és átfogó világképet nyújtott a nép tagjai számára, továbbá rugalmassága révén fejlett társadalmi rendszer kialakulását tette lehetővé.

Az azték civilizáció mégis gyorsan megsemmisült. Az ok viszont egyértelműen külső eredetű: az 1519-től kezdődő, Cortez vezette spanyol hódítás. A spanyol konkvisztádorok földig rombolták az útjukba kerülő városokat, 1521-re pedig elfoglalták a birodalom fővárosát is, a spanyol korona gyarmatává téve ezzel a terület egészét. Az Azték Birodalom pedig ennek köszönhetően végleg letűnt: a múlté lett - gazdag kultúrájával együtt.

- cp - NagyUtazás.hu

Arany Hegy – Világhegy

A Világhegy a világ közepén helyezkedik el. A magyar néphagyomány „Tetejetlen Fa”, „Életfa” néven ismeri, de ismert a Világtengely, Világfa, Égig Érő Fa, Axis Mundi elnevezése is.

A Világhegy szinte minden nép mitológiájában megtalálható. Ennek jelképe a Világfa, mely összeköti egymással a különböző világokat, hogy lehetővé tegye a közöttük való átjárást. Gyökerei az alsó világba nyúlnak, törzse a középső világnak felel meg, lombja pedig az égbolt, a felsőbb világ jelképe. A rajta lévő gyümölcsök a tudást szimbolizálják. A fát általában egy kígyó vagy sárkány őrzi, mely a belső küzdelem és az energia jelképe.

Az Axis Mundi, egy kozmikus energiatengely, amely különböző formákban megtalálható a világ vallási gondolkodásaiban. Az Axis Mundi az egész emberiség közös – alapvető – hozzáállásából származik: egy központ, egy abszolút kozmikus kezdőpont kereséséből.

Az ókori népek elterjedt hite volt, hogy az arany a nap megszilárdult fénye, a nap sugaraival az égből ered, onnan záporozik a földre, elsősorban a hegyekre, fennsíkokra, mivel azok közelebb helyezkednek el az éghez. Ily módon kötődött az égből hulló tűz, az arany fogalma mindenütt elsősorban a hegyekhez, fennsíkokhoz, így váltak azok égtartó oszloppá, szent helyekké, az égi arany fenséges fogadóhelyeivé, miként az indiai Meru vagy Sumeru-hegy, vagy a keleti szkíták Arany Hegye.

A hagyományos hindu tantra szerint az emberi test közepén, a gerinc mentén halad végig az a fő idegpálya, melyet a szellemi erők főcsatornájának tekintenek. Ezt feleltetik meg a Meru hegynek. A jóga gyakorlója megpróbálja az erőket a mellékcsatornákból bevezetni a központi csatornába, ahol az kundaliniként felemelkedik egészen a fejig, s útközben végighalad az öt fő csakrán. Amikor a kundalini, mint Sakti (isteni erő) eléri az agy csakrájának ezerszirmú lótuszát, egyesül a dzsnánával (isteni bölcsességgel), és a jógi eléri a megvalósítást. Ebben az esetben a korona csakra megfelel a Kailas és a szent tavak által jelképezett Világhegy tetejének.

A mandala is tartalmazza a Meru hegyet. A mandala gyakorlata során rizshalmokat helyeznek el egy réztányérra, s a Világhegy jelképeként a tányér közepére tesznek egy külön halmot. Eközben a következő szöveget mondják: „A vaskerítés közepén található a HUM és a Ri-rab (Meru), a hegyek királya…” Egy másik forrás szerint a két összetett kéz ujjaival is lehet pótolni az ilyen mandalát. Ekkor a tenyerek felfelé néznek, és az ujjak sajátos módon keresztezik egymást, kivéve a gyűrűsujjakat, melyek egymás hátának feszülve egyenesen állnak, és a Meru hegyet jelképezik.

A hegy – különösképp a Meru – irányadó volt a hagyományos hindu templomépítésben. Titus Burckhardt szerint minden hagyományos hindu templomot mandala vagy kozmikus elv alapján építenek, ezért jelképesen áthalad rajta a világ tengelye, mely messze a magasból érkezik, a kupolán át lép be a templomba, a fokozatosan szélesedő piramis jellegű szerkezeten halad lefele, és végül a szívnél belép a méh-szerű pincemélyedésbe.

A Világhegy fogalma jelen van a legjellegzetesebb buddhista építményben, a sztupában is. Különösen érdekes a VIII. században, Jáván épült nagy Borubudur sztupa, mely Mircea Eliade szerint nem más, mint egy mesterséges hétemeletes világhegy, emberalkotta Meru hegy.

