Graham Greene: Célzás egy magyarázatra

Manapság – a világbékének ebben a furcsa változatában nem valami könnyű vállalkozás egy december végi hosszú utazás. Útitársam meg én már annak is örülhettünk, hogy a fül

kében mindössze ketten voltunk. Igaz, hogy a fűtőtest nem működött, a lámpák viszont az egymást sűrűn követő alagutakban minduntalan elaludtak, de egyébként is sokkal homályosabban világítottak, semhogy szemrontás nélkül olvashattunk volna. Még csak étkezőkocsi sem volt, hogy az ember legalább egy kicsit mozoghatott volna.

Az egyik állomás büféjében vásároltunk egy-egy száraz sonkás zsemlyét s miközben azon rágódtunk, összeismerkedtünk. Addig a kocsi két, egymástól legtávolabb eső sarkába húzódva gubbasztottunk, állig felgombolt kabátban s mélyen hajolva alig kibetűzhető olvasmányunkra. Mikor a zsemlye maradványait az ülés alá löktem, találkozott a pillantásunk és ő becsukta könyvét.

Mire az út felét megtettük, rengeteg közős beszédtárgyunk akadt. A szendvicsekkel és az időjárással kezdtük, aztán áttértünk a politikára, és a kormányon, a világhelyzeten és az atombombán keresztül, kikerülhetetlen szükségszerűséggel eljutottunk Istenhez. De azért nem kiabáltunk, és nem is vesztünk össze. Útitársam most szemben ült velem, kissé előrehajolva, úgyhogy térdünk csaknem összeért. Lényéből olyan nyugalom áradt, hogy lehetetlen lett volna összeveszni vele, bármennyire különbözött is a gondolkozásunk. Pedig hát az alaposan különbözött.

Hamarosan megállapítottam, hogy katolikus emberrel van dolgom. Olyan valakivel, aki hisz egy mindenható és mindentudó Istenségben, míg én olyasmi vagyok, amit talán leginkább az „agnosztikus” szóval lehetne kifejezni. Van bennem valami intuíció Isten létezéséről (igaz, hogy ebben nem nagyon bízom, minthogy valószínűleg gyermekkori élményekből és szükségletekből született) és olykor az eseményeknek különös, sorsszerű alakulása, melyek úgy keresztezik az ember útját, mint az őserdőben a leopárdoknak állított csapdák, olyan ámulatot kelt bennem, amely a hithez hasonló, de értelmem fellázad egy olyan Istennek puszta gondolatára, aki a szabad akarat minden szörnyűségének kiszolgáltatja teremtményeit. Azon vettem észre magam, hogy ezeket a gondolatokat fejtegetem útitársamnak, aki csendesen és tisztelettel hallgat. Nem próbált félbeszakítani és semmi sem látszott rajta abból a türelmetlenségből, vagy szellemi fölényességéből, amelyre katolikusoknál mindig el lehet készülve az ember. Az egyik kis állomás lámpái megvilágították arcát, melyet eddig a szakaszban pislákoló egyetlen körte homályban hagyott és ekkor hirtelen megláttam rajta valamit – mit is? Oly erős volt ez a hatás, hogy elhallgattam.

Egyszerre tíz esztendőt szálltam vissza az időben, a nagy, hiábavaló küzdelem túlsó partjára, egy apró normandiai városkába: Gisorba. Egy percre megint ott jártam a régi bástyán és elnéztem a szürke háztetők fölött, míg pillantásom – Isten tudja, miért – megakadt a sok hátsó ablak egyikén. Egy középkorú férfi arca tapadt az ablaküvegre, egy arc (azt hiszem, az az arc már nincs többé, mint ahogy valószínűleg nincs többé a régi városka sem, középkori levegőjével; mindebből csupán egy halom por maradt), egy arc, melynek láttán ámulva szóltam magamban: Ez az ember boldog – maradéktalanul boldog. – Útitársamra néztem, de arca már ismét elmerült a félhomályban. Tétován szóltam: „Ha meggondolja az ember, hogy Isten – ha ugyan van Isten – mi mindent megenged. Most nem éppen csak a testi szenvedésre gondolok: hanem általában: a Rosszra. Teszem, ártatlan gyermekek megrontására...”

