Törökök, sumerok, japánok vagy finnugorok? - A magyar nyelv rokonságáról

Miért is fontos erről beszélnünk? A nyelv a nemzeti identitás egyik fő összetevője; ha nem vagyunk tisztában nyelvünk történetével és jelenével, akkor csorbul nemzeti azonosságtudatunk. Manapság a médiában szinte csak az ún. „nem hivatalos” álláspont kap helyet; a könyvesboltok tele vannak olyan kiadványokkal, amelyek ezt tárgyalják. Ám ezeknek a műveknek a szerzői általában nem

szakemberek (nem történészek, régészek, és főleg nem nyelvészek).

Ha szakember állít valamit, annak jobban illik hinni, mint az amatőrnek. Nyelvészként nem akarok vakbelet operálni, talajtorna-gyakorlatot bemutatni vagy hidat építeni, mert egyáltalán nem értek hozzá – aki soha nem tanult nyelvészetet, az inkább ne találjon ki elméleteket róla. A tudományban lehetnek és kell is, hogy legyenek viták, de az alaptételeket soha senki nem vitatja, pl. egy vegyi folyamat hőtermelő vagy -elnyelő voltát nem lehet vitatni, de lehet eljárásokat és eszközöket keresni arra, hogy ez az energiatermelés vagy -bevitel kisebb vagy nagyobb legyen. Senki nem vitatja, hogy a

Word táblázatkezelő moduljával nem lehet adatbázis-kezelést végezni; az Excel viszont nem alkalmas arra, hogy kézikönyvet készítsünk vele. (Az Excel kézikönyve is Wordben készült!) Lehet persze újabb és újabb szövegszerkesztő és adatbázis-kezelő programokat írni. Hirdethetem a Föld lapos, és Nap a Föld körül kering –de aki elhiszi, annak fejében alaposan összekeveredtek a tudomány tételei és a fantazmagóriák. Éppen úgy, mint azokban a fejekben, amelyek a „délibábos” nyelvészkedést űzők nyakán ülnek.

Mi is a nyelvrokonság, mitől rokon két vagy több nyelv?

A népek rokonsága nem azonos a nyelvek rokonságával. A magyarság genetikailag eleve kevert – már a honfoglaláskor négy főbb embertani típus érkezett a Kárpát-medencébe, azóta pedig sokféle nép települt és olvadt be. Ismerünk nyelvcseréket: a poroszok balti nép voltak – ma ők a „legnémetebb” németek! –, a bolgár viszont eredetileg török nyelvű nép. Itt most csak és kizárólag a magyar nyelv rokonságáról lesz szó, népünk rokonságát kutassák a genetikusok, antropológusok, folkloristák, régészek, őstörténészek. A magyar nyelv a finnugor (uráli) nyelvcsaládba tartozik, ezt tudományos módszerekkel bizonyíthatjuk (alapszókincs, szabályos hangmegfelelések, a nyelvtani szerkezet anyagi hasonlóságai). Ezeket a módszereket nem a finnugristák találták ki, ők csak alkalmazták azokat az eljárásokat, amelyekkel az indoeurópai nyelvek rokonságát évtizedekkel korábban bizonyították. Minden más hasonítás tippelésen, nem pedig rendszerezett tudáson alapul. A feltett kérdésre pedig az egyszerű (nem egészen tudományos, de közérthető) válasz: rokon nyelvnek azokat nevezzük, melyek egy közös alap- vagy ősnyelv nyelvjárásaiból alakultak ki úgy, hogy az idők folyamán egyre nagyobb eltérést kezdtek mutatni egymástól és az alapnyelvtől is, míg végül egymás közti érthetőségük jelentősen csökkent, esetleg meg is szűnt.

Honnan a sok nem finnugor elképzelés?

A reneszánsz és a barokk idején, amikor a nyelvészek figyelme a klasszikus, már kihalt (de legalábbis anyanyelvként már nem létező) nyelvekről egyre inkább az élő, beszélt, ún. vulgáris nyelvek felé fordult, hamar rájöttek, hogy pl. a francia és az olasz, a német és az angol, a lengyel és a cseh egymás rokonai, hiszen még ma is elég közel állnak egymáshoz. A magyarnak nem volt ilyen közeli rokona, hát kerestek neki. Hol találták meg? Olyan kihalt nyelvekben (és népekben – ekkor a kettőt nem választották el egymástól!), amelyekről semmi tudomásuk nem volt (leírások hiányában nem is lehetett). Ezek: hun, szkíta, sumer. Ezenkívül komolyan felmerült a sémi rokonság, amit ekkor a zsidó (héber) nyelvvel való hasonlóságra alapoztak: Geleji Katona István még párhuzamos zsidó–magyar történelmet is írt.