A Meru hegy a hinduk és buddhisták számára a Kailás heggyel megfelelő szinonima. Minden olyan zarándok, aki lépteit Nyugat-Tibet szent hegye felé fordítja, meg van győződve arról, hogy a világ közepe felé tart. Odaérve elvégzik a híres körmenetet a világ tengelye körül, mely egyesíti a mennyet, a földet és a poklot.

A Világhegy szimbóluma a taoizmusban is megtalálható. A taoista Shangjing hagyományban a test három fő energiamezőjében (dantian) található a három energia „az eredendő mag” (yuanjing), „az eredendő lélegzet” (yuanqi) és az „eredendő szellem” (yuanshen), melyek szimbolikusan és biológiai értelemben is egymásnak alá-, illetve fölé vannak rendelve. A testben a gerinc vonalára épülve a Világhegyet, az univerzumot jelképezik. Az „eredendő szellem”, a szellemi potenciál, az Ég birodalma; az „eredendő lélegzet”, a lélegzet, a Föld birodalma; az „eredendő mag”, a teremtő erő, a Víz birodalma.

Minden lény javára

Forrás: Arany Hegy Alapítvány

AZ EGYIPTOMI TEREMTÉSTÖRTÉNET

.

Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. Az ősvíz tükrét sűrű sötétség borította, mert a fény szent forrása is Nun keblében pihent. És az istenek létrehozója, a hatalmas Nun megteremtette a napvilágot. Az ősvíz színén zsenge csíra bukkant elő, és hamarosan kecses, sok színben pompázó lótuszvirággá nőtt. A világ áttetsző, zárt kelyhéből sejtelmes fény derengett, szirmai lassan kibomlottak, és egy tündöklő gyermek bújt ki belőle. Nun életre keltette Nefertumot, a napgyermeket. Nefertum felnyitotta szemét, a sötétség eloszlott, s a világot beragyogta az éltető fény.

A virágbölcsőjéből kiemelkedő napgyermek körültekintett, s a végtelen vízen egy cseppnyi hely sem akadt, ahol lábát megvethette volna. Ekkor a mélyből előhívta az őshalmot. Kilépett a szilárd talajra, és megteremtette Maatot, a mindenség törvényét, az igazság istennőjét, a holtak szívének túlvilági bíráját. A napisten megpillantott egy karcsú, négyszögletes kőoszlopot, a Benbent, az obeliszk ősmintáját. Felkapaszkodott a csúcsára, körülnézett, és látta, hogy egyedül van. Heper, a felkelő nap ekkor bűvös hatást gyakorolt tulajdon szívére, és létrehozta Sut, a lég istenét, és Tefnutot, a nedvesség istennőjét. Su és Tefnut szerelméből született Geb, a föld és Nut, a mennybolt.

Geb és Nut hosszú időn át szorosan egymáshoz simulva éltek, de egy napon atyjuk elválasztotta őket. Su megragadta Geb asszonyát, és felemelte a végtelen magasságba, hogy megalkossa belőle az ég boltozatját. Nut hatalmas ívben hajolt Geb fájdalomtól görcsbe merevedett teste fölé, talpa a keleti horizontot érintette, kezével a nyugati látóhatárra támaszkodott. Nut a földre tekintett a roppant magasságból, és szédülés fogta el. Panaszaira a lég istene, Su megtámasztotta Nut vállát és derekát, hasát meg csillagokkal ékesítette; e naptól fogva Nut istenasszony uralkodott a mérhetetlen égbolton, férje, Geb pedig a föld hatalmas istene lett.

Ré, a nap két óriási bárkát készített magának. Az egyiken nappal járta be az ég tündökletes tájait, a másikon éjjelente vágott neki föld alatti útjának. És hajnalra újra elérte a napkeleti Benben követ. Minden reggel ragyogó ifjúként indult mennyei útjára - ekkor Hepernek, keletkezőnek hívták -, delelőre már érett férfiként érkezett a mennybolt közepére - ekkor Rének nevezték -, estére mint Atum törődött, fáradt aggastyánként szállt az éji bárkába, és másnap ismét megifjodva kezdte meg nehéz útját. Az égi bárka orrán a haragos Széth őrködött, a vörös isten, és rettentő fegyverével tartotta távol a napisten ellenségeit. A földi férfiak és asszonyok Ré földre hulló könnyeiből születtek. Mielőtt az emberek benépesítették volna Alsó- és Felső-Egyiptom területét, Ré megalkotta a növényeket, az állatokat és a vizekben nyüzsgő szörnyeket.

