A hagyományos észt kultúra

Bár a háromnyomásos földművelés már az i.sz. 2. évezred elején elterjedt, az erdőirtásos földművelés nyomai még a 19. században is megvoltak. A legfontosabb gabona a rozs volt, de emellett fontos szerepet játszott a zab és az árpa is. Az utóbbi századokban a legfontosabb táplálékká a burgonya vált. A ruházkodás alapanyaga a lenből készült vászon volt. A háziállatok közül a szarvasmarha és a sertés voltak a legjelentősebbek. A méhészet átmenetet képzett az erdei és a házi méhészet között: a méheket fatörzsből vájt kaptárszerű odúba telepítették. A vadászat elvesztette gazdasági jelentőségét, a halászat pedig csak a szigeteken és a tengerparton volt számottevő. A folyókon, tavakon való halászat nem volt jelentős, de sok ősi halászeszközt megőrzött.


Az észt parasztok jellegzetes háza a rehielamu volt. Ez egyszerre volt gabonaszárító és lakóház. A mennyezeti rudakon száradtak a cséplésre szánt gabonakévék. Az egyetlen szobában, rehetubában nem volt kémény, a füst az ajtón keresztül távozott. Ez egészségtelen volt, a gabonát viszont a füst tartósította és sajátos ízt kölcsönzött neki: ennek köszönhetően az észt gabona Nyugat- Európában keresett árucikk volt. A rehetuba mellé nagy, fűtetlen helyiséget (rehealune) építettek. Itt csépelték a gabonát, télen pedig kocsiszínként, istállóként szolgált. A rehetuba köré raktárhelyiséget építettek, így az közvetlenül nem kapott fényt. A 19. században ezek a raktárak elmaradtak, a rehetuba ablakot kapott és tisztaszobává lépett elő. Ekkoriban már kémény is volt. Az épületek általában rönkfából épültek, és négyszögben ölelték körül az udvart. A többi épülettől kissé távolabb állt a szauna. Az udvar körül gyakran alacsony, kőből rakott kerítés húzódott.

A hagyományos észt népviseletet már a 19. század közepén kezdte kiszorítani a városi öltözet. Főleg az északi népviseletben sok az új elem. Délen eredetibb formában maradt meg a viselet, délkeleten pedig keveredett az új és a régi öltözet. A szettuknál orosz hatás figyelhető meg. A női viseletet hímzés díszíti, északon az inda- és virágminták, délen a geometrikus minták a jellemzőek. Az ékszerek közül jellegzetes az inget elől összefogó kerek csat, a sõlg. Ez a szettuknál a mellkason hordott hatalmas ezüstkúppá fejlődött. Az észt népművészet nagyon fontos területe a fafaragás: a söröskancsók, kanalak, hámigák díszesen faragottak. Mivel az edények általában fából készültek, a fazekasság nem volt jelentős.
Az egymástól elzárt észt tanyák sokszínű folklórt őriztek meg. Az észt népdalok gyűjtése már a múlt század negyvenes éveiben megindult. Országos mozgalomban gyűjtötték a népdalokat. Ma a tartui Kreutzwald múzeum folklórgyűjteménye több mint 300 000 dalszöveget őriz, és ezek közül 20 000 kottás lejegyzés. A hosszú, epikus dalok mellett nagy a lírai, ill. alkalmi dalok száma. Az észt népdalok többsége 4-6 szomszédos hangra épülő skálából építkezik. Az észt dalok egyszólamúak, de az oroszokkal szomszédos szettuk dalai többszólamúak. Az észt népköltészet legfontosabb formája az ún. regivers (észtül regivärss), a trochaikus formán alapuló, gondolatpárhuzamokban bővelkedő, alliterációkkal és asszonánccal gyakran élő vers. Az észt dal általában rövidebb, mint a finn. Hangulatilag igen sokféle lehet. Fontos hangszerük a kannel, mely a finn kantelével rokon. Ez húros hangszer, melyet pengetni szoktak, de vonós változata is van. A fúvós hangszerek közül a különböző sípok, a szarvból készült dudák, ill. a kecskeduda voltak elterjedtek. A 19. században a hegedű, ill. a tangóharmónika is elterjedt.
Az észt mesére különösen a német, a skandináv és az orosz mese hatott, és sok a hasonlóság az észt és a finn mesék között. Az orosz mesék terjedését segítette az orosz hadseregben eltöltött 25 év: az észt katona megtanulta és hazavitte az orosz meséket. A német mesék a földesúri kastélyokban dolgozó, dajkák és cselédek révén jutottak el az észtekhez. Az archaikusabb réteghez tartozó mesék hősei vízianyó és víziapó. A hajdani totemizmus emlékét őrzik azok a történetek, amelyekben a medve rokonként bukkan fel. A legkedveltebb népmesemotívum az észteknél az édeslány és a mostohalány története. Ennek számos változata van. Kedveltek még az ördögről szóló novellisztikus történetek. Ezekben a furfangos észt paraszt rászedi az erős, de ostoba ördögöt. Gyakoriak az állatmesék is, ám ezek nem különböznek jelentősen Európa más népeinek állatmeséitől. Az észt mesék nyitó- és zárómotívumai általában egyszerűek, a mesék viszonylag realisztikusak. A mesehősök ugyanúgy élnek, mint bármelyik észt paraszt. (Az észt muinasjutt 'mese' szó szerint régi történetet jelent.) A tündérmesék is kevésbé rémisztőek, mint a hasonló német vagy orosz mesék. Míg az epikus énekeket általában nőktől jegyezték fel, a híres mesemondók inkább férfiak voltak. A legtöbb mesét általában vándor kézművesek, pásztorok és koldusok tudták: utóbbiak gyakran meséléssel fizettek a szállásért és a vacsoráért. A mesélés ideje általában az esti pihenő, az éjszakai pásztorkodás és a téli munkák ideje volt.


Forrás: http://fu.nytud.hu/hivest.htm