A gnosztikusok

A hivatalos kereszténység teljesen kiirtotta tanaiból a gnózist. A gnoszticizmus irányzatai valóban szerteágazóak, sok fantasztikus, túlzó, ellentmondásos, túlburjánzóan részletező, nehezen követhető írást termelt ki a doketizmustól (látszattest tan), a 365 eon szellembirodalmáig. A Nag-Hammadi lelet feltárásáig (1945) kevés volt az eredeti fennmaradt írott anyag (gnosztikus apokrif evangéliumok, Pistis Sophia stb.), inkább csak a gnosztikusok ellen írt vitairatokból ismertük tanaikat. Az újonnan feltárt írások szövevényében gyakran megtaláljuk az igazi gnózis állításait, bár nehezen kibogozható formában. Jól jellemzi Kákosy László egyiptomi gnózisról írt könyvének címe a gnosztikus irodalmat: Fény és Káosz. Megkapó a vágyódásuk a pleroma, a teljesség, a világító tenger, az istenség székhelye felé. A misztikus istenség avatott hirdetői ők. Íme egy rész a Papyrus Berolinensisből: "Ő az igaz Isten, a mindenség atyja, a láthatatlan, aki a mindenség felett van, aki az ő halhatatlanságában létezik, a tiszta fényben, amelybe senkinek a szeme világa sem pillanthat be. Ő a Szellem és nem helyes azt gondolni, hogy bármilyen jellege van. Felette áll az isteneknek, Ő az Uralom, mely felett senki sem uralkodik. Ő az örökkévaló, aki mindig létezik. Nem is lehet beszélni róla, mert senki sem fogta fel Őt. Nevét nem lehet megmondani. Ő a mérhetetlen fény, a folttalan szent tisztaság." A gnosztikusok abban általában egyetértenek, hogy világunkat nem a legfelső Isten formálta ilyenné, hanem egy demiurgosz ("kézműves") isten, és ő és az ördög viaskodnak köreinkben. E felfogás kifejtése azonban mérhetetlenül hosszadalmas, bonyolult, sok verzióban létezik. A Nag-Hammadi lelet iratai szerint egy eoni lény, Pistis Sophia önkényes teremtési akaratának gyümölcse Jaldabaóth, az első arkhon, aki azt mondta az embereknek: "Én féltékeny Isten vagyok és nincsen más Isten rajtam kívül". Ő, Kronos-Saturnus-szerű figura aki ellen fia a Jupiter-szerű Szabaoth fellázad. Utóbbit felviszik az igazi menny alatti függöny alatt lévő legfelső égbe, ahol a jobbján a Krisztus áll: Jaldabaóth viszont Évával nemzi az emberekkel foglalkozó isteneket, Jahvét és Élohimot. Nem kevésbé bonyolult, de keresztényibb a Pistis Sophia című irat, ahol a 13., tehát a Zodiákus fölötti Bonból lebukott Pistis Sophiát sok könyörgése hatására Krisztus kimenti és felviszi a fénybe. A demiurgosz-Istent hirdetik a sokáig élő gnosztikus vallási mozgalmak (marcionisták, manicheusok, bogumilek, katárok) is. A gnosztikusok megegyeztek a lélek preegzisztenciájában (megelőző létében). Basilides és Isidorus a lélekvándorlás részleteit is taglalták (miszerint Zodiákus szintű Bolygóprincípium-lény Morcion a II. században alapítja meg közösségét. Az Ó-testamentum Istenével együtt az egész Ó-szövetséget elveti, csak a Márk-evangéliumot, Pál leveleit és saját antitéziseit ismeri el Szentírásként. Működése nagy ösztönzést adott a kánoni iratok összeállítására. Mani babiloni próféta volt a III. században. Tanításai szerint ezt a világot az oroszlánfejű, sárkánytestű ősördög alakította ki. A Világosság Királya azért teremtette az ősembert, hogy harcban legyőzze az ősördögöt. Először az ördög kerekedett felül, de a Világosság Királya az ember segítségére jön. Először csak a "választottak" (akik a száj, a kéz, és az öl pecsétjét vállalják, tehát vegetáriánusok, tisztán cselekvők, cölibátusban élők) tudják a bennük fogságbeesett világosságot a Napba visszavezetni. A többieknek a Tízparancsolat szerint kell élniük és a választottakat kell segíteniük. Kezdetben Szent Ágoston is manicheus volt. Meni keresztény követői lettek a balkán bogumilek (Istenszeretők) és a francia katárok (tiszták). A katároknál az ótestamentumi "rossz" isten maga Satanael, aki Évával Kaint nemzette, az újtestámentumi "jó Isten": Krisztus. A katárokat a XIII., a bogumileket a XV. században irtotta ki a hivatalos egyház. Egyetértenek abban, hogy a test a lélek börtöne. Talán a legjelentékenyebb, legnagyobb hatású gnosztikus, Valentinus volt. Ő kimondta, hogy vannak hylikus (anyagias), pszichikus (lelkies, vallásos) és pneumatikus (szellemiség által vezetett, gnosztikus) emberek. Csak az utóbbiak tudnak felemelkedni az aszkézisnek arra a fokára, amelyen a lélek ismét egyesülni képes istenével. Fennmaradt néhány olyan írás is, pl.: a Tamás Cselekedeteiről szóló iratban található Gyöngy himnusz (a II. századból), ami minden értekezésénél szebben írja le a lélek testbe börtönzöttségének élményét, s isteni lénye (a "gyöngy") újrafelfedezése utáni visszatértét az Atya házába. E himnuszban az "Egyiptomba", e földi világba tévedt szerelmetes gyermek mennyei levelet, üzenetet kap: "Csókoltam pecsétjét, könnyekkel öntöztem; a drága levélkét sírva betűzgettem. Előttem állt Atyám, nemes származásom, gyöngyöm is, mily drága! én meg sírom ásom. Nem! Megyek! A sárkányt álomba ringatom Enyém lesz a szép gyöngy azt nála nem hagyom." Valóban meglátja és megszerzi a gyöngyöt, s így ujjong: "Mehetek már haza, misem tart itt vissza, vethetlek a porba te szennyes, otromba egyiptomi ruha. Karomat kitárom, úgy terítik reám Atyám kincstartói bíborvörös tógám, az én kis köntösöm - könnyekkel öntözöm - " Útja végeztével tényleg visszaléphet az égbe: "Királyok kapuján léptem én az égbe királyok közt kaptam helyet örökségben Atyám megígérte, hogy tovább is viszem; mígnem áldozatom, gyöngyömet a drágát Istenek királya lába elé teszem. Aki adta, annak a trónjához viszem." Forrás: Szász Ilma, Az élő fény árnyéka, Kőröspatak, 1997