Ré egykor az emberek és az istenek ura volt. A napisten körül gyülekeztek a leghatalmasabbak; kilenc isten alkotta az istenek testületét: Ré; Su és Tefnut; a gyermekeik, Geb és Nut; Széth és Neftisz; végül Ozirisz és Ízisz ültek itt törvényt. E kilenc isten uralkodott az égen és a földön, a jó és a rossz elemeken, ők döntöttek az istenek harcaiban és vitáiban is. Olyan volt a kilenc isten, mint Nun, az őselem, amelyben hajdan egyek voltak, és amelyből mindannyian keletkeztek.

Az emberek pedig nem tisztelték az égieket, és fellázadtak ellenük. Ekkor Ré maga elé hívatta az isteneket, s azok homlokukkal a követ érintve, reszketve omlottak a földre. Ré így szólt Nunhoz, az őselemhez:
- Te vagy az ősisten, akiből én is keletkeztem, és te vagy az előttem álló istenek atyja. Tekints le az emberekre, akik az én könnyeimből lettek. E férgek valamire készülnek ellenünk. Szólj isten, mit kell tennem, mert addig nem akarom elpusztítani őket, amíg nem kértem a tanácsodat.
- Gyermekem, Ré - felelte a fenséges Nun -, te a saját atyád és alkotód vagy! Önmagad teremtetted magad! Ülj nyugodtan királyi székeden, mert oly félelmetes vagy, hogy puszta tekintetedtől megrettennek az összeesküvők.
Ekkor Ré szemét a földre irányította, és az emberek a sivatagba menekültek, mert szívük elszorult a félelemtől. De az istenek üldözőbe vették őket. Az emberek a hegyekbe rejtőztek; az istenek azonban megkérték a nap urát, küldje szemét az összeesküvők után. Ré kiemelte szemét, és a szem alászállott Hathor istennő alakjában. Hathor rettentő pusztítást végzett az emberek között, majd visszatért Ré színe elé.
Rét azonban aggasztotta, hogy Hathor kipusztítja az emberiséget, és így szólt:
- Hívjatok villámgyors bárkákat, amelyek úgy siklanak, mint az árnyék.
Előálltak a sebes hajók, és a hatalmas isten így szólt:
- Siessetek Elephantinéba, és hozzatok rengeteg italt.
A szolgálólányok komlóból sört készítettek, és Ré vörösre festette a folyadékot. A vérszínű sört óriási edényekbe töltötték; hétezer korsó telt meg a részegítő nedűvel.
Másnap hajnalban - midőn Hathor végleg el akarta pusztítani az embereket - Ré így szólt:
- Megmentem a halandókat az istennő bosszújától!
Megparancsolta, hogy az emberek rejtekhelye körül árasszák el a földeket a sörrel; és amikor az istennő alászállt, arcát a bíborszín folyadék tükrözte vissza. Hathor belekóstolt, kedvére valónak találta, és annyira lerészegedett, hogy fel sem ismerte az embereket. Azt hitte, vérük festette vörösre a föld színét s a vizeket.
Így hát Ré megmentette a halandókat a pusztulástól, de ezentúl hallani sem akart a hálátlan teremtményekről.
- Elfáradt a szívem - szólt -, nem akarok többé az emberek között lenni.
Felszállt bárkájára, és elindult a menny ragyogó útjain.

Forrás

Erósz születése

Görög mítoszok V.


Egyesek azt állítják, hogy az első isten a világtojásból kikelt Erósz volt, hiszen nélküle nem születhetett volna meg a többi. Szerintük egyidős Földanyával és Tartarosszal, és kétségbe vonják, hogy apja vagy akárcsak anyja is lett volna, hacsak nem Eitleithüia, a szülés istennője. b) Mások szerint Aphrodité fia volt, és Hermész, Árész, vagy maga Aphrodité apja, Zeusz nemzette. De az is lehet, Írisz és a Nyugati Szél gyermeke. Féktelen kisfiú volt, nem tisztelt sem kort, sem rangot. Ide-oda röpködött arany szárnyain, vaktában lőtte ki szakállas nyílvesszőit, s válogatás nélkül gyújtotta lángra szörnyű fáklyáival a szíveket.. I. Erósz ("érzéki szerelem") Hésziodosz számára csak elvont fogalom volt. A korai görögök -- mint az öregséget vagy a pestist -- Kér-nek, azaz szárnyas "Gonoszság"-nak ábrázolták, mivel a szabadjára engedett érzékiség zavarólag hathat a rendezett társadalomra. Később azonban akadtak költők, akik perverz gyönyörűségüket lelték Erósz csínytevéseiben, és Praxitelész korában érzelgős módon már szép ifjúnak ábrázolták. Leghíresebb szentélye Theszpiában volt, ahol boiótok egyszerű, phallosz alakú oszlop formájában tisztelték. A szüleire vonatkozó eltérő adatok önmagukért beszélnek. Hermész phallikus isten volt; Árész, mint a háború istene, fokozta a harcosok asszonyaiban a nemi vágyat. Azzal, hogy Aphrodité volt Erósz anyja és Zeusz az apja, arra céloznak, hogy az érzékiség a vérfertőzéstől sem riad vissza; hogy a Szivárvány és a Napnyugati Szél gyermeke volt, a költői fantázia szüleménye. Eilethüia, "aki a vajúdó nők segítségére siet", Artemisz egyik mellékneve volt; a hangsúly itt azon van, hogy semmiféle szerelem nem lehet erősebb az anyai szeretetnél. 2. Erószt sohasem tekintették elég komoly istennek ahhoz, hogy az olümposzi uralkodócsalád tagja közt szerepeljen.