– Az emberi belátás annyira korlátozott! – mondta útitársam és én bosszankodtam ezen az elcsépelt szólásformán. Mintha megérezte volna csalódottságomat (lehet, hogy gondolataink is oly szorosan fonódtak össze, mint ahogy mi magunk összebújtunk a hideg kocsiban), mert így folytatta: – Persze, az ilyesmire nincs felelet. Olykor elfog az ember valami jeladást vagy célzást – itt a vonat megint alagútba robogott és a lámpák kialudtak. Ez hosszabb volt minden eddiginél és a szerelvény zakatolva rohant rajta keresztül, miközben mintha a hideg a sötétséggel együtt áthatóbbá vált volna, jeges ködként borított el bennünket. (Lehet, hogy ha az embernek valamelyik érzéke kialszik – itt a látásé –, a többi egyszerre élesebben kezd működni.) Mikor kiértünk a szürke éjszakába és a villany újra fölgyulladt, láttam, hogy útitársam hátradőlt az ülésen.

Kérdőn ismételtem meg utolsó szavát: – Célzást?

– Ő, így szárazon elmondva, vagy akár lenyomtatva, nem sokat mond az ilyesmi – mondta összeborzongva köpenyében. – És általában nem mond semmit más embernek, azon az egyen kívül, akinek szól. Tudományosan persze nem bizonyít semmit, ha úgy vesszük, voltaképpen egyáltalán nem bizonyít semmit. Olyan esetek ezek, amelyek valahogyan egészen másképp sülnek el, mint ahogy szándékolták őket –, már tudniillik az emberek, akik cselekvőleg vettek részt bennük. Vagy az a valami, ami az emberi résztvevők mögött áll.

– Valami?

– Ez a szó: Sátán, túlságosan elemberiesíti a dolgot. – Önkéntelenül előrehajoltam, most már kíváncsi voltam, mit fog még mondani. Nekem – Isten látja lelkemet – igazán nincsenek előítéleteim.

– Az emberi nyelv olyan nehézkes – folytatta –, de én néha szinte részvétet érzek iránta. Olyan pihenés nélkül keresi a megfelelő fegyvert ellenségével szemben, s mikor használni próbálja, a fegyver mindig a saját szívébe törik bele. Néha úgy tetszik, hogy egészen tehetetlen. Az imént gyermekek megrontásáról volt szó. Erről egy régi történet jut eszembe gyermekkoromból. Ön az első ember – kivéve egyetlenegyet –, akinek eszembe jut elmondani. Talán éppen azért, mert teljesen idegen. Nem nagyon hosszú történet és bizonyos értelemben sokatmondó.

– Mondja el – kértem.

– Ne várjon valami rendkívülit. De számomra, úgy érzem, jeladás volt. Igen, az a bizonyos célzás.

Lassan kezdett el beszélni. Arcát a kocsi ablaka felé fordította, noha az odakint elszáguldó sötétségben aligha láthatott egyebet egy-egy időnkint elsuhanó jelzőlámpánál, egy-egy kivilágított ablaknál, vagy egy kis vidéki állomásnál, melyet robogva löktünk vissza a sötétségbe. Aztán lassan, szavait gondosan válogatva, elkezdte:

– Gyermekkoromban megtanítottak ministrálni. Kicsi templomunk volt, mert a helységben, ahol laktunk, kevés volt a katolikus. Apró kelet-angliai mezőváros volt, sík, meszes földek és árkok – rengeteg árok vette körül. Nem hiszem, hogy ötvenen is lettünk volna katolikusok, és valamilyen okból valami hagyományos ellenszenv vett körül bennünket. Lehet, hogy ennek az eredete visszanyúlt egészen a XVI. századig, amikor egy protestáns vértanút égettek itt meg máglyán. A kivégzés helyét emléktábla örökítette meg a piactéren, itt, ahol csütörtökönként a mészárosok bódéi álltak. Én csak homályosan éreztem a felém áramló rosszindulatot noha például tudtam, hogy iskolai csúfnevem – pápista Miska – valahogyan a vallásommal függ össze És arról is hallottam, hogy apámat a városba költözésünk idején kis híján kizárták a Polgári Klubból.