Amikor Sajnovics János 1770-ben Koppenhágában, majd néhány évvel később Kolozsvárt megjelentette a Demonstratiót, később Gyarmathi az Affinitast, a kor arisztokráciájának nem tetszett a „halszagú” rokonság. (Ezt a kifejezést még ma is gyakran hallani, pedig de jó lenne olyan halszagúnak, elmaradottnak lenni, mint a finnek!) Szimpatikusabb volt a „dicső” török vagy szkíta származás.

A tudományosan megalapozott finnugrisztikát haza-, nemzetárulásnak tekintik egyesek, mert a XIX. században kezdték kidolgozni. Szerintük Habsburg-bérencek voltak pl. Budenz és Hunfalvy, ezt a két kutató nevére, származására alapozzák (a szepességi német Hunfalvy eredeti neve Hunsdorfer, Budenz pedig csak felnőtt korában tanult meg magyarul). A XX. század második felében pedig – ugyanezen vélemények szerint – „kommunistabérencek” foglalkoztak finnugor kutatásokkal, mert szovjet kollégákkal tartottak kapcsolatot – de hát a rokon nyelveket beszélő népek a finnek és részben a lappok kivételével mind ott laktak! (És ezek az észteket meg a líveket kivéve ma is Oroszországban élnek.) Az akkori kutatók jó része ma (és akkor is) kifejezetten antikommunista (volt), és a szovjet kapcsolat nem ideológiai, hanem szakmai jellegű volt. A finnugristák közül nem egy ült börtönben vagy volt száműzetésben a SZU-ban politikai nézetei miatt. A finnugrisztikát egyébként sok olyan országban is művelik, amelyeknek semmi közük nem volt soha sem a Habsburgokhoz, sem a kommunistákhoz: Japán, Franciaország, USA, Svédország, Finnország.

Hogyan dolgozták ki a finnugor nyelvrokonság elméletét, és hogyan dolgoznak ennek tagadói?

A finnugor nyelvek rokonságát a korábban az újlatin, germán, szláv, majd az indoeurópai nyelvek rokonságának megállapításánál már ismert módszerek felhasználásával dolgozták ki: az alapszókincs összegyűjtése, ennek alapján a szabályos hangmegfelelések megtalálása; a nyelvtani rendszer elemeinek vizsgálata, ezzel a szerkesztésmód hasonlóságainak feltárása, majd a nyelvtani viszonyító elemek anyagi egyezésének-eltérésének vizsgálata. Ezek alapján rekonstruálták az alapnyelv főbb tulajdonságait. Ez rendszerszerűen kidolgozott elmélet.

A nem finnugor elméletek követői között csak abban van egyetértés, hogy a magyar nem finnugor nyelv, minden másban eltérnek egymástól. Ezek nem rendszerszerűen kidolgozott elméletek.

Csak hézagos a felsorolás, hogy a magyar nyelvet mi mindennel próbálták már rokonítani: zsidó, egyiptomi, sumer, etruszk, hettita, baszk, perzsa, pelazg, hun, görög, kínai, szanszkrit, angol, tibeti, tamil, korják, kamcsadál, jukagír, japán, ajno, dravida, maori, magar, csin, lepcsa, dafla, abor-miri, khasszi, mikir, munda, gondi, örmény, bodó, kocs, garo, kacsari, manipur, teluga, migal, brahui, tapka, manyók, szokpa, hórpa, szerpa, szunvár, garung, rodong, csuruszja, kulungya, bahingya, lehorong, szangpang, dumi, bután és persze kamu. (Ez utóbbi egy nyelv – az egész pedig maga is kamu…) Ha ugyanis ezeket a teóriákat komolyan vennénk, abból egyben az is következne, hogy a felsorolt nyelvek egymásnak is rokonai, tehát pl. az angol, a kínai, a japán, a baszk és a perzsa egy tőről fakadtak.