Forrás: Robert Graves: A görög mítoszok (77-78. oldal) Európa Könyvkiadó, Budapest 1981 Illusztráció: Erósz szobor, London

A VILÁG TEREMTÉSE - Azték mítoszok

Az első istenpár - "a mi húsunk ura, és úrnője" : Xochiquetzal - sokáig a tizenharmadik égben lakott, amelynek keletkezéséről soha senkinek nem sikerült semmit sem megtudnia. Négy fiuk született, a legidősebb volt a Vörös Tezcatlipoca, akit azért neveztek így, mert egészen vörös volt, amikor megszületett. A második volt a Fekete Tezcatlipoca - ez volt a legnagyobb és leggonoszabb mind közül, mert az övé volt a legnagyobb hatalom, és ő mindent tudott és többre volt képes, mint a másik három, mert ő minden létező középpontjában jött létre, s egészen fekete volt, amikor meg- született. A harmadik volt Quetzalcouatl, akit "Éjnek" és "Szélnek" is neveznek, a negyedik, a legfiatalabb volt Uitzilopochtli, akit "Kétfejű Kígyónak" is hívnak, és akit a mexicóiak legfőbb istenüknek tartottak. Uitzilopochtli, amikor megszületett, csupasz csont volt, hús nem volt rajta, és így maradt hatszáz éven keresztül. Ez idő alatt az istenek részéről semmi sem történt. Hatszáz esztendő elmúltával a négy isten összejött tanácskozni és jónak látták, hogy végre rendet és törvényt vezessenek be a világba. Quetzalcouatlra és Uitzilopochtlira bízták, hogy a dolgok rendjét megszabják. Ezek a másik kettő megbízásából és velük egyetértésben először is a tüzet teremtették meg, azután egy fél napkorongot, de a Nap, minthogy még nem volt egész, csak gyöngén világított. A Földistennőt két isten, Quetzalcouatl és Tezcatlipoca hozta le az égből. Víz már volt előbb is, és senki sem tudja, hogy ki teremtette. Eleinte ennek a víznek a színén lebegett az istennő, s amikor ezt látták az istenek, így szóltak egymáshoz : - Itt az ideje, hogy megteremtsük a földet. Ekkor a két isten hatalmas kígyóvá változott, és az egyik a jobb kezénél, a másik a bal lábánál fogva ragadta meg az istennőt, és így szétszakítva őt, a lapockájánál kezdődő feléből teremtették meg a földet, másik felét pedig visszavitték az égbe. Haragudott is ezért a többi isten, és hogy megvigasztalják a Földistennőt, úgy rendelkeztek, hogy belőle eredjen minden táplálék, amire az embernek élete fenntartásához szüksége lesz. Így aztán a Földistennő hajából teremtették az istenek a fákat, a virágokat és a füveket, pelyhes bőréből az egész kicsiny növényeket és virágocskákat, két szeméből a forrásokat, patakokat és kicsiny barlangokat, szájából a folyókat és nagy barlangokat, orrlikaiból a völgyeket, vállaiból a hegyeket. A Földistennő némelykor belekiáltott az éjszakába és emberi szívek után vágyakozott. S aztán nem lehetett megnyugtatni mindaddig, amíg nem adták neki meg, amit kért, és nem akart termést hozni, amíg vérrel nem itatták. Egyszer korán reggel kilőtte nyilát az égből a Napisten, és a nyíl Tetzcalco helyén esett le, ott, ahol most a város áll. Ahol a nyíl a földbe fúródott, lyuk támadt, és a lyukból kilépett egy féri és egy asszony, a férfit Karvalynak és az asszonyt Növényhajnak nevezték. Így szóltak egyszer az istenek egymáshoz : - Az emberek mindig szomorúak lesznek, ha nem teremtünk a számukra valamit, amivel felüdíthetik a szívüket, hogy örömük teljék az életükben a földön, és minket dicsőítsenek, énekeljenek és táncoljanak. Amikor ezt Quetzalcouatl, az Éj és a Szél istene meghallotta váltig törte a fejét, hol talál valami italt, amivel megajándékozhatja az embereket, hogy örömet szerezzen nekik. Eszébe jutott ekkor egy isteni leány, név szerint Mayauel, aki messze-messze nagyanyjának, Tzitzimitl istennőnek az őrizete alatt élt. Nem sokat habozott, elindult hozzájuk. Mindkettőjüket alva találta. Az isteni szüzet felébresztette és így szólt hozzá : - Érted jöttem, hogy elkísérjelek a világba. Szívesen beleegyezett a leány, Quetzalcouatl vállára ült és úgy jöttek le együtt az égből a földre. Amint földet értek, fává változtak át, amelynek két ága volt: egy fűzfaág, ami nem volt más, mint maga Quetzalcouatl isten, és egy virágos fa, ami nem volt más, mint Mayauel, az isteni szűzleány. Felébredt közben Tzitzimitl, s amikor nem találta unokáját maga mellett, összekiabálta a többi istennőt, akit mind ugyancsak Tzitzimitlnek neveztek, és mind lementek a földre, hogy megkeressék az Éj és a Szél istenét, aki Mayauelt megszöktette. Abban a pillanatban, hogy a földre értek, kettéhasadt a fa, és a fűzfaág meg a virágos ág szétváltak. Az öreg istennő azonnal felismerte a virágos ágban az unokáját, összetörte apróra és valamennyi istennőnek adott egy darabot belőle, hogy megegyék. De a fűzfaágakat nem törték össze, hanem ott hagyták heverni a földön, s mihelyt az istennők visszatértek az égbe, Quetzalcouatl felöltötte újra isteni alakját, és összegyűjtötte Mayauel csontjait, melyeket Tzitzimitl és a többi istennő a földre szórt. Quetzalcouatl elásta a földbe a csontokat, azokból nőtt ki az agavé, amelynek nedvéből mámorító italt készítenek az indiánok.