– Minden vasárnap fel kellett vennem a karinget és ministrálnom. Gyűlöltem ezt – általában mindenfajta, „maskarát” gyűlöltem; sosem tudtam szabadulni a félelemtől, hogy valamit eltévesztek, Valamit rosszul csinálok és nevetségessé teszem magam. A mi istentiszteletünk ideje nem esett össze az anglikánokéval és mikor kicsi, de korántsem válogatott csapatunk kitódult a csúf kis kápolnából, úgy tetszett, a város egész. lakossága útban van a rendes templom felé – én legalább mindig úgy gondoltam rá mint „a rendes” templomra. Mindannyiszor el kellett vonulnunk közönyös, gőgös, gúnnyal telt pillantásaik előtt. Tudja, milyen komolyan veszik olykor az ilyen kisvárosokban a vallást, ha mindjárt pusztán társadalmi szempontból is.

– Különösen egy ember volt ott: a városban lévő két pék közül az, akit családom nem pártfogolt. Azt hiszem, a katolikusok közül senki nem vásárolt nála, mert azt beszélték róla, hogy szabadgondolkodó. Elég furcsa megállapítás egy olyan emberről, akinél, szegénynél, nemigen lehetett valakinek kevésbé szabad a gondolkodása. Teljesen be volt zárva saját gyűlöletébe – minket gyűlölt. Rendkívül csúf ember volt: egyik szeme üvegből, feje olyan formájú, akár egy nagy répa és olyan kopasz is. Nőtlen volt. Úgy látszott, a pékségen és a gyűlöletén kívül semmi nem érdekli. Ámbár most, hogy öregebb lettem, egyéniségének más oldalait is kezdtem már látni: lehet, hogy volt benne valami mélységesen titkolt szeretet is. Néha egy-egy mezei sétán váratlanul találkoztunk vele: különösen, ha az ember egyedül járt, és vasárnap volt. Mintha hirtelen valamelyik árokból bukkant volna fel: a ruháját eléktelenítő mészfoltok a munkaruháját borító lisztporra emlékeztettek. Botjával csapkodta a gallyakat és ha a rendesnél is rosszabb hangulatban volt, furcsa, összefüggéstelen szavakat kiabált az ember után. Mintha valami ismeretlen nyelven beszélt volna. Ma persze már tudom, mit jelentettek azok a szavak. Egyszer a rendőrség is járt nála, valami miatt, amiről egy fiú fecsegett s amit – állítólag – egy ilyen alkalommal látott. De aztán nem lett a dologból semmi, legföljebb a gyűlölet kerítette még jobban hatalmába. Blackernek hívták; és én borzadtam tőle.

– Azt hiszem, apámat a többieknél is jobban gyűlölte – nem tudom, miért. Apám a Midland Bank Igazgatója volt és lehetséges, hogy a péknek valamikor sikertelen üzleti kapcsolatai voltak a bankkal. Apám rendkívül óvatos ember volt, egész életében szenvedett a pénzügyekben való aggályoskodása miatt – akár a sajátjáról volt szó, akár a máséról. Ha ma próbálom Blackert emlékezetembe idézni, mindig úgy látom, amint egy magas, ablak nélküli falak között elkeskenyedő szűk úton közeledik: az út végén apró, tízesztendős fiúcska áll: én. Nem tudom, csak szimbolikus kép-e ez, vagy pedig valamelyik találkozásunk emléke. Ezek a találkozások valahogy egyre sűrűbben ismétlődtek. Az imént a gyermekek megrontásáról beszéltünk. Ez a szegény ember állandóan arra készült, hogy bosszút álljon mindazon, amit gyűlölt; az apámon, a katolikusokon, az Istenen, akiben az emberek oly csökönyösen hittek. Bosszút álljon: azzal, hogy engem megront. Borzalmas és agyafúrt tervet eszelt ki.

– Emlékszem az első barátságos szóra, amelyet tőle hallottam. Olyan gyorsan mentem el a boltja előtt, ahogyan csak tudtam, mikor meghallottam a hangját, amint tettetett alázattal, utánam szólt; mintha csak az inasom lett volna: – Dávid úrfi! – kiáltotta – Dávid úrfi! – és én elszaladtam. Mikor legközelebb arra mentem, kint állt az ajtóban, bizonyára látta, hogy jövök, kezében fonott kalácsot tartott: mi Chelseabunsnak hívtuk az ilyet. Nem akartam elfogadni, de nem tágított, és mikor ezután hívott, hogy menjek be hozzá a bolt mögötti szobájába, mert valami érdekeset akar mutatni, már nem lehettem hozzá udvariatlan.