Az egyik legnépszerűbb „bizonyíték” a finnugor rokonság ellen: „miért nem értjük meg a finneket, lappokat, észteket, ha nyelvrokonok vagyunk? Bezzeg a szlávok, újlatinok, germánok…” Ezzel csak egyetlen aprócska hiba van: nem veszi figyelembe a nyelvek változásait az idő és a földrajzi távolság függvényében. Az újlatin vagy a germán nyelvek mindössze egy-másfél évezrede különültek el egymástól, honfoglaló eleink pedig még egy viszonylag egységes ószláv nyelvet beszélő népességet találtak a Kárpát-medencében, hiszen ezek még csak akkor indultak meg a szétválás, az önálló nyelvvé alakulás útján. A különféle szláv anyanyelvűek még ma is jól (ha nem is tökéletesen) megértik egymást, de tolmács nélkül tud beszélgetni a holland és az afrikaans anyanyelvű is, hisz ez utóbbit alig több mint 100 éve tekintjük önálló nyelvnek. Ráadásul ezeknek a nyelveknek a beszélői általában viszonylag közel élnek egymáshoz ma is, szomszédosak egymással, a határok (nyelvi határok!) mellett sokszor keverék nyelvet vagy egymáshoz nagyon közel álló nyelvjárásokat beszélnek. Ahol pedig komolyabb távolságok vannak, ott elindult a nyelvszakadás, önállósulás folyamata: az említett afrikaans már önálló nyelv, de csak idő kérdése, hogy mikor válik el az európaitól a Brazíliában beszélt portugál annyira, hogy egyértelműen másik nyelv legyen (ilyen törekvések már most is vannak).

Ugyanakkor a magyar már kb. 3000 éve önálló nyelv, és sokáig nem volt kapcsolatunk a rokon nyelveket beszélőkkel; idegen nyelvűekkel annál inkább. Teljesen más hatások érték, mint a többi finnugor nyelvet, természetes hát, hogy hiányzik a kölcsönös érthetőség. Ugyanakkor ha valaki, aki nem tud sem magyarul, sem finnül, mondjuk felvételről vagy messziről hall ilyen nyelvű dialógusokat, akkor azonnal felfigyel arra, hogy mennyire hasonló a két nyelv hangzása. Jómagam, bár beszélek finnül, nagy távolságból nem mindig tudom megkülönböztetni a magyartól! Egy dán ismerősöm első magyarországi útja alkalmával teljesen meg volt zavarodva, mert folyton úgy érezte, hogy finnül beszélnek körülötte – ő maga egyik nyelvet sem beszéli, de korábban sokat járt Finnországban. Ez volt egyébként Sajnovics kiindulópontja is, amikor a magyar és a lapp nyelv „azonosságát”, vagyis mai szóval élve rokonságát kutatni kezdte.

A nyelv pedig ennél rövidebb idő alatt is változik. Az alig másfél évszázada élt Jókai regényeit bizony néha nehezen értjük, nem is beszélve Tinódi vagy Balassi verseiről. De ugyanúgy jegyzetekre, magyarázatokra szorulnak a mai finnek a Kalevala, az észtek a Kalevipoeg, az angolok Shakespeare olvasásakor. És ha a még régebbi, de már írásos nyelvemlékeinket nézzük? Feheruaru reah mene hodu utu reah – szól az egyik legrégibb nyelvemlékünk. Értjük? Igen, ha az iskolában figyeltünk, akkor tudjuk, hogy a töredék jelentése: „a Fehérvárig menő hadútig”; ám érteni igazából nem értjük. Pedig alig ezeréves, magyarul írt szövegről van szó! És ugyanez a helyzet a legkorábbi ismert, teljes magyar nyelvű szövegekkel, a Halotti beszéddel meg az Ómagyar Mária-siralommal is: a volek sirolm tudotlon vagy hadlava holtat terumteve istentul mondatokat ma már csak magyarázattal értjük meg: „valék siralom-tudatlan, azaz: nem tudtam, mi a siralom”, illetve „hallá holtát teremtve/teremtő istentől, azaz: hallotta, midőn isten őt megteremtette, hogy halála be fog következni, más értelmezésben: hallotta a teremtő istentől…”.