Forrás: Literatura.hu

Skandináv mitológia - Teremtéstörténet

Írta: Tran Dániel

Tartalomjegyzék

* A világ és az ember teremtése
* Az istenek alkonya

A skandináv mitológia az északi germán népek, svédek, dánok és norvégok közös (kereszténység előtti) hitvilága. A skandinávok sokáig megőrizték pogány hitüket és ezzel együtt mitológiájukat, amelyet a kereszténység első évszázadaiban az izlandi történetírók lejegyeztek.

Előszó

A középkori Európa népeit a 8-9. században érte a legtöbb katonai támadás, melyek komoly területeket vagy vagyonokat hasítottak ki a kontinens országaiból, azok vagyonából. Dél felől az arabok törtek be Hispániába (711) és ha Martell Károly, a későbbi Nagy Károly felmenője 732-ben nem állítja meg előrenyomulásukat Poitiers mellett, úgy az egész keresztény kultúra veszélybe kerül.

Mintegy fél évszázaddal ezután vad harcosok érkeznek Északról és lerohanják Lindisfarne kolostorát (793), elpusztítva és kirabolva azt. Ezután, a 11. századig folyamatosak a rablóportyák, melyeket váratlanul feltűnő, kis számú, karcsú evezősökön utazó férfiak intéznek Európa felkészületlen népei ellen, ajkaikon idegen istenek nevével.

Észak-Európa messze van még attól, hogy a vikingek nyomása gyengüljön, mikor a Kárpát-medencébe egy harmadik rablónép, a magyarok vonulnak be alig egy századdal később (895), és alig, hogy beveszik magukat a termékeny legelőkre, kegyetlen, elsősorban pénzszerző hadjáratokat vezetnek a magukat civilizáltnak tituláló Európa ellen. Különös vallásuk büszke, harcban kiérdemelt halált, küzdelmet és vért tanít nekik.