– Egy kis villamos vonat volt ott – akkoriban meglehetősen ritka jószág – és Blacker ragaszkodott hozzá, hogy megtanítson a kezelésére. Meg kellett csavarnom valamennyi kapcsolót, megindítottam, aztán megállítottam a gépet. Azt mondta, ezentúl akármikor bejöhetek hozzá játszogatni. De ezt a szót „játszogatni” úgy ejtette ki, mintha valami titkolnivaló lett volna benne; és én valóban sohasem beszéltem otthon erről a meghívásról. Sem arról, hogyan osontam be ebben a szünidőben hetenkint kétszer is – ahányszor csak erőt vett rajtam a vágy, hogy megnézzem a kisvasutat a pékbolt ajtaján. De előbb mindig jobbra-balra végigkémleltem az utcát, nem lát-e meg valaki?

Ezalatt a mi nagyobb, kormos, felnőtt vonatunk megint alagútban robogott és a lámpa megint kialudt. Ott ültünk a sötétben és hallgattunk, mert a vonat dübörgése úgy megsüketített, mintha viasszal tömtek volna be a fülünket. Még akkor is hallgattunk egy ideig, mikor kiértünk a szabadba, és meg kellett sürgetnem, hogy folytassa.

– Ravaszul kieszelt csábítás! – mondtam.

– Ó, ezt ne gondolja, hogy olyan egyszerű volt a terve, Olyan nyers – mondta útitársam. – Sokkal inkább a gyűlölet vezette szegényt, semmint a szeretet. De hát lehet valamit gyűlölni, amiben az ember nem hisz? Pedig ez az ember szabadgondolkodónak nevezte magát. Lehetetlen ellentmondás: szabadnak lenni és ugyanakkor ilyen súlyosan megszállottnak lenni. És megszállottsága nyilván napról napra növekedett egész nyáron át, de fegyelmezte magát: kivárta az alkalmas pillanatot. Talán az a Lény, amelyről az imént beszéltem, talán ő öntötte belé ezt az erőt, ezt az okosságot. Csak a szünidő legutolsó hetében tette szóvá azt, ami az egész idő alatt oly mélyen foglalkoztatta.

– Éppen a földön térdeltem és két vasúti kocsit kapcsoltam, mikor hallottam, hogy megáll a hátam mögött. „Ha az iskola megkezdődik, nem játszhat többé vele, Dávid úrfi” – szólított meg. Ehhez a megállapításhoz, amihez nem volt hozzátennivaló, éppoly kevéssé, mint az utána következőhöz: „Kivéve, ha magának adnám örökbe.” Ez a megjegyzés, észrevétlenül, hihetetlen ravaszsággal hintette el bennem a vágy magját, a teljesedés lehetőségének gondolatát. Ettől a naptól fogva mindennap elmentem hozzá. Fel kellett használnom minden alkalmat, míg a gyűlölt határidő el nem jön. S azt hiszem lassacskán Blackert is kezdtem megszokni: üvegszemét, répafejét, émelyítő alázatosságát. biztosan hallotta, hogy a pápa „Isten szolgái szolgájá”-nak nevezi magát. Én néha azt gondoltam, hogy ez a Blacker meg a Másik szolgáinak szolgája volt. No de hagyjuk ezt.

– Másnap az ajtóban állva nézte, hogyan játszom, s egyszerre csak a vallásról kezdett beszélni. Elmondta – s ez olyan hamisan hangzott, hogy még én is észrevettem –, hogy menynyire csodálja a katolikusokat Azt mondta hogy szeretné ha úgy tudna hinni, mint ők, de hát hogyan hihetne egy pék? A „pék” szót úgy hangsúlyozta, mintha legalábbis biológust mondott volna; a parányi vasút meg ezalatt körbeszaladt a síneken „Én is éppen úgy meg tudom sütni azt a micsodát, amit ti esztek, mint akármilyen katolikus” – folytatta és eltűnt a boltban. Fogalmam sem volt róla, mit akar. De csakhamar újra megjelent, kezében kis darab ostyával: „Nesze – szólt –, edd meg ezt és aztán mondd meg magad.” Számba vettem és csakugyan teljesen úgy volt készítve mint az az ostya, amelyet a szentáldozásnál használtunk. Mindössze annyi volt a különbség, hogy talán nem sikerült neki a formát pontosan eltalálni. Bűnösnek éreztem magam és megijedtem anélkül, hogy tudtam volna, miért. „Mondd hát – sürgetett –, mi a különbség?”