A délibábos rokonítások közül talán a legnépszerűbb manapság a sumer. A mintegy 3000 éve kihalt sumer nyelvet és kultúrát komoly tudósok kutatják, ők a sumerológusok. Akik a magyart a sumerral rokonítják, azok a sumeristák. A sumerológia világviszonylatban is talán legismertebb szaktekintélye Komoróczy Géza, akiről a sumeristák azt merik állítani, hogy nem tud sumerul. A sumeristák viszont valóban nem tudnak sumerul, nem tudják olvasni az ékírást (amit Komoróczy folyékonyan olvas!), adataikat egy XIX. századi szótárból veszik, amelyben az eredetileg ékírásos szavak latin betűs átírással szerepelnek, ráadásul ez sokszor megbízhatatlan, pontatlan. Szóegyeztetéseikben szabályos hangmegfelelések nem is léteznek, minden hangnak minden megfelelhet; jelentéstanilag: egészen távoli jelentések is lehetségesek. Legszebb példa: a szerintük sumer eredetre visszamenő minta – a szót azonban Sajnovics alkotta 1770-ben a lapp mint ’pénzérme’ szóból! Az egyeztetett szavak között találunk még olyanokat is, mint a magyar (!) trampli, suszter szavak, melyek egyesek szerint ősi eredetűek…

A nem finnugor elméletek támogatóinak őstörténeti elképzelései a legváltozatosabbak. Egyesek szerint Ázsiából jöttünk a török és/vagy iráni népekkel; mások azt mondják, hogy Egyiptom felől érkeztünk; megint mások szerint Európa őslakosai voltunk, és a magyar minden európai nyelv alapja (a magyar az évezredek során nem változott, megőrizte „tisztaságát”, nem hatottak rá a társadalmi és történelmi események – de akkor mi a Halotti Beszéd, az Ómagyar Mária-siralom, a tihanyi apátság alapítólevele, vagy akár Balassi és Jókai nyelve?). További ötletek: Jézus magyar volt, és magyarul beszélt; Grönlandról érkeztünk; egy elsüllyedt földrész megmenekült lakói vagyunk; az űrből jöttek a magyarok ősei a Földre stb. Van, aki a hun nyelvrokonság bizonyítása érdekében még hun nyelvemlékeket is talált – ez olyan tudományos szenzáció lenne, amiről bizonnyal tudna a világ, ha igaz lenne. Egyesek nem átallanak nyelvemléket hamisítani sem.

A délibábos nyelvészek a nyelvtani szerkezeteket egyáltalán nem veszik figyelembe, nem is keresnek ilyeneket. Pusztán az állítólagos (de nem bizonyított, mert nem bizonyítható) szóegyezésekre támaszkodnak, már ha egyáltalán szóegyezésnek lehet mondani erőltetett magyarázataikat.

Ami mármost a jelenlegi kutatásokat és a tudomány álláspontját illeti, nincs a világon egyetlen komoly tudományos intézmény, sem egyetem, sem akadémia, amely megkérdőjelezné a magyar nyelv finnugor (uráli) eredetét. Bármely komoly lexikont, enciklopédiát, nyelvészeti szakmunkát nyissuk is ki, mindenhol azt találjuk, hogy a magyar nyelv rokonai a vogul (manysi), osztják (hanti), votják (udmurt), zürjén (komi), mordvin, cseremisz (mari), lapp (számi), észt, finn, valamint a szamojéd nyelvek. (A finnugor és szamojéd nyelvek együtt az uráli nyelvek.) Ezt minden magyar szakosnak megtanítják a világ minden egyetemén, és persze minden finn, észt stb. szakosnak is ugyanígy meg kell tanulnia a világ minden egyetemén. A (főleg, de nem csupán) bulvársajtóban és az interneten megjelenő egyéb elméletek hirdetőit egyetlen képzett nyelvész vagy régész sem veszi, nem is veheti komolyan. Szomorú, hogy sokszor színvonalas fórumokon is sokkal nagyobb hangsúllyal jelennek meg a teljességgel dilettáns teóriák, és – ritka kivételektől eltekintve – nem engednek teret a tudomány valós álláspontjának. Szomorú, hogy sok nagynevű professzor is arra kényszerül, hogy ideje egy részét az ilyen és ehhez hasonló tudománytalan elméletek cáfolatával töltse. Ideje lenne végre lezárni ezt a vitát, hogy éppúgy ne kelljen a finnugorságot bizonygatni, mint azt a tényt, hogy a víz 100 Celsius-fokon forr, nullán pedig fagy.

Forrás: Bogár Edit - Papirusz