Mindhárom nép a kereszténytől idegen vallás nevében indítja a hadjáratait. Ahhoz, hogy szándékaikat, szokásaikat megérthessük – és képet kaphassunk arról, hogy mi is vezette az európaiakat a várak és városok nagyfokú építésére a nyugat-európai országokban – elengedhetetlen megismernünk vallásukat. Hiszen joggal gondolhatjuk, hogy ez is közrejátszott a rablóhadak kirajzásában és rajtaütéseiben. Mással, önálló érvként nehezen magyarázható, hogy a 10. században, mikor a skandinávok és a magyarok is Isten vallására kezdtek térni, a portyák ritkultak, míg a 11. századra gyakorlatilag elcsendesedtek…

A világ és az ember teremtése

A világ egy pusztaság volt, de egyszer csak megszületett a tenger, és elkezdett formálódni a rónaság északi részén egy világ, amely ködből és árnyakból állt, a neve Nilfheim. Nilfheim közepén volt Hvergelmir forrás, amiből 12 jégfolyam fakadt. Délre a tűz földje, Muspelisheim terült el. Innen különleges folyók eredtek, enyhén mérgezőek voltak, de folyásuk közben ihatóakká váltak. És ahol az észak jege, dél tüze találkozott, a párából megszületett az első létező: Ymir, az óriás.

Ymir volt az óriások atyja. Egyszer mikor elaludt, megtörtént, hogy verítékben fürödve ébredt: bal karja alatt megszületett az első emberi pár, és az olvadó jégből megszületett egy tehén is, Audumla, aki az óriásokat szoptatta. Ymir szomját a négy tőgynél oltotta, a tehén pedig az olvadó jég sótartalmától lakott jól. És miközben egy ízben a jég elolvadt a szájában, a jégtömbből előtűnt a haj, a fej, s végül az egész teste egy élőlénynek, akinek a neve Buri volt. Az ő fia volt Bor, aki Ymir lányát vette el, az óriás Bestlát, így ő az apja a három istennek, Odinnak, Vilinek és Vének.

Audumla megalkotja Burit

Ez a három azonnal harcot kezdett az óriásokkal. Elsőnek az öreg Ymir esett áldozatul. Olyan sok vér folyt el Ymir testéből, hogy minden óriás beleveszett, Bergelmir kivételével, aki feleségével együtt egy kis hajón átvészelte az „özönvizet”. Tőlük származik az óriások újabb nemzedéke.

Eközben Bor fiai kiemelték Ymir testét a tengerből, és az földdé változott. Ennek a területnek a neve Midgard lett, azaz „közép feletti”, ami azt jellemzi, hogy félúton Nilfheim és Muspelisheim között van. Az óriások atyjának húsa lett a föld, vére a tenger, csontjaiból az istenek hegyeket, hajából pedig fákat emeltek. Koponyájából négy pillért hasítottak, ami a mennyországot volt hivatott tartani. A magasban tartott terepen helyezték el a Muspelisheimből megszökött szikrákat. Ezekből jött létre a Nap, a Hold és a számtalan csillag. Az istenek megmondták, hogyan haladjanak, hogyan váltakozzon a nappal és az éj, és mennyi idő legyen egy év.

Ekkor még több isten érkezett, hogy honnan jöttek, és kiknek a gyermekei voltak, arról semmit nem említenek a skandináv írók. Odin vezetésével ezek az istenek elkezdték megépíteni saját otthonukat, amelyet Azgardnak- „Áz felettinek”- neveztek el. Lakóhelyük és az emberek által lakott föld között a híd egy szivárvány volt, a Bifröst.

Ymir oszló tetemén lárvák kezdtek el lakmározni. Az istenek ezeket törpökké formálták, emberi alakot adtak nekik. Mivel Ymir testéből származtak ezek a törpék, az istenek úgy határoztak, hogy Midgard lesz a lakóhelyük. Nem volt köztük se nő, se gyermek. Mikor megszűntek létezni, két herceg az istenek soraiból újabbakkal helyettesítette őket, s végül is ezek már végtelen sok ideig éltek.

Az északi teutonok hite szerint azonban az ember a természet szülötte: három isten, Odin, Hoenir és Lodur együtt utaztak a még kietlen, sivatagos földön. Egy napon két eltorzult, és élettelen fatörzs között haladtak el. Az istenek úgy határoztak, hogy élő halandókat formálnak belőlük. Odin adta nekik a légzést, Hoenir a lelket és más fontos dolgokat, Lodur pedig az élet melegét és színét. A férfit Ask-nak, a nőt pedig Embla-nak hívták. Tőlük származott az emberek faja.

Tacitus Germánia c. művében a nyugat-germánokra hivatkozik, és egy teljesen más tételt ad elő. Az első ember - ezekre a törzsekre hivatkozva - Mannus volt, akinek az apja az isten, vagy óriás Tuisto. Mannus-nak három fia volt, mindegyik a három fő germán törzs megalapítói (keletiek, azaz gótok, északteutonok, nyugatgermánok, azaz angolszászok). Ez a kapcsolat valószínűleg Tacitus kitalációja volt. A Tuisto név valószínűleg a "kétnemű lény" lehetett, és a második a Man szóból jött, és az első gondolkodó és szabad akarattal rendelkező lényre vonatkozik.