„Különbség?” – visszhangoztam.

„Hát nem pontosan ugyanolyan ez, mint az, amit a templomban kaptok?” – erőlködött.

„Ez nincs átváltoztatva!” – mormogtam én.

„Mit gondolsz, ha mindkettőt mikroszkóp alá tenném meg tudnád különböztetni őket egymástól?” – folytatta. Mindössze tízesztendős voltam, de tudtam a helyes választ. „Nem – feleltem – a színek nem változnak el.” S egy pillanatra meghökkentem, mert ez a szó „elváltozni” valamiképpen vért és halált varázsolt elém.

Blacker hirtelen szenvedélyesen felkiáltott.

„Szeretnék egyszer egy olyat a szájamba venni! Csak éppen, hogy lássam...”

– Talán különösen hangzik, de ekkor történt életemben először, hogy az átlényegülés gondolata valósággá vált lelkemben! Hiszen persze, megtanultam szóról szóra, ezzel a gondolattal nőttem fel. De a mise éppoly élettelen volt a számorma, mint a De Bello Gallico mondatai: a szentáldozás valami olyasféle megszokott gyakorlat, akár az iskolaudvaron végzett tornagyakorlataink. Most pedig egyszerre itt áll előttem valaki, aki mindezt halálosan komolyan veszi, s olyan komolyan, mint a pap, aki persze nem számít, hiszen neki ez a foglalkozása. Jobban megijedtem, mint valaha.

„Butaság az egész – mondta a pék –, de mégis szeretném egyszer a szájamba venni.”

„Hát, ha katolikus volna, akkor lehetne” – mondtam gyanútlanul. Egyetlen, ép szemével rám bámult, mint valami Küklopsz.

„Te szoktál ministrálni, nem? Te könnyűszerrel kaparinthatnál nekem egyet azokból a micsodákból. Tudod, mit csinálnánk? Elcserélnénk! Én neked adnám ezt a kis villanyvonatot, te meg hoznál nekem egy olyan ostyát. De átváltoztatott legyen! Igen, átváltoztatott!”

„A sekrestyéből szerezhetnék egyet” – mondtam. Azt hiszem, még mindig azt képzeltem, hogy érdeklődése tisztán a pék kíváncsisága azt akarta látni, hogyan vannak készítve.

„Nem, nem – mondta –, meg akarom kóstolni, milyen íze van a ti isteneteknek.”

„Azt nem tehetem.”

„Még egy teljes villamos vasútért sem? Örökbe adnám neked. És otthon sem lenne miatta semmi baj. Szépen becsomagolnám, és egy cédulát tennék melléje apádnak. Kiváló bankvezérünk fiacskájának, egy hálás ügyfél. Apád el volna ragadtatva.”

Így felnőtt szemmel nézve, nagyon közönséges kísértés az ilyen, ugye? De próbálja magát visszaképzelni a gyerekkorába. Lábainknál, a padlón a síneknek egész hálózata feküdt. Aztán egy apró állomás, hordárokkal és utasokkal, alagúttal, vasúti híddal és sorompóval. Két szemafor, természetesen ütközőkkel is és – ami a legfontosabb – váltókorongok. Szemem elhomályosodott a vágyakozástól, mikor pillantásom a váltókorongra tévedt. Ez volt a kedvencem – oly csúf volt, olyan célszerű, olyan igazi. Elgyengülve mondtam.

„Nem tudom, hogy lehetne?...”

