Az ernyőkalapos bódhiszattvák - japán népmese

Valamikor, réges-régen élt egyszer egy szegény öregember meg a felesége. Tengették csak az életüket egyik napról a másikra, s olyannyira nem volt semmijük, hogy hiába közelgett már az újesztendő, még annyi rizsecskéjük sem akadt, hogy egy falatnyi rizslepényt készíthessenek az ünnep tiszteletére.
- Küszöbön az újesztendő, s még egy kis rizslepényt sem tudunk áldozni az isteneknek.
- Bárcsak lenne itthon valamink, amit pénzzé tehetnénk! - sóhajtott fel az öreg az ünnepet megelőző nap reggelén, s körbejáratta a szemét a szobán. De bizony nem jutott az eszébe semmi.
- Hiába, nagyon szegények vagyunk... - mondta csüggedten az asszony, s kiment a földes konyhába szétnézni, hátha ott talál valamit. A konyha sarkában meg is akadt a szeme egy köteg csenevész bambusznádon.
- Tudod mit, Tata! Itt van ez a bambusznád, csináljunk belőle ernyőkalapokat, hátha el tudjuk adni a piacon!
- Igazad van, Mama. Ez nem is rossz ötlet.
Ezzel serényen munkához láttak. Az öreg keskeny csíkokra hasogatta a nádat, az asszony meg ernyőkalapokat font belőle. Amikor öt darabbal elkészültek, fogta az öreg a kalapokat, és a hátára vette.
- Hazafelé veszek majd rizst. Hozok répát, de még bojtorjángyökeret is! - búcsúzott el a feleségétől, s azzal elindult a városba.
A piacon nagy volt a nyüzsgés, az ünnepre készülődők árusról árusra jártak, azok meg hangosan kínálták a portékájukat.
Az öreg sem hagyta magát, jól kieresztette a hangját:
- Kalap, ha süt a nap, ha hó esik, ernyő kalap! Kalap, ha süt a nap, ha hó esik, ernyő!
De hiába kínálgatta az áruját, bizony nem kelt el belőle egy sem.
- Nem is csoda! Ilyen nagy ünnepen ugyan kinek van szüksége holmi ernyőre... - sóhajtott csüggedten. - Szegény asszony, milyen csalódott lesz, ha rizs nélkül megyek haza.
Mivel már közel járt az este, fogta hát az ernyőkalapokat, s elindult haza. Már a faluja határában bandukolt, mikor komiszul fölerősödött a szél, valóságos vihar támadt. Egyszer csak, hogy fölnézett, megpillantotta az útszélen Dzsizó bódhiszattva hat hólepte szobrocskáját.
- Szegény kis Dzsizók! Itt kell fagyoskodnotok ebben a hidegben! - mondta együttérzően, azzal odalépett a kőszobrocskákhoz, s gyöngéden leveregette a havat vállukról, hátukról, kerek buksijukról.
- Milyen szamár is vagyok! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hát persze! Itt vannak ezek az ernyőkalapok, rájuk adom!
Ezzel sorban a fejükre tett egy-egy kalapot, még a zsinórját is megkötötte az álluk alatt, nehogy a zabolátlan szél elsodorja. Ám mivel csak öt kalapja volt, az utolsónak nem jutott.
- Sebaj, itt az én fejkendőm! Igaz, nem olyan jó, mint a többiek kalapja, de azért fogadd el! - mondta bocsánatkérően a hatodiknak, majd leoldotta a saját viseltes kendőjét, és a kerek buksira kötötte.
Így aztán üres kézzel, de nyugodt szívvel tért haza.
- Megjöttem, Mama!
- Hideg volt ma, biztosan fáztál. No, elkelt-e az ernyő?
- Nem biz'a. Egy darab se!
Majd elmesélte a feleségének, hogy mi lett az ernyők sorsa.
- Jól tetted, Tata! Bizony még a drága kis Dzsizók is fázhatnak ebben az ítéletidőben. Gyere, Tata, te is átfagyhattál, melegedjél meg a tűznél!
Az öreg szinte magához ölelte a jóleső lángokat, úgy melengette fagytól gémberedett tagjait.
- Hát, Mama, az idén mégiscsak rizslepény nélkül köszöntjük az újesztendőt. De tudod mit? Játsszuk el legalább a lepénykészítést!
- Szép fehér rizs egy mozsárral, törjed már, zúzzad már! - rikkantotta az asszony.
- Töröm már, zúzom már! - felelte rá az öreg.
- Teli a mozsár kölessel, törjed már, zúzzad már!
- Töröm már, zúzom már!
- Szemescirok mozsaramban, törjed már, zúzzad már!
- Töröm már, zúzom már!
Fújták jókedvűen, ahogy lepénykészítéskor szokás, s közben ütemesen doboltak a tűzhely padkáján, mintha a súlyos famozsárban vidáman pufogna a döngölőfa.
Miután így eljátszották a lepénykészítést, elrágcsáltak egy kis télire eltett savanyúságot, s tea helyett forró vizet kortyolgattak hozzá, majd lefeküdtek.
Éjnek idején az öregek arra ébredtek, hogy kintről távoli hórukkolás hangja szűrődik be, mintha egy megrakott szánkó húzói biztatnák egymást.
- Ugyan kik lehetnek ezek ilyen későn? Lehet, hogy a legények csak most jöttek meg a vásárból?
- Az bizony meglehet.
Tovább füleltek, s egyszer csak hallják ám, hogy valakik énekelnek, méghozzá egyre hangosabban, mintha egyenesen az ő házuk felé tartanának.

Hat Dzsizóknak ernyőt adó
öregapó s öreganyó
háza merre van,
háza merre van?

Kisvártatva az ének hirtelen abbamaradt, majd valami tompa puffanás hallatszott a tornác felől.
A két öreg fölkelt, s óvatosan ajtót nyitott. Hát látják ám, hogy a tornácon három hasas szalmazsák hever, az egyik rizzsel, a másik kölessel, a harmadik szemescirokkal teli. De volt ott még más is: retek, répa, bojtorjángyökér, szárított hal, de még ünnepi fenyőág is, vagyis minden, ami csak illik ilyen jeles napokhoz. S még látták az úton a hat ernyőkalapos Dzsizó alakját, amint szánkót húzva maguk után egyre távolodtak, majd elnyelte őket a sötétség.

Forrás: Polczer Porta