Az észak teutonok hite szerint a föld, ahol az ember élt, mindenhol vízzel volt körbevéve. Ez terült el egészen az ismeretlen földekig, a pusztaságig. Ebben a tengerben élt egy hatalmas hüllő, Midgard Kígyója, aki a tengeri örvényeket keltette. Midgard alatt volt még egy, a görögök alvilágához hasonlatos világ, a skandinávok ennek világnak a Niflheim nevet adták, mely a holtak hazája volt. Ez a világ egy kietlen, barátságtalan, jeges terület, melyben törpék és óriások laktak, akiket az írok időnként hóval teljesen belepetten írtak le. Ez a világ Hel istennő birodalma, és a birodalom bejáratát egy hatalmas kutya, Garm védelmezte, akinek az volt a feladata, hogy minden élőt távol tartson a holtak birodalmától.

A világ ilyen módon való felosztása nem egyezik az eredeti teuton felfogással, miszerint a földet a tenger veszi körbe és azon túl, a pusztaságban élnek a törpék és az óriások. A világ három részre való felosztása valószínűleg görög behatás következménye.

A germánok hite szerint az egész világ egy fa. Ez a fa az írások szerint egy óriási kőrisfa, a neve Yggdrasil, egyik gyökere az alvilágig, míg másik egészen a mennyországig nyúl. Az első gyökér vezetett a Niflheim-be, a második az óriások országába, melyet jég és hó borít, és egészen a Mimir hegységig ér, ahol a Tudás forrása állt, melyből maga Odin is inni akart. Végül a harmadik gyökér volt a Nornok legokosabbjának, Urdnak a forrása. Minden nap, mikor a Nornok vizet vesznek kútjukból, akkor abból a vízből vesznek, mely a gyökeret is ellátja. A fa legmagasabb ágán egy arany kakas figyelte a horizontot, hogy figyelmeztesse az isteneket, ha ősi ellenségeik, az óriások támadásra készülnének ellenük. A fa tetején figyelt Heimdall isten is, akinek kürtje egy napon a végső csatára hívja majd az Áz isteneket azok ellen, akik vesztüket akarják. A fatönk közelében volt egy üres tér, a béke helye, ahol az istenek mindennap találkoztak, hogy igazságot osszanak. A fa ágai között Heidrun élt, aki Odin harcosainak azt a tejet adta, mellyel jóllakhattak.
A démonok célja az volt, hogy a fát elpusztítsák. Egyiküknek, Nidhögnek majdnem sikerült is, többször is elharapta a gyökeret, amely azonban a Nornok jóvoltából még mindig a föld közepe felé mutat.

Kétségtelen, hogy a germánok házai hasonlóak világképzetükhöz, ugyanis ők nagy fatönkökből eszkábálták össze otthonaikat, és több germán településhez közeli dombon találtak hatalmas pilléreket, amelyek az univerzumot szimbolizálták. Ennek a jelenségnek a neve Irmensul, ez a szó „óriási oszlopot jelent”. A 772-es szászok elleni nagy hadjárat egyik célja egy Cherlamagne-ban (a mai Vesztfália) található ilyen oszlop volt, azonban sajnos megsemmisült.

Az istenek alkonya

A skandinávok nem hittek abban, hogy istenek halhatatlanok és a világ örökkévaló. Állandó harcban álltak, nehogy a világvége készületlenül érje őket. Láthattátok, hogy az istenek milyen csodás eszközökkel voltak felfegyverkezve és mekkora hatalmuk volt. Ennek ellenére nekik, sőt az egész világnak is vége lesz egy olyan kataklizmában, ami mindent felemészt. Ennek a neve izlandi nyelven: ragna rök, azaz „a végső sors, az istenek vége”.

Az istenek kihívták maguk ellen a sorsot. Első bűnük az volt, hogy megkínozták a Vanirok egyikét, egy Gullveig nevezetűt, hogy minden aranyát nekik adja. A másik vétkük az volt, hogy palotát ígértek egy óriásnak Valhallában, ám mikor az ígéret beváltására került volna a sor, Loki kijátszotta az óriást. Ekkor új kor vette kezdetét, amit nyers erőszak jellemzett, a valkűrök csatáról csatára röpültek, az isteneket rémálmok gyötörték. A vég kezdetét Balder halála jelentette: minden isten tudta, hogy Loki volt az, aki meggyilkolta, ezért foglyul ejtették, de ő kiszabadult, és csatlakozott az Ázok ellenfeleihez, a démonokhoz és óriásokhoz.