– Milyen gondosan tanulmányozta ez az ember a terepet. Bizonyos, hogy több ízben is belopódzott mise alatt templomunk hajójába. Olyan kisvárosban, amilyen a miénk volt – ezt elképzelheti – nem lett volna okos dolog nyilvánosan az oltár elé járulnia az áldozókkal, hisz itt mindenki tudott róla mindent. Így szólt:

„Mikor megáldoztattak, egy pillanatra a nyelved alá tolod majd. Először úgyis téged áldoztatnak, meg a másik fiút, és a múltkor láttam, hogy közvetlen utána kimentél a függöny mögé. Kintfelejtetted az egyik kis üveget.”

„A boros ámpolnát” – mondtam.

„Az ecetet és olajat” – vigyorgott rám kedélyesen. Én – én meg a kisvasutat bámultam, amellyel nem játszhatom többé, ha a szünidő véget ér.

„De ugye mindjárt lenyelné?” – kérdeztem.

„Persze – felelte. – Mindjárt lenyelném.”

– Aznapra valahogy elment a kedvem a játéktól. Felkeltem és az ajtó felé indultam. De visszatartott a kabátom hajtókájánál fogva. „Ez kettőnk titka marad – mondta. – Holnap vasárnap. Délután átjössz ide. Az ostyát beteszed egy borítékba és magaddal hozod. Hétfőn korán reggel pedig megkapod a vonatot mindenestül, ahogy itt pompázik.”

„Holnap még nem” – könyörögtem neki.

„Más vasárnap nem érdekel – felelte. – Holnap van számodra az egyetlen alkalom.” Gyengéden megrázott. „De ennek mindörökre kettőnk között kell maradnia – mondta. – Ha valaki megtudná, elvennék tőled a vonatot, és azonkívül velem is meggyűlne a bajod. Szörnyű módon végeznék veled! Tudod, hogy vasárnaponkint mindig a környéket járom. Előlem nem lehet elbújni. Egyszerre csak felbukkanok. Még otthon sem lennél biztonságban tőlem. Tudom a módját, hogyan jussak be a házakba, mikor mindenki alszik.” Behúzott maga után a boltba és kinyitott egy fiókot. Különös kulcs és egy élesre fent borotva hevert benne. „Ez olyan tolvajkulcs – mondta –, amely minden zárat kinyit. És ez – ezzel veszem vérét az embereknek.” Aztán megveregette arcomat vaskos, lisztes kezével és így szólt: „Fátyolt rá! Hiszen mi jó barátok vagyunk.”

– Az a vasárnapi mise úgy megmaradt az emlékezetemben, minden legapróbb részletével együtt, mintha csak egy héttel ezelőtt ment volna végbe. A lépcsőimától kezdve az átváltoztatás percéig minden félelmes és jelentőségteljes volt számomra. Életemben csak egyetlenegy szentmise volt még ilyen jelentőségteljes, de talán még az sem, mert hisz ez egyetlen volt, soha többé meg nem ismétlődő. Mikor a pap lehajolt hozzám, amint ott térdeltem ministráns pajtásommal az oltár előtt és nyelvemre tette a szentostyát, olyan döntőnek éreztem a pillanatot, mintha csak a végső szentséget vettem volna fel.

– Azt hiszem, akkor határoztam el magam arra a szörnyű cselekedetre – mert, tudja, a mi szemünkben ez szörnyű cselekedet –, amikor megláttam Blackert, aki a templom végéből figyelt. Legjobb fekete ünneplő ruháját vette fel és arcát – mintha sohasem szabadulhatna meg végképpen hivatásának bélyegétől – vastagon fedte a rászáradt rizspor. Biztosan azzal a gyilkos szerszámmal borotválkozott, és azután púderezte be így magát. Az egész szertartás alatt le nem vette rólam a szemét és azt hiszen, engem nem is annyira a bírvágy, mint inkább a félelem késztetett, hogy teljesítsem utasításait, félelem attól a sötét dologtól, amit ő leszámolásnak nevezett.