A rossz ómenek időközben csak szaporodtak. Egy óriás szabadon eresztett a keleti erdőkben egy falka farkast, akiknek apja maga Fenrir volt. Egyikük üldözőbe vette a Napot, s hosszú hajsza után utolérte és felfalta. Ekkor megszűnt minden fényesség a világban, a vöröses árnyak fényénél pedig felállt a démoni hadsereg. Az élén Eggther állt, és maga köré állította követőit. Az alvilágba vezető folyó partján Garm vonyított, és ezzel összehívta híveit. Délen Surt, a tűzóriások vezére gyűjtötte hadseregét. Heimdall látta mindezt, de mégis csak akkor lépett közbe, mikor látta, hogy Loki ellopta a kardját. Fenrir, a farkas, akit csak egy csellel, Tyr fél karja árán lehetett leláncolni, most eltépte kötelékeit, amerre járt, mindent elpusztított, nyomában hegyek dőltek össze, az Yggdrasilt hatalmas rengések rázták meg. Nyugatról Hrym óriás érkezett, hajóján egy fantomhadsereggel. Amikor a hajó elérte Midgardot, a tenger kígyója is előmerészkedett. Ekkor még egy hajó érkezett, fedélzetén Fenrir és Loki. Délről pusztító hadával Surt is megérkezett, amikor elérte Bifröstöt, azt is lerombolta.

Fenrir leharapja Tyr fél karját

Átellenben Ázgard istenei készülődtek a végső összecsapásra. Ez Vigrid mezején, Valhalla előtt zajlott le. Először Odin tört előre, harcosaival, az einherjákkal és a lovas valkűrökkel, egyenesen Fenrirre rontott, ám nem sikerült támadása, a farkas egészben lenyelte őt, majd rögtön Friggre vetette magát, és őt is elemésztette. Ám ekkor Vidar, Odin fia nézett farkasszemet Fenrirrel, aki megpróbálta kettéharapni, ám csodás páncélzata állta az agyarak hegyét, és Vidor puszta kézzel végzett a bestiával, eltörte felső állkapcsát. Eközben Frey Surttal került szembe, ám csodás kardja nélkül, amit felesége, Gerda keresése közben vesztett el, semmi esélye sem volt. Thor összekerült egy régi ellenségével, Midgard kígyójával. Legutóbbi találkozásuk óta a hüllő nem merészkedett a felszínre, de most annyira feltöltődött méreggel, hogy a levegő telített volt vele. Thor iszonyatosat csapott pörölyével, szétszúzta a kígyó koponyáját, ám közben annyi méreg került a szervezetébe, hogy kilencedik lépése után holtan esett össze. Loki és Heimdall, a két ősi ellenfél szemtől szembe került. Mindketten a másik csapásától estek el. Az utolsó nagy Áz, Tyr a karját letépő Fenrirt kereste, nem tudván, hogy Vidar már megelőzte őt. Garm vonítását hallva rögtön hozzá indult, és elpusztította, de az összecsapásban ő maga is életét vesztette.

Minden nagy isten halott volt. Thor, az emberek védelmezője nélkül a halandók védtelenül érezték magukat. Surt mindenütt tüzeket gyújtott, a föld felégett, a folyók kiszáradtak, a föld végül is a tengerbe süllyedt…

De minden helyrejött. A föld kiemelkedett a tengerből, hegyek emelkedtek belőle, ahonnan patakok eredtek. A földön új mezők nőttek, a nap helyére egyik fia, egy másik nap került. Az Ázok maradványaiból az istenek egy újabb generációja épült fel. Balder feléledt, és bátyjával, Höddel nagy ünnepséget tartottak Odin lakhelyén, aki sohasem tért vissza. Helyette fiai, Vidar és Vali, és az ő fiaik, Vili és Ve éltek most Azgardban. Hoenir, Odin öreg fegyvertársa is túlélte a csatát, és mágikus rúnákat vésett egy csodás botra, ami elmesélte ez embereknek, milyen boldogság vár rájuk. Az új panteont Thor két fia, Magni és Modi tette teljessé. Az emberi faj is újjászületett, Yggdrasil védelmében élt tovább, amit a nagy tüzek sem tudtak kipusztítani, és ezzel a mai emberek elődei túlélték a legnagyobb csapást, ezek után már viszonylag békésen folytatódik történetük…

A képek forrása

http://hu.wikipedia.org/
http://www.eso-garden.com/images/uploads_bilder/norse_mythology_1.jpg

Forrás: D.A.K.L.E. - Debreczeni Arany-Keresztes Lovagok Egyesülete