A másik ministráns fürgén felegyenesedett, fogta az áldoztatótányérkát és Carey atya előtt lépegetve, az oltár rácsához sietett, amely mögött a többi áldozó térdelt. Nyelvem alá toltam a szentostyát – úgy éreztem, mintha egy hólyag támadt volna ott. Aztán felkeltem és elindultam a függöny felé, hogy behozzam a kis kancsókat. Szándékosan hagytam volt őket odakint a sekrestyében. Gyorsan körülnéztem valami alkalmas rejtekhely után és megpillantottam az „Universe”-nek egy példányát, amely ott hevert egy széken. Kivettem a szájamból a szentostyát – ekkora már apró, nyirkos pépcsomóvá lett és bedugtam az újság lapjai közé. Ugyanakkor eszembe villant: hátha Carey atya határozott célra készítette ki ide a lapot és meg fogja találni benne az ostyát, mielőtt még időm lenne rá, hogy elvigyem? S csak most, amikor megpróbáltam elképzelni a rám váró büntetést, csak most kezdett földerengeni tettem egész szörnyűsége. A gyilkosság köznapi bűntény, hisz annak megvan a megfelelő büntetése. De itt az ész megtorpant: az én bűnömre semmiféle megtorlás nem látszott megfelelőnek. Ki akartam venni a szentostyát az újságból, de már nyúlósan odatapadt a lapok közé. Kétségbeesésemben kitéptem egy darabkát az újságból, és az egészet összecsavarva a nadrágzsebembe dugtam. Mikor kezemben a kancsókkal visszatértem a templomba, pillantásom találkozott Blackerével. Rám mosolygott, bátorítóan és boldogtalanul – igen, ebben biztos vagyok –, boldogtalanul. Ez a szerencsétlen talán az egész idő alatt a Megromolhatatlan után sóvárgott!

– Erről a napról nem sokkal többre emlékszem. Azt hiszem, túl erős megrázkódtatásban volt részem: kissé kábult lehettem. Aztán meg elkapott a vasárnapi családi sürgés-forgás is. Vidéki városokban a vasárnap a rokonság jegyében folyik le. Ilyenkor együtt van az egész család, ismeretlen nagybácsik és unokafivérek érkeznek, idegen kocsik hátsó üléseibe zsúfolva. Emlékszem, bennünket is valami ilyesféle tömeg rohant meg aznap és ideiglenesen háttérbe szorította lelkemben Blackert. Volt köztük valaki, akit Lucy néninek neveztek, s akinek hangos, mély és rekedt nevetése mesterséges vidámsággal töltötte meg a házat. Mintha valami hangpróbateremben kacagó lemezt forgattak volna. Ha akartam volna, se mehettem ki a házból egyedül. Mire meg hat óra lett, Lucy néni és az unokatestvérek elbúcsúztak és a nyugalom visszaköltözött a házba; akkora már túlságosan késő volt ahhoz, hogy Blackerhez menjek, és nyolc órakor már aludni kellett mennem.

– Azt hiszem, ekkorra már félig-meddig el is felejtkeztem róla, mit rejtegetek a zsebemben. De mikor kiraktam a tartalmát, a kis összegyürkölt újságpapírt, hirtelen elém varázsolta a szentmisét, a fölém hajló papot és Blacker vigyorgását. A kis csomagot az ágyam mellett állé székre tettem és megpróbáltam aludni. De minden olyan kísérteties volt, olyan nyugtalanító: a libegő függönyök mozgó árnyéka a falon, a bútorok nyikorgása, a suhogás a kéményben és – ott a széken jelenlévő Isten. A szentostya számomra eddig: egyszerűen csak a szentostya volt. Mondom, elméletben tudtam én, hogy mit kell hinnem, de most, amikor odakint az utcán felhangzott a titokzatos füttyszó, most hirtelen tudtam, hogy Az, ami ott a széken, az ágyam mellett várakozik, valami kimondhatatlanul értékes. Valami, amiért az ember egész lelki nyugalmával fizet. Valami, amit annyira gyűlölnek, hogy az ember úgy tudja szeretni, ahogyan egy kitaszítottat, ahogyan egy meggyötört gyereket szeretnek. Ezek persze egy felnőtt ember szavai, ott az ágyban pedig egy tízesztendős rémült gyerek feküdt, és hallgatta az ablak alatt felhangzó füttyszót, Blacker füttyét, de azt hiszem, azért csaknem pontosan azt érezte, amit elmondtam. Erre gondoltam, amikor az imént arról beszéltem, hogy az a bizonyos Lény – bármi is legyen – a siker pillanatában mindig és mindenben csalódik. Nyilván ugyanolyan biztos volt felőlem most is, amilyen biztos volt maga Blacker. És ugyanolyan biztos volt Blacker felől is. Pedig nem tudom, hogy ha ennek a szerencsétlennek további sorsát ismerném, nem arra jönnék-e rá ott is, hogy az ellenség fegyvere megint csak a saját szívébe fúródott.

– Végre is nem bírtam ki tovább ezt a fütyülést és felkeltem az ágyból. Kissé félrevontam a függönyt: pontosan az ablak alatt ott állt Blacker, arcát megvilágította a hold fénye. Ha kinyújtom a kezemet és ő felnyújtja a magáét, ujjaink szinte érintették volna egymást. Fölnézett rám, egyetlen ép szemében mohóság világított, ma világos előttem, hogy a siker közelsége valósággal őrültté fokozhatta rögeszméjét. Nyugtalansága kergette ablakom alá. Suttogva kérdezte: „Dávid, hol van Az?...”

– Visszakaptam a fejemet. „Add ide – mondta gyorsan. – Reggel megkapod a vonatot.”

– Megráztam a fejemet. – „Itt van velem az érvágó is folytatta –, meg a kulcs is. Okosabban teszed, ha mindjárt ledobod.”

„Menjen innen!” – suttogtam, de a félelem csaknem elvette szavamat.

„Akkor előbb véredet veszem, s aztán úgyis megkaparintom.”

„Ó nem, nem kapja meg” – mondtam. Odamentem a székhez és felemeltem Őt. Csak egyetlen hely volt, ahol biztonságban tudhattam. Nem tudtam a szentostyát leválasztani a papírról, s így azzal együtt nyeltem le. Az újságpapír megakadt a torkomon, mintha szilvahéj lett volna, de leöblítettem a vizeskancsóból. Aztán visszamentem az ablakhoz és lenéztem Blackerre. Ekkor hízelegni kezdett: „Mit csináltál vele, Dávid? Ostobaság az egész! Hiszen csak egy darab kenyér!” – Olyan sóváran, olyan könyörögve bámult föl rám, hogy gyerekfejjel is csodálkoztam: hát ha igazán csak egy darab kenyérnek hiszi, akkor hogyan kívánhatja ennyire.

„Lenyeltem!” – mondtam neki.

„Lenyelted?”

„Le – mondtam –, menjen innen.” És akkor olyasmi történt, ami az én szememben ma megrázóbb, mint akár az ő megrontó szándéka, akár saját meggondolatlan cselekedetem: elkezdett sírni. A könnyek ferdén csurogtak végig félorcáján, egyetlen ép szeméből, vállai rázkódtak. Csak egy pillanatig láthattam az arcát, aztán elindult, fejét lehajtva; kopasz répafeje lóbálódzott a sötétben. Ha ma visszagondolok erre a jelenetre, szinte azt hiszem, hogy magát azt a Valamit láttam akkor, kikerülhetetlen vereségét siratva. Engem akart fegyverül használni, és – íme – eltörtem a kezében. Blacker egyetlen szeméből az ő könnyei hullottak.

A hideg utazásnak egyik fele véget ért. Most hosszú várakozás állt előttünk, aztán a döcögő helyi vonat.

– Érdekes történet volt – mondtam. – Azt hiszem, én odaadtam volna neki, ha már annyira megkívánta. Kíváncsi vagyok, mit csinált volna vele?

– Azt hiszem, mindenekelőtt nagyítóüveg alá rakta volna – mondta útitársam –, minden egyebek előtt mindabból, amiket – gondolom – tervezett vele.

– És a célzás? Nem látom tisztán, mit akar ezzel mondani.

– Hát – mondta töprengve –, ha jól meggondolja az ember, ez az eset számomra egy csodálatos kezdet volt. – Soha meg nem értettem volna, mire célzott ezzel – ha – mikor felállt, hogy táskáját levegye a hálóból – köpenye véletlenül ki nem nyílik, és ki nem villan alóla papi gallérja.

– Azt hiszem – mondtam –, ön úgy érzi, sokat köszönhet ennek a Blackernek.

– Igen – felelt. – Tudja, én nagyon boldog ember vagyok.

(1950)

Forrás: